Tudósközelben: Bányai Éva pszichológus, egyetemi tanár

IPM: Tudományos pályája kezdete óta, harmincöt éve foglalkozik hipnóziskutatással, ami a téma iránti mély szenvedélyt és elkötelezettséget feltételez. Miért kezdett el érdeklődni a hipnózis iránt?    

B.É.: Első elemista koromban, 1950-ben hallottam először a hipnózis szót, amikor mindenki teljes elképedésére mi, a Diana úti iskola legkisebbekből – sőt, mi több, csak lányokból – álló osztálya nyertük meg a vasgyíjtő versenyt. Senki nem értette, hogyan történhetett mindez. Egészen addig, amíg a tanító néninknek eszébe nem jutott, hogy egy alkalommal, amikor kikísért bennünket tanítás után, tanúja volt a jelenetnek, ahogy a kis Bányai Éva határozott léptekkel odament egy csoport nyolcadikoshoz, mondott nekik valamit, majd ugyanilyen határozott léptekkel megindult, s a nagy, lakli fiúk követték őt. „Mintha csak hipnotizálta volna őket” – kommentálta a jelenetet a tanító néni, arra utalva, hogy rájött, hogyan nyerhettünk: én csak megmutattam a fiúknak a vaslelőhelyeket, és ők segítettek cipekedni.     

IPM: Talán arra is emlékszik, hogyan vette rá a nyolcadikos fiúkat az együttmíködésre?

B.É.: Nem hiszem, hogy különleges dolgokat mondtam volna, mindössze arról lehetett szó, hogy magamra tudtam irányítani a figyelmüket. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy valami oknál fogva ezek a fiúk mindig segítettek nekem. Arra is emlékszem – még ennyi idő távlatából is –, kik voltak közülük a legfőbb híveim. A lényeg mindenesetre, hogy ebben a vonatkozásban hallottam először a hipnózis szót, amiről akkor természetesen azt sem tudtam még, mit jelent. A szüleim magyarázták el később, hogy hipnózis során úgy hat egyik ember a másikra, hogy az hajlamos lesz olyan dolgokat megtenni, amelyeket kérnek tőle, méghozzá anélkül, hogy kritikus módon elemezni kezdené, miért teszi mindezt. Innentől fogva szenvedélyesen izgatott a hipnózis, hiszen kiderült, hogy van egy olyan képességem, amely – bár addig azt hittem, ezt a fajta meggyőző erőt mindenki ugyanolyan természetességgel birtokolja és használja, mint én – különlegessé tesz.  

IPM: Hogyan tudta gyermekkorában a hipnózis iránti tudásvágyát kielégíteni?

B.É.: Ettől a naptól kezdve akármilyen könyv került a kezembe, szinte minden olvasmányomból kiugrott ez a téma. Mindannyian ismerjük a jelenséget, amikor a minket érdeklő dolog mindenhonnan utolér és kiszól nekünk: a Sándor Mátyásban ugyanúgy szóba kerül a hipnózis, mint a Monte-Christo grófjában. Ráadásul azt is hamar érzékeltem, hogy ez ingoványos terület, s mint tudjuk, a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Amikor egyetemista koromban kutatni szerettem volna, nem fértem hozzá a tudományos szakirodalomhoz, mert mind be volt tiltva. Óriási lehetőséget jelentett ezek után a számomra, amikor az egyetem elvégzése után az ELTE – &Aacutedám György professzor által vezetett – &Oumlsszehasonlító Élettani Tanszékére kerültem, ahol az a Mészáros István dolgozott, aki Leningrádban végezte az orvosi egyetemet, és hatodéves korában már alkoholelvonó kezeléseket végzett hipnózissal. Mára harmincöt éves tudományos pályafutásom egyik legnagyobb eredményének tartom, hogy küzdelmes, nehéz évek után, de végül sikerült a hipnózist ismét legitimmé tenni mind tudományos, mind terápiás értelemben. A hetvenes években, amikor a pályámat kezdtem, ez a terület gyanús, polgári, misztikus, áltudományos témának számított, olyannyira, hogy nem volt szabad a klinikai gyakorlatban hipnózist alkalmazni.

IPM: Sztenderd kérdés a pszichológia felvételin, hogy a jelölt miért szeretne pszichológus lenni. Professzor asszonynak mi volt az alapvető motivációja?

B.É.:  Kezdetben a hipnózis csak mint kutatási téma izgatott, alapvetően a cselekedeteink mögött meghúzódó rejtett, nem tudatosuló motívumok míködési mechanizmusa érdekelt. A hipnózist pedig olyan eszköznek éreztem, amely lehetővé teszi ezeknek a feltárását. A szívemben és a gyakorlatban is a mai napig elsősorban  kísérleti pszichológus vagyok, mert Grastyán Endre professzor tanítványaként alkalmam volt megtanulni, hogy aki kísérletezik, örökre fiatal marad. A kísérletezés egy életen át tartó játék, a kísérlettel járó öröm révén pedig a kutató egész életére megőrzi a játékosságát.

IPM: Mikor kezdte érdekelni a hipnózis terápiás felhasználásának lehetősége is?

B.É.: Egy csoda folytán 1973-ban sikerült kijutnom ösztöndíjjal a Stanford Egyetem hipnóziskutató laboratóriumba, ahol a hipnózis klinikai skálájának sztenderdizálása során egyszer a Palo Altói veterán kórházban egy idős, végstádiumban lévő gyomorrákos bácsi megengedte számomra, hogy felolvassam neki a skálában szereplő szuggesztiókat. Amikor végeztem, drámai változásokat észleltem az idős úr arcán, pedig hozzá kell tennem, a szóban forgó skálában nem szerepel fájdalmat csökkentő szuggesztió. A betegnek mégis kisimult, ellazult, kipirosodott az arca, s amikor odahúzta a szájához a kezemet és megcsókolta, éreztem, amint két könnycsepp hullik rá. Azután megszólalt, nagyon gyenge hangon: „Köszönöm, doktornő, hogy eljött hozzám, és elhozta nekem a békét. Eddig annyira szenvedtem, hogy nem tudtam meglenni morfium nélkül, de most már érzem, hogy méltósággal fogok tudni meghalni.” Ez a találkozás fordulópontot jelentett az életemben, mert rádöbbentett a felelősségre, hogy tudok valamit, ami itthon nincs megengedve, pedig segíteni lehet vele az embereknek. S hogy én ezt a tudást eddig csak kutatásra használtam, abban a pillanatban azonban eldöntöttem, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy a hipnózis visszakerüljön a magyar terápiás gyakorlatba.     

IPM: Az &Oumln nevéhez fíződő egyik forradalmi újítás az aktív-éber hipnózis eljárása. Hogyan született meg
a gondolat?

B.É.: A doktori disszertációmat A hipnózis hatása a tanulásra címmel írtam, s annak utolsó fejezetében már felvázoltam azt a hipotézisemet, amely később a pavlovi hipnóziselmélet megdöntéséhez vezetett. Észrevettem, hogy a huszonnégy kísérleti személy közül négyen nem úgy viselkedtek a vizsgálatok során, ahogyan a pavlovi teória értelmében reagálniuk kellett volna. Addig ugyanis a hipnózis definíciójához tartozott a kitétel, hogy ez egy alvásszerí, relaxált állapot, a kísérleti személyek közül néhányan azonban nem érezték magukat álmosnak, sőt éppen ellenkezőleg. Nekem mindez szöget ütött a fejemben, és nem tágított mellőlem a gondolat, hogy az alvásszerí állapot talán csak mítermék, hiszen álmosító szuggesztiókat adunk a vizsgálati személyeknek. Mondanom sem kell, erről az elképzelésemről mindenki le akart beszélni. Azt kérdezték, hogy veszem a bátorságot ahhoz, hogy megkérdőjelezzem Pavlov elméletének helyességét. Szinte atyai jószándékkal tanácsolták, hogy az egyébként kitínő munkámat ne rontsam le a végére biggyesztett lila köddel. Nekem azonban meggyőződésem volt, hogy a dolgozatomnak ez a legértékesebb része, s a hipotézisem később be is igazolódott. Elnyertem vele példának okáért az Akadémia pályadíját, amelyet csupa őszülő halántékú, tudós ember között vettem át, mint miniszoknyás, pimaszul fiatal lány. Majd pedig – közvetett módon – ennek a hipotézisemnek köszönhettem azt a szerencsémet is, hogy elnyertem a stanfordi ösztöndíjat.   

IPM: Emlékszik a konkrét pillanatra is, amikor megszületett &Oumlnben az aktív-éber hipnózis ideája?

B.É.: Moziban ültem, és a vietnámi háborúról szóló dokumentumfilmet néztem éppen, amelyben egy támadó amerikai katona arcát mutatták premier plánban. Ekkor hirtelen beugrott, hogy ez az ember egyáltalán nincs alvásszerí állapotban, az arca mégis megszólalásig hasonlít az általam naponta látott, hipnotizált személyek arcához. Ez volt számomra a hirtelen megvilágosodás pillanata, ami után özönleni kezdtek a további gondolataim. Eszembe ötlött például az Egri csillagok, benne a sztambuli kerengő dervisekkel, s hogy arról is olvastam valamit, hogy Bali szigetén, vagy a vuduknál furcsa állapotba tudnak kerülni a táncosok.

IPM: Hogy példát találjunk, nem kell ilyen messze mennünk, hiszen a mi sámánjaink is ezt a technikát alkalmazták.

B.É.: Magam sem értem, miért nem ők jutottak először eszembe, mindenesetre azóta természetesen utánaolvastam a témának, és kiderült, hogy szinte minden ősi táncrituálé során az aktivitás fokozásával kerülnek módosult tudatállapotba.  

IPM: Talált valami alapvető különbséget a hipnózis kétféle módja között?

B.É.: Alapvetően annyit, hogy az aktív-éber módszerrel az aktivitás miatt a hipnotizált személyek sokkal pozitívabb, boldogabb emocionális állapotba kerülnek.

IPM: Aminek fontos üzenettartalma van, hiszen ha a mindennapi életre gondolunk, a passzív hipnózissal leginkább a tévénézés állítható párhuzamba, az aktívval pedig az intenzív sportolás.

B.É.: Mindkét módszerrel el lehet érni ugyanazt a módosult tudatállapotot, csak ha valaki aktívan vesz részt a folyamatban, sokkal jobban érzi tőle magát. Az emberiség az idők kezdete óta kitalál módszereket a módosult tudatállapotok elérésére, a dionüszoszi szertartások, a bacchanáliák például az aktivitás fokozására irányultak, s ezt a célt szolgálják a mai karneválok is. A meditáció, a keleti mantrák vagy a vallásos ima is képes módosult tudatállapotot előidézni, a drogfogyasztás azonban már inkább a fogyasztói társadalomhoz kötődik, amikor sokan minden erőfeszítés nélkül, pénzen akarják a vágyott állapotot megvásárolni. Az aktív-éber hipnózissal kapcsolatos kutatásaimnak volt egy előre nem várt eredménye is: kiderült, hogy az általa gerjesztett pozitív élmények miatt az egyik leghatékonyabb módszer a depresszió kezelésére. Valaki így fogalmazta meg a két eljárás közti különbséget: a fotelben ülve úgy érzem, képtelen vagyok ellenállni, s ezért végrehajtom az utasítást. A kerékpáron ülve azonban úgy érzem, mindenre képes vagyok, még arra is, hogy az utasítást végrehajtsam. Az eredmény tehát ugyanaz, a hipnotizált mégsem tehetetlenséget él át, éppen ellenkezőleg: megnöveli az énerejét.

IPM: &Oumln milyen eredményt ér el a hipnábilitást mérő skálán, vagyis mennyire hipnotizálható?

B.É.: A világ legkiválóbb hipnózis-szakemberei próbáltak már hipnotizálni, eredménytelenül; a skálán én nulla pontos vagyok, abszolút nem vagyok hipnotizálható. Ugyanakkor nagyon intenzív módosult tudatállapotokat vagyok képes átélni például természetélmények, vagy intenzív érzelmi élmények kapcsán – ilyen a szerelem –, de módosult tudatál-lapotba kerülök akkor is, amikor hipnotizálok.

IPM: A Nemzetközi Hipnózis Társaság elnökeként tulajdonított valaha bármi jelentőséget annak, hogy nő létére sikerült ezt a posztot elnyernie, illetve ezt a tudományos karriert befutnia?

B.É.: Bennem a tudományos pályafutásom során soha nem tudatosult különösebben a nemem. Érdekes módon nekem fel sem tínt, valahogy annyira természetes volt számomra, hogy nő vagyok, és a kutatás során is mindig önmagamat adom. Csak a megválasztásom után derült ki számomra, hogy másoknak mindez milyen sokat jelent, amikor kaptam egy levelet 155 aláírással, amelyben a női hipnózis-szakemberek elmondták, mennyire büszkék rám. Akkor döbbentem csak rá, hogy ez fontos, amikor rájöttem, hogy másoknak mennyire sokat jelent. Azzal ugyan mindig tisztában voltam, hogy nőként kezdetben kicsit nehezebb lesz, de a pályafutásom, és a civil életem is azt példázza, hogy ha valaki nagyon szenvedélyesen, és tiszta szívből akar valamit, azt lehetetlen körülmények között is eléri. Teljesen reménytelennek tínt például, hogy hipnózissal foglalkozhassak, majd az, hogy kijussak a Stanfordra, mégis, csodával határos módon mindkettő megvalósult. Ahogy a Nemzetközi Hipnózis Társaság 1973-as megalakulása óta még csak soha fel sem merült női elnökjelölt neve, engem azonban elsöprő többséggel választottak meg.

IPM: Az &Oumln nevéhez fíződik a hipnózis interakciós megközelítése is, amely szerint külön-külön, a hipnotizőr, illetve a hipnotizált adottságaiból vagy állapotából nem magyarázható a jelenség teljes köríen. A hipnózis során a kapcsolat, az egymásra hangolódás hangsúlyozása nagyon nőies megközelítés.

B.É.: Az interakciós megközelítést tartom a legfontosabb kutatási irányomnak, s maga a gondolat egy terápiás élményemből fakadt. Egy súlyos nyombélfekélyes páciensem terápiája során – amely életem legdrámaibb hipnózisa volt –, a kezelés egy pontján ugyanott nyilallt bele a fájdalom a testembe, ahol a páciensnek is fájdalmai voltak. A sikeres terápián túl a kutatói énemet azonnal izgatni kezdte, mi teszi lehetővé, hogy a terapeuta megérezze azt a feszültséget, amelyet a páciens érez.

IPM: Legújabb kutatásai során a hipnózis evolúciós pszichológiai megközelítésével foglalkozik. Mindez azt jelenti, hogy a hipnózisnak adaptív funkciója van?

B.É.: Elsőre talán meghökkentően hangzik mindez, hiszen hipnózis során torzul az érzékelés, hallucinációk léphetnek fel. Nem lehet ugyanakkor véletlen, hogy az emberiség az idők kezdete óta aktívan keresi a módosult tudatállapotokat. Mindez azt jelzi, hogy a túlélés szempontjából jelentős, adaptív funkciója lehet. Biológiai megközelítésből például a mozgás, a változás mindig az élet és az egészség jele, így a tudatállapotok váltogatása is hozzátartozhat a testi és szellemi egészséghez. Gondolkodásunknak is jót tesz, ha az állandó bal agyféltekés, racionális agymíködést időnként felváltja egy rugalmasabb, jobb agyfélteke központú, egészlegesebb gondolkodás. Társas értelemben pedig az idők kezdete óta voltak az emberiségnek olyan feladatai, amit az egyes ember nem tudott egyedül, a társakkal való egymásra hangolódás és összefogás nélkül megoldani. Amikor pedig olyan feladatok adódtak, amelyek a szokásosnál nagyobb erőfeszítéssel, esetleg fájdalommal is jártak, talán erre alakulhatott ki a hipnózis, mint technika.

IPM: Amikor négy évvel ezelőtt rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak &Oumlnnél, a gyógyulási folyamat során mit gondol, jelentett-e valamifajta előnyt, hogy pszichológus végzettséggel rendelkezik, és a szuggesztív technikák nemzetközileg elismert szakembere?

B.É.: 2001. szeptember 11-én kaptam meg a diagnózist, s amikor aznap először bekapcsoltam a televíziót, az első kép, ami fogadott, a toronyba bevágódó repülőgép felvétele volt. Az én első gondolatom pedig: beteg vagyok, tehát összedől a világ. Azzal egyidőben azonban azonnal megszólalt a nem hipnábilis, racionális énem is, amely azt mondta, hogy ez a tipikus regresszív, gyermeki gondolkodás. Azért dőlne össze a világ, mert én beteg vagyok? Inkább fordítva: azért vagyok beteg, mert ilyen a világ. Mindenesetre azonnal tisztában voltam vele, hogy hiába vagyok nulla pontos a hipnabilitási skálán, ettől a diagnózistól magam is módosult tudatállapotba kerültem, és érzékennyé váltam a szuggesztiókra. És sajnos, meg kell mondanom, elképesztő volt számomra tapasztalni, hogy ebben az érzékeny állapotban milyen mennyiségí és erősségí negatív szuggesztiónak van a beteg kitéve.   

IPM: Ezt nevezzük nocebo hatásnak?

B.É.: A nocebo egy új míszó, és a placebo hatás ellentéteként azokra a negatív hatásokra utal, amelyek valami, többnyire tekintélyszemélytől származó kommunikációnak a gyógyulás ellen ható befolyása. Környezeti hatások, körülmények, és a nem-verbális kommunikáció is hathat nocebóként. Én azonban a betegségem első napjától kezdve adtam magamnak a pozitív szuggesztiókat, a párom pedig azt mondta, amikor kiderült, hogy ötven százalék a hosszú távú túlélési esélyem: „Ha egy százalék volna, te abban is benne lennél, mert én kiugatlak téged a halál torkából is, annyira szeretlek.” A diákjaimtól pedig ugyanakkor azt az üzenetet kaptam, hogy visszavárnak egészségesen, mert még sokat szeretnének tanulni tőlem. Ezek a szuggesztiók voltak számomra igazán fontosak, és minél több negatív szuggesztiót kaptam a kezelő személyzettől és a társadalomtól, annál jobban meg tudtam becsülni az engem szerető, számomra fontos személyek pozitív szuggesztióit. A gyógyulásom után tartott egyik első nagy előadásom Szingapúrban a Hipnózis és szuggesztív kommunikáció kritikus élethelyzetekben – a szakma társadalmi felelőssége címet viselte, mert a saját gyógyulási folyamatom döbbentett rá a profi hipnózis-szakemberek azon felelősségére, hogy tudatosítanunk kell minden olyan hivatás képviselőiben, akik krízishelyzetben találkoznak emberekkel – gondolok itt a mentősökre, tízoltókra, orvosokra, de a házassági tanácsadókra is –, milyen felelősség van a kezükben. §

  • Életrajz 
    Bányai Éva (1942) az ELTE pszichológia-magyar szakán végzett 1966-ban. A pszichológiatudomány habilitált doktora, az ELTE Affektív Pszichológiai Intézeti Központ professzora. Kísérleti pszichológusként harmincöt éve foglalkozik a hipnózis tudományos kutatásával. 1973/74-ben a Magyar Tudományos Akadémia csereegyezményes ösztöndíjasaként a Stanford Universityn, a hipnózis nemzetközi hírí szaktekintélye, Ernest Hilgard mellett dolgozott. Az általa 1974-ben kidolgozott és világszerte elterjedt aktív-éber hipnózissal megdöntötte a pavlovi hipnóziselmélet azon kitételét, amely szerint a hipnózis alvásszerí, relaxált állapot. A Magyar Hipnózis Egyesület örökös tiszteletbeli elnöke, 1996-2000 között a Magyar Pszichológiai Társaság, 2000-2004 között a Nemzetközi Hipnózis Társaság elnöke. Vendégprofesszor volt többek között Indianapolisban és Padovában. A hipnózis területén kifejtett munkásságáért október 22-én az olasz hipnózis úttörőjéről elnevezett Franco Granone nemzetközi életmídíjban részesült Torinóban, az öt olasz hipnózistársaság együttes választása alapján. Jelenleg a hipnózis evolúciós pszichológiai megközelítésével foglalkozik.