A nő, akiben az agresszivitás indítékai – az indulat, a gyílölet és a hatalomvágy – éppen úgy megtalálhatók, mint a férfiban, arra kényszerült: az erőszakot ne fizikai, hanem pszichológiai eszközökkel valósítsa meg, írja a szerző hamarosan napvilágot látó könyvében.Az elmúlt századok férfiközpontú világképének talán legsúlyosabb bíne az, hogy szinte észrevétlenül megfosztotta a nőt emberi mivoltától. A körülrajongott, imádott „múzsa”, vagy a szelíd, önfeláldozó „anya” és „feleség” több annál, amit „emberinek” nevezhetünk, miközben a „buta tyúk”, a „szőke nő”, a „domináns férfi oldalbordája”, aki ártatlan együgyíséggel sodródik a számára érthetetlen világban, kétségtelenül kevesebb. Az egyenjogúság, az esélyegyenlőség – amelyért jogos küzdelem zajlott, és zajlik ma is – éppen azt jelenti, hogy a nő is ember, tehát nem lehet tőle idegen semmi, ami emberi: karakterében – az értelem, a szeretet és a jóindulat mellett – éppen úgy megtalálható az ostobaság, a gyílölet és a rosszindulat, mint a férfiéban! Tagadhatatlan azonban, hogy egészen a legutóbbi időkig, a nyílt, fizikai agresszivitás a nő számára tiltott magatartásforma, azaz „tabu” volt életének szinte valamennyi szférájában. Említettem már, hogy véleményem szerint a „gyengébb nem”-et a fizikai erőszak alkalmazásában nem hormonális, vagy éppen evolúciós adottságai akadályozták (az elméletet, mely szerint a nő félelemküszöbe alacsonyabb, mint a férfié, képtelen vagyok elfogadni), sokkal inkább az a társadalmi folyamat, melynek során a női identitást biztosító biológiai előnyt (a gyermekszülést) a férfi azzal ellensúlyozta, hogy – kihasználva alkati adottságait – magához ragadta a „harcos” szerepét.
Mindebből következik, hogy a nő, akiben az agresszivitás indítékai – az indulat, a gyílölet és a hatalomvágy – éppen úgy megtalálhatók, mint a férfiban, arra kényszerült: az erőszakot ne fizikai, hanem pszichológiai eszközökkel valósítsa meg! Így azután az erőszak hagyományosan „nőies” formái kevésbé látványosak, mint a férfi nyílt agresszivitása, nem hagynak nyomot (legfeljebb csak a lélekben), nehezen bizonyíthatók, és – hadd tegyem mindjárt hozzá – nehezebben is kutathatók, hiszen számos olyan, szociálisan elismert tulajdonság és viselkedésforma („jóság”, „segítőkészség”, „igyekezet”) mögött bújnak meg, melyek rendszerint elfedik a cselekvés valódi célját.Az alábbiakban a „nőies erőszak” két típusát szeretném bemutatni. Az egyiket Kerülőútnak, a másikat Figyelemkeresésnek nevezem, de az olvasó látni fogja majd, hogy a két típus időnként összemosódik, és meglehetősen nehéz eldönteni, hogy egy-egy viselkedésformát milyen kategóriába soroljunk. Mielőtt azonban belevágnék, szeretnék előrebocsátani két fontos megjegyzést.
1. Amikor az erőszak nőies formáiról beszélek, nem gondolom úgy, hogy az idesorolható viselkedéseket kizárólag nők produkálják! Az elnevezéssel tulajdonképpen az erőszak e típusainak eredetére utalok; arra, hogy az embert a nyílt, fizikai erőszak szociális tilalma kényszerítette rá a bonyolultabb – az intelligencia magasabb fokát igénylő – pszichológiai eszközök alkalmazására. Napjainkban a „nőies erőszak” eszköztárát ugyanúgy felhasználják a férfiak is, mint amennyire a hagyományosan „férfias” erőszak módszereivel – mint láttuk – egyre gyakrabban élnek a nők.
2. Szeretném, ha az olvasó szem előtt tartaná: témám nem a nő és a férfi agresszivitása, hanem a családon belüli erőszak. Tehát: miközben egy-két utalás erejéig kénytelen leszek „kilesni” a magamra vállalt keretek közül, törekedni fogok arra, hogy szigorúan a családon belül megnyilvánuló erőszakos aktusokkal foglalkozzam. A feladat, aminek most nekirugaszkodom, nem könnyí. A kép, ami a nőről bennünk él – de úgy is fogalmazhatnám: a társadalmi sztereotípiák – erősen akadályoznak bennünket, engem mindenképpen abban, hogy úgy nézzük őt, mint olyan személyt, aki alkalmas arra, hogy erőszakot kövessen el.Márpedig, ha azt valljuk, hogy a két biológiai nemnek azonos jogokkal és azonos esélyekkel kell élniük a földön, be kell látnunk, hogy az egyenlőség a személyiség és a viselkedés kellemetlen vonásaiban is érvényesül.
A Kerülőút stratégiái közé azokat a magatartásformákat sorolom, melyeknek nyilvánvaló célja a megtorlás, másik – mélyebbről fakadó – indítéka azonban a családon belüli hatalom biztosítása: aki a Kerülőút stratégiáit alkalmazza, tulajdonképpen ugyanúgy viselkedik, mint a „vitéz”, aki megveri a feleségét, mert nem elég meleg a leves a vacsoraasztalon. Arra törekszik, hogy uralkodjon a másik felett; ő döntse el, mire költik a pénzt, kivel barátkoznak, milyen programot csinálnak, még azt is, mikor szabad nevetni, és mikor kell komolynak maradni, egyszóval: irányítani, mozgatni, manipulálni akarja a család valamennyi tagját. A sértett, illetve önmagát sértettnek, megbántottnak, megalázottnak érző asszony – akit valójában az bánt, hogy szándékai megvalósítása elé valaki akadályokat gördít – tulajdonképpen ütni szeretne, fájdalmat okozni annak, aki „ezt tette vele”, a nyílt agresszió azonban – a kockázat és a nyereség viszonyában – nem látszik kifizetődőnek.
Ennek lehet oka az is, hogy már tapasztalta: férjének (vagy élettársának) nincsenek „gátlásai” a fizikai erőszak alkalmazásában, de az is, hogy tudja: „az ártatlan áldozat” szerepében egy-két kék-zöld foltnál sokkal súlyosabb károkat képes okozni indulata tárgyának. E stratégiák gyakran olyan „játszmákra” épülnek, melyeknek alapja a „segítségkérés” 1992-ben jelent meg Shelley Taylor A segítő ösztön címí könyve, mely kísérletet tesz a klasszikus női szerep korszerí biológiai (endokrinológiai) magyarázatára. A nő – írja Taylor – biológiailag „huzalozott” arra, hogy gondozzon és gondoskodjék – de arra is, hogy stressz idején szociális támogatást keressen. Amikor otthon valami baj történik, a férfi merészen felveszi a harcot – vagy éppen visszahúzódik és duzzog. A nő viszont valószíníleg a telefonhoz lép, hogy „jól kibeszélje magát” a barátnőjével. A gyermek védelme és a táplálékról való gondoskodás alapvető női ösztön, és a legprimitívebb vadászó-gyíjtögető kultúrákban „a nők, akik barátnőjükhöz fordultak segítségért, valószíníleg sikeresebbek voltak életfontosságú feladataik megvalósításában, mint azok, akik ezt nem tették”. A konfliktus, a veszély esetén alkalmazott segítségkérés tehát egyértelmíen „nőies” megoldásforma (talán emlékszik még az olvasó, hogyan okítja kislányát az édesapa: „Ha bántanak, szaladj a tanító nénihez, majd ő megvéd!”), ami mindaddig természetes és ésszerí, amíg a veszély valódi! A nők azonban – különösképpen a családon belül – egyre gyakrabban alkalmazzák a segítség-kérés stratégiáját olyankor is, amikor veszély valójában nincs, vagy olyan esetekben, amikor a veszélyt, amelynek megszüntetése érdekében rokonaikhoz, ismerőseikhez, vagy éppen hivatalos szervekhez fordulnak, maguk idézik elő.
A segítségkérő „játszmák” a társadalmi sztereotípiákra épülnek: a férfi eleve hajlamos arra, hogy asszonyával kíméletlen és brutális legyen, a nő pedig – a családban legalább annyira, mint a külvilágban – született áldozat, aki, ha segítséget kér, nyilvánvalóan bajban van, és megóvása a brutális férj, vagy élettárs agresszivitásától a demokratikus társadalom alapvető kötelessége.Az asszony tehát, amikor veszélytelen helyzetekben riasztja környezetét, vagy mesterségesen kiprovokálja a veszélyhelyzetet, amelyben biztonságának megvédése lényegében férje, vagy élettársa bántalmazásában, megalázásában, morális tönkretételében mutatkozik meg, valójában a társadalom „jóindulatú” előítéleteit fordítja a maga javára, és a „kerülőút” stratégiája révén férjén (vagy élettársán) durva erőszakot követ el.Azt javaslom, vizsgáljunk most meg néhány segítségkérő játszmát, melyeknek közös célja, hogy a férfi – vagy más családtag – „megbüntetése”, gyötrelme, „sárba taposása” révén az asszony érezhesse – és éreztesse – fölényét, szociális hatalmát a családban.
Felhívás táncra
Néha egyszerí, percek alatt lezajló, a legtöbbször azonban bonyolult szövetí, számos „játszótárs” bevonásával megvalósuló játszma, melyben a játék irányítója (a továbbiakban általában „játékos”-nak fogom nevezni őt) arra törekszik, hogy az áldozat – a férj – elveszítse a türelmét, és hirtelen indulatában fizikai erőszakot alkalmazzon. A provokáció, melynek felhasználásával az asszony rendszerint célt ér, sokféle lehet, legtöbbje azonban a férfi önérzetét célozza meg, vagyis a „játékos” a férfias dominancia legkényesebb területein – szexualitás, fizikai és szellemi rátermettség – támad, ott, ahol a leginkább megalázhatja áldozatát.
„Laci órákig vacakolt azzal a lámpával – meséli a telefonáló asszony a barátnőjének »ártatlanul«, mintha nem tudná, hogy a másik szobában férje minden szót hall – a pedig én mondtam neki, hogy ne nyúljon hozzá, mert abból csak baj lehet. Végül sejtheted, mi történt: az egész háztömbben megszínt az áramszolgáltatás, másnap a szerelők egész délelőtt dolgoztak, amíg megjavították.” Amikor később a férfi ingerülten számon kéri az asszonytól, miért hozta őt ilyen kínos helyzetbe – ráadásul nem is egészen úgy történt, ahogy a telefonban elmesélte – a perzekutor gúnyosan így válaszol: „Ugyan, drágám, mindenki tudja, hogy kétbalkezes vagy. Évek óta a te ügyetlenségeden mulat az egész rokonság!” A férfi elvörösödik, és egyre dühösebben dadogja el, hogy mindezt a feleségének köszönheti, aki nemcsak folyton pletykál, de összevissza hazudozik is, hogy lejárassa őt. „Most mit üvöltesz? – kérdi fölényesen az asszony – Még a végén megüt a guta! Üss meg, ha mersz!”
Pályám során azt tapasztaltam, hogy az asszony a leghatékonyabban – érdekes módon, hiszen a „módszer” nincs egyenes összefüggésben a férfi képességeivel – a „tagadás” révén provokál. Az Asszony és a Férj között lezajló alábbi két beszélgetés-töredék között körülbelül egy órányi idő telik el.
A: Hát te miért készítetted ki az öltönyödet?
F: Azt mondtad, hatra Péterékhez megyünk. Gondoltam, ideje elkezdeni az öltözködést.
A: Én? Éppen, hogy azt mondtam: nincs kedvem elmenni.
F: Úgy emlékszem, azt mondtad, mégis megyünk. Tudod, a névnap miatt…
A: Dehogy mondtam! Jó lenne, ha néha odafigyelnél arra, amit beszélek.
Egy órával később:
A: Te még mindig a garázsban matatsz? El fogunk késni!
F: Honnan?
A: Hát Péteréktől! Nem emlékszel, hogy ma van a felesége névnapja?
F: Egy órája sincs, hogy azt mondtad: nincs kedved elmenni!
A: Egy szóval sem mondtam ilyet. Említettem ugyan, hogy fáj a fejem, de a névnapról nem maradhatunk el. Most azonban el fogunk késni miattad. Lehet, hogy te még nem is borotválkoztál?
F: (pulykavörösen) Nem is fogok! Csak nem képzeled, hogy újra kezdem az öltözködést, csak azért, mert te össze-vissza beszélsz?
A: Velem (értsd: „a gyenge nővel”) bezzeg tudsz kiabálni! Talán még meg is versz? Amikor a főnököd nem fizette ki a túlórát, miért hallgattál, mint a sült hal?
A játszma mindenekelőtt arra irányul, hogy a férj elveszítse a fejét, és nyílt fizikai agresszióval reagáljon. Céljának eléréséhez a nő általában a megvetést, a fölényes lekezelést alkalmazza, melynek révén áldozatában bíntudatot, szégyenérzetet, zavart, és ehhez kapcsolódó ingerültséget ébreszt. Képzeljük el, hogy valaki egy olyan emberrel él együtt, aki következetesen letagadja, amit az előző nap – vagy az előző órában – mondott. Ha a férfi „ellenáll a kísértésnek”, és mégsem üti meg az aszszonyt, akkor is egyre nyugtalanabbá, egyre idegesebbé válik. És ilyenkor következik a játszma kiterjesztése. Az asszony – hangjában őszinte aggodalommal – panaszkodni kezd a barátoknak, ismerősöknek férje rossz idegállapotára. „Nem tudom, mi történt Jóskával az utóbbi időben – mondja kétségbeesetten a sógornőjének – figyeld meg, egyszeríen nem lehet elviselni őt. Talán a munkahelyén történt valami, de tudod, milyen tartózkodó, nem beszél róla. Én meg már nem is merek szólni hozzá!”Ha a férj üt, az asszony gyakorlatilag megnyerte a játszmát; azonnal hívja a rendőrséget, védelmet kér, látleletet vetet, és megindítja a válópert, melynek kimenetele nem lehet kétséges: a bíróság felfüggeszti a férfi apai jogait, kitiltja őt az otthonából, és megítéli a tartásdíjat a gyermekek neveléséhez. Ha a férfi mégsem üt, az asszony valószíníleg akkor is nyertes: a sógornő és a barátok nem is sejtik, hogy egy később meginduló válóper potenciális tanúi, és bizonyítják majd: az asszony évek óta panaszkodik a férje rossz idegállapotára!
Hamis riasztás
Az asszony terjeszthet úgy is híreket férje „idegességéről”, „gyanús kimaradásairól” és „fenyegető magatartásáról”, hogy mindebből gyakorlatilag egyetlen szó sem igaz. (Természetesen ez fordítva is lehetséges: a férj is panaszkodhat teljesen alaptalanul felesége „megbízhatatlanságára”, „rendetlenségére”, „kacérkodására”.) „Játszma” esetén a szemrehányás, a gyanúsítás, a vádaskodás mögött, mint rejtett cél, mindig meghúzódik a dominanciaküzdelem, a másik „legyőzésének”, a felette gyakorolt hatalom kivívásának, illetve biztosításának vágya. Éppen ezért – mint a fentiekben láttuk – a játékos igyekszik hihető, valódinak látszó bizonyítékokkal alátámasztani állításait, így az egyértelmíen hamis riasztást ép házasságon belül ritkán alkalmazza (például valószíníleg nem mondja, hogy férje bántalmazza őt – vagy a gyerekeket –, ha ilyesmi bizonyíthatóan nem fordult elő soha). Egészen más a helyzet a válás folyamatában, illetve a válást követően. A válás hazánkban megszokott, szakértők hadával, tanúk felvonultatásával terhelt, végtelenbe nyúló folyamata az eljárást könyörtelen dzsungelharccá aljasítja, ami a házasfelek énjéből a leggonoszabb, legsötétebb vonásokat csalja elő. Ilyenkor jelenhet meg a „hamis riasztás”, mint a másik fél megalázására, erkölcsi és anyagi tönkretételére irányuló játszma.
Úgy vélem, különös pszichológiai jelentősége van annak, hogy ebben a gyílölködő, késhegyre menő küzdelemben az anya képessé válhat gyermekét is bevonni a játszmába, amit férje „megsemmisítéséért” folytat. Sokszor tapasztaljuk például, hogy mindent elkövet a kötelezően előírt „láthatás” megakadályozása érdekében. Tele van „aggodalommal”, hogy apja nem vigyáz megbízhatóan gyermekére, aki rendszeresen ápolatlanul és lelkileg zavartan érkezik haza a láthatásokról. Ugyanakkor a gyerek alkalomról alkalomra tapasztalja, hogy szeretetet, megértést, jutalmat akkor remélhet anyjától, ha vonakodik elmenni apjával, és hazaérkezvén arról számol be, hogy nem érezte jól magát a láthatás időszakában. Pedig – különösen alacsony életkorban – a gyerek mindenre képes annak érdekében, hogy kivívja anyja „elismerését”; arra is, hogy a láthatás előtti napon rendszeresen belázasodjék, és arra is, hogy végül maga is elhiggye: nincs annál rosszabb, mint kéthetente egy-két napot apuval tölteni. Az asszony pedig – és ez a játszma csúcspontja – széttárja a karját, és sajnálkozva mondja: „Én igazán mindent elkövetek, de mit tegyek, ha a gyerek nem akar az apjához menni?”.
Összeugrasztás
Soha nem értettem igazán: a világirodalom nagy „manipulátorai” (Jágó, Mosca, Tartuffe) miért férfiak. A nők ugyanis – igaz ugyan, hogy elsősorban a családon belül – sokkal ötletesebb, és sokkal kíméletlenebb bajkeverők, mint a férfiak. Az „összeugrasztás” azokat a családi játszmákat jelöli, melyek során a „játékos” a családtagok közül két vagy több személyt egymás ellen hangol, majd – mint „nevető harmadik” – a biztonságos háttérből figyeli megvalósuló tervének gyakran drámai következményeit. A legegyszeríbb ilyen játszma a „mit szól majd ehhez apád?” – címet viselhetné, és azokra a – meglehetősen gyakori – esetekre vonatkozik, melyek során az asszony, aki féltékenyen figyeli apa és fia egyre erősödő kapcsolatát, gyermekében bíntudatot és alaptalan félelmeket ébresztve, a család két „férfi tagját” ugrasztja egymásnak.
Az összeugrasztás bonyolultabb játszmái fejlett intelligenciát és magas szintí empátiás készséget igényelnek, hiszen a játékosnak ismernie kell a bevonandó családtagok lelkivilágát, meg kell terveznie az összetett, több-lépcsős folyamatokat, ki kell számítania a résztvevők várható reakcióit, és – ami talán a legfontosabb – türelemmel, tettetett megadással kell várnia a kibontakozást.
A „játékos”, aki az erőszaknak ezt a formáját alkalmazza, jellegzetesen Janus-arcú személy: mint dr. Jekyll
és Mr. Hyde. Kedves, szolgálatkész, megértő és lefegyverző azokkal, akiket társként kíván bevonni játszmájába (illetve akik „tanúkként” bizonyíthatják jószándékát), ugyanakkor a „célszeméllyel” – az áldozattal – szemben kihívó, fölényes és kiszámíthatatlan. A híreket, információkat megszíri, és időnként maga gyártja, annak érdekében, hogy az áldozatra – aki nem szükségszeríen a férj, bármelyik családtag lehet – egyre egyértelmíbben és egyre levakarhatatlanabbul ragadjon rá a jellemkép, melyet a játszma tervezője neki szánt. A játszma kimenetele többféle lehet. Előfordul, hogy az áldozat egyszercsak észreveszi: kihílt körülötte a levegő. Mindazok, akik eddig szerették, gyanakodva néznek rá, és lehetőleg elhúzódnak előle. Előfordul azonban az is, hogy a család férfi tagjai a nemükön belül ősidők óta megszokott módon – fizikai úton – vesznek elégtételt egymáson, miközben fel sem merül bennük, hogy valamennyien „cselszövés” áldozatai. Mint említettem, az ilyen játszmák kimenetele többféle lehet – a célja azonban mindig ugyanaz: az irányító játékos érezni akarja a hatalmát a többiek felett; azt, hogy a szálak az ő kezében futnak össze, és a családtagok – akár a marionettbábuk – mindig úgy mozognak, ahogy ő mozgatja őket.
Öndestrukció
Sok évvel ezelőtt egy kedves barátom (mellesleg kollégám) mesélte a következő történetet. A villamosmegállónál állt, amikor észrevette, hogy
egy 35–40 év körüli hölgy kétségbeesetten szeretne leszállni a zsúfolt villamosról. Sikerült keresztülverekednie magát az utasokon, de a leszállás pillanatában egyik cipőjének sarka beakadt a szerelvény padlójának barázdái közé. Erőteljes rántással kiszabadította a lábát, és a nyitott ajtón át – még időben – a járdaszigetre lépett. Az ajtó éppen becsukódott, amikor a hölgy észrevette: a tísarok a barázdák között maradt. „Álljon meg! Álljon meg!” – kiáltotta, sarok nélküli cipőjével döngetve a kocsi ajtaját, de hiába, a villamos elment. A hölgy zokogva átkozódott, láthatóan mélyen meggyőződve arról, hogy a villamos vezetője szándékosan hagyta őt a megállóban. Többen segítséget kínáltak neki: telefonálnak, hívnak taxit, elviszik őt a címre, ahová kéri, a hölgy azonban mindenkit viszszautasított: összeszorította a fogát, előreszegezte az állát, lerántotta a másik lábáról is a cipőt, és elindult a nedves, mocskos és hideg aszfalton harisnyában, gyalog; nézze megrendülten az egész világ, egy ember aljassága miatt ő most szenvedni kényszerül!
Valószíníleg a nyílt, fizikai agreszszióhoz fíződő szocializációs gátlások miatt, a nő hajlamos arra, hogy önmagán idézze elő azt a fájdalmat, amit valójában valaki másnak akar okozni. A megfogalmazható cél ilyenkor az, hogy bíntudatot ébresszen „áldozatában”: legalább a lelke szenvedjen azért a kínért, melyért – ha nem is ő idézte elő – kétségtelenül felelős. Eric Berne „Látod, mit tettél velem?” – típusú játszmái tartoznak ebbe a kategóriába. Néhány perces házastársak közötti „szóváltás” után az asszony a konyhába „számízi” magát, és – könnyeivel küszködve – pirított zsemlét reszel a készülő vacsorához. A feladat nem sürgős, de nyilvánvalóan magára akart maradni indulataival. Férje azonban pillanatok alatt elfelejtette a kettőjük közötti incidenst, és miután hiába keresett valami iratot a szekrényben, azzal a szándékkal, hogy megkérdezze a feleségét, benyit a konyhába. Az aszszony felnéz a munkájából, és ebben a pillanatban a reszelő éle az ujjába hasít. Miközben a férfi ijedten kötszert keres, folyamatosan magán érzi felesége szemrehányó tekintetét: „Látod, mit tettél velem?” Talán mondanom sem kell, hogy a „Látod, mit tettél velem?”– játszmáknak súlyosabb következményei is lehetnek, különösképpen akkor, ha a „játékos” rutinos (már hosszú ideje játssza ezt a bíntudatot ébresztő játszmát), és partnere elég óvatlan ahhoz, hogy magára vállalja a kiegészítő játszmát, amit úgy nevezünk: „Csak segíteni próbálok neki.”. Ezekben az esetekben a „játékos” sorozatosan segítséget, tanácsot kér – és kap – társától, melyek „természetesen” rendre balul ütnek ki. Így a „játékos” – önmagának esetleg komoly károkat is okozva – újra és újra éreztetheti a célba vett családtaggal, hogy a „gondatlanság”, a felelőtlenség”, a tény, hogy „nem szeretik eléggé”, milyen veszélyes helyzetekbe sodorhatja őt.
Az öndestrukció különleges formájaként tartom számon azokat az eseteket, amikor az asszony saját gyermekeinek okoz kárt annak érdekében, hogy fölényét, hatalmát éreztesse partnere felett – vagy, hogy bosszút álljon rajta. A jelenséget – a mondabeli kolkhiszi király leányáról, aki férjhez ment Iaszonhoz (Jázonhoz), az aranygyapjú megszerzőjéhez, majd amikor férje hítlen lett hozzá, megölte gyermekeit – Médeia-effektusnak nevezem. A Médeia-effektus lényege az, hogy az anya saját teste – saját énje – részének tekinti gyermekét, így – bizonyos esetekben – az ön-destrukció és a gyermeknek okozott ártalom között a különbség elmosódik. Korábban említettem már, hogy a válófélben lévő, vagy elvált asszony gyílöletétől és a bosszú vágyától vezetve, képes arra, hogy gyermekeit megakadályozza apjuk láthatásában, sőt arra is, hogy – a férfi jellemét, megbízhatóságát, őszinteségét, tisztességét folyamatosan kétségbe vonva – gyermekeit apjuk ellen hangolja. Teszi ezt annak ellenére, hogy pontosan tudja: mindezzel nemcsak a férfinak okoz kárt és fájdalmat, de gyermekeinek is. Bevallom, ha ilyen esetekkel találkozom, Nietzsche gondolata jut eszembe „a bosszú képességéről”: „…nem sokra becsüljük azt az embert, akiben sem képesség, sem akarat nem él a bosszúra – akár férfiról, akár nőről van szó. Meg tudna minket tartani… az olyan nő, akiről nem tudjuk elképzelni, hogy adott esetben a tőrt (bármiféle fajta tőrt), képes lenne ellenünk fordítani? Vagy önmaga ellen: ami bizonyos esetben sokkal finomabb bosszú volna…” Azt hiszem, aggodalomra semmi ok: a lenézett, megalázott nő bosszúszomja, mely valaha – amint ezt Salome és Keresztelő Szent János bibliai története mutatja – annyira féktelen volt, ma is sértetlen.
Statisztikai tény, hogy a családon belül előforduló gyermekgyilkosságok kétharmadát ma is az anya követi el, és statisztikailag igazolható az is, hogy ezeket a bíncselekményeket a bíróság (de a közvélemény is) általában enyhébben ítéli meg, mint azokat, amelyekben az apa a tettes. Az „anyáról” alkotott kép és a gyermekgyilkosság valahogy nem összeilleszthető az emberek számára, így azután különböző pszichiátriai kórképekkel próbálják igazolni, hogy a tett elkövetésekor az anya „nem volt teljes mértékben beszámítható”. Természetesen a szülést követően felléphetnek sajátos, kizárólag a női szervezet míködésére és a szülés tényére visszavezethető pszichológiai rendellenességek („szülés utáni depresszió”, „hormonális pszichózis”), más esetekben azonban az ilyen „mentséget kereső” diagnózisok a stresszel szemben védtelen, saját testének kiszolgáltatott, és a külvilág hatásaitól gyermekként oltalomra szoruló 19. századi nő képét erősítik. Pszichológiai értelemben egyetlen ember sem „beszámítható”, amikor gyilkosságot követ el. A törvény előtt azonban az ilyen tett elkövetőinek – akár férfiak, akár nők – egyformán kell felelniük. §
- A pedofília rágalma
Nem hallgathatom el azt sem, hogy az utóbbi években látványosan megszaporodtak az olyan esetek, amikor – a gyermek elhelyezéséért folytatott bírósági „háború” során –- az anya pedofil közeledéssel, vagy éppen a közös gyermek elleni szexuális erőszakkal vádolja meg válófélben lévő férjét. Mindez – véleményem szerint – szorosan összefügg azzal, hogy a pedofília, a kóros szexuális magatartásnak talán legvisszataszítóbb formája, megjelent a világhálón, és a napi sajtó is rendszeresen foglalkozik vele, jogosan váltva ki a közvélemény elementáris felháborodását. Az a gyanúm, hogy a válófélben lévő anyák azért fedezik fel egyre gyakrabban az „aggodalomra okot adó” jeleket (egy ágyban alszik a kislányával, „tiltott testtájakon” simogatja őt stb.) különélő férjeik viselkedésében, mert pontosan tudják: a pedofília olyan bélyeg, amit még akkor sem lehet teljes mértékben letörölni a gyanúsítottról, ha a pszichológiai vizsgálatok a vádat nem igazolják. Az asszony, aki ilyen esetekben heteken, hónapokon át faggatja kislányát – és ezzel mintegy automatikusan rávezeti a gyereket arra, hogy bizonyos apai cselekedeteket megtörténteknek minősítsen – nem veszi észre, (vagy észreveszi, de nem bánja), hogy gyermekét játszmájának szereplőjévé tette, és saját dominanciája érdekében gyermeke egészséges szocializációját kockáztatja.
