Kísértetvárosok az Atacama-sivatagban

Néhány kaktusztól eltekintve semmi jele az életnek Chile csendes-óceáni partvidékén. A déli félgömbön járunk, pontosan a Baktérítőnél. Egy hullámok ostromolta sziklakapu akár jelképes bejárat is lehetne a Csendes-óceán felől az Atacama-sivatag felé. A parti sziklák laza homokköve hárommillió éves, könnyen esik áldozatául az óceán hullámainak. A táj vad és kopár.Száz és száz kilométeren át romokban heverő szellemvárosok. A falakon irkafirkák őrzik a rég eltínt lakók emlékét. Egykor lüktető életí bányavárosok voltak. Amíg az emberiség még nem ismerte a mítrágyát, az Atacama-sivatag salétromkincse sok ezer bányásznak adott kenyeret, biztonságos megélhetést. A Cobija neví városka elnéptelenedéséhez a természeti katasztrófák is hozzájárultak, 1877-ben földrengés és szökőár döntötte romba. A vaskeresztek, sírok az áldozatokra emlékeztetnek.

Az Óriás titka
A chilei Andok hegyláncai közé zárt központi völgy alig kap valami csapadékot. Legnagyobb része homok- és kősivatag. Hogy a völgy felszíne alatt rejtőző víz biztosította az őslakók megélhetését, arról a számos helyen megtalálható, homokba vésett ábrák, geoglifák tanúskodnak. Leghíresebb közülük az oldalában található gigantikus rajzolat. Ez a világ legnagyobb méretí emberábrázolása, 86 méter magas. De találunk itt a homokba vésve rejtélyes köröket, szánkópályákra emlékeztető formákat, mind-mind a Kolumbusz előtti időkből. Hogy miért készítették ezeket több mint félezer évvel ezelőtt az indiánok, ma sem tudjuk pontosan. E sivatagos környezetben ma már csak bóraxot, és feljebb a hegyekben rezet bányásznak. Ezen az isten háta mögötti tájon míködik a világ legnagyobb rézbányája, Chuquicamata. Ma harmincezer bányásznak és munkásnak ad kenyeret. De ha 2010-ben a készlet kimerül, valószíníleg Chuquicamata is szellemvárossá alakul. Ahogy azzá vált Humberston is, a salétrombányászat virágkorában a kor minden kényelmével felszerelt lakótelep. Ma múzeumváros, intő jeleként annak, hogy az emberi tevékenység milyen kérészéltí lehet, hogy a természeti kincsek kimerülésével csak romok maradnak ott, ahol egykor virágzott az élet.

Hogy régen az indiánok milyen harmóniában élhettek a természettel, azt a Chiu-Chiu neví oázisfalu is tanúsíthatja. Fehér temploma olyan, mintha egy mesekönyv lapjairól nézne ránk. Csend és béke honol itt a sivatag kellős közepén, keleten pedig az Andok hósapkás tízhányói állnak őrt. Ott azonban még négyezer méter tengerszint feletti magasságban is van némi, szárazságtírő vegetáció. A hegyláncok ugyanis lecsapolják az esőhozó felhőket. A gyér növényzet a karcsú vikunyák legelője, amelyeket a lámákkal ellentétben sohasem háziasítottak az őslakók. Oázisszerí zugok csak ott találhatók, ahol melegforrások törnek elő a vulkáni kőzetek hasadékaiból. E titkos helyeket régen csak a helybeli indiánok ismerték, ma már messzi vidékekről ellátogatnak ide, a kősivataggal körülvett természetes termálfürdőkbe.

A Hold völgye
A Hold völgyének nevezték el ezt a kietlen és mégis gyönyörí tájat, ahol a só vékony kéregként vonja be a felszínt. Ma csak néhány fanatikus turista keresi fel a napsütésben szikrázó, és a kétezer méter tengerszint feletti magasság ellenére is szinte elviselhetetlenül forró, lefolyástalan völgyet. Egykor errefelé hajtották a közeli Bolíviából a nyájakat, hogy az Atacama nitrátbánya településein lakókat hússal lássák el. A közeli oázisfaluban, San Pedróban tartottak néhány napos pihenőt. Bolygónk egyik legszárazabb vidékén járunk, a legriasztóbb sivatagban. Az Atacama-sivatag Hold-völgye akár Antonioni filmjének díszlete is lehetne. Színeivel, formáival méltó versenytársa a világhírí kaliforniai Halál-völgynek. Alkonyat felé szinte izzanak a vörhenyes színí vonulatok San Pedro de Atacama környékén, s a geológiai erőktől meggyötört rétegek tövében az autósok igyekeznek elérni a közel s távol egyedüli biztonságot, az oázisvárost. A reggeli fények azt az illúziót keltik, mintha éjszaka havazott volna. Sókéreg borítja az agyagfelszínt, s a természet sóbálványai álldogálnak az út szélén. Ahhoz, hogy a sókiválások így megőrződjenek, csontszáraznak kell lennie az éghajlatnak. Hogy évtizedenként egy-kétszer mégiscsak esik valami csapadék, arról az agyagformák tanúskodnak, s azt is elárulják a szakértő szemnek, hogy ha itt egyszer eső esik, akkor az egyúttal katasztrofális felhőszakadás.

El Tatio gőzfelhői
Az éjszaka közepén indulunk útnak San Pedro de Atacamából, hogy virradat után láthassuk Chile egyik természeti csodáját, a földkerekség legnagyobb tengerszint feletti magasságban levő gejzírjeit, fumaroláit. Terepjárónk lámpái feneketlen vízmosásokon pásztáznak a vaksötétben. Pirkad már, amikor 4 300 méter magasságban megpillantjuk a gőzoszlopokat. Fagypont alatti a hőmérséklet. A fumarolákat többek között az különbözteti meg a gejzírektől, hogy nincs elég vízutánpótlásuk. Azt is be kell kalkulálni, hogy 4 000 méter felett már jóval 100 fok alatt felforr a víz, ez azonban nem azt jelenti, hogy nem lennének veszélyesek e nagy hőmérsékletí geológiai jelenségek. Időről időre egy-egy óvatlan turista áldozatául is esik a forró víznek. Ahol iszapot látunk fortyogni a természetes üstökben, ott biztosak lehetünk abban, hogy a felszínre törő vulkáni gőzök és gázok savas kémhatásúak. Miattuk a kőzetek elbomlanak és a visszamaradó iszapot a feltörő gőzök, gázok bugyogtatják. Az El Tatio egyik medencéjében valódi gejzír is míködik, bár mérete nem vetekedhet sem a Yellowstone Park, sem &Uacutej-Zéland híres szökőforrásaival. A gejzír szomszédságában egy fürdőmedencét is kialakítottak a vagányabb turisták számára.

Napsütésben indulunk visszafelé San Pedro de Atacamába, ugyanazon az úton, amelyen a hajnali derengésben jártunk. Kelet felől hósapkás tízhányók sorakoznak, magasságuk 5 800–5 900 méter. Rajtuk fut a chilei–bolíviai határ. Ahol olvadékvizek érkeznek a vulkánok felől, ott kisebb mocsarak alakulnak ki, madaraknak biztosítva életlehetőséget az egyébként kietlen tájon. Az egyik szurdokban vulkáni termálforrások körül alakult ki egy oázis. Itt pihenjük ki a 4 000 méter feletti magasságban töltött órák fáradalmát. San Pedro és Chiu-Chiu indián családjai is ide, e Puritamanak nevezett természetes fürdőhelyhez járnak kirándulni. Nyelvükön a puri vizet, a tama pedig meleget jelent. A gyerekek szemmel láthatóan élvezik a 28 fokos termálfürdőt…Akárcsak a felnőttek.      §

  • San Pedro világa
    A térség felfedezésére induló kalandorok központja a San Pedro de Atacama erődítmény, mint missziós állomást a spanyolok alapították a 16. században. Ma a város egy poros település, alacsony épületekkel és homokos utcákkal. A város közepén álló fehér templom teteje kaktuszfából készült, az oldalkápolna a San Isidro nevet viseli, nem véletlenül, ő az eső patrónusa. Akárcsak a sivatag többi erődítményét, a San Pedrót is örök ostrom alatt tartja az Atacama: a házakat mindig finom porréteg borítja, a homok megtelepedik a ruhákon, beleszáll a szembe, fülbe, orrba. A városszéli temetőben mintha a sivatag kerekedne felül, alacsony sírok  rendezetlen sorokban, keresztekkel és papírvirágokkal megjelölve. Itt igaz a bibliai mondás: „Porból lettünk, porrá leszünk.”.

  • A belga sivataglakó
    Az Atacama szinte teljesen ismeretlen volt a világ előtt, amíg Gustavo Le Paige belga atya 1951-ben meg nem érkezett Afrikából, és el nem kezdte módszeresen felfedezni a sivatagot. Egy ősi síremlék feltárása terelte a figyelmet erre az archeológia által igencsak mellőzött kultúrára. A kíváncsiság lett a fő mozgatórugója Le Paige munkásságának, minden erejét arra fordította, hogy felfedezze a sivatag titkait, így nem csoda, hogy a házát kiszáradt múmiák díszítették. Munkássága csak 1980-as halála után vált nemzetközileg is ismertté, látványos Archeológiai Múzeumot alapítottak a városban, végrendeletéhez híen, amely az Atacama elveszett világát mutatja be.