Kutatók vagyunk, nem mérnökök

A felsőoktatási technológiatranszfer előtérbe kerülésével az Eötvös Loránd Tudományegyetem azzal a céllal alapított díjat, hogy a kiemelkedő innovatív tevékenységet végző kutatók anyagi és erkölcsi elismerésben részesüljenek. Az első díjazott, dr. Lőrincz András az ELTE Informatikai Karának tudományos főmunkatársa. A tavalyi év során találmányainak értékesítésére három hasznosítási szerződést kötött az ELTE, melyekből az egyetemnek már bevétele is származott. Dr. Lőrincz András munkatársaival az öntanuló eszközvezérlés módszerét, a többtanulós rendszereket vizsgálja.

IPM: Hudecz Ferenc, az ELTE rektora három szabadalmi bejelentésével, valamint az ezekből származó bevételekkel indokolta, hogy elsőként &Oumln kapta meg ezt a frissen alapított díjat. Mit jelent ez &Oumlnnek?

Dr. Lőrincz András: Ma már nem úgy szabadalmaztatnak, mint régen. A piaci szereplőknél komoly csapatok foglalkoznak azzal, hogy szabadalmakat gyártsanak a jelenlegi, és későbbi termékeikre. A kutató alapesetben mindenféle szabada-lommal szemben ellenérdekelt. Az ő munkája pályázati pénzekből biztosítható, az eredményeit publikálnia kell. Szabadalmaztatás esetén a kutató jó ideig nem publikálhatja az eredményeket. Itt teljesen más volt a helyzet, ez a három preventív szabadalom volt. Nekem direkt technológiatranszferem nincsen. Az egyik PhD-hallgatóm került a Johnson and Johnsonhoz, ahol a mi munkáinkat szabadalmi szinten bevonták a fejlesztéseikbe. Egy másik PhD-hallgatóm az Egyesült &Aacutellamokban alapított egy kisvállalkozást, melyben az általa itt összegyíjtött know-how-t hasznosította. Tehát úgy tudtunk bevételhez jutni, hogy konkrét terméket nem adtunk el. A mostani tevékenységünk során olyan spin-off cégeket készítünk elő, melyek az itteni eredményeket termékekbe és piacra vihetik át. A két dolgot nagyon erősen szétválasztjuk. Nálunk a cél a publikáció és a kutatási pályázatok elnyerése, náluk pedig a termékek minél előbbi piacra juttatása.

IPM: Az indoklásban mégis ezt emelték ki.

L. A.: Az ELTE-nek ez volt az első bevétele know-how értékesítéséből. Korábban is voltak szabadalmak, csak a bevé-telek maradtak el. Mi nem mérnökök vagyunk, hanem kutatók. Megváltozott a világ, és az eredményeket minél hamarabb át kell vinni termékekbe. Ezt a szemléletváltást az ELTE látványosan igyekszik katalizálni. Ezt a díjat abból a szempontból tartom fontosnak, hogy az ELTE létrehozta, nem abból a szempontból, hogy én megkaptam. Fontos, hogy az egyetem ügyesen reagál a világban tapasztalható változásokra. Az itteni hallgatók nagyon kapósak, melyben benne rejlik a technológiatranszfer lehetősége.

IPM: Hol kapcsolódik össze az önök által kutatott két téma, az öntanuló eszközvezérlés módszere és a többtanulós rendszerek?

L. A.:  Emberrel együttmíködő rendszereket fejlesztünk. Olyan környezeti intelligenciákat, melyeknél nemcsak én ta-nulok, hanem a gép is tanul engem. Ennek nehéz elméleti kérdései vannak. Főleg azt vizsgáljuk az olyan többtanulós rendszerekben, melyekben az egyik fél gép, hogyan míködhet az egész. Meglepően rendszeres az, ahogy élünk és viselkedünk. Egészen jól prejudikálható, mert ezeket egy számítógép meg tudja jegyezni, statisztikák gyíjtésével sok mindenre képessé lehet őket tenni.

IPM: És ezt a tudásukat milyen területeken lehet hasznosítani?

L. A.: Mi többek között a Segítő Kommunikáció-módszertani Központtal vagyunk szorosabb kapcsolatban. A központ beszédértő, de nem beszélő, halmozottan fogyatékos gyerekekkel foglalkozik, akik mindezekkel együtt belül intelli-gensek. Másfelől, ahogy nő az életkor, egyre többen kerülnek mozgásukban korlátozott állapotba. Olyan intelligens rendszerekkel foglalkozunk, melyek – valamilyen módon – humán kommunikációra képesek. Ilyen például a természeti intelligencia, mely abban segíti a felhasználókat, hogy normális életvitelre legyenek képes. Ehhez nagyon sok mindent kell tudni, és megtudni a felhasználóról: a szokásait, korlátait, ambícióit. Egy ilyen rendszer akkor lesz intelligens, ha a felhasználó legkisebb rezdüléseit – a tekintetét, a mimikáját – is érzékelni tudja.

IPM: Szoftvereken kívül hardvereket is fejlesztenek?

L. A.: Mi a hardvereket csak felhasználjuk. Ilyen például egy webkamera. Fontos eszközünk, mert gyakorlatilag „lát”. Az eyemouse neví fejlesztés például a szem mozgását figyelve mozgatja az egér kurzorját, megfelelő szemmozdulatra klikkel is. Máris elérhetőek azok az információk, melyek a mozgásukban korlátozottaknak addig elérhetetlenek voltak. Egy nagyobb képernyőt használva gépelhetnek is. Igyekszünk egyre pontosabbá tenni a használathoz szükséges kalibráló rendszereket. Az egyik összetettebb rendszer egy fejpántból, egy, a fejbúbra szerelhető érzékelőből, egy retinára képet vetíteni képes szemüvegből és egy robotkutyából áll. A Kutatók Éjszakáján a Segítő Kommunikáció-módszertani Központból az egyik fiatalember mutatta be a használatát az érdeklődőknek. A fej tetejére rögzített érzékelő méri a vízszinteshez viszonyított szöget, ezzel lehet a kiskutyát irányítani. A kutya orrában kamera, a fülében mikrofon, a hasában hangszóró van. A sze-müvegen keresztül azt látja az ember, amit a kutya orrában lévő kamera mutat. A különböző kiegészítő eszközökkel lehet szöveget szerkeszteni, a kutya egy text-to-speech rendszerrel ezeket ki is tudja mondani.

IPM: Ennek a technológiának az alkalmazása messze túlmutat az informatikán. Kikkel míködnek együtt?

L. A.: A tudományterületek mélyülnek, de leginkább integrálódnak manapság. Ehhez a fejlesztéshez szükség van orvosi, informatikai, matematikai szakértelemre is. Közös fejlesztés folyik szakemberekkel és fejlesztőkkel. Első lépésként az a tudás fontos, hogy mire van szükségük, mert szinte elképzelhetetlen az egészséges ember számára, hogyan jelenik meg, ami a fogyatékosság miatt hiányzik. Én az a fejlesztő vagyok, aki megpróbálja a különböző tudományágakat meg-érteni. Neurobiológiával, pszichológiával, gondolkodástudománnyal is foglalkozom, publikálok is ilyen témákban. Erre szükség is van ahhoz, hogy a különböző tudományágak szakembereivel szót tudjak érteni. Teljesen más nyelvet hasz-nálunk, vagy ugyanazon szó mást és mást jelent.

IPM: A kutatásokhoz szükséges támogatások honnan érkeznek?

L. A.: Ez a terület itthon sokáig elhanyagolt volt. A Morgan Stanley és az Amerikai Légierő mellett az Európai Unió támogatásaiból, pályázataiból finanszírozzuk a kutatásainkat, ezek egy része az életminőség javítását célzó prog-ramunk. Itthon részt veszünk egy oktatási program pályázatában, melyben azt szeretnénk demonstrálni, hogyan lehet ezeket az eszközöket felhasználni a speciális helyzetí gyermekek oktatásában.

IPM: És hogyan?

L. A.: Ezeknek a programoknak, eszközöknek felhasználásával, beszélő táblák, vagy bliss szimbólumok segítségével a gyerekek kérdéseket tudnak szerkeszteni a környezetükben lévőknek, melyekre jó esetben válaszokat is kaphatnak. A környezeti intelligencia segítségével bekapcsolódhatnak a társadalomba, értelmesen tölthetik el az idejüket. De ezeket a gyerekeket először dönteni kell megtanítani. Teljesen kiszolgáltatott helyzetben, állandó ápolást igényelve, beszéd-készség nélkül eddig erre nem voltak képesek. De akár egy agyvérzésen átesett betegnél, aki ágyhoz van kötve, el lehet érni, hogy a számítógép és internet segítségével tökéletesen kommunikáljon, részt vegyen a társasági életben. Közben gyakorlatokat lehet úgy végeztetni vele, hogy még szórakoztatja is. Kvantitatív módon mérhetővé válik, hogyan fejlődik. Személyesen lehet optimalizálni a gyakorlatokat mind emocionálisan, mind praktikusan.

IPM:  Milyen kihívásokkal kellett, kell megküzdeniük a kutatások során?

L. A.: Egyfelől meg kell tudnunk, hogy a fogyatékok miatt mi hiányzik. Másfelől ahol környezeti intelligencia van, ott az intelligenciának is tanulnia kell. Azáltal, hogy ő van és segít, máshogy fogok viselkedni, amire ő nincsen felkészítve, ezért azt meg kell tanulnia. A számítógép közben nagyon sok mindent megtud rólam, hiszen a szokásaimat ismeri meg, használja föl. Ezek jelentős része pszichológiai, orvosi adat. A fejlesztésnek van egy adatvédelmi, kriptográfiai része: ezeket az adatokat mások ne ismerjék meg, ha én nem akarom. A fő kérdés közben, hogy két rendszer – a humán, mely megakadályozhatatlan abban, hogy tanuljon; és a számítógép, mely nem fog jól míködni, ha nem tanul –, hogyan tud együttmíködni. Az együtt tanuló rendszerek elmélete még nincsen készen. És erre szükség van.