A Radnóti-rejtély

Egy kis szerb iskolai füzetbe „rovogatta finom, tiszta betíivel utolsó verseit”. &Iacutegy minősíti Ortutay Gyula Radnóti Miklós kézírását. Nem kell grafológusnak lenni ahhoz, hogy más is észrevegye azt a csodálatra méltó és szinte egyedül álló jelenséget, hogy nemcsak a versek gyönyöríek, hanem a költő írása is szép, miközben az ő szavaival élve „fölöttünk fú a förtelmes halál”.Nem kisebbíti az írásminőség értékét, hogy a füzetben található versek feltehetően másolások, hiszen egy-egy mívén hosszasan dolgozott, amíg pontosan kifejezték a mondanivalót. A magas nívójú írásképekben jól látható, hogy az ékezetek, a pontok, vesszők, gondolatjelek a helyükre kerülnek, nem hiányzik közülük egy sem. A sorok szabályosan futnak, pedig „vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron” keletkeztek.

A középzóna, amit az élet színpadának tekintünk, megformáltan, olvashatóan adja tudtul írója bizakodását, hogy lesz még jövőjük a költeményeknek. A ránk maradt razglednicákat ugyancsak jól olvasható szépírással vetette papírra a költő. Ezek a néhány soros, tökéletesre formált gondolatok egy képeslapon is elfértek volna – innen kapták szerb elnevezésüket –, ha a munkaszolgálatosok erőltetett menete során lett volna lehetőség képeslapot vásárolni, és postahivatalt találni. Mindezek hiányában bekerültek a többi verssel együtt a ceruzával teleírt füzetbe. Az értékes noteszt a háború befejezése után, 1946 augusztusában találták meg egy Győr melletti tömegsírban a már alig felismerhető költő viharkabátja zsebében. A fedőlapra öt nyelven rá volt írva: „Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza”.

A negyedik razglednica.
A negyedik razglednica – amelyet példaként bemutatok – az utolsó vers a hagyatékból. Szentkirályszabadján 1944. október 31-én „küldte” a költő az utókornak, megemlékezve egyik társa, egy hegedímívész kivégzéséről. Saját sorsát, a tarkón lövést is előrevetítette benne, ami egy hét elmúltával be is következett. „A kézírás nyugalma éppen olyan, mint magáé a versé” – elemez ismét Ortutay, és igaza van. Az írásban nyoma sincs a zaklatottságnak és a félelemnek. &Iacuterhatta volna otthoni környezetben is. A lefelé lejtő sorvégek a papírhiányból erednek, hiszen a sírín kitett gondolatjelek elfoglalják a helyet. A zömükben álló betík a tárgyilagosságra való törekvést jelzik. A helyenként megjelenő dőlésingadozások ugyan érzelmi érintettségre utalnak, de ettől eltekintve az egész írás józan racionalitást tükröz. A magasan kitett ékezetek azt sugallják, hogy felülnézetből szemlélte a történéseket, mint aki a vészterhes kor tanúja akar maradni. A felső szárak fölött elhelyezett pontokkal, vonásokkal azt példázta, hogy „az égre írj, ha minden összetört”.

A kreativitás egyik jelzése, az úgynevezett ligatúra szintén megtalálható a szövegben. A helységnév ly betíit ügyesen összevonja a költő. Ezt az alakzatot láthatjuk a második írásmintán is, az Ortutay Gyulának írt levél első sorában azzal a különbséggel, hogy az alsó szár itt még hurkosodik. A hurok a grafológusok értelmezésében élménykészséget, pozitív örömérzésre való hajlandóságot jelent. Annak ellenére, hogy az alsózónás hurok az utolsó vers helységnevében hiányzik, a képeslap szövege egészében véve nem kelt huroktalan benyomást. Radnóti Miklósnak még a halál közelségében is örömet okozott az alkotás. „Valóban képtelenség volna ez a notesz, ha az ember nem tudná, hogy neki csakugyan a költészet volt a legfontosabb – írja Vas István –, „hiszen ezek olyan nyugodt, gyönyörí kézírású versek”. (Ã sem tudja szó nélkül hagyni a feltínően jó benyomást ébresztő írást.) Felteszi a kérdést, hogy lehet-e a borzalomról ilyen szépet, ilyen szépen írni? Volt-e már erre példa a világirodalomban? Ezeket a kérdéseket nemcsak az irodalomtörténészeknek kell megválaszolniuk, hanem a grafológusnak is rejtély, hogy az embertelen iszonyat, és a fizikai terhelés közepette hogyan jöhetett létre egy feszültségtől, agresszivitástól mentes, magas formátumú íráskép?

Az írás egészleges képe.
Radnóti Miklós kézírása kapcsán érdemes egy rövid kitérőt tenni, és szót ejteni az összbenyomás fontosságáról. A barátok mindegyike az összkép alapján minősít anélkül, hogy aprólékos elemzésbe bocsátkozna. Bárkinek az alapélményei közé tartozik egy rendezett levél, vagy egy kuszált jegyzet emléke. Óhatatlanul következtet belőle az író személy karakterére, amely az esetek döntő többségében valódinak bizonyul. Más területeken is fontos az egészleges élmény átélése, például egy festmény megtekintésekor. Ismert a kommunikációs elmélet egyik megállapítása is, miszerint a tárgyaló partnerről az első másodpercekben szerzett benyomás perdöntő lehet a további együttmíködés szempontjából. Az orvosnak ugyancsak szükséges észlelnie a beteg általános állapotát. És a felsorolást lehetne folytatni, nemcsak az írásra érvényes egyedi jelenségről van szó. Az írásanalízis során persze alapvetően a részletekre, vagyis az egyes írásjegyek és a személyiségjellemzők kapcsolatára figyelünk. A köztük lévő összefüggések feltárása teszi ki a munka dandárját. Előzőleg azonban a szakembernek érdemes egy pillantást vetnie az írás összképére. Neves külföldi grafológusok szerint ezáltal lehet a legeredményesebben megragadni az elemzett személy lényegét.

Az egészleges minőség megtapasztalásakor a részletek még nem érzékelhetőek, mivel a tudatos, akaratlagos értelmünket kikapcsoljuk, és a jobb agyfélteke segítségével lelki, szellemi közlésként spontán megnyilvánulásként észleljük az írást. Ilyenkor sokat segít a megérzés. Egy-egy ihletett pillanatban a kézírás segítségével megnyílik az út lélektől lélekig.Az összbenyomás észlelésének jelentőségét napjainkban kevésbé hangsúlyozzák a grafológiai kézikönyvekben. Féltik tőle az írásanalízis tudományosságát. Inkább a mérésekre koncentrálnak, jóllehet a bal agyfélteke mellett a jobb agyfélteke ugyancsak nélkülözhetetlen információkhoz juttat. Megtudhatjuk általa, hogy ki-ki mekkora szellemi, lelki gazdagsággal, vitális erővel érkezett e világba, amit az élete során kamatoztathat. A nagy késztetéseket valóra is kell váltani. Kiegyensúlyozottan az olyan ember él, akinek az adottságai teljes mértékben kibontakoznak. Ugyanakkor a magas színvonalú írásformátummal megjelenített erkölcsi nagyság erőt ad az élet nehéz időszakainak elviselésére is.

A lélek ereje
A bemutatott levélrészlet is mutatja, hogy Radnóti Miklós egész életében szépen, olvashatóan, ritmusosan formálta a betíket. Lett volna oka a neurózisra, hiszen születésekor meghalt az édesanyja és az ikertestvére. Tizenkét éves korában pedig az édesapját is elvesztette. Az életrajzából ismert, hogy a tragédiákat enyhítette az, hogy édes mostoha nevelte, hogy az édesanyja öccse iskoláztatta, hogy Fanniban jó feleségre talált. A búskomor hangulatok helyett inkább az idillt kereste mindenben: a költészetben, a tanulásban, a barátságban, a szép szemí nők mosolyában, a természetbe tett kirándulásokon. Ma úgy mondanánk, hogy pozitívan gondolkozott. Ennek köszönhette, hogy élete végén a pokol mély bugyraiban is még az utókorra tudott gondolni. „Aligha van a világirodalomban még egy ilyen megrendítő kézirat” – írja Lator László. Radnóti minden sorscsapás és testi gyötrelem ellenére „mégis útnak indul, mint akit szárny emel”.

Miféle szárnyak repítették fel
a Parnasszus legmagasabb csúcsára? A színvonalas íráskép azt a benyomást kelti, hogy megtalálta és megőrizte – szívében hordozta – lelki békéjét. Nem vitatható az az álláspont, hogy főleg a költői elhívatottság kölcsönözte számára azt a nyugalmat, amelyeket a versek és a kézírás egyaránt megjelenítenek a papírlapon. Emellett azonban az érzelmi gazdagság, az erkölcsi tisztaság érződik az írásából. Ebből merítette a legnehezebb időkben a „de hisz lehet talán még” reménységet. Radnóti írása nem a mesterkélt szépírás típusa. Természetesnek, ritmusosnak és eredetinek érezzük, akár a megformálását, akár a mozgásosságát, akár a térfelosztását szemléljük. Kitínő képességekkel megáldott, a hivatásában elkötelezett, jó szándékú, mély érzésí személyiség volt, aki ezeket az alapértékeket a rendkívüli körülmények között sem veszítette el. A teste már nem bírta a megterhelést, de a lelke a megpróbáltatások közepette sem fáradt el. Utolsó verseit nemcsak tehetségének és kulturáltságának köszönhetjük, hanem a jelleméből fakadó erkölcsi erejének is.         §