Igazolhatja-e a parapszichológiát a kvantumfizika?

Mindez azonban nem akadályozta a hidegháború idején szemben álló hatalmakat, hogy jelentős erőfeszítéseket tegyenek ilyen irányú kutatások érdekében, abban a reményben, hogy ebből valamilyen hasznosítható előnyszerzés realizálható.Időközben a polgári tudományban is egyre inkább napirendre került ez a téma, olyannyira, hogy az utóbbi időben már számos nemzetközi hírí fizikus is foglalkozik ilyen kérdésekkel. Példaként említhetjük az 1973. évi fizikai Nobel-díjas Brian D. Josephson professzort, aki szerint a biológiai rendszerek valóságérzékelése hatékonyabb elvekre épül, mint amelyeket a formálisabb tudományos eljárásokban alkalmaznak, és ezért valószínínek látszik, hogy az élő szervezetek képesek lehetnek hasznosítani a telepátia és pszichokinézis képességeit is, mivel ezek a képességek nem ellenkeznek a kvantumfizika lehetőségeivel.

Hogy hogyan jutott idáig a fizika tudománya, arról érdemes itt egy rövid áttekintést adni. Mint tudjuk, a XX. század elején jelentős fordulat következett be a fizikában. Albert Einstein megalkotta a relativitáselmélet két változatát, Max Planck bevezette a fizikába a kvantum fogalmát, Niels Bohr kidolgozta az első gyakorlatban is használható atommodellt, Erwin Schrödinger és Werner Heisenberg pedig felállította a kvantummechanika matematikai modelljeit. Bár a többféle modern fizikai elmélet között a mai napig olyan logikai ellentmondások feszülnek, amelyek kiküszöbölése szinte reménytelennek tínik, mégis, az egymásnak ellentmondó elméletekből levonható következtetéseket a reprodukálható fizikai kísérletek és kozmológiai megfigyelések alátámasztják. A relativitáselmélet eleinte sok vitát váltott ki, mert úgy tínt, hogy teljesen felborítja a hagyományos fizikai világképet. A vitákat az is elősegítette, hogy a relativitáselméletből kiszámítható kísérleti eredmények csaknem azonosak azzal, mint ami a klasszikus fizikából is sokkal egyszeríbben adódik, és a különbség csak nagyon extrém esetekben – gyakran csak asztrofizikai megfigyelések útján – mutatható ki. Később azonban ezt az elméletet a fizikusok többsége elfogadta, és a közvélemény is többé-kevésbé megbarátkozott vele.

Ami azonban a fizikai világképet teljesen felborította, az nem is annyira a relativitáselmélet volt, hanem sokkal inkább a kvantumfizika, olyannyira, hogy a fizikai Nobel-díjas Niels Bohr szerint: akire nincs sokkoló hatással a kvantumelmélet, az nem értette meg, hogy miről is van szó.A kvantumelmélet megalapozottságáról azonban nem sok vita lehet, hiszen a kvantumfizika eredményeire épül az egész modern elektronika, számítógép-technika, lézertechnika, rádió- és tévétechnika, nukleáris technika, spektrofotometria stb., és ezek míködőképességét a mindennapi tapasztalat igazolja. A kvantummechanika azért sem válthatott ki túl széleskörí vitát, mert a matematikai háttere túlságosan bonyolult, és ezért kevesen értik, sőt a benne szereplő fogalmak is túlságosan absztraktnak tínnek, szemben a relativitáselmélettel. Ez utóbbinál ugyanis a filozófiai vitákban elegendő volt olyan fogalmakkal foglalkozni, mint tér, idő, tömeg és energia, és nem kellett olyan „egzotikus” kifejezésekkel megbarátkozni, mint például a kvantumoperátorok felcserélhetősége, vagy a komplex hullámfüggvény összeomlása.

A kvantumfizika egyik legfurcsább tulajdonsága, hogy talán éppen ez az a tudomány, amely kapcsolatot teremthet a fizikai jelenségek és az emberi tudat míködése között.

A kvantumfizikai jelenségek és az emberi tudat közötti kölcsönhatás lehetősége már az 1930-as években felmerült, amit mutat a világhírí pszichológus-pszichiáter Carl Gustav Jung és a Nobel-díjas fizikus Wolfgang Pauli ezzel kapcsolatos egykori levelezése, valamint a levelezésük alapján 1952-ben közösen publikált könyvük is, amelyben a Jung-féle szinkronicitás elmélet és a kvantumelmélet közötti lehetséges kapcsolatokat elemzik.

Az EPR jelenség fittyet hány a fénysebességre
A pszichológia és a kvantumfizika kapcsolata ezután sokáig kikerült a tudósok érdeklődési köréből, és évtizedeken keresztül sem a fizikusok, sem a pszichológusok nem foglalkoztak ilyesmivel, és csak a legutóbbi évtizedben végeztek el olyan kísérleteket, amelyek ilyen kölcsönhatások lehetőségét igazolni látszanak. Ebben a vonatkozásban a kvantumfizika két legfontosabb jelensége az EPR paradoxon, valamint a hullámfüggvény összeomlása. Ami a Jung-féle szinkronicitáselméletet illeti, ez kvantumelméleti szempontból a nem lokális kapcsolatok közé sorolható, s ez utóbbi legegyszeríbb változata a már említett EPR paradoxon. Az EPR megjelölés Einstein, Podolsky és Rosen neveinek kezdőbetíiből áll. Az ezzel kapcsolatos cikket 1935-ben publikálta a három tudós, annak illusztrálására, hogy a kvantumelmélet mennyire tökéletlen, hiszen az a józan ésszel ellentétes, képtelenül lehetetlen következtetésekhez vezethet.

Az EPR paradoxon szerint, ha két elemi részecske, például foton vagy elektron kölcsönhatásba lép, s azután szétválnak az útjaik, közöttük továbbra is fennmarad egyfajta kapcsolat. &Iacutegy például a két elektron spinje (perdülete) mindig egymással ellentétes irányú lesz, vagy a két foton polarizációs állapota mindig azonos lesz.  &Aacuteltalánosabb megfogalmazásban azt mondhatjuk, hogy egy EPR típusú rendszerben egy kvantum  objektum részekre szakad, a részek azután míszeres méréssel külön megfigyelhetők. Ily módon azt találjuk, hogy a viselkedésük összehangolt, bár közöttük nem létezik olyan ismert fizikai kapcsolat, amely alkalmas lehet információk átvitelére. Ez a jelenség azonban ellenkezik a relativitáselmélettel, amely szerint fénysebességnél gyorsabb hatás nem létezhet. Márpedig az EPR rendszer részei közötti azonnali kölcsönhatás nem tartja tiszteletben a fénysebességet, mint határsebességet. &Iacutegy azután éppen ez volt az egyik olyan ütközőpont, amely a 20. század első felében szembeállította egymással a fizikusok két táborát, nevezetesen a kvantumfizikusokat és a relativistákat.

Kérdés, hogy ha az EPR jelenség valóban létezik, akkor miért nem tapasztaljuk lépten-nyomon a mindennapi életünkben is.

Az egyik lehetséges válasz az, hogy ezek a jelenségek a statisztikai átlagképződés miatt makrofizikai szinten általában kiegyenlítődnek. E. H. Walker szerint ugyanakkor a kvantumjelenségek statisztikus viselkedését módosíthatja az öntudat, H. E. Stapp szerint pedig a kreatív elme játszhat hasonló szerepet. David Bohm szerint nem lokális effektusok léphetnek fel különféle makro méretí rendszerek között is. Az ilyen kapcsolatok azonban nagyon sérülékenyek, és fokozottan érzékenyek külső zavarokra, s ezért a megfigyelhető előfordulásuk leginkább speciális körülmények esetén, például nagyon alacsony hőmérsékleteken tapasztalható. B. D. Josephson szerint azonban az élő szervezet is extrém környezet, amely képes lehet a nem lokális hatásokat felerősíteni. Az élő szervezetek aktivitását ugyanis elsősorban a túlélési lehetőség, és az életfeltételek minél hatékonyabb optimalizálása határozza meg, szemben a tudományos nézőponttal, amelyben azonos eredménnyel ismételten végrehajtható kísérletek eredményei határozzák meg egy koncepció elfogadhatóságát.

Az mindenesetre kétségtelen, hogy a nem lokális kölcsönhatások a statisztikai átlagolás során általában kiegyenlítődnek és ezzel gyakorlatilag eltínnek. Léteznek azonban olyan humán kísérletek, amelyek szerint ez a statisztikai kiegyenlítődés nem mindig következik be.

A statisztikai kiegyenlítődésben ugyanis a véletlen játssza a fő szerepet. B. D. Josephson ezzel kapcsolatban felteszi a kérdést, hogy egyáltalán mit kell érteni azon, hogy „véletlen”. Ez ugyanis nézőpont kérdése. Egy rejtjeles üzenet jelsorozata például véletlenszerínek tínhet, de mégsem az annak a számára, aki ismeri a kódkulcsot. Ami korábban véletlen zajnak tínt, értelmet kaphat. A statisztikai átlagolás szerepe pedig az, hogy az értelmesből értelmetlent csinál. Egy szöveg például elveszíti az értelmét, ha azt a benne előforduló betík átlagos előfordulási gyakoriságával jellemezzük. Hogy az EPR jelenség a humán léptékí világban valóban létezhet-e, vagy pedig – mint Einstein gondolta – az ilyesmi lehetetlen, az csak kísérleti úton dönthető el. Az EPR paradoxon valóságos létezésének igazolására alkalmas kísérlet elméleti lehetőségét J. S. Bell, a genfi  CERN laboratórium munkatársa publikálta még 1964-ben, a technikai nehézségek miatt azonban ilyen kísérletek végrehajtására csak az utóbbi években került sor. A kísérleteket az Innsbrucki Egyetemen elektronokkal, a Genfi Egyetemen fotonokkal végezték. Az utóbbi kísérleteknél a Genfi tó alatt húzódó fénykábeleken 20–25 kilóméter távolságra küldtek el egymástól fotonpárokat, és azt tapasztalták, hogy ha az egyik foton polarizációs állapotát befolyásolják, hasonló változás a másik fotonnál is fellép. A mérési bizonytalanság miatt nem lehetett megállapítani, hogy a kölcsönhatás igazán azonnali-e, de a néhány psec*  pontosságú mérések alapján az látszott bebizonyosodni, hogy a kölcsönhatás sebessége legalább a fénysebesség tízmilliószorosa!

Anyagi tárgyak között, azok közvetlen érintkezése nélkül, a távolból azonnal ható kölcsönhatás lehetőségét több mint 300 évvel ezelőtt felvetette Sir Isaac Newton, amikor felfedezte a gravitáció jelenségét, és kidolgozta az égitestek mozgásának mechanikai törvényeit. Az 1800-as évek második felében dolgozta ki azután James Clerk Maxwell az elektrodinamika törvényeit, és azt állapította meg, hogy a villamos és mágneses erőterek legfeljebb fénysebességgel terjedhetnek. Maxwell felismerését általánosította Einstein, amikor megalkotta a speciális relativitáselméletet, és kimondta, hogy a vákuumbeli fénysebességnél gyorsabban semmiféle tárgy, vagy hatás nem haladhat. Mindezek ellenére az EPR paradoxon szerinti azonnali kölcsönhatás létezésére egyre több kísérleti adat gyílik össze. Felvethető, hogy nem léphet-e fel „nem lokális kapcsolat” makro méretí tárgyak között is, sőt nem létezhet-e rejtett kölcsönhatási hálózat az univerzum összes objektuma között, beleértve az emberi tudatot, amely ugyancsak része az univerzumnak.

A valószíníségi hullámok összeomlása és feltámadása
Az emberi tudat és az anyag közötti kölcsönhatás egy lehetséges megközelítése az anyagot alkotó részecskék kettős természetével kapcsolatos. Az atomok egyik építőeleme, az atommag körül keringő elektron például az atommag vonzásából kiszakadva pontszerí részecskeként jelenik meg, amikor a repülési pályájának végén valahová becsapódik, „utazás” közben azonban hullámként viselkedik. Emiatt a pontszerí elektronok képesek interferenciajelenségeket létrehozni. Az interferenciajelenségre jó példát szolgáltatnak a víz hullámai. Egy hullámfürdőben például bárki tapasztalhatja, hogy amikor két hullám találkozik, a találkozás eredménye attól függ, hogy a két hullám pozíciója (szakszeríbben: fázishelyzete) milyen viszonyban áll egymással. Ha hullámhegy hullámheggyel találkozik, akkor az eredmény még nagyobb hullám lesz. Ha pedig hullámhegy hullámvölggyel találkozik, a hullámok kioltják egymást. Hasonló jelenség fény esetén is megfigyelhető. Ha egy lézerfényforrás fényét kettéosztjuk, majd a két sugárnyalábot ismét egyesítve ezeket egy felfogó ernyőre vetítjük, úgynevezett interferenciacsíkokat tapasztalhatunk. Ennek oka, hogy a fénysugarak helyenként kioltják egymást, s ezáltal a fény plusz fény egyenlő sötétség jelenség lép fel.Fény esetén az interferencia két évszázad óta ismert, az azonban meglepetést okozott, hogy hasonló jelenség részecskékből álló sugárzásoknál is felléphet. &Iacutegy azután a fizikusok évtizedekig vitatkoztak arról, hogy mi lehet ennek az oka.

A jelenleg leginkább elfogadott elméleti magyarázat szerint minden egyes részecskével együtt utazik egy  anyaghullám, más megnevezéssel valószíníségi hullám, amely megmutatja, hogy egy adott helyen és időpillanatban a részecske mekkora valószíníséggel képes kölcsönhatásba lépni, egy felfogó ernyőbe becsapódni. Ezért azután, ha a nyalábban sok részecske közlekedik, ezek becsapódási eloszlását az fogja meghatározni, hogy hol kisebb és hol nagyobb a becsapódás valószínísége, és nem fog oda részecske becsapódni, ahol a becsapódás valószínísége nulla. Felfogható azonban ez a jelenség úgy is, hogy amíg a becsapódás, vagyis a részecske „észlelése” meg nem történik, addig a részecske helyett csupán egy „nem materializálódott” hullám létezik. A becsapódáskor viszont a hullám eltínik, és helyette megjelenik egy valóságos részecske. A kvantumfizika Niels Bohr és Werner Heisenberg által kidolgozott koppenhágai értelmezése ennél is továbbmegy, és azt feltételezi, hogy a hullámfüggvény eltínése, és a tapasztalható részecske megjelenése kifejezetten a tudatos megfigyelés hatására következik be. Más szóval: egy fizikai kísérlet eredménye a kísérleti objektum és a kísérletező személy kölcsönhatása során jön létre. Ennek alapján jelentette ki annak idején Niels Bohr, hogy nem lehetünk képesek a kvantumelméletet megérteni, ha nem vesszük figyelembe az emberi tudat míködését.

Manapság pedig ennek fordítottja látszik napirendre kerülni, nevezetesen, hogy nem lehetünk képesek megérteni az emberi tudat míködését, ha nem vesszük figyelembe a kvantumelméletet. A tudat és anyag közötti lehetséges kölcsönhatás magyarázata ugyanis Bohr és Heisenberg szerint éppen az lehet, hogy a részecske valószíníségi hulláma a tudatos megfigyelés hatására „összeomlik”, és ekkor jelenik meg a megszínő hullám helyett egy reálisan tapasztalható részecske. A részecskéhez tartozó hullámok egyenletét 1925-ben írta fel Erwin Schrödinger, az egyenlet értelmezéséről azonban ezt követően évtizedeken keresztül vitatkoztak élvonalbeli fizikusok. Ez ugyanis igen furcsa egyenlet volt. A korábban ismert „klasszikus” hullámegyenletekben az együtthatók között nem fordult elő az úgynevezett képzetes egység (amelyet a mínusz egy szám négyzetgyökeként definiál a matematika), és ezért az ilyen egyenleteknek általában létezett valós megoldásuk, illetve a valós és képzetes tényezőkből összekombinálódott úgynevezett „komplex” megoldás esetén is az ezt alkotó valós komponens konkrét fizikai mennyiséget jelentett.A furcsaság ugyanis abban áll, hogy a megszokott reális világunkban bármilyen tapasztalható mennyiséget kizárólag valós számokkal tudunk leírni. Mondhatjuk például azt, hogy a hőmérséklet mínusz három fok, vagy hogy vettünk két kiló kenyeret, de annak nincs értelme, hogy a hőmérséklet négyzetgyök mínusz egy fok, vagy hogy a kenyér súlya négyzetgyök mínusz négy kilogramm.

Schrödinger ezen furcsa és különös egyenletében szerepel továbbá a részecske (eredetileg elektron) energiája is. Ezt az egyenletet azonban csak olyan esetekben lehet megoldani, ha ez az energia bizonyos meghatározott, diszkrét értékekkel azonos, egyébként pedig az egyenletnek nem létezik megoldása. Az egyenletből levonható első fontos következtetés ezért az volt, hogy az elektron kizárólag olyan energiaszinteken létezhet, amelyek esetén az egyenlet megoldható. Mivel pedig a közbenső energiaértékek tiltottak, ezért egy elektron csak úgy képes az energiaszintjét megváltoztatni, hogy átugrik egy másik lehetséges energiaszintre, és a két energiaszint közötti különbségnek megfelelő energiát egy fényrészecske, úgynevezett  foton kibocsátásával vagy elnyelésével leadja vagy felveszi.Ez a megoldás nagyon sikeresnek ígérkezett, ugyanis tökéletesen megmagyarázta a hidrogén atommag körül keringő elektron viselkedését, és ezzel a hidrogén emissziós és abszorpciós spektrumának finomszerkezetét, amelyre ezt megelőzően nem találtak semmiféle ésszerí magyarázatot. Ugyanakkor az egyes megengedett energiaszintek kiszámítása során, a számítások egyfajta „melléktermékeként” kiadódott az illető energiaszinthez tartozó komplex hullámfüggvény is. Az ennek megfelelő interferenciakép tökéletesen megegyezett a kísérleti tapasztalatokkal, annak ellenére, hogy ez a komplex hullámfüggvény nem jelentett és nem is jelenthetett semmiféle valóságosan megmérhető fizikai mennyiséget.

Lehetett azonban egy matematikai trükkel képezni ebből a komplex hullámfüggvényből egy valós hullámfüggvényt is. Minden komplex hullámfüggvényhez tartozik ugyanis egy úgynevezett  „konjugált” hullámfüggvény, és ha az eredeti hullámfüggvényt a konjugáltjával összeszorozzuk, akkor kapunk egy „jól viselkedő”, mindig pozitív valós függvényt. Ehhez azonban megint csak nem lehetett találni semmiféle valóságosan mérhető fizikai mennyiséget. Felmerül ezért a kérdés, hogy mit jelent az így képezhető matematikai függvény. Albert Einstein, Max Planck, Erwin Schrödinger, Louis de Broglie és több más Nobel-díjas fizikus úgy vélte, hogy ez a függvény az elektron tömegének térbeli eloszlását fejezi ki. A fizikai Nobel-díjasok másik csoportja, többek között Max Born, Niels Bohr és Werner Heisenberg ezzel szemben azt állította, hogy egy pontszerí részecskének nem lehet semmiféle térbeli eloszlása, és ezért az így kapott függvény megadja, hogy a tér adott helyén az elektron mekkora valószíníséggel hajlamos kölcsönhatásba lépni. Abban viszont a vitatkozó felek továbbra is egyetértettek, hogy a hullámfüggvény által kifejezett komplex mennyiség nem azonosítható semmiféle ténylegesen mérhető fizikai menynyiséggel. Ennek ellenére a kísérletek továbbra is azt mutatták, hogy a hullámfüggvények képesek összegeződni és ezáltal interferencia-jelenségeket létrehozni.

A „hullámfüggvény” különös tulajdonságai számos vitára adtak lehetőséget. Az is nagyon furcsa volt, ahogyan a hullámegyenletből a komplex konjugált függvényt ki lehetett számítani. Ehhez ugyanis a hullámegyenletben az idő előjelét meg kellett fordítani.  Más szóval: az eredeti hullámegyenletben az idő szabályos irányban, a múltból a jövő felé folyik, a konjugált megoldást szolgáltató egyenletben viszont az idő haladási iránya ezzel ellentétes, vagyis visszafelé, a jövőből a múlt felé mutat. Ezt persze el lehetne intézni azzal, hogy ez csupán formális matematikai trükk, aminek nincs fizikai jelentése. Akad azonban fizikus, aki szerint ennek mélyebb tudományfilozófiai értelme van, és kapcsolatba hozható az emberi tudat míködésével. Mint említettük, a sokak által vitatott koppenhágai modell szerint egy részecske, amíg nem kerül kapcsolatba egy megfigyelővel, úgynevezett  szuperponált állapotban van, ami azt jelenti, hogy az állapotát a komplex hullámfüggvény, azaz állapotfüggvény jellemzi, amely utóbbi a részecske manifeszt megnyilvánulási lehetőségeinek választékát fejezi ki. Amikor a részecske megfigyelése megtörténik, a hullámfüggvény összeomlik, és helyette megjelenik egy reális részecske. Roger Penrose ezzel kapcsolatban felteszi a kérdést, hogy hol lehet a határ nagy és kicsi között, vagyis egyfelől a kvantumfizika, másfelől a klasszikus és relativisztikus fizika között. Makro méretekben ugyanis nem játszik szerepet a hullámfüggvény, a mikrorészecskék világában azonban igen. Amit Goswami ennél is tovább megy. Szerinte koherens szuperponált állapot nemcsak az agyban jöhet létre, hanem bárhol és bármikor, a koherens szuperponált állapot mindig valamilyen megfigyelés hatására omlik össze, és hozza létre a tapasztalható valóságot. Ha pedig a megfigyelés szünetel, a magára hagyott hullámfüggvény szétterül, és egyre több potenciális lehetőségre terjed ki.

A meditáció és a kreatív alkotó gondolkodás lényege éppen az, hogy jó ideig nem avatkozunk bele a valóságba, és hagyjuk a hullámfüggvényt szétterülni.Wolf időutazása… avagy a párhuzamos létező valóságok.

Más véleményen van Fred Alan Wolf amerikai fizikus. Szerinte a hullámfüggvény, és ezzel a koherens szuperponált állapot nem omlik össze, hanem valamennyi állapot párhuzamosan létezik, és mi általában a legvalószíníbb állapotok szuperpozícióját (összegeződését) tapasztaljuk valóságként. Wolf azt is lehetségesnek tartja, hogy akadhatnak különösen érzékeny felfogóképességí személyek, akik a kevésbé valószíní állapotokat is képesek valamiféle ködszerí képződményként észlelni. Ilyen tapasztalás lehet például az úgynevezett auralátás. Wolf elmélete azt is jelenti, hogy végtelen sok párhuzamos valóság létezik egyszerre, és a tudatunk választja ki ezekből a legvalószíníbb lehetőségek szuperpozícióját, azt, amelyet valóságként elfogadunk. Példaként Wolf olyan pszichológiai jelenségeket hoz fel, amelyekben egy rajz vagy kép több értelmezést tesz lehetővé, és a tudat dönti el, hogy ezek közül melyiket „akarja” látni. Ilyenek a Rorschach-féle pszichológiai asszociációs teszt szimmetrikus tintafoltjai is, amint az itt látható:

Wolf szerint állandóan jelen van mindegyik hullámfüggvény és ezek konjugáltja, és a megfigyelés során a megfigyelő tudata végzi el – öntudatlanul – ezek összeszorzását. Felveti azt is, hogy ha a tudat képes a hullámfüggvényt és konjugáltját összeszorozni, akkor képes lehet arra is, hogy a szorzatot komplex tényezőkre szétbontsa, ezáltal az eredetitől eltérő hullámfüggvényeket képezzen, és ily módon beleavatkozzon a fizikai valóságba, ami magyarázatot adhatna bizonyos parapszichológiai jelenségekre. De ennél is továbbmegy, és arra a következtetésre jut, hogy a konjugált eredményt szolgáltató hullámegyenletben az idő irányának megfordulása azt jelenti, hogy mikrofizikai szinten – rendkívül rövid időtartományokon belül – állandó kommunikáció zajlik múlt és jövő között. Ezt alátámasztja, hogy a Heisenberg féle úgynevezett  „határozatlansági reláció” szerint az alacsony energiaszintí, igen gyors részecske-kölcsönhatásokban az időbizonytalanság olyan mértékí lehet, hogy az „előbb” és a „később” fogalmakat sem lehet egyértelmíen megkülönböztetni. Ezért olykor az is előfordul, hogy bizonyos többlépéses kölcsönhatási sorozatok eredménye csak úgy magyarázható, ha feltesszük, hogy egyes részecskék korábban léptek kölcsönhatásba, mint amikor keletkeztek.

Ha pedig ez lehetséges, az sem zárható ki, hogy az időbeli kommunikáció makrofizikai szinten is míködhet, vagyis mi magunk is tudattalan szinten állandóan üzeneteket kapunk a múltból és a jövőből, és mi is küldünk ezek felé öntudatlan üzeneteket.

Wolf ennek tulajdonítja azt is, hogy egyes élőlény-populációk sokkal gyorsabban alkalmazkodnak a környezet megváltozásához, mint ahogyan az a természetes kiválasztódás alapján várható lenne. Goswami szerint a változó környezethez való gyors alkalmazkodásban a véletlen mutációk és a természetes kiválasztódási mechanizmus mellett szerepet játszik az élőlényfaj – bár tudattalan, de azért mégis céltudatos – törekvése. Ez magyarázhat számos ugrásszerí változást, amelyek során, a törzsfejlődés folyamán meglepően rövid idő alatt jöttek létre új élőlényfajok. További lehetőséget vet fel Robert Anton Wilson. Szerinte mikrofizikai szinten a már említett határozatlansági elv következtében úgynevezett kvantumkáosz uralkodik, amelyből minden egyes másodpercben sok millió úgynevezett „pillangó effektus”, vagyis önmagát rohamosan felerősítő folyamat indul el, és gyírízik felfelé a makrovilág felé. Bár ezek hatása általában statisztikusan kiegyenlítődik, azonban az egyensúly időnként felborulhat, és a humánléptékí világban megjósolhatatlan makrofizikai eseményeket idézhet elő. Wilson pedig ezen túlmenően nem lokális kölcsönhatást tételez fel a kvantumkáosz, valamint a személyes és kollektív tudattalan között, ami magyarázatot kínálhat az anyag és tudat közötti kapcsolatra, bizonyos parapszichológiai jelenségekre, placebo hatásokra és váratlan, csodajellegí gyógyulásokra is…        §

 

  • Tudatkapcsolat 
    Erre vonatkozó kísérletsorozatot publikáltak J. Grinberg Zylberbaum és szerzőtársai. A kísérlet tárgya EEG jelek átvitele emberi agyak között. A kísérletek során két személyt külön helyiségben leültettek meditálni, a fejükre EEG elektródokat helyeztek, és nekik azt az utasítást adták, hogy a megfelelő relaxációs állapot elérésekor koncentráljanak egymásra. Ezt követően az egyik személy szeme előtt bekapcsoltak egy meghatározott frekvenciával villogó fényforrást, és regisztrálták, hogy a koponya hátsó részén, a látóközpont közelében elhelyezkedő elektróda EEG jelében megjelenik a villogási frekvenciájú jelösszetevő. Az a meglepőnek tínő eredmény adódott, hogy ilyenkor a másik szobában meditáló személy EEG regisztrátumában is – bár valamivel kisebb amplitúdóval – kimutatható volt ugyanez a frekvenciájú jelösszetevő, habár az ő szeme előtt nem villogott semmiféle fényforrás.

  • Az emberi kreativitás fizikája 
    Ezen elméletek választ kívánnak nyújtani az emberi intuíció és kreativitás értelmezéséhez is. Ez ugyanis a látványosnak tínő „mesterséges intelligencia” kutatások során is mindeddig feltörhetetlen diónak bizonyult. Bár a kutatók kifejlesztettek  „intelligens” automatákat, fénykép-, ujjlenyomat-, rendszám- és kézírás-felismerő rendszereket, önmíködő célkereső és célkövető berendezéseket, ezek viselkedése azonban mindig a programozó által előre meghatározott, és soha nem igazán kreatív. Ha mondjuk egy számítógépbe beprogramozzuk a Püthagorász tételt, a gép bármely két oldalhosszúság ismeretében ki tudja számítani egy derékszögí háromszög harmadik oldalának hosszúságát, de ha nem programozzuk be Püthagorász tételét, a számítógép azt nem fogja felfedezni. A korábbi ismereteken túlmutató felismerések, intuitív, kreatív ötletek kívül esnek a számítógép lehetőségein. A biológia, a pszichológia és a szoftvertechnológia sem tudott megnyugtató válaszokat adni az emberi kreativitással kapcsolatos kérdésekre. &Uacutegy tínik, talán most a kvantumfizikusokon a sor…

  • Penrose szerint az emberi agysejtek kapcsolódási pontjai abba a mérettartományba esnek, ahol a hullámfüggvény még éppen létrejöhet, így előfordulhat, hogy az agysejtek összehangolt szuperponált állapotba kerülnek, hullámfüggvényeik szinkronozódnak, és a hullámfüggvények kollektív összeomlásakor kreatív ötletek merülhetnek fel a tudatban.

  • *psec = pikoszekundum = a másodperc milliomod részének milliomod része, amely olyan rövid idő,  hogy ezalatt a fény légüres térben csak kb. 0,3 mm-t halad