Koreáról az utóbbi években egy átlagos európai értelmiséginek már nem Kim Ir-Sen, vagy a háború jut az eszébe, hanem sokkal inkább a virágzó ipar, a Daewoo, a sportsikerek és a filmek. Ebben a hazánknál alig valamivel nagyobb országban — természetesen csak Dél-Koreáról van szó, az északi rész mívészetéről vajmi keveset hallani –, illetve a nem túl távoli Tajvanon és Hong Kongban készültek az utóbbi évek legizgalmasabb filmjeiA legrangosabb filmfesztiváloknak a koreai Kim Ki-duk vagy Park Chan-wook olyasfajta sztárvendége ma, mint egykor az európai filmesek: Antonioni, Bergman, vagy Godard. Ők a húzónevek, az ő filmjeiket várják ma a filmbarátok olyan izgalommal és lelkesen, mint egykor az említett neves, de már régóta nem – illetve szóra érdemest nem – alkotó filmesekét. A 61. Velencei Filmfesztiválon Kim Ki-duk Bin Jip címí filmje nyerte el az Ezüst Oroszlánt, illetve a filmkritikusok díját. Szeptemberben New Yorkban koreai filmekből rendeztek sikeres filmfesztivált.
Az amerikai filmekben (az észak-koreai diktátorcsaládnak köszönhetően) most éppen s megint Korea a főgonosz hazája. Koreai, átoperált ezredessel küzd James Bond, s Kim Jong-Il a világot elpusztítani akaró, magányos rém neve az Amerikai kommandó címí eszelős bábfilmben. (A South Park címí, amennyire nem látványos, annyira eszement rajzfilmsorozat alkotói készítették.) Az 1950-től 1953-ig tartó koreai háborúról ugyanakkor sokkal kevesebb film készült, mint a szintén kudarccal végződött vietnamiról. A koreai háború ugyanis nem jelöl korszakhatárt, hatására nem kezdtek el tüntetni szerte Amerikában, és nem követték olyan napjainkig ható mozgalmak, mint a hippi mozgalom – s nem ihletett musicalt sem.
A koreai nyelvre és a gondolkodásra két vallási, jobban mondva filozófiai irány hatott – mindkettő Kína felől érkezett az országba – a konfucianizmus (ami a nyelvtani rendszerben tapintható ki) és a Mahájána buddhizmus. A Mahájána buddhizmus Koreán keresztül érkezett meg Japánba, ahol nem csak az egyének gondolkodására, hanem a társadalmi berendezkedésekre is hatott (része volt a szamurájkultusz kialakulásában). A Mahájána – jelentése: Nagy Kocsi Út –, vagyis a buddhizmusnak ezen északi ága eljutott a széles tömegekhez, míg az aszkézist hirdető Hinájána, vagyis Kis Kocsi Út, csak kisebb dél-ázsiai területeken maradt fenn. A buddhizmus ismerete nem feltétlenül szükséges a koreai filmek megértéséhez, de mindenképpen segít befogadni azokat: hiszen a rendezők a buddhista kultúrában nőttek fel, anyanyelvi szinten beszélik a buddhizmus nyelvét, a szent könyvek világítanak míveikből, és az azokból vett utalásokat a koreai nézők legalább olyan pontosan értik, mint mi az evangéliumi idézeteket.
Rajzfilmben nem látszik az életszínvonal…
A győztes hatalmak a második világháborút követően Potsdamban osztották meg a kis államot, az alig valamivel nagyobb északi rész uralkodója Kim Ir-Sen lett, a fővárosa Phenjan, a délié Rhee Syng-man Szöul központtal. Az északi részről keveset lehet tudni, hiszen ma ez az ország a világ legelzártabb, és sokak szerint legveszélyesebb tartománya: az egyébként blőd James Bond film, a Halj meg máskor tulajdonképpen hitelesen mutatja be, hogyan zárkózott el Észak-Korea, s hogy milyen is a két ország közti, a 38. szélességi fokra helyezett, „demilitarizált” határsáv. Azt sem lehet pontosan tudni, hogy az USA-ban 1953 óta ősellenséget és fenyegető erőt látó Korea rendelkezik-e atomfegyverrel. Mindenesetre az enyhülés jelének látszik, hogy a két Korea csapatai az elkövetkező sport világjátékokon már együtt fognak szerepelni, s hogy készül az első közös film is, egy hatrészes rajzfilmsorozat a messzi Goguryeo birodalomról, ami olyannyira nem mesebeli, hogy egyaránt igényt tart rá Korea és Kína is. Az Észak-Korea és Mandzsúria területein kétezer éve elvirágzott országról Nelson Shin kíván filmet készíteni. Shin volt 1986-ban az alapítója az Akom rajzfilmstúdiónak. Legutóbbi rajzfilmjét, a Sin Chung hercegnő legendáját feldolgozó mesét, öt észak-koreai moziban is bemutatták. Sin Chung az életét ajánlotta fel egy sárkánynak vak apja felépüléséért cserébe, és a sárkánytól kapta állhatatossága, és önfeláldozó szeretete jutalmaképpen a hercegnői rangot.
A hercegnő történetét dolgozta fel az első koreai hangosfilm is, 1935-ben (rendezte: Lee Myung-woo). A film 1955-ös feldolgozását Szöulban mindenki látta, aki el tudott menni moziba. A két Korea nem tagadja meg közös múltját, és Sin Chung hercegnő történetét nem húzza le a napi politika ónja, s – ami talán az északi vezetők számára a legfontosabb – egy rajzfilmben nem látszik mennyivel magasabb életszínvonalat produkált a Hajnali Csendesség országának szerencsésebb fele. Nelson Shin – a sokáig Amerikában élő, és ott meglehetős hírnévre szert tevő grafikus – cége az egyik legsikeresebb dél-koreai vállalkozás. Koreában takarítják be a világ rajzfilmtermésének majdnem a felét, készülnek itt sikeres amerikai rajzfilmek is. Shin cégének jelenleg 1700 alkalmazottja van, köztük néhány magyar is. A koreai rajzfilmesek, akárcsak a filmesek, minden mífajban tudnak nagyot alkotni. A Csodás napok, Kim Moon-saeng filmje, egy apokalipszis utáni városban játszódó, és a videojátékok világát idéző felnőtt film, Seong Baek-yeob Oseam-ja hagyományos technikával (és dramaturgiával) készült, megható mese a gyermekkor elillanó illúzióiról.
A hatvanhármas katonai puccsot (Park Chung-hee tábornok vezette) követő időkben, a keményvonalas dél-koreai vezetés a gonosz megnyilvánulásának tartotta a képregényt, és mint testvérmífajt, a rajzfilmet is. A jelenlegi kormány leginkább gazdasági okokból támogatja a rajzfilm- és nem mellesleg a filmgyártást. Felismerték a szórakoztatóiparban rejlő lehetőségeket, valamint azt, hogy az ország jobb megítélését elősegíti a remek filmeket produkáló filmes ipar. A filmkészítésbe, elsőként az öt nagy koreai konglomerátum közül, a Samsung lépett be. A koreai filmgyártás irányítói az úgynevezett chaebolok: a chaebolok kezében összpontosul a gyártás és a forgalmazás is, ők osztják el a pénzt az alkotók között, forgatókönyveket vásárolnak, és egységes projektként ajánlják fel a nagyvállalatoknak finanszírozásra. Ma már a pár tucatnyi koreai film nagyobb bevételt hoz, mint a 200-300 bemutatott amerikai és európai film együttvéve.
Gyönyörí képek, könyörtelen jelenetek
Azt nem elsősorban a koreai kormány, hanem sokkal inkább a filmesek ismerték fel, hogy nem nagyszabású, szélesvásznú filmeket kell készíteniük, hanem szerényebb költségvetésí, ugyanakkor mégis gyönyöríen fotografált, kegyetlen filmeket. Egy átlagos koreai film legfeljebb négy-ötmillió dollárba kerül, ennyiből még a sztárokat sem tudnák leszerződtetni a nagy óceánon túl. A top tízben – vagyis a legnépszeríbb filmek között – mindig van legalább három hazai Koreában. A kilencvenes években kiképzett, és a kilencvenes évek végén bevetett filmesek szinte minden mífajban otthon vannak. Az egyik legnépszeríbb film a Shiri – rendezője Kang Je-gyu – egy északi és egy déli titkosügynök párharcáról szól. Kim Sing-su Harcosa kosztümös dráma, Chang Yoon-hyun Mondj valamit címí filmje, véres serial killer (vagyis sorozatgyilkosos) darab. Koreában a hazai filmek bevétele sokszor meghaladja a nagy amerikai blockbusterek bevételét, Kwak Jae-young érzelmes, romantikus komédiája Az én pimasz barátnőm többet hozott a koreai film ínyencségeket előállító konyhájára, mint a Harry Potter.
Az érzelmest és a romantikust persze jelen esetben sem úgy, vagyis amerikai módon tálalta a rendező. A koreai szerelmi történetek sem nélkülözik a kegyetlenséget: a film főhőse az éjszakában, egy metróaluljáróban talál rá fertelmesen részeg szerelmére, aki éppen inzultál egy gyanútlan járókelőt, majd diszkréten egy másikra hány.
A kapcsolat hajnalán a lány segítségére siető főhőst letartóztatják nemi erőszakért, és alig tud kievickélni a bajból, amit a lány hozott rá. A lánynak – ahogy sokáig Koreában a lányoknak – nincs neve. A legkegyetlenebb filmek természetesen a koreai horrorfilmek, amik több kört vernek a hasonló mífajban készült amerikai filmekre, minden tekintetben (magyarul: sokkal vérfagyasztóbbak). A legsikeresebbek, Jeong Yong-ki Bábkészítője, és Yun Jong-chan hiperrealista, dermesztő pszichothrillere, a Sorum.
A koreai filmek kegyetlenek, de nem a szó hétköznapi értelmében, hanem abban az értelemben, hogy nem hagyják elandalodni, és csak szórakozni a nézőt. Nem ismerek csak szórakozató, vagy nyeglén megcsinált koreai filmet, minden filmjük felkavaró, olykor gyomorforgató, esetleg nyugtalanító. Ezek a többnyire a hétköznapi létezésről szóló, nyers, realisztikus filmek felszántják a hétköznapokat, és gyümölcsük nem feltétlenül az öröm: sokkal inkább valami olyasféle bölcsesség, aminek több köze van a nyugalomhoz, a rendíthetetlen nyugalomhoz, mint a megalapozott és haszonképes tudáshoz. A koreai filmek sikere részben annak köszönhető, hogy a végsőkig kimerült nyugat-európai kultúra ismét szeret keleti filozófiákkal töltekezni, mert ezt az áldott nyugalmat már csak nyomokban lehet fellelni benne. Másrészt annak, hogy a koreai filmek – mivel nem az európai filmek hatnak a koreai filmesekre, illetve nem csak azok – nem is nagyon ismerik, ezért nem is használják az európai és amerikai filmes sablonokat. Ez az egyik oka annak, hogy olyan üdítőnek, és alapvetően másnak tínnek a dél-ázsiai filmek. Az Egyesült Államokban nem egy stúdió felfigyelt a koreai filmekre, az egyik legsikeresebből, Park Chan-wook Oldboy címí filmjéből már készül a remake: vagyis az Egyesült Államokban – az oly sokszor elítélt, de mégis míködő módon – újrahasznosítják a kitínő anyagot, stúdiórendszerben készült, míanyagbevonatú koreait vetnek a nézők elé. De koreai alapanyagból készül jövőre a Lake House (Ház a tavon) és a My Sarry Girl is.
Mindenesetre – éppen az imént elmondottak miatt – nehezen elképzelhető, hogy bármelyik film is meg fogja közelíteni az eredeti színvonalát. A koreai film gyökerei a közös múltba, vagyis az egységes, és még japán uralom alatt levő Koreába nyúlnak vissza. A kitínő kritikus Darcy Paquet koreai filmtörténete a koreai filmek weboldalán (koreanfilm.org) olvasható. Az 1940 előtt készült filmek közül egy sem maradt meg sértetlenül, holott a húszas évek elejétől a háború végéig mintegy 160 nagyjátékfilm készült Koreában. Korea első filmje, a visszaemlékezések szerint inkább videoinstalláció volt, vagy vegyes technikával készült színház, mint film: a színészek egy vetítővászon előtt álltak, és a vászonra tájképeket vetítettek. A darabot 1919-ben, a koreai kézben levő Danseongsa színház-ban mutatták be hatalmas sikerrel. Az első koreai némafilm, az Arirang címe egy ismert koreai népdalra utal (aminek az üzenete körülbelül az volt akkor, mint negyvennyolc után nálunk a Kossuth-nótáknak), és szinte azonnal magára vonta a megszállók figyelmét és haragját is. Ezzel a filmmel kezdődik a koreai cenzúra története is, ami egészen a kilencvenes évek végéig, vagyis a fellendülés – a harmadik hullám – kezdetéig tart. A harmincas években már csak japánbarát mozik vetítettek. Japánbarát vagy ártalmatlan – tehát vagy kosztümös, vagy romantikus – filmet.
Mulandó aranykorok s a megbékélés vágya
Az első aranykor – vagy Paquet kifejezésével élve: hullám – 1955-ben kezdődik, bár a kormányzat, vagyis a tábornok, szigorú tekintetét nem veszi le a filmről. A kor leghíresebb alkotója Kim Ki-young, akinek Szobalány címí alkotása tele van nyelvi játékokkal: Kim eljátszik a megszólítások sokféleségével. Filmje éles kritikája, nem csak a kornak, hanem a konfuciánuszi eszményeknek, az ízléstelen családi berendezkedésnek, de még a nyelvnek is. A kacér szobalány története – nem csak azért, mert van egy, a koreai nyelvet nem ismerők számára elérhetetlen rétege is – nem lett sikeres külföldön. A kor másik kedvelt rendezőjének, Shin Sang-ok-nak, egyedülálló a története. Shin az A vendég és édesanyám címí filmmel vált ismertté, híres alkotása a már emlegetett Choson dinasztia idején játszódó Eunuch valamint az Álom címí munkája, amely egy kicsapongó buddhista szerzetesről szól. Állítólag ezen utóbbi két filmje okozta a vesztét.
1978-ban – már több mint nyolcvan filmmel a háta mögött – Kim Jong-Il elraboltatta, és Észak-Koreába vitette. Csak 1986-ban sikerült megszöknie. Az Egyesült Államokba menekült, ahol sikeres producer lett, és szörnyí amerikai filmeket gyártatott. A koreai film második aranykora a nyolcvanas években kezdődött. (Még mindig szigorú cenzúra van érvényben, de azt, hogy gúzsba kötve is milyen jól lehet táncolni, a mai iráni filmesek bizonyítják, hiszen a szigorú megkötések ellenére is szép filmeket alkotnak.) Kang Su-yeon elnyeri a legjobb női alakítás díját a Velencei Filmfesztiválon. A kor leghíresebb rendezője, a termékeny Im Kwon-taek. Mandala címí filmje a buddhizmus koreai társadalomban elfoglalt helyét kérdőjelezi meg. A harmadik, a kilencvenes években kezdődő aranykor legfigyelemreméltóbb alkotója Kim Ki-duk, már katolikusnak vallja magát, mégsem képzelhető el Magyarországon is bemutatott, Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz címí filmjénél buddhistább alkotás. A Tavasz… tulajdonképpen buddhista példázat. Képei a kínai tájképfestőket idézik, sorai a kínai költőket, történetei a csan-buddhista példázatokat. A régi kínai festő és teoretikus Kuo Zso-hszü írja: „Mi az oka annak, hogy az erényes ember annyira szereti a tájképet? Mert a táj szépségei táplálják benne a természetes egyszeríséget…” Kim Ki-duk filmjei ezt a természetes egyszeríséget tükrözik.
Egy Kim Ki-duk filmet nézni olyan, mint állni egy lenyígöző tájban, és felfigyelni minden változásra. Nem feltétlenül kell tudni a megértéséhez azt, hogy a Tavasz…-ban a szerzetes mit vés bele a padlóba (a legfontosabb idézetet a Pradzsnyápáramitá-szútra Szív-szútrájából: „A forma itt üresség, s az üresség forma. Nincs más üresség, mint a forma, s nincs más forma, mint az üresség.” – Azt hiszem ez a mondat röviden kegyetlennek nevezhető.), s azt se, hogy miért változtatja meg a Mester megszólítását (miután elcsábította egy lány, már nem tekint olyan tisztelettel a mesterre: kisbetível mondja). Kim filmjeinek minden kockája meditációs objektum (Hamvas Béla szavával élve), filmje nem bírálható, legfeljebb elutasítható: egészen különös tárgya a világ filmmívészetének. A koreai film másik sztárja, Park Chan-wook, harminchat éves korában készítette el első kisfilmjét, az Ítéletet, de ma már a legnevesebb alkotójának tartják. Ő írta Az én pimasz barátnőm forgatókönyvét. Erőszakos – és természetesen kegyetlen – filmjei közül csak az Oldboyt mutatták be hazánkban.
Közösen felügyelt terület címí munkája (akárcsak Kim Ki-duk Partőrség címí alkotása) is a két Korea megosztottságáról mond véleményt – és a filmek tanulsága hasonló. Nem érdemes háborúzni, nem érdemes
a düh hadseregében értékes órákat veszíteni, nem érdemes az életünkbe beengedni a ránk kényszerített és örökített kényelmetlen haragot, nem érdemes sérelmeinket felemlegetni: a legfontosabb a megbékélés.
Az ötvenhármas háborút nem békeszerződés, hanem fegyverszünet zárta le. A két rendező filmje tulajdonképpen békekötési javaslat. Tanulságai azonban nem csak koreaiaknak megszívlelendő. §
- A dinasztia jegyszedője
Koreát a történelme során gyakran szállták meg a közeli, erősebb hatalmak. Kezdetben a mongolok, majd a mandzsúrok, később (1910-ben) a csupán hatvan kilométernyi messzeségből érkező japánok taszították le a trónról a Choson uralkodót. Az 1392-ben hatalomra került Choson dinasztia utolsó tagja ez év augusztusában halt meg, hetvennégy éves korában, pompás temetéséről tudósítottak a világ hírtelevíziói, de arról kevesebbet, vagy egyáltalán nem szóltak, hogy az oldalág tagjai milyen méltatlan körülmények közt élnek. Lee Sok amerikai kommandósként harcolt a vietnami háborúban, majd hazatérve füstös lokálokban énekelt. Galambfészek címí slágerével, és nem császári felmenőivel lett híres, és annak ellenére, hogy népszerí és sikeres énekes lett, idősebb korában az Egyesült Államokba távozott. Testvére, a legszebb koreai nőnek tartott Lee He-Von, egy gazdag földbirtokos felesége volt, az ország kettészakadása után birtokaikat elvesztették, és Lee He-Von a királyi palotában lett jegyszedő. Jelenleg egy külvárosi nyomornegyedben tengeti napjait. Fia Los Angelesben taxisofőr.
- Tükörkép
A koreai nyelv tükrözi a társadalmi és családi a hierarchiákat. Erre a különleges nyelvre (amelyben a mellérendelt tagmondatok megelőzik a főmondatot), akárcsak a japánra, jellemző az un. tiszteleti igeragozás, azaz, a tiszteletet azzal is ki kell – nem csak ki lehet – fejezni, hogy egy mondatot, minél hoszszabb formában mondunk el. (A piga omnida, vagyis az esik az eső, egy kevéssé tiszteletre méltó személynek úgy mondható: piga wa.) A kifejezések használatát a helyi etikett írja elő. A te, amit angolul csak egyféleképpen tudunk mondani, koreaiul 64-féleképpen mondható. A családnevek után a koreaiak többnyire nem a keresztnevet, hanem az illető tisztségét, rangját, esetleg családi helyét mondják, ezzel mintegy kijelölve az egyén társadalmi helyét is: a koreai rendezők neve gyakran nem egy keresztnevet, hanem egy ilyen megszólítást rejt. Ez a koreai irodalomnak, illetve filmeknek, egy olyan rétege, ami számunkra csak akkor válik láthatóvá, ha bírjuk a nyelvet, és eligazodunk a koreai nyelv izgalmas, ugyanakkor beláthatatlan útvesztőiben.
