A koreai mozi

Koreáról az utóbbi években egy átlagos európai értelmiséginek már nem Kim Ir-Sen, vagy a háború jut az eszébe, hanem sokkal inkább a virágzó ipar, a Daewoo, a sportsikerek és a filmek. Ebben a hazánknál alig valamivel nagyobb országban — természetesen csak Dél-Koreáról van szó, az északi rész mívészetéről vajmi keveset hallani –, illetve a nem túl távoli Tajvanon és Hong Kongban készültek az utóbbi évek legizgalmasabb filmjei.A legrangosabb filmfesztiváloknak a koreai Kim Ki-duk vagy Park Chan-wook olyasfajta sztárvendége ma, mint egykor az európai filmesek: Antonioni, Bergman, vagy Godard. Ãk a húzónevek, az ő filmjeiket várják ma a filmbarátok olyan izgalommal és lelkesen, mint egykor az említett neves, de már régóta nem – illetve szóra érdemest nem – alkotó filmesekét. A 61. Velencei Filmfesztiválon Kim Ki-duk Bin Jip címí filmje nyerte el az Ezüst Oroszlánt, illetve a filmkritikusok díját. Szeptemberben New Yorkban koreai filmekből rendeztek sikeres filmfesztivált.

Az amerikai filmekben (az észak-koreai diktátorcsaládnak köszönhetően) most éppen s megint Korea a főgonosz hazája. Koreai, átoperált ezredessel küzd James Bond, s Kim Jong-Il a világot elpusztítani akaró, magányos rém neve az Amerikai kommandó címí eszelős bábfilmben. (A South Park címí, amennyire nem látványos, annyira eszement rajzfilmsorozat alkotói készítették.) Az 1950-től 1953-ig tartó koreai háborúról ugyanakkor sokkal kevesebb film készült, mint a szintén kudarccal végződött vietnamiról. A koreai háború ugyanis nem jelöl korszakhatárt, hatására nem kezdtek el tüntetni szerte Amerikában, és nem követték olyan napjainkig ható mozgalmak, mint a hippi mozgalom – s nem ihletett musicalt sem.

A koreai nyelvre és a gondolkodásra két vallási, jobban mondva filozófiai irány hatott – mindkettő Kína felől érkezett az országba – a konfucianizmus (ami a nyelvtani rendszerben tapintható ki) és a Mahájána buddhizmus. A Mahájána buddhizmus Koreán keresztül érkezett meg Japánba, ahol nem csak az egyének gondolkodására, hanem a társadalmi berendezkedésekre is hatott (része volt a szamurájkultusz kialakulásában). A Mahájána – jelentése: Nagy Kocsi &Uacutet –, vagyis a buddhizmusnak ezen északi ága eljutott a széles tömegekhez, míg az aszkézist hirdető Hinájána, vagyis Kis Kocsi &Uacutet, csak kisebb dél-ázsiai területeken maradt fenn. A buddhizmus ismerete nem feltétlenül szükséges a koreai filmek megértéséhez, de mindenképpen segít befogadni azokat: hiszen a rendezők a buddhista kultúrában nőttek fel, anyanyelvi szinten beszélik a buddhizmus nyelvét, a szent könyvek világítanak míveikből, és az azokból vett utalásokat a koreai nézők legalább olyan pontosan értik, mint mi az evangéliumi idézeteket.

Rajzfilmben nem látszik az életszínvonal…
A győztes hatalmak a második világháborút követően Potsdamban osztották meg a kis államot, az alig valamivel nagyobb északi rész uralkodója Kim Ir-Sen lett, a fővárosa Phenjan, a délié Rhee Syng-man Szöul központtal. Az északi részről keveset lehet tudni, hiszen ma ez az ország a világ legelzártabb, és sokak szerint legveszélyesebb tartománya: az egyébként blőd James Bond film, a Halj meg máskor tulajdonképpen hitelesen mutatja be, hogyan zárkózott el Észak-Korea, s hogy milyen is a két ország közti, a 38. szélességi fokra helyezett, „demilitarizált” határsáv. Azt sem lehet pontosan tudni, hogy az USA-ban 1953 óta ősellenséget és fenyegető erőt látó Korea rendelkezik-e atomfegyverrel. Mindenesetre az enyhülés jelének látszik, hogy a két Korea csapatai az elkövetkező sport világjátékokon már együtt fognak szerepelni, s hogy készül az első közös film is, egy hatrészes rajzfilmsorozat a messzi Goguryeo birodalomról, ami olyannyira nem mesebeli, hogy egyaránt igényt tart rá Korea és Kína is. Az Észak-Korea és Mandzsúria területein kétezer éve elvirágzott országról Nelson Shin kíván filmet készíteni. Shin volt 1986-ban az alapítója az Akom rajzfilmstúdiónak. Legutóbbi rajzfilmjét, a Sin Chung hercegnő legendáját feldolgozó mesét, öt észak-koreai moziban is bemutatták. Sin Chung az életét ajánlotta fel egy sárkánynak vak apja felépüléséért cserébe, és a sárkánytól kapta állhatatossága, és önfeláldozó szeretete jutalmaképpen a hercegnői rangot.

 A hercegnő történetét dolgozta fel az első koreai hangosfilm is, 1935-ben (rendezte: Lee Myung-woo). A film 1955-ös feldolgozását Szöulban mindenki látta, aki el tudott menni moziba. A két Korea nem tagadja meg közös múltját, és Sin Chung hercegnő történetét nem húzza le a napi politika ónja, s – ami talán az északi vezetők számára a legfontosabb – egy rajzfilmben nem látszik mennyivel magasabb életszínvonalat produkált a Hajnali Csendesség országának szerencsésebb fele. Nelson Shin – a sokáig Amerikában élő, és ott meglehetős hírnévre szert tevő grafikus – cége az egyik legsikeresebb dél-koreai vállalkozás. Koreában takarítják be a világ rajzfilmtermésének majdnem a felét, készülnek itt sikeres amerikai rajzfilmek is. Shin cégének jelenleg 1700 alkalmazottja van, köztük néhány magyar is. A koreai rajzfilmesek, akárcsak a filmesek, minden mífajban tudnak nagyot alkotni. A Csodás napok, Kim Moon-saeng filmje, egy apokalipszis utáni városban játszódó, és a videojátékok világát idéző felnőtt film, Seong Baek-yeob Oseam-ja hagyományos technikával (és dramaturgiával) készült, megható mese a gyermekkor elillanó illúzióiról.

A hatvanhármas katonai puccsot (Park Chung-hee tábornok vezette) követő időkben, a keményvonalas dél-koreai vezetés a gonosz megnyilvánulásának tartotta a képregényt, és mint testvérmífajt, a rajzfilmet is. A jelenlegi kormány leginkább gazdasági okokból támogatja a rajzfilm- és nem mellesleg a filmgyártást. Felismerték a szórakoztatóiparban rejlő lehetőségeket, valamint azt, hogy az ország jobb megítélését elősegíti a remek filmeket produkáló filmes ipar. A filmkészítésbe, elsőként az öt nagy koreai konglomerátum közül, a Samsung lépett be. A koreai filmgyártás irányítói az úgynevezett chaebolok: a chaebolok kezében összpontosul a gyártás és a forgalmazás is, ők osztják el a pénzt az alkotók között, forgatókönyveket vásárolnak, és egységes projektként ajánlják fel a nagyvállalatoknak finanszírozásra. Ma már a pár tucatnyi koreai film nagyobb bevételt hoz, mint a 200-300 bemutatott amerikai és európai film együttvéve.

Gyönyörí képek, könyörtelen jelenetek
Azt nem elsősorban a koreai kormány, hanem sokkal inkább a filmesek ismerték fel, hogy nem nagyszabású, szélesvásznú filmeket kell készíteniük, hanem szerényebb költségvetésí, ugyanakkor mégis gyönyöríen fotografált, kegyetlen filmeket. Egy átlagos koreai film legfeljebb négy-ötmillió dollárba kerül, ennyiből még a sztárokat sem tudnák leszerződtetni a nagy óceánon túl. A top tízben – vagyis a legnépszeríbb filmek között – mindig van legalább három hazai Koreában. A kilencvenes években kiképzett, és a kilencvenes évek végén bevetett filmesek szinte minden mífajban otthon vannak. Az egyik legnépszeríbb film a Shiri – rendezője Kang Je-gyu – egy északi és egy déli titkosügynök párharcáról szól. Kim Sing-su Harcosa kosztümös dráma, Chang Yoon-hyun Mondj valamit címí filmje, véres serial killer (vagyis sorozatgyilkosos) darab. Koreában a hazai filmek bevétele sokszor meghaladja
a nagy amerikai blockbusterek bevételét, Kwak Jae-young érzelmes, romantikus komédiája Az én pimasz barátnőm többet hozott a koreai film ínyencségeket előállító konyhájára, mint a Harry Potter.

Az érzelmest és a romantikust persze jelen esetben sem úgy, vagyis amerikai módon tálalta a rendező. A koreai szerelmi történetek sem nélkülözik a kegyetlenséget: a film főhőse az éjszakában, egy metróaluljáróban talál rá fertelmesen részeg szerelmére, aki éppen inzultál egy gyanútlan járókelőt, majd diszkréten egy másikra hány.
A kapcsolat hajnalán a lány segítségére siető főhőst letartóztatják nemi erőszakért, és alig tud kievickélni a bajból, amit a lány hozott rá. A lánynak – ahogy sokáig Koreában a lányoknak – nincs neve. A legkegyetlenebb filmek természetesen a koreai horrorfilmek, amik több kört vernek a hasonló mífajban készült amerikai filmekre, minden tekintetben (magyarul: sokkal vérfagyasztóbbak). A legsikeresebbek, Jeong Yong-ki Bábkészítője, és Yun Jong-chan hiperrealista, dermesztő pszichothrillere, a Sorum.

A koreai filmek kegyetlenek, de nem a szó hétköznapi értelmében, hanem abban az értelemben, hogy nem hagyják elandalodni, és csak szórakozni a nézőt. Nem ismerek csak szórakozató, vagy nyeglén megcsinált koreai filmet, minden filmjük felkavaró, olykor gyomorforgató, esetleg nyugtalanító. Ezek a többnyire a hétköznapi létezésről szóló, nyers, realisztikus filmek felszántják a hétköznapokat, és gyümölcsük nem feltétlenül az öröm: sokkal inkább valami olyasféle bölcsesség, aminek több köze van a nyugalomhoz, a rendíthetetlen nyugalomhoz, mint a megalapozott és haszonképes tudáshoz. A koreai filmek sikere részben annak köszönhető, hogy a végsőkig kimerült nyugat-európai kultúra ismét szeret keleti filozófiákkal töltekezni, mert ezt az áldott nyugalmat már csak nyomokban lehet fellelni benne. Másrészt annak, hogy a koreai filmek – mivel nem az európai filmek hatnak a koreai filmesekre, illetve nem csak azok – nem is nagyon ismerik, ezért nem is használják az európai és amerikai filmes sablonokat. Ez az egyik oka annak, hogy olyan üdítőnek, és alapvetően másnak tínnek a dél-ázsiai filmek.  Az Egyesült &Aacutellamokban nem egy stúdió felfigyelt a koreai filmekre, az egyik legsikeresebből, Park Chan-wook Oldboy címí filmjéből már készül a remake: vagyis az Egyesült &Aacutellamokban – az oly sokszor elítélt, de mégis míködő módon – újrahasznosítják a kitínő anyagot, stúdiórendszerben készült, míanyagbevonatú koreait vetnek a nézők elé. De koreai alapanyagból készül jövőre a Lake House (Ház a tavon) és a My Sarry Girl is.

Mindenesetre – éppen az imént elmondottak miatt – nehezen elképzelhető, hogy bármelyik film is meg fogja közelíteni az eredeti színvonalát. A koreai film gyökerei a közös múltba, vagyis az egységes, és még japán uralom alatt levő Koreába nyúlnak vissza. A kitínő kritikus Darcy Paquet koreai filmtörténete a koreai filmek weboldalán (koreanfilm.org) olvasható. Az 1940 előtt készült filmek közül egy sem maradt meg sértetlenül, holott a húszas évek elejétől a háború végéig mintegy 160 nagyjátékfilm készült Koreában. Korea első filmje, a visszaemlékezések szerint inkább videoinstalláció volt, vagy vegyes technikával készült színház, mint film: a színészek egy vetítővászon előtt álltak, és a vászonra tájképeket vetítettek. A darabot 1919-ben, a koreai kézben levő Danseongsa színház-ban mutatták be hatalmas sikerrel. Az első koreai némafilm, az Arirang címe egy ismert koreai népdalra utal (aminek az üzenete körülbelül az volt akkor, mint negyvennyolc után nálunk a Kossuth-nótáknak), és szinte azonnal magára vonta a megszállók figyelmét és haragját is. Ezzel a filmmel kezdődik a koreai cenzúra története is, ami egészen a kilencvenes évek végéig, vagyis a fellendülés – a harmadik hullám – kezdetéig tart. A harmincas években már csak japánbarát mozik vetítettek. Japánbarát vagy ártalmatlan – tehát vagy kosztümös, vagy romantikus – filmet.

Mulandó aranykorok s a megbékélés vágya
Az első aranykor – vagy Paquet kifejezésével élve: hullám – 1955-ben kezdődik, bár a kormányzat, vagyis a tábornok, szigorú tekintetét nem veszi le a filmről. A kor leghíresebb alkotója Kim Ki-young, akinek Szobalány címí alkotása tele van nyelvi játékokkal: Kim eljátszik a megszólítások sokféleségével. Filmje éles kritikája, nem csak a kornak, hanem a konfuciánuszi eszményeknek, az ízléstelen családi berendezkedésnek, de még a nyelvnek is. A kacér szobalány története – nem csak azért, mert van egy, a koreai nyelvet nem ismerők számára elérhetetlen rétege is – nem lett sikeres külföldön. A kor másik kedvelt rendezőjének, Shin Sang-ok-nak, egyedülálló a története. Shin az A vendég és édesanyám címí filmmel vált ismertté, híres alkotása a már emlegetett Choson dinasztia idején játszódó Eunuch valamint az &Aacutelom címí munkája, amely egy kicsapongó buddhista szerzetesről szól. &Aacutellítólag ezen utóbbi két filmje okozta a vesztét.

1978-ban – már több mint nyolcvan filmmel a háta mögött – Kim Jong-Il elraboltatta, és Észak-Koreába vitette. Csak 1986-ban sikerült megszöknie. Az Egyesült &Aacutellamokba menekült, ahol sikeres producer lett, és szörnyí amerikai filmeket gyártatott. A koreai film második aranykora a nyolcvanas években kezdődött. (Még mindig szigorú cenzúra van érvényben, de azt, hogy gúzsba kötve is milyen jól lehet táncolni, a mai iráni filmesek bizonyítják, hiszen a szigorú megkötések ellenére is szép filmeket alkotnak.) Kang Su-yeon elnyeri a legjobb női alakítás díját a Velencei Filmfesztiválon. A kor leghíresebb rendezője, a termékeny Im Kwon-taek. Mandala címí filmje a buddhizmus koreai társadalomban elfoglalt helyét kérdőjelezi meg. A harmadik, a kilencvenes években kezdődő aranykor legfigyelemreméltóbb alkotója Kim Ki-duk, már katolikusnak vallja magát, mégsem képzelhető el Magyarországon is bemutatott, Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz címí filmjénél buddhistább alkotás. A Tavasz… tulajdonképpen buddhista példázat. Képei a kínai tájképfestőket idézik, sorai a kínai költőket, történetei a csan-buddhista példázatokat. A régi kínai festő és teoretikus Kuo Zso-hszü írja: „Mi az oka annak, hogy az erényes ember annyira szereti a tájképet? Mert a táj szépségei táplálják benne a természetes egyszeríséget…”  Kim Ki-duk filmjei ezt a természetes egyszeríséget tükrözik.

Egy Kim Ki-duk filmet nézni olyan, mint állni egy lenyígöző tájban, és felfigyelni minden változásra. Nem feltétlenül kell tudni a megértéséhez azt, hogy a Tavasz…-ban a szerzetes mit vés bele a padlóba (a legfontosabb idézetet a Pradzsnyápáramitá-szútra Szív-szútrájából: „A forma itt üresség, s az üresség forma. Nincs más üresség, mint a forma, s nincs más forma, mint az üresség.” – Azt hiszem ez a mondat röviden kegyetlennek nevezhető.), s azt se, hogy miért változtatja meg a Mester megszólítását (miután elcsábította egy lány, már nem tekint olyan tisztelettel a mesterre: kisbetível mondja). Kim filmjeinek minden kockája meditációs objektum (Hamvas Béla szavával élve), filmje nem bírálható, legfeljebb elutasítható: egészen különös tárgya a világ filmmívészetének.

A koreai film másik sztárja, Park Chan-wook, harminchat éves korában készítette el első kisfilmjét, az &Iacutetéletet, de ma már a legnevesebb alkotójának tartják. &#336 írta Az én pimasz barátnőm forgatókönyvét.  Erőszakos – és természetesen kegyetlen – filmjei közül csak az Oldboyt mutatták be hazánkban.Közösen felügyelt terület címí munkája (akárcsak Kim Ki-duk Partőrség címí alkotása) is a két Korea megosztottságáról mond véleményt – és a filmek tanulsága hasonló. Nem érdemes háborúzni,nem érdemes a düh hadseregében értékes órákat veszíteni, nem érdemes az életünkbe beengedni a ránk kényszerített és örökített kényelmetlen haragot, nem érdemes sérelmeinket felemlegetni: a legfontosabb a megbékélés. Az ötvenhármas háborút nem békeszerződés, hanem fegyverszünet zárta le.A két rendező filmje tulajdonképpen békekötési javaslat. Tanulságai azonban nem csak koreaiaknak megszívlelendő.   §

  • A dinasztia jegyszedője 
    Koreát a történelme során gyakran szállták meg a közeli, erősebb hatalmak. Kezdetben a mongolok, majd a mandzsúrok, később (1910-ben) a csupán hatvan kilométernyi messzeségből érkező japánok taszították le a trónról a Choson uralkodót. Az 1392-ben hatalomra került Choson dinasztia utolsó tagja ez év augusztusában halt meg, hetvennégy éves korában, pompás temetéséről tudósítottak a világ hírtelevíziói, de arról kevesebbet, vagy egyáltalán nem szóltak, hogy az oldalág tagjai milyen méltatlan körülmények közt élnek. Lee Sok amerikai kommandósként harcolt a vietnami háborúban, majd hazatérve füstös lokálokban énekelt. Galambfészek címí slágerével, és nem császári felmenőivel lett híres, és annak ellenére, hogy népszerí és sikeres énekes lett, idősebb korában az Egyesült &Aacutellamokba távozott. Testvére, a legszebb koreai nőnek tartott Lee He-Von, egy gazdag földbirtokos felesége volt, az ország kettészakadása után birtokaikat elvesztették, és Lee He-Von a királyi palotában lett jegyszedő. Jelenleg egy külvárosi nyomornegyedben tengeti napjait. Fia Los Angelesben taxisofőr.

  • Tükörkép 
    A koreai nyelv  tükrözi a társadalmi és családi a hierarchiákat. Erre a különleges nyelvre (amelyben a mellérendelt tagmondatok megelőzik a főmondatot), akárcsak a japánra, jellemző az un. tiszteleti igeragozás, azaz, a tiszteletet azzal is ki kell – nem csak ki lehet – fejezni, hogy egy mondatot, minél hoszszabb formában mondunk el. (A piga omnida, vagyis az esik az eső, egy kevéssé tiszteletre méltó személynek úgy mondható: piga wa.) A kifejezések használatát a helyi etikett írja elő. A te, amit angolul csak egyféleképpen tudunk mondani, koreaiul 64-féleképpen mondható. A családnevek után a koreaiak többnyire nem a keresztnevet, hanem az illető tisztségét, rangját, esetleg családi helyét mondják, ezzel mintegy kijelölve az egyén társadalmi helyét is: a koreai rendezők neve gyakran nem egy keresztnevet, hanem egy ilyen megszólítást rejt. Ez a koreai irodalomnak, illetve filmeknek, egy olyan rétege, ami számunkra csak akkor válik láthatóvá, ha bírjuk a nyelvet, és eligazodunk a koreai nyelv izgalmas, ugyanakkor beláthatatlan útvesztőiben.