Két kerék, négy láb

A Kínából visszatérők azzal a jó tanáccsal láttak el, hogy első dolgom legyen kerékpárt vásárolni. A kollégium mellett is volt egy bazi nagy kerékpártároló, így nem merült fel bennem az, hogy ennek szükségességét megkérdőjelezzem. Kínában járjon az ember biciklivel. Tiszta sor…Persze nem úgy indultam útnak, hogy előzetesen ne tájékozódtam volna a terepről. A felettem járó évfolyamon tanulók közül volt olyan, aki már lehúzott itt egy évet. Amikor Csinanról kérdeztem, közölte, hogy „kedves kis városka”, és valami híres forrásokról hablatyolt. Na, ebben a kedves kis városkában épp annyi ember lakik, mint Budapesten, ezzel együtt nem szerepel Kína húsz legnépesebb városa között. Szóval kalandra fel! Kimerészkedtünk a kedves kis városkába. A kollégiumtól az egyetemváros, a kampusz külső kapuja csak egy félórányi sétára volt. Ott tudunk majd taxit fogni, amivel bemehetünk a belvárosba. Biztos voltam abban, hogy nem kell sokszor megtenni ezt az unalmas, hosszú sétát, hiszen egy álomszép kínai kerékpár már vár rám valahol.

A taxi csak a szolgáltatás jellegét tekintve azonos azzal, amit mi itthon taxinak hívunk. A csinani taxik egyensárga színí kisbuszok vagy inkább furgonok voltak. A helyiek kedveskedve „kenyeres kocsiknak” titulálják, bár tippem sincs, hogy mi ebben a kedveskedés, hacsak azzal nincs összefüggésben, hogy Kínában ismeretlen a hagyományos értelemben vett kenyér. Lehet a sofőr mellett utazni, illetve a raktérben, amely a sofőr ízlésétől és kreativitásától függően egyénien van kialakítva. Az eredmény ugyanaz: minden ülésben van egy rohadt nagy acélcső, ami biztos, hogy előbb-utóbb gerincen fog vágni. (A pestiek állandóan nyafognak, hogy ilyen meg olyan az út minősége, meg sok a kátyú. Lószart!) Néhány perc múlva kiértünk az igazi forgalomba. Hihetetlen mennyiségí kerékpáros és motoros hömpölygött az úton. A helyi közlekedésben így elsőre nem sok logikát fedeztem fel, és azt hiszem, bele is borzongtam a gondolatba, hogy nemsokára én is egy leszek köztük: egy emberekből és kerékpárokból összeállt élő, eleven organizmus, egy biomechanikus gestallt közösség.

Az áruház nem volt vészes, bár feltínt, hogy gyanúsan kevés benne a vásárló. &Uacutegy döntöttünk, most még nem nézelődünk, gyorsan összekapkodjuk, ami kell, aztán irány vissza. Kajálunk egyet a menzán, a város felfedezését meg délutánra hagyjuk. Egy fél óra múlva két csillogó, zsír új bicikli büszke tulajdonosai voltunk. Gondoltam, nem verem magamat rögtön nagy költségekbe, ezért a középkategóriás férfikerékpárok közül választottam háromszázötven jüanért. Nem tetszett, de nem az esztétikum volt az elődleges szempont, hanem a praktikum. Az a fajta canga volt, amilyenen utoljára tizenkét évesen ültem, amikor a berettyószentmártoni ismerősöknél nyaraltam. A huszonnyolcas férfikerékpárt csak lábujjhegyen állva tudtam tekerni, ennek következtében mindig bevertem a tökömet a vázba, és rögtön ilyenkor a derekamat is az ülésbe. Nem kellemes élmények, de hát azóta felnőttem és ülve is leér a lábam a pedálig. (De azért ellenőriztem.) Felpakolva minden szükségessel, elindultunk vissza a koleszba. Előre nem kalkulált kiadásként beruháztunk egy helyi térképre is. Belőttük az útirányt, aztán nyomás. Milánnal cikáztunk a helybéliek között, lámpától lámpáig versenyeztünk egymással.

A kereszteződéseknél különösen vigyáztunk, mert valami akkor még érthetetlen oknál fogva mindenhol állt egy zöld egyenruhás forgalomirányító rendőr is. Mikor megláttak bennünket, mintha valami furcsa, megmagyarázhatatlan fény villant volna a szemükben. &Uacutegy a negyedik-ötödik ilyen rendőrnél kiderült, mi a baj. A faszi szó szerint leállította a forgalmat, odaintett nekünk, hogy ne mozduljunk. Egy pantomimmívész mozdulatait idéző módon előadta, hogy a probléma velünk az, hogy sávon belül előzünk. Ezt ne tegyük. Egyébként meg bármi mást teszünk, azt hangjelzéssel kísérjük, nevezetesen csengessünk. Ezt a rend zord, ám segítőkész őre azzal demonstrálta, hogy megragadta mindkettőnk csengőjét, és energikusan mintegy másfél percig cibálta. Ekkor hasított belém villámként a felismerés, hogy mitől lüktet a fejem azóta, hogy elhagytuk a kollégiumot. A hatás olyan frenetikus volt, mint egy találó zen koan, azaz példabeszéd keltette megvilágosodás. A városban mindenki egyfolytában tülkölt, dudált, csengetett. Hát persze! Mi meg suttyó parasztként csak itt előzgetünk alattomosan, némán száguldva riogatjuk a békés tömeget. Megígértük, hogy ezentúl a kezünket sem vesszük le a csengőről, így nemsokára helyreállt a forgalom.

Már odafelé a taxiból kiszúrtam, hogy az úttest mindkét oldalán úgy négy-ötszáz méterenként ücsörög egy-egy pofa, aki bicikliket szerel. Gondoltam, nyilván a sok bicikli és azok intenzív használata hozta létre e szakma ilyen nagymértékí elburjánzását. Mire a kampusz bejáratáig eljutottam, a vadonatúj biciklimet nem kevesebb, mint ötször kellett ilyen in situ szervizben generáloztatnom. Ezeket gyárilag úgy állították össze, hogy soha ne lehessen tökéletesen üzemeltetni. Ennek nyilván nem Kína technológiai fogyatékossága az oka, hanem az a szándék, hogy a kerékpárszerelésből élő családfenntartók százezreinek biztosítsák a napi betevőt. Egy-egy csavarért, fékpofáért, leesett lánc, pedál, sárvédő visszaszereléséért nem sok az a három-öt jüan. Na de minden nap többször is? &Aacutellítólag ezek a kerékpárok idővel elérnek arra a szintre, hogy heti két-három alkalommal elég őket azon a néhány kulcsfontosságú, kritikus helyen megnézetni. Minden bicikli más és más. Szeretni kell, ő a társad. Elárulja neked, ha bánata van, és veled örül, ha boldog. Gondoskodni kell róla, dédelgetni kell… Én kábé még három napig próbáltam kialakítani intim élettársi kapcsolatomat ezzel a kibaszott biciklivel, aztán végleg a tároló egy félreeső részébe lakatoltam le, és egy hónap múlva már azt se tudtam, melyik az enyém.

* * *
Napok óta egy igen bizarr, perverz öltet mocorgott a fejemben, ami rendhagyó módon nem szexuális jellegí volt. Elhatároztam, hogy addig nem megyek el Kínából, amíg meg nem kóstolom a kutyahúst. Jóllehet állatbarátnak tartom magamat, és mióta hat-hét éves koromban kinőttem a viviszekciós korszakomat, amikor is az akváriumomban felszaporodott szivárványos guppi- és szifóállomány renitensnek minősített egyedeit gázláng felett rendszabályoztam, állíthatom, hogy igen bensőséges kapcsolatom van minden élőlénnyel, mégsem láttam benne semmi kivetnivalót, hogy ne kóstoljam meg az amúgy is étkezési célokra felszolgált ebet. Egyébként is, nyolcévesen a legjobb barátom egy vietnami csüngő hasú malacka volt, aki sokkal értelmesebbnek bizonyult némelyik kutyánál, és mégis szeretem a sertéskolbászt. Az elmúlt hónapokban látott és megkóstolt kajáknál pedig a kutya sem tínt sokkal borzalmasabbnak. Ettem például nyársra húzott, parázson sütött kabócákat, amik éppúgy néztek ki, mint a csótányok, és csak remélni tudtam, hogy nem csótányok voltak, ugyanis élő kabócát még soha sem láttam. Enni ugyan nem ettem, de tudtam róla, hogy hol lehetne beszerezni a földikutya méretí bambuszpatkány frissen sütött embrióit, sőt ajánlottak már majomagyvelőt is.

A Lonely Planet China kötetében pedig arról olvasni, hogy némelyik dél-nyugati tartományban még az emberi placentából is remek levest készítenek, amiről persze mondanom sem kell, hogy állítólag szintén áldásos hatása van a nemi életre. Végül is egy tízperces monstre szex a hülyének is megér egy kis kannibalizmust. Szóval az ötlet, hogy kutyahúst egyem, ott és akkor egyáltalán nem tínt durvának. Eddig nem sok közöm volt a százjüanos recepciós lányokhoz, pedig mindig igen szépen, kedvesen néztek és köszöntek rám, most azonban úgy éreztem, hogy talán tőlük tudhatom meg a legkönnyebben, hogy hol tudnék kutyát enni. Persze nem rontottam ajtóstól a házba, előbb egy kicsit körbeudvaroltam őket, amit persze rögtön félre is értettek, és igen hamar rövid évelgés lett a beszélgetésünkből.
– No lányok, tulajdonképpen csak azt szeretném megkérdezni, hogy merre van a legközelebbi olyan étterem, ahol kutyát is felszolgálnak.

A lányok igencsak megütköztek a kérdésemen, és egymással versengve próbáltak lebeszélni róla. Olyan érveket hoztak fel, hogy a kutyahús egyáltalán nem való az európaiaknak, sőt még ők sem ettek soha kutyát, mert az nagyon drága, ezenkívül túl sok benne a jang energia, ezért az ember felforrósodik tőle, kiveri a víz, de még be is lázasodhat. Rimánkodtak, hogy higgyem el, bennem épp elég férfias, tüzes jang energia van, és semmi szükségem a kutyahúsra. Ez igazán hízelgő volt, de amit elmondtak, az még inkább felcsigázta a kíváncsiságom. Végül egy térképen megmutatták a legközelebbi ilyen jellegí éttermet. Nem is volt túl messze.

Legalább még valakit szerettem volna magammal vinni, hogy legyen kivel megosztani a várható traumát. Közöltem Patrickkal a tervem, de ő egyből visszautasított. Azt mondta, hogy biztos forrásból tudja, a svájci lapok sokat cikkeznek róla, hogy a kínaiak és a koreaiak előszeretettel tenyésztenek bernáthegyi kutyákat étkezési célokra. Ez pedig annyira felháborította, hogy odahaza a baráti társaságában megígérte, hogy ha Kínában járva-kelve saját szemével győződne meg erről a nemzetüket gyalázó barbárságról, bosszúból beleharap az első pandába. Beláttam, csakugyan nem kívánhatom tőle, hogy a szerencsétlen sorsú Arkagyijhoz hasonlóan őt is az állatkert ápolói és biztonsági emberei szedjék ki a pandák kifutójából. Milán viszont első szóra igent mondott, sőt a lányokhoz is átmentünk, hogy meginvitáljuk őket erre a bizarr vacsorára. Zsókát már hoszszabban kellett győzködni, de ő is igent mondott, Jutka meg nem akart kimaradni, ha már mi hárman rászántuk magunkat. Egyébként gyanítottam, hogy az elmúlt néhány napban megfeneklett volna a románc a svájci favágóval, mert feltínően ráért az utóbbi estéken.

A Kou-vang, azaz Kutyakirály nevet viselő étterem nemcsak az egyetemhez legközelebbi, hanem talán a város vagy akár a tartomány legnagyobb kutyahús-étterme lehetett. Az étlapon mintegy félszáz fajta ételkülönlegességet számoltunk össze, és jó kínai szokás szerint a kutyának is minden porcikáját el tudták készíteni, az agyvelőtől a talpáig. A bőség zavarával küzdöttünk, és csak nagy nehezen tudtuk kiválasztani azt a négyféle kutyahúsból készült kaját, amit aztán majd egész biztosan életünk legdöbbenetesebb és legemlékezetesebb gasztronómiai élményeként fogunk mesélni. Kutyabordából készült levest, valami fasírozottszerí golyócskákat, szénfeketévé pirított, snackszeríen elkészített májat és sült combot kértünk.

Zsóka akkor lett először rosszul, amikor kihozták az ételt. Ez részben annak volt köszönhető, hogy amikor kíváncsian felemelte az egyik edény tetejét, ráugattam és acsarogni kezdtem. Egyébként kezdetben semmi különlegeset nem éreztünk a kutyahúson. Majdnem olyan volt, mint a birkahús, csak rágósabb és édesebb. Végül igen rendesen belaktunk, és olyan brutálisan sokat sem fizettünk. A hsziao-csiék pénzügyi tanácsai ugyan nem állták meg a helyüket, de abban igazuk volt, hogy a kutyahús valóban felhevíti az embert. Patakokban csorgott rólunk a víz, így aztán baromi jólesett a szemerkélő esőben a séta hazafelé (…)Csak később tudtam meg, hogy a kutyákat, mielőtt levágnák, alaposan megverik, hogy szétáradjon az izmaikban a félelemtől bőségesen termelődő adrenalin. Az adrenalin adja a jellegzetes édeskés ízt, és ez okozza a hőhullámokat is. A kínaiak és a koreaiak épp ezért csak télen javasolják a fogyasztását, és brutálisan erős energiatermelő kajaként persze ennek is oltári potenciaerősítő hatást tulajdonítanak…  §