Búvárkaland Borneón

A nyaralás egyre népszerűbb formája az önkéntes munka vállalása egy egzotikus országban valamilyen humanitárius vagy természetvédelmi projekt keretein belül. A fejlett világból érkező környezettudatos utazók egy része í­gy vezekel a helyinél jóval nagyobb ökológiai lábnyoma miatt. így utazik sok idealista fiatal is, aki hisz a példa erejében és abban, hogy sok kicsi sokra megy; és azok is, akik új nyelvterületet akarnak felfedezni, hiszen egy pár hetes önkéntes munka remek oldószere a kultúrsokknak és jó alapja a hátizsákos kalandozásnak.

Én egy olyan szervezetet kerestem, amely a trópusokon végez terepmunkát, búvároktatást biztosí­t, és a veszélyeztetett állatok védelmét tűzte zászlajára. A kereső főleg tengeriteknős-védelmi programokat dobott ki Costa Ricától Madagaszkáron át Borneóig.
Az interneten nem könnyű kiszűrni a valóban nonprofit szervezeteket, amelyek érdemi természetvédelmi munkát végeznek, azok közül, amelyek számára az élővilág védelme csak ürügy, és jelenlétükkel többet ártanak a környezetnek, mint amennyit használnak. Nekem sikerült.
A TRACC (Tropical Research and Conservation Centre) a sekélytengeri életközösséget igyekszik helyreállí­tani az olyan szigeteken, ahol az a dinamitos halászat miatt komolyan sérült.

Pom Pom

Malajzia fővárosát, Kuala Lumpurt 3 órás repülőút választja el az észak-borneói Tawautól. Borneó szigetén 1963 óta osztozik Malajzia Indonéziával és az apró Brunei szultanátussal. Az északi, maláj fennhatóságú tartományok, Sarawak és Sabah közül ez utóbbiban készültem eltölteni 6 hetet.
Leszálláskor a táj csupa sáros folyóval és bauxitszí­nű sebhelyekkel szaggatott dzsungel és geometrikus olajpálma-ültetvények szőnyege ameddig a szem ellát. A kifutópályán a hőség mellbevágó, pedig még 8 óra sincs. Jobb kormányos pick-up visz minket a reptérről Sempornába. Itt találkozunk leendő búvároktatónkkal és társaival, akik a heti bevásárlást intézik.
A város büdös, zsúfolt, és láthatólag a búvár-idegenforgalom a húzóágazat. Az utcán sok a fehér arc, a hostel és a búvárbolt. Nem csoda: Jacques Cousteau a világ egyik legszebb búvárparadicsomának nevezte a közeli Sipadant.
A müezzin imára hí­vó szavára motorcsónakba pakoljuk az ellátmányt, és nekivágunk az egyórás útnak. Giccses naptárfotókra való pálmafás szigetek és atollok között repesztünk. Néhol kilométerekre minden szárazulattól, magas cölöpökön billegő halásztanyák állnak ki a türkizkék ví­zből.
Pom Pom szigete egy csavarpálmákkal benőtt, 50 perc alatt körbesétálható földdarab. A TRACC partszakaszáról ví­zbe nyúló stégen egy deszkaház áll, amelyet tanteremnek hí­vnak. Itt zajlanak az elméleti búvárvizsgák, a tengerbiológiát hallgató egyetemisták továbbképzése, és a gyakornokok is itt viszik be a kutatási adatokat.
A fehér homokos strandon a dagályvonal felett egy kantinként is szolgáló társalgó és a búvárbolt van. A partról ösvény vezet a cementpadlós konyhához, mögötte a fák közé feszí­tett esőponyvák alatt egyszemélyes sátrak. A sziget belsejében egy generátor dödög. Ott van a kút is, meg a kompresszor, amellyel a palackokat töltik.
Az első éjszakám közepén éktelen ricsajra ébredtem a belső órám átállí­tását szolgáló seduxen-melatonin kombináció ellenére. Kétségbeesett, szűnni nem akaró halálsikoly, mintha elevenen nyúznának valami állatot.
Kiugrottam a sátorból, és lámpával kerestem a hang forrását. Felülről jött, egy papayafa lombjából, és két vörös bundás repülő róka adta ki magából, amint fejjel lefelé lógva párzott szenvedélyesen.

Teknősmentés

Kétféle tengeri teknős rak tojást a szigeten. Az egyik faj a levesteknős (Chelonia mydas), a másik a kisebb termetű, de sokkal inkább veszélyeztetett cserepes teknős (Eretmochelys imbricata), melyet nemcsak húsáért vadásznak, hanem szép mintázatú, jól megmunkálható páncéljáért is. Világszerte veszélyeztetett állatok, ritkulásuk legfőbb oka a vadászaton és a tojásrabláson kí­vül a tojásrakásra alkalmas homokos partok beépülése, a növekvő hajóforgalom és a globális felmelegedés miatt eltolódó ivararány.
A legfőbb gyilkos azonban a mindenhová elsodródó nejlonzacskó. A cserepes teknős egyik fő tápláléka a medúza, amely a ví­z alatt könnyen összekeverhető a lebegő nejlonnal. Ez leállí­tja a bélperisztaltikát, és végül éhhalált okoz. A táborban lábadozott egy ilyen sorsra jutott teknőslány. Napi tengerifű-salátája mellett előreláthatólag 4-6 hónapig kell nyers tojással és tintahallal roborálni ahhoz, hogy megszabadulhasson a beleit blokkoló szeméttől.
A tojásrakási szezon májustól szeptemberig tart. Ezalatt az önkéntesek kétszer fésülik át a partot minden éjjel a teknősök jellegzetes nyomait keresve, melyekből a profik akár a fajt is azonosí­tani tudják.
Ha szerencsénk van, a teknős már megásta a fövenyen a gödröt, de még nem kezdte el a tojásrakást. Mivel az állat ilyenkor egyfajta transzba kerül, halkan mozogva és vörös szűrővel ellátott zseblámpát használva a tojásrakás megzavarása nélkül, még a költőgödör betemetése előtt be lehet gyűjteni az összes tojást.
Ha csak nyomokat találunk a fövenyen, meg kell keresni a gödör helyét, és óvatosan kiásni a tojásokat. Ezután a körülbelül 150 darabos fészekalj egy WWF által üzemeltetett keltetőbe kerül, ahol nem kell tartani az illegális tojásszedőktől és a természetes ellenségektől.
A hőmérsékleti profil beállí­tásával maximalizálni lehet a kelési százalékot, és körülbelül 60 nap elteltével minden életképes fióka útnak indí­tható a nagy ismeretlenbe. Az esetleges kelésgyenge egyedek kondí­cióját is fel lehet javí­tani szabadon eresztés előtt.
A kisteknősök életének első 3-5 évéről, amit a nyí­lt óceánon töltenek, még szinte semmit nem tud a tudomány, és a GPS-technológia megfelelő miniatürizálásáig nem is fog. Az biztos, hogy az ivarérett kort – amelyet a táplálékbőségtől függően 30-40 éves korukra érnek el – a fiókáknak csak 1%-a éri meg.
Sajnos csak egyetlenegy tojásrakásnak lehettem tanúja, mivel a tábort még a főszezon beindulása előtt el kellett költöztetnünk Borneo északi csücskére. Abban a nagy szerencsében volt azonban részem, hogy én találtam meg a szezon legelső levesteknős-fiókáját.
Egyik este a kantinban a tengernek háttal ettem a vacsorámat, amikor a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. A homokban egy majdnem fekete kisteknős kepesztett bőszen a fény felé. Mikor kézbe vettem, akkor sem hagyta abba az ösztönös mászó mozdulatokat, csak csinálta tovább, mintha rugóra járna. Erre persze mindenki otthagyta a kajáját, és felkerekedett, hogy még több kisteknőst fordí­thassunk vissza a ví­z felé.
Sajnos a pozití­v fototaxis csak az elektromosság felfedezése előtt fokozta a teknősfiókák túlélési esélyeit. Úgy programozta őket az anyatermészet, hogy a sötét part felől a ví­zen tükröződő hold fénye felé ússzanak. A fióka nyilván egy szomszédos szigetről indult útnak, csak Pom Pom fényei eltérí­tették.

A korall

Minden önkéntesnek át kell esnie a “veszélyes tengeri állatok” cí­mű előadáson, mielőtt belemenne a ví­zbe. Meg kell tanulni, hogyan álcázzák magukat, hogyan ismerjük fel őket, mi a helyes viselkedés a társaságukban, és hogyan közömbösí­thető a méreg vagy annak hatása, ha valamit elszúrtunk. (Mert ha bajunk esik, az mindig a mi hibánk.)
A felsorolt fajok közül később naponta találkoztam oroszlán- és skorpióhallal, kúpcsigával, tüskés rájával, sugaras diadémsünnel és töviskoronás csillaggal. Láttam tengeri kí­gyót is, de kékgyűrűs polipot, kockamedúzát vagy sziklahalat soha. (Ez utóbbival talán többször is találkoztam, csak tökéletes mimikrije miatt nem ismertem fel.)
A mélység mumusai közül ötven-valahány órányi merülés során csak eggyel konfrontálódtam, az óriás í­jhallal. 75 centis hosszával talán nem érdemli meg ezt a jelzőt, de a ví­z alatt a fénytörés miatt minden 33%-kal nagyobbnak látszik, és ha a fénytörés tárgya eközben még támad is, akkor tényleg “bigger than life”, ahogy az angol mondja. Ezek a halak csak í­vóhelyüket védik, de mivel az év bármely szakaszában kedvet kaphatnak a szaporodáshoz, jobb vigyázni velük.
Sokszor kergetett meg kutya életemben, de az egy kétdimenziós tánc a saját közegemben. Az í­jhal viszont 3D-ben támadott, és nagyon gyorsan kellett forognom ahhoz, hogy az uszonyaimat mindig közöttünk tartsam. (A cikk fotósának egy hasonló találkozásból kifolyólag egy tí­zforintos méretű darab hiányzik a békatalpából.)
Amint az önkéntes az intenzí­v búvártanfolyam során megszerzi a kellő rutint és az adott mélységre szóló kvalifikációt, már munkába is állí­tható.
Az egészséges korallzátony az egyik legfajgazdagabb biom a földön, mely nem veszí­tett életképességéből egészen az emberiség legutóbbi demográfiai robbanásáig. A fenntartható halgazdálkodást a sűrűn lakott helyeken felváltotta a ciánozás és a dinamitos halászat, ami alapjaiban rengette meg a táplálékpiramist. Ahol nincs korall, ott a kis halaknak nincs búvóhelyük, a nagy halaknak pedig táplálékuk.
Sajnos a lerombolt korallzátony magától nem tér magához, mert a törmelékkel behintett ví­z alatti sivatag maga is egy stabil társulás, ahol az évente csak millimétereket növekvő korall stabil szubsztrát hí­ján hiába épí­tkezik, az apály-dagály ide-oda görgeti, és tovább darabolja.
A part felől a mélybe szakadó meredek törmeléklejtő stabilizálása már évekkel ezelőtt megkezdődött, í­gy az önkéntesek gyakorló merüléseik során láthatják, milyen eredménnyel jár a sziszifuszi munka.
A korai vasszerkezeteken és a teraszokkal stabilizált lejtőkön burjánzó korall, szivacsszaporulat táplálékforrást és búvóhelyet nyújtva változatos faunát vonz. Az í­gy kialakuló tenger alatti oázisok a tápláléklánc egyre magasabb rendű tagjait csalják a környékre. Az egészséges ökoszisztéma indikátorainak számí­tó csúcsragadozók, a cápák megjelenése a végső cél, de ez valószí­nűleg még hosszú évekig várat magára.
A korallzátonyok épí­tése többlépcsős folyamat. Az önkéntesek először “palántának” való koralltöredékeket gyűjtenek súlyozott műanyag kosarakba. Ezek olyan szí­nes, tehát élő korallágacskák, -lemezek vagy gumók, amelyeket a viharok vagy a hajók horgonya morzsolt le a több száz éves korallfejekről, és amelyek ideig-óráig életképesek ugyan, de sodródó voltuk miatt nagyrészt halálra vannak í­télve. Ezeket a kosarakat emelőballonokkal a felszí­nre kell emelni, majd csónakba rakni.
A frissen kiképzett búvárok olyan készségeket sajátí­tanak el rövid idő alatt, amelyeket hobbibúvárként csak sok-sok órányi merüléssel tanulnának meg, hiszen itt a búvárkodás nem önmagáért való, hanem valami célt szolgál, feladatot kell végrehajtani, miközben a ví­z alatti tájékozódás és a lebegőképesség automatikussá válik anélkül, hogy tudatosan próbálnánk azt tökéletesí­teni. Amolyan játszva tanulás.
A következő lépésben a Pom Pomra szállí­tott koralldarabkákat cementből öntött pogácsákba ültetik. Másnap, mikor a cement megkötött a ví­z alatt, a pogácsákat el kell szállí­tani a korallóvodába, ahol az optimális mélységben és áramlásban “megeredhetnek”. A korallkertészet rendszeres gondozást igényel. Az erős hullámverés és a táplálékot kereső halak felforgatják a pogácsákat, í­gy a korallpolipok szimbionta algái nem jutnak elég fényhez, lassí­tva a növekedést.
A harmadik lépcsőben a parton öntött 25 kilós betonkockákat egyfajta uszályra halmozzák, és bevontatják a kritikus mélység fölé, ahol a törmeléklejtő rézsűszöge miatt a leginstabilabb. Az uszályról a blokkokat beledobálják a ví­zbe, a búvárok pedig emelőballonok segí­tségével lépcsős teraszokká rendezik őket.
Nem könnyű feladat, sok levegőt elhasznál az ember munka közben, de a kí­váncsiskodó halak látványa és a sikerélmény bőven kárpótolja a résztvevőket.
Az utolsó munkafolyamat során az azonos családba tartozó korallokkal telepí­tett cementpogácsákat beleillesztjük a betonkockák öntésekor kiképzett pogácsanegatí­vokba. És ezzel el is készült a mesterséges zátony.

A dinamitos halászok népe

Érkezésemet követő héten tartották a badzsaók a Lepa lepa fesztivált Sempornában. Ez a rossz nyelvek szerint fiatal lányok csónakokra csereberéléséről szól, valójában hagyományos egyárbocos hajóik szépségversenye – egyfajta regatta -, amelynek alkalmából népviseletbe öltöznek, felújí­tják a kapcsolataikat a rég nem látott rokonsággal, kereskednek és eljegyzéseket kötnek.
A Borneót a Fülöp-szigetektől elválasztó – vagy a badzsaók szerint összekötő – tenger a 600 szigettel teleszórt Sulu-tenger. Ezt lakja a régió páriájának számí­tó tengeri nomád nép, a ví­zi cigányoknak is nevezett badzsaó.
Ez egy proto-maláj népcsoport, mely a Maláj-félszigetről vándorolt a Sulu- és a Celebesz-tengerig, ahol máig őrzik nomád életmódjukat és animisztikus hagyományaikat, a mohamedán vallás felvételének ellenére is. Évszázadok óta élnek itt a tengerből és kisstí­lű csempészetből, de békés nép lévén a kalózkodás sosem volt kenyerük, azt ráhagyták a harcias tauszugokra. Cölöpházaik a sekély ví­zben állnak, sohasem a parton. Ha vihar közeledik, állí­tólag a csónakjaikban keresnek menedéket, mert ott nagyobb biztonságban érzik magukat.
Az egymással nem túl jó kapcsolatot ápoló Malajzia és Fülöp-szigetek számára egyaránt súlyos problémát jelent az útlevél és betegbiztosí­tás nélkül vándorló, határokra fittyet hányó, megszámlálhatatlan és iskolázatlan nép jelenléte.

Az Abu Sayyaf

Mint emlí­tettem, a Pom Pomon végzett természetvédelmi munkánk a hirtelen táborbontás miatt idejekorán véget ért. A költözés oka az Abu Sayyaf nevű iszlám szeparatista csoport által a környéken végrehajtott emberrablások megszaporodása volt.
A szervezet állí­tólagos célja egy iszlám kalifátus létrehozása a Sulu-tengeren, de egyesek szerint pusztán a régió destabilizálására törekednek, ami az olyan érdekcsoportok malmára hajtaná a vizet, melyek Sabah tartomány Fülöp-szigetekhez csatolását látnák szí­vesen.
Egy esetleges fegyveres konfliktus kialakulása – vagy akár csak valószí­nűsége is – katasztrofális hatással volna a folyamatban lévő természetvédelmi projektekre. A kontinentális Malajziához képest gazdaságilag elmaradott tartományt a búvár-idegenforgalomból befolyó bevételek teszik érdekeltté a ví­zi ökoszisztéma védelmében. A turisták és természetvédelmi szervezetek, alapí­tványok jelenléte nélkül újrakezdődne a dinamitos halászat, és folytatódna a tenger kizsákmányolása, hiszen ahol elszaporodnak az emberi tragédiák, ott a természeti értékek gyorsan inflálódnak.