Színészek kontója

Legremekebb színészeink végtelen bőkezíségről tanúskodtak, ha anyagi javaikról volt szó… a következményekkel pedig vajmi keveset törődtek. Ki gondolná például, hogy Kabos Gyula az utolsó bankóját is odaadta, ha valaki – gyakran egy idegen – a filmgyár bejáratánál kölcsönkért tőle.Aztán másnap persze toporoghatott a direktor irodájában előlegért esengve. Csortos Gyula is állandó pénzzavarral küszködött. A színész ugyanis különös szenvedélynek hódolt: rendszeresen megtréfálta társait a színpadon, noha ezért súlyos pénzbeli büntetés járt. Olykor hónapokig nem kapott fizetést. &Aacutem a játék, a tréfa mindennél fontosabb volt számára. A legnagyobb költekező Ujházi Ede volt, nem úgy Gobbi Hilda, akit kezdő színésznőként Pest és Buda kiskocsmái, kávéházai etették-itatták, sőt egy esztendőn át minden este egy kurtizán fizette a vacsoráját…

Kabos koldusa és az 52 pengő
A Kabos-legendákat két nagy csoportba oszthatnánk: az egyikbe a színész pontatlanságáról szóló történetek kerülhetnének. Kabos ugyanis állandóan elkésett. Hiába kelt fel a hajnali órákban, hiába indult el akár órákkal korábban egy megbeszélt randevúra, soha sehova nem érkezett meg pontosan. Tudták ezt róla fővárosszerte, a színházban, a filmgyárban, de még fodrásza is, a híres Mórocz úr, aki Karinthy, Kosztolányi fejéért is kezeskedett – biztos lehetett benne, hogy a mívész úr hajvágása legalább két órát vesz igénybe. Ebből tíz perc a munka, a többi meg a várakozási idő. Ennyivel bizonyosan számolnia kellett.

Nem csak az időt nem tudta beosztani, de a pénzt sem. A húszas-harmincas évek egyik legjobban fizetett mívésze elkártyázta, vagy éppen aktuális adósságát törlesztette honoráriumából. &Iacutegy mindig újabb és újabb kölcsönök után folyamodott. Egy alkalommal felkereste direktorát, és előleget kért tőle. Sebestyén Géza talán attól tartott – jogosan –, hogy a színész zsebében már ott lapul előkészítve egy pakli kártya, ezért elutasította a kérést.  Kabos erre szívszaggató könyörgésbe kezdett. Életbevágóan fontos családi ügyre hivatkozott, és szánalmat keltő arcot tettetett. Olyan hitelesen és megrázóan adta elő alkalmi szerepét, hogy Sebestyén megkönyörült rajta. Rendben van, mondta, ha megadja a kért összeget másnap pontban tizenkettőkor. Kabos pedig hálálkodva hátrált ki az irodából.  – De Kaboskám, nehogy aztán felültess! – szólt utána Sebestyén, aki már meg is bánta ígéretét. De nem az összeg nagyságrendje miatt. Hanem azért, mert másnap délutánra programot tervezett. És előre látta, hogy csak késve ér majd oda.

Kabos pénzzavarának első számú okát mégsem a kártyaasztalok mellett kell keresnünk. Mindenki tudta a színészről, hogy cseppet sem kicsinyes, szívesen ad kölcsön szinte bárkinek, a tartozást pedig aztán vagy elfelejti, vagy soha többé nem teszi szóvá. Jószívíségéről – melyet barátai egymás közt inkább balekságnak tituláltak – több tucat történet született. Kabos ugyanis kemény munkával megkeresett pénzét nem tekintette magántulajdonának, így bárkivel előszeretettel megosztotta azt. Egyszer egy középkorú úr várta a filmgyár bejárata előtt. „Szervusz kérlek, fogadjunk, hogy nem ismersz meg. Kelemen vagyok… Emlékszel, együtt jártunk a hetedikbe?” Kabos ebben a pillanatban elővette tárcáját, és kicsit morcosan ugyan, de öt pengőt adott az ismeretlennek. „Nem tesz semmit, öregem. De most már gyorsan felejtsd is el” – hadarta, aztán elsüvített.

Egyszer egy hosszú, fehér szakállú koldus állította meg a színházból kifele jövet. Ez a szakáll olyan különös hangulattal, méltósággal öltöztette fel, hogy a színész nem akarta néhány fillérrel megbántani. Inkább egy egész pengőt nyomott a kezébe. Ettől kezdve minden hétfőn odalépett hozzá az előkészített bankóval. Soha, a legnagyobb rohanás közepette sem feledkezett volna meg „kötelességéről”. Egy napos délután aztán kicsit tovább időzött Glück bácsi – mert így hívták – mellett. Talán kíváncsi volt rá, az életére, a történetére. Glück bácsinak volt egy álma: saját üzletre vágyott. Nem nagy üzletre: gombokkal, cérnákkal, tíkkel házalna. Ezt tervezte gyerekkora óta. &Aacutem a szegénység ellopta az álmait, a bolthoz ugyanis legalább ötven pengő kellett. Kabos a következő hétfőn megjelent az öregnél, és leszámolta neki a pénzt. „Magam sem tudom, mi ütött belém” – kommentálta később a történetet. Kereken ötven pengőt adott a férfinek. Ha beindul az üzlet, és nem lesz rá szüksége, majd megadja. Hajszál pontosan egy év múlva tiszta ruhában Glück bácsi kopogtatott be Kabos Gyula ajtaján. „Az elszámolást hoztam” – dörmögte az idős ember. Kabos csodálkozott, nem gondolta volna, hogy ilyen lelkiismeretes adósa is lesz valaha. Az öreg papírt vett elő, rajta számok, precíz elszámolással.

„Pontosan egy éve, azaz 1935. november 14-én kaptam öntől ötven pengőt. Azóta elmúlt ötvenkét hét, vagyis ezen idő alatt nekem járt volna mívész úrtól hetenként egy pengő, összesen ötvenkét pengő. Kapok tehát két pengőt!” – állapította meg az öreg.  A színész szólni sem tudott a döbbenettől. Elővette tárcáját, és kiszámolta neki a pénzt. Kabos később csak így kommentálta az eseményt: „Meglepetésemben még azt is elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy hogy megy az üzlet…”. Valamikor a harmincas évek végén kétségbeesett hangú levelet kapott: „Nem is hiszed, édes barátom, milyen nehéz ma egy vidéki, szerződés nélküli színész élete… Annyi pénzem sincs, hogy felutazzam Pestig, pedig talán a szerencse ott rám mosolyogna.” Kabos még aznap postázta az összeget barátjának. Az utalványra rövid megjegyzést írt: „Pajtás, küldöm az útiköltséget. Ezért a pénzért Pesten is lehetsz szerződés nélküli színész!”.

Gobbi meg az előkelő kurtizán  
A fáradt borozgatók társaságában nincsenek titkok. És Gobbi ezt nagyon nagyra becsülte. Ismert minden törzsvendéget, jóban volt valamennyi pincérrel és csapossal, szakáccsal és tulajdonossal. Szerették a fiatal mívésznőt, és ő is rajongott ezekért az emberekért. A Keszely étterem az egyik kedvenc menedéke volt. Csendes, barátságos hely, elegáns, tiszta abroszú asztalkákkal, ahol szívesen elmélázgat az ember. A Nemzeti színészei, vagyis Gobbi társasága, mindig a söntéssel szemben, egy kicsi zugban ücsörögtek. Ezt az asztalt csak nekik tartotta fenn a vendéglős, őket várta ide esténként.A hat-nyolc színész éppen csak helyet foglalt, Andorfi úr, a főpincér már meg is állt mellettük, és felvette a rendelést. A kezdő színészek – Gobbi szerint – állandóan éhesek voltak, így nem gondoltak a számlára, sem a következményekre. Csak rendeltek. Amit megkívántak. Persze ne hatalmas, húsos pecsenyéket, kábító havanna szivarokat, pincében érett borokat képzeljünk: csupán egy kis tojást kenyérrel, gondosan físzerezett pörköltet – persze maradékhúsból – egy-egy pohár sört vagy rövidet. A mívészek önfeledten bekebelezték az ételt, majd a magas, elegáns, frakkos, őszes úr kihozta a számlát a kis csapatnak. Végtelen méltósággal tette mindezt, mintha a legelőkelőbb vendégek asztala mellett álldogálna, pedig csak néhány fitying csörömpölt a zsebükben.
     
Andorfi úr szorzott, összeadott, aztán farzsebébe nyúlt, elővette a vacsora árát, és – mintha a színészek fizettek volna – briftasnijába csúsztatta. Kiszámolta a visszajárót, és rezzenéstelen arccal átadta a mívészeknek, majd megköszönte, hogy a Keszelyben időztek. Ãk pedig eltették az ajándékpénzt, örültek neki, hiszen hosszú volt még az éjszaka…. 

Gobbiékat hasonló nagylelkíség ölelte körül a Szimplon kávéházban, ahol ajándék uzsonnát kaptak, a Bucsinszkyban meg komplettet (vagyis kávét, vajat, dzsemet, tojást) az esti kártyaparti mellé – természetesen ugyancsak ingyen.
Gobbi egyik kedvenc története a Góbé büféhez kötődött. Nem volt túlzottan elegáns hely. A színésznő szerint zsírba fagyott tálakon álltak a különféle, kétes frissességí és állagú ételek. Jó ízlésí ember biztosan nem fogyasztott volna itt. Egy nagyon éhes azonban gondolkodás nélkül. A Góbé kirakata a Rákóczi és a Körút sarkán éppen a Nemzeti Színházra nézett. &Iacutegy aztán a színházból kilépő mívészek megálltak, és nézegették a fényes húsos szalonnákat, a gőzölgő, bíborszín halászlét vagy a galuskával tálalt pörköltöt, oldalán egy nagy adag kovászos uborkával. Gobbi akkortájt mindig éhes volt, hiszen – szerződés híján – nagyon keveset keresett. „Éhes undorral néztem azt a szörnyíséget” – emlékezett vissza. Egy alkalommal, talán éppen próba vagy előadás után, a kirakatüve-gen át bámulta a kínálatot, amikor valaki megszólalt a háta mögött:

„Éhes?”
„Bizony!” – szólt vissza a színésznő, még mindig a csemegét bámulva, majd megnézte a kíváncsiskodót. 
Rozika állt vele szemben, a Rákóczi út neves kurtizánja. Ã volt a legelőkelőbb valamennyi prostituált között. &Uacutegy mozgott, mintha ezer rugó táncolna benne – mégpedig szigorú ritmus szerint. Tweed kabátot viselt – talán elsőként Pesten – és hatalmas kalapot. Roppant igényes, esztétikus nő volt. Gobbi szerint színészekkel szóba sem állt. Neki előkelőbb vendégköre volt annál. Pedig Major, Várkonyi, Raksányi is megszólította – ám ő meg sem hallotta köszönésüket. Hilda csodálta Rozikát. Ilyen méltóságteljes, öntudatos kurtizánnal még soha nem találkozott.  Szóval a nő ismét felé fordult. „Tehát éhes?” Gobbi pedig bólintott. A nő intett neki: kövesse. Bementek a Góbéba, helyet foglaltak, Gobbi félve pillogott a nőre. „Rendeltem valami szörnyíséget, megzabáltam, kész” – mesélte később nemes egyszeríséggel a színésznő. Egy éven keresztül minden nap Rozika etette a fiatal mívészt. &Aacutellítólag soha nem beszélgettek. Rozika leült vele szemben, végignézte, ahogyan elfogyasztja az ebédet, majd fizetett, felálltak, és mindenki ment a dolgára.

Aztán Gobbi Hilda szerződést kapott a Nemzeti Színháztól. Immár teli zsebbel ballagott a Góbé felé, amikor Rozika megállt mellette, és az étterembe invitálta. &Aacutem mielőtt a pincérhez fordult volna, Gobbi elébe vágott, és maga rendelt. Bort és rántott húst. Két személyre, bőségesen. Rozika elsápadt, elszomorodott. Talán először ült ki bármiféle érzelem is az arcára az elmúlt esztendő alatt. „Leszerződött?” – kérdezte bánatosan. Gobbi bólintott, mire ő felpattant helyéről, szélsebesen elhagyta az éttermet, és soha többé nem fogadta a színésznő köszönését. De még csak a pillantását sem… Gobbi Hilda talán sokat köszönhetett nekik. Közismert jólelkísége talán éppen azon a talajon termett, melynek magjait a pultosok, vendéglősök, a pincérek, no meg Rozika vetette el annak idején a pesti kiskocsmákban…

Csortos és a marcipán Caesar
Csortos Gyula nagyvonalúságát kicsit másképp kell értelmeznünk. A színész robusztus termete, elegáns megjelenése, sajátos modora láttán aligha feltételeznénk, hogy az állandó csínytevések és tréfálkozások szülőatyja volt színházi körökben. Ezek a csínytevések pedig gyakran az anyagi csőd szélére sodorták a mívészt.  Hiába játszott vezető szerepeket, és hiába rajongott érte a filmipar, bőkezíen lemondott fizetéséről a játék érdekében. Még az sem zavarta túlságosan, ha olykor a végrehajtók szúrós tekintetével találta szemben magát. A Csortos Gyuláról született legendákat, történeteket – Kaboséhoz hasonlóan – ugyancsak két csoportba oszthatnánk. Az egyik Csortos szövegtanulásának, helyesebben szöveg-nem-tanulásának történeteit gyíjti egy csokorba, a másik pedig furcsa tréfálkozásaiét. Bár a kettő – láthatjuk majd – olykor-olykor összefüggött. Színészek visszaemlékezéseiből tudhatjuk, hogy Csortos egyáltalán nem tanulta meg szerepeit. &Aacutem kitínően együttmíködött a súgóval, vagy egyszeríen lejegyzetelte monológját egy papírlapra, és ügyesen elhelyezve arról leste le a rá váró mondatokat. Mindezt pedig oly mesterien alkalmazta, hogy a nézők szinte soha semmit nem vettek észre a cselből.

Egy alkalommal azonban váratlan esemény zavarta meg játékát. Éppen a színész monológja következett, ő magabiztosan pillogott a súgólyuk felé, ám hiába kereste tekintetével, hajlongott, vagy állt lábujjhegyre óvatosan – a súgót sehol nem látta. Csortosról ömlött a víz, improvizált, memóriájában kutatott, hátha eszébe jut egy-egy fél mondtat. Szalay Károly szerint partnere, Turay Ida segítette ki. Kínkeserves este volt. A darab véget ért, ő pedig tajtékozva előkapta a súgót, kabátjánál fogva kiemelte helyéről, megráncigálta, és torkaszakadtából ordított vele. Szegény súgó aligha tudott védekezni. „Mester! Hát nem tehetek róla! Elromlott a lámpám” – óbégatott. „Na és? Nem röstelli magát, hogy ilyen fafejí?! Annyi előadás és próba után még mindig képtelen volt megtanulni a szerepemet?”– üvöltött Csortos, igaza biztos tudatában. Szalay Károly eleveníti fel azt az anekdotát, amit még Tolnay Kláritól hallott: Csortos és Bulla Elma együtt játszottak egy krimivígjátékban, és Elmát roppant mód idegesítette, hogy Csortos nem tanulja meg a szerepeit. Ennek a színészbüfében is hangot adott. A színészek tudták, hogy Bulla hibát követett el, mert Csortos meglehetősen hiú ember, ráadásul senki nem szereti, ha a háta mögött fecsegnek róla.

A mívész a következő bosszút eszelte ki: a krimiben egy bírót alakított, szerepe szerint festett arccal jelent meg a színpadon. &Uumllve foglalt helyet, oldalt fordulva a közönségnek. A színésznő előlépett a függöny mögül. Hatalmas ováció, tapsvihar üdvözölte. &Aacutem ahogy meglátta Csortost, aki komolyan, méltóságteljesen, a tőle megszokott és szeretett modorossággal mondja szövegét – a nyílt színen elnevette magát. Nem mosolygott, nem kacarászott, nem nevetgélt, hanem hangosan, jó ízíen, tele szájjal nevetett. A mívész ugyanis csak a fél arcát festette ki. Azt a felet, amelyet a közönség láthatott. Csortos ugratása tönkretette az előadást, a rendező pedig a színész nyakának ugrott, ám ő a mívésznőre mutogatott. Bulla nevette el magát, ő tehát a felelős. A rendező egyhavi gázsitól fosztotta meg a bajkeverőt. &Aacutem most Elma is bosszút forralt. Közös jelenetükben Csortos egy papirusztekercset vesz elő, abból olvas fel valamit. Bulla kicserélte a papírt, és egy üreset tett a helyébe. Elérkezett a várva várt jelenet, Csortos kitekercselte a papiruszt, szeme elkerekedett a meglepetéstől. Egyetlen pillanat alatt kivágta magát: „Olvassa maga!” – nyújtotta át partnernőjének kedves mosollyal a lapot. Bulla szólni sem tudott, aztán rögtönzött valamit. Talán jobbat az eredetinél…

A „szöveg-nem-tanulást” még elnézték neki a rendezők, mert valahogy mindig kivágta magát, és a mísor színvonalán soha nem ejtett csorbát. Azt azonban már nem fogadták el, hogy a színész rendszeresen kellemetlen helyzetbe hozza kollégáit. Ez amolyan hobbi volt számára. Egyszer vásárolt egy míanyag egeret, és egy cérnaszállal a nadrágja szárához kötözte az egérke farkincáját. &Iacutegy, amikor megmozdult, az egér is „elindult” a színpadon. A színésznők sikítottak, volt, aki felállt az asztal tetejére, onnan visított a szörnyíséges fenevad láttán. A jeles mívész ezekért a térfákért meglehetősen nagy árat fizetett. Egy darabban a színészek túrógombóccal tömték magukat – természetesen pusztán a dramaturgia szerint. A mívészt idegesítette a falatozás, ezért gonosz kis cselt eszelt ki. Egy szakáccsal pingponglabdákat paníroztatott be, ezeket tette a terített asztalra. &Iacutegy aztán, amikor előadás alatt a mívészek beleszúrták volna villájukat a „gombócokba”, azok legurultak az asztalról, és végigpattogtak a színpadon.

A kisebb csínytevésekért csak egy-egy napi bérét vonták le, ám a nagyobbak egy egész havi fizetését vitték el. Ilyenkor aztán egy fillér nélkül, kölcsönökből tengődött, és a lakbérét sem tudta kifizetni. Tréfái egy idő után annyira elharapóztak, hogy állandó anyagi gondokkal küszködött. Tolnay Klári még egy érdekes történetre emlékszik. 1943-ban forgatták a Rákóczy nótája címí kosztümös filmet, amiben a színész egy francia katonatisztet játszott. Ebben az időben már gyakran fújtak légiriadót Budapesten. &Aacutem óvópince híján a filmgyáriak a Hunnia udvarán, egy futóárokban bújtak meg. Forgatás közben többször is ide kényszerültek a színészek. Egy ilyen alkalommal sokan zsúfolódtak össze az árokban, amikor valaki felkiáltott: – Gyerekek, hol a Csortos? Nincs itt a Csortos! – a stáb tagjai biztosra vették, hogy a mívész újabb térfára készül, ezért nem nagyon törődtek vele.  Az öltöztető szaladt utána, átnézett minden zegzugot, de sehol nem találta. Végül a kertben bukkant rá. Míg mások kosztümöstől a menedékben kuporogtak, ő átöltözött, visszavette civil ruháját (pedig nagy hasa miatt nehezére esett az öltözködés, még otthonában is egy inas segített neki), kiült egy padra, és cigarettázott. Az öltözető értetlenül kérdezte, mit keres a szabadban, és főleg miért öltözött át. „Mert én úgyis meghalok a bombázás alatt, engem ne találjanak meg francia egyenruhában” – mondta lemondóan. 

Ujházi újjávarázsolt lakása
Ujházi Ede, a múlt század elejének legelismertebb színésze volt, s talán a legpazarlóbb is egyben. Tudjuk, hogy Jávor Pál súlyos összegeket költött el cigányzenészekre, merthogy imádta a cigánymuzsikát, ám a Mestert – ahogy mindenki szólította Ujházit – talán senki nem tudta felülmúlni. &#336 ugyanis minden fillérjét éttermekben és kávéházakban hagyta, egy jó pecsenyére vagy egy finom szivarra soha nem sajnálta a pénzt. A színházi szezon végén, nyaranta, Ujházi Ede rendszeresen elszegődött a Feld Zsigmond-féle Városligeti Színikörbe, ám senki nem tudta, hogy miért. Feld színháza meg sem közelítette a Nemzeti színvonalát, ráadásul a fizetség is jóval alul maradt ahhoz képest, mint amit Ujházi a kőszínházban megszokott. Egy idő után aztán felfedte titkát: ez az intézmény esett a legközelebb a ligeti Wampeticshez vagy másképpen Tyúkketrechez. (A mai Gundel étterem elődje gúnynevét onnan kapta, hogy udvara csak úgy hemzsegett a baromfiaktól, a ketrecektől, a kondéroktól meg a kivénhedt kakasoktól.) Ujházi rajongott a vendéglőért, és alig várta a próbák, előadások végét vagy a hosszabb szüneteket, azonnal a Tyúkketrecbe sietett. Mindenki tudta, hogy nyaranta, elsősorban augusztusban, itt bármikor megtalálható a mívész. A szakács Ujházi receptje szerint készítette el a levest, a pincér pedig – ahogy a színész leült asztalához – már szervírozta is az Ujházi-fröccsöt. A lakmározások és éjszakázások felemésztették a mívész minden vagyonát. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy Ujházi  társaságát, vagyis kedvenc ismerőseit (úgy 12–15 főt) hetente egyszer megvendégelte,  különleges, egzotikus ételspecialitásokkal kedveskedett nekik. Természetesen a saját kontójára.

Bános Tibor anekdotagyíjteményében megjegyzi, hogy a vendéglői-kávéházi életmód és az ezzel járó pénztelenség miatt Ujházi nemcsak saját külsejét (értsük ezalatt ruhatárát), de otthonát is igencsak elhanyagolta. Hatvanadik születésnapja tájékán (ezt pontosan 1904. január 28-án ünnepelte) megbetegedett, és hosszú ideig nem ment be a színházba. &Iacutegy hát a mívészek felkerekedtek, hogy meglátogassák a Mestert. Különös látvány fogadta őket. Szegényes lakás, melynek ablakában nincs függöny, asztalán nincs terítő, kopott festék a falakon, ajtókon, csiszolatlan, fénytelen parketta. Színészek, rendezők, újságírók, kritikusok adták egymásnak a kilincset, és valamennyien hüledezve hagyták el a házat. Annyi jót kaptak a Mestertől, úgy gondolták, most viszonozzák valamivel. Ujházi születésnapját Heltai Jenőéknél ünnepelték. A színész ragyogóan érezte magát, éjfél után kísérték haza a fájós lábú mívészt. Ujházi kinyitotta lakása ajtaját, felkapcsolta a villanyt, aztán elnézést kért vendégeitől:
– Ejnye, eltévesztettem az ajtót, ez nem az én lakásom!
Dehogynem az! – vágta rá Heltai. Már hogy ne volna a te lakásod, mikor az!
Ujházi végre felismerte otthonát. De valami csoda történt, mert minden új volt, a falak színe, az ablakoké, új bútorok, egy gyönyörí, hatalmas ágy, függönyök… Heltai végre elárulta neki, hogy amíg nála vendégeskedett, a barátok felújították a kis otthont. Ujházi a székbe rogyott, és sírni kezdett. Másnap a társulat tagjai felcsöngettek hozzá. &Iacutegy fogadta őket:
– Marhák (mindenkit így szólított, akit szeretett), mit kérdezitek, hogy vagyok! Inkább ezt a szőnyeget nézzétek, meg ezt a függönyt… meg ezt a boldog öregfiút!”

Rózsahegyi velencei ismerőse…
Színészeink „pénzeskalandjait” egy kedves Rózsahegyi-anekdota zárja. Ez a történet jellemző a kor humorára, hangulatára, és – mint ahogyan a fenti esetek is – még inkább jellemző az emberek közti kapcsolatra. Rózsahegyi Kálmán több színésztársához hasonlóan állandóan pénzszíkében állt. Tiller Mór a századelő híres egyenruhaszabója volt, mellesleg San Marino budapesti főkonzulja, ismert mecénás, mívészetpártoló. Emelt orral, fölényes arccal járkált Budapest-szerte, s szívesen kitüntette figyelmével no meg bankóival a rászoruló alkotókat – elsősorban alkotónőket. Rózsahegyi Kálmán Olaszországban töltötte szabadidejét, betegeskedett, és úgy gondolta, jót tesz neki a friss tengeri levegő. Gázsiját természetesen pillanatok alatt elköltötte, így kölcsönért sürgönyözött a Nemzeti igazgatójához, ám a gyors segély csak nem érkezett meg. Velencében bandukolt csüngő orral, amikor a Szent Márk térre érve ismerős tínt fel a láthatáron. Tiller Mór! Rózsahegyi mélyen a szemébe nézett, ráköszönt, mire Tiller megállt mellette, kabátzsebéből elővette tárcáját, és megtudakolta, mennyivel segítheti ki a színészt. Később Pesten Rózsahegyi megkérdezte újdonsült barátját: – Mondja, olyan rossz színész vagyok én, hogy Velencében azonnal észrevette, pénzre van szükségem? – Ugyan kérem, kedves mívész úr! Pesten hosszú időn át, minden nap elment mellettem, anélkül, hogy észrevett volna. Éppen Velencében, a Szent Márk téren ismert volna meg?!”        §

  • Gobbi Hilda életrajzában külön fejezetet szánt a kocsmáknak. Élete jeles eseményei, megrázó történetei, emlékei a színpadon kívül szinte egytől egyig valamely pesti kocsmához, füstös kis talponállóhoz, zsúfolt restihez kötődtek. „A tiszta és koszos emberi érzések lerakodóhelyei” – így nevezte kedvenc zugait Gobbi Hilda. Az éjszakában, egy-egy kisüsti mellett annyi különös sorssal, felejthetetlen emberi gesztussal találkozott, mint sehol máshol a civil életben.

  • Csortos tréfáiról még anyagi gondjai miatt sem mondott le. &Iacutegy aztán végül a háziura végrehajtót küldött ki hozzá, mert már vagy fél éve nem fizetett lakbért, és a számláit sem rendezte. A színész egyetlen értékes holmija a zongorája volt. Vásárolt egy hatalmas baltát, azzal várta a végrehajtókat. A két úr megjelent, és közölték, hogy lefoglalják a zongorát. Csotros elővette a hatalmas baltát. Az urak hátráltak. Meglendítette a szerszámot, és a zongora billentyíi közé csapott vele. Darabokra aprította. Pedig a hangszer volt a nagyszerí színész egyetlen valamit is érő vagyontárgya…