Ha megvizsgáljuk saját írásunkat, gyorsan észrevesszük az íráskép és a személyiség jellemzői közötti összefüggéseket. Írjunk tehát egy sima papírra 15-20 sort, vagy vegyük elő nemrégiben készült, hasonló terjedelmí kézírásunkat, és már indulhatunk is a felfedezőútra.A jó általános energetikai állapot, a vitalitás egyik jele az erőteljesebb nyomaték lehet, hiszen aki nagyobb nyomatékkal ír: nagyobb energiát képes mozgósítani tevékenységéhez. A nyomatékot úgy érzékelhetjük, hogy végighúzzuk ujjainkat a papírlap hátoldalán. Ebből az egy jelből mégse ítéljünk azonnal, hiszen könnyen félrevezetővé válhat, ha puha felületre helyezett papírra körmöltünk, amelyen eleve mélyebb nyomot hagy az írószer; ha nem megfelelő testhelyzetben (például: állva) kellett írnunk; ha gyakorlatlanok vagyunk a kézírásban, és emiatt görcsösen fogtuk az íróeszközt; illetve ha sérülés, betegség, pillanatnyi megerőltetettség következtében, vagy rendszeres fizikai munkavégzés során eldurvult kezünk miatt nem bántunk virtuózan a tollal. Az utóbbi esetekben az erős nyomaték a jelentősebb erőfeszítés és a kevéssé koordinált mozgás jele is lehet. Az igazán energikus ember ráadásul lendületes is, haladni akar, és minél inkább igyekszik előre, azaz balról jobbra, annál kevésbé van módja arra, hogy mélyen „szántsa” a papírt. Erőtlen, csekély nyomatékkal semmiképpen sem elégszik meg, de közepessel már beérheti.
Nézzük meg most magát a kézírást, de ne tartalmi részére, hanem kifejezetten a megjelenésére fókuszáljunk. A beírt felület az aktivitást, az energiát jelképezi, a be nem írt a passzivitást, a nyugalmat. Ha a beírt felület aránya összességében nagyobb, mint a be nem írt felületé – több a papíron a „fekete”, mint a „fehér” –, az aktív, energikus, tevékeny személyiséget tükröz, míg ennek ellenkezőjét ellentétesen értelmezzük. Ha a kettő közel azonos arányban áll egymással: a két tendencia kiegyensúlyozottan érvényesül – de csak amennyiben a térkihasználás is arányos, esztétikus, jól strukturált. A legtöbben persze nem vagyunk ennyire „sterilen” tökéletesek, s ennek megfelelően a beírt felületet (az írásmezőt), illetve ennek egyes részeit: a megszólítást/címet, a szövegtömböt és az aláírást is elcsúsztatjuk valamely irányba a középhelyzethez képest, illetve egymáshoz viszonyítva. Minden variáció sajátságos jelentést hordoz, amelyből a szakember sokrétí következtetést vonhat le, ezúttal azonban szorítkozzunk a lényegre. Az ilyen elmozdulások jelentése nagyon leegyszerísítve így foglalható össze: balra – az illető elsősorban intim, meghitt környezetére, szorosabb kapcsolataira, a hagyományok ápolására koncentrálja energiáját, kezdeményezés helyett inkább a kívülről érkező hatásokra reagál; jobbra – energiáit latba vetve a tágabb közösségre igyekszik hatni, kezdeményező és aktív; felfelé – az író személy szellemi, ideológiai téren, illetve a tervezésben fejt ki nagyobb energiát, főként az intellektuális kihívások késztetik erőkifejtésre; lefelé – az illető kedveli a fizikai erőpróbákat, energiáinak felhasználásmódját jelentősebben befolyásolják ösztönkésztetései, az anyagi javakért kész komoly erőfeszítéseket tenni.
De vajon megerősíti-e az adott írásról megállapítottakat soron következő vizsgálódásaink eredménye is? Lássuk!
A nagyméretí írás kivitelezéséhez több mozgástevékenység szükséges, tehát több energia is. Ám most se véleményezzünk elhamarkodottan: ha valaki például rosszul lát, és a szemüvegét valamiért nem viseli, akkor egyebek között a szokásosnál nagyobb méretí írást is produkálhat. Általában véve azért igaz, hogy a kisméretí írás csekélyebb energiaszintről árulkodik. Igen ám, de az is lehetséges, hogy valaki telis-tele rója a lapot apró betíkkel, míg másvalaki jókora betíkkel ugyan, ám „szellősen” ír (kisebb beírt felület, több fehér), és ez esetben máris fordulhat a kocka! A grafológiában éppen az a szép, hogy az ellentmondások dinamikájában enged gondolkodni. A grafológusok ráadásul tizedmilliméter pontossággal le is mérik az íráselemeket, úgyhogy bőven van alkalmuk ellentmondásokra bukkanni és azokon eltöprengeni.Szemléljük meg a sorokat is! Emlékszem, még jóval grafológiai tanulmányaim kezdete előtt, néhány grafológiakönyvet átlapozva megjegyeztem, hogy a felfelé irányuló sorok optimizmust, lendületet, energikus állapotot mutatnak – és roppant büszkén újságoltam mindenkinek, hogy lám, az én soraim is felfelé futnak. Nos, bárki más is elvégezheti ezt a kísérletet, elegendő csupán egy vonalzót vagy egy másik papírlapot az írásán, az alsó-felső lapszéllel párhuzamosan lefelé húznia. Ha a sorok esetleg „lekonyulnak”, akkor sincs ok az elkeseredésre: elképzelhető, hogy épp akkor fáradtak vagy kedvetlenek voltunk, amikor írtunk. Az már esetleg elgondolkodtató lehet, ha valaki mindig ereszkedő sorokat ír. Megfigyelhetjük a sorok alakját is, a sor első és utolsó betíjének alapvonala alá helyezve a vonalzót vagy a papírlapot. Ha ettől hol felfelé, hol lefelé térnek el, vagyis hullámvonalat alkotnak a sorok: alighanem hullámzó az energiaszintünk is – egyszer fenn, máskor lenn. Az egyéb alakzatok értelmezése szakkönyvekből megtudható, de akár logikai úton is közelebb juthatunk hozzá; érdemes kipróbálni.
Az energiafelhasználás, illetve -beosztás mikéntjéről számos más íráselem is információval szolgál. Többek között a nyomaték egyenletessége vagy egyenetlensége, és az, hogyan alakul a „kezdet és a vég” az írás úgynevezett makro-, mezo- és mikrostrukturális elemeiben. Milyen az írástömb eleje és vége? Egyenletesen, viszonylag szabályosan végigírt? Eleinte görcsösebbek, nehézkesebbek a formák, apróbbak a betík, majd láthatóan feloldódnak, lazulnak, növekednek? Vagy éppen ellenkezőleg? Esetleg semmiféle rendszer nem érzékelhető e téren? – amennyiben ezt tapasztaljuk, az bizony arra utalhat, hogy az energiafelhasználás is a pillanatnyi hatásoktól függő, kiszámíthatatlan. Mi a helyzet a sorokkal és a szavakkal? Tartják-e kezdeti méretüket, növekednek vagy kisebbednek? Egyenesek, avagy felfelé/lefelé irányulnak? Megtartják-e formájukat, illetve kidolgozottságukat? A kezdővonalak, a végvonalak hosszúak vagy rövidek? Ha hosszú a kezdővonal, az író személy az események előkészítésébe fektet több energiát, és több időt igényel ahhoz, hogy ráhangolódjék feladataira; ha rövid vagy hiányzik, akkor az illető nem sokat tétovázik: fejest ugrik az eseményekbe. Ha hosszú a végvonal, akkor az illetőnek marad elegendő energiája az utolsó simításokhoz, továbbá ahhoz, hogy a végén még rákapcsoljon és az eredményeit mások előtt reprezentálja; ha rövid vagy hiányzik, akkor nemigen, vagy legalábbis nem fordít rá gondot. A leeső („lógó”) végvonal viszont – talán nem is nehéz kitalálni – egyértelmíen az energiaszegény állapotot, a fáradást mutatja.
Olykor természetesen mindenki el-elfárad, de van, aki ilyenkor is érvényesíteni tudja szándékait; képes intellektusára, akaraterejére támaszkodva jól felhasználni erőforrásait. Az erős akarat egyik tipikus grafológiai jegye történetesen megegyezik a jelentősebb energiakészlet jelével. A szöges duktusról van szó, ami annyit jelent, hogy az író személy ott is, ahol tanult írásmódja szerint nem kellene, szögesíti a formákat, elsősorban a betík függőleges vonalait összekapcsoló kötővonalakat. Könnyen belátható, hogy szögesen írni sokkal fárasztóbb, mint más módon, hiszen minden egyes szög létrehozásánál meg kell torpanni, majd élesen irányt váltani – mintha felváltva, folyamatosan nyomnánk autónkban a gázt és a féket. A szögesen író ember azonban keresztülviszi az akaratát, legyen szó autóról, kézírásról vagy bármi egyébről. Közben pedig nemigen hagyja, hogy mások beleszóljanak a dolgába; megy a saját feje után, és amit elhatározott, azt többnyire véghez is viszi. Természetesen a makacsságnak is vannak fokozatai – az írásban itt-ott megjelenő szögesedés miatt egyáltalán nincs ok az aggodalomra, sőt. Ez tartást, határozottságot és elszántságot sejtet. A ridegen merev, már-már „szúrós” benyomást keltő szöges írás viszont az akarat és az energiafelhasználás kevéssé pozitív megnyilvánulásairól ad információt. Szögesedés jelenhet meg az írásban megromlott fizikai állapot, a mozgás rugalmasságának elvesztése esetén is, hiszen ilyenkor a megjelenítendő formák kialakítása a szokásosnál nagyobb fáradságot jelent, és csak önfegyelem árán, az akarat összpontosításával sikerülhet. Az íráskép más sajátosságaiból – harmóniát nélkülöző összkép, tagolatlanság, ereszkedő sorok, széteső formák, határozatlan vonalvezetés – azonban ez a helyzet is jól felismerhető.
Az erős akaratú és energiáinak konstruktív hasznosítására képes ember lendületesen halad az írófelület jobb oldala felé, amely egyebek mellett a „szereplést”, a külvilágot, valamint a jövőt szimbolizálja. Hogy szándékait megvalósíthassa, célirányosan viselkedik a papíron is. A rendelkezésére álló helyet kihasználja, de nem zsúfolja tele. Olvashatóságra, arányosságra, szabályosságra törekszik, formailag jól felépített, áttekinthető, világosan tagolt írástömböt alkot, viszonylag egyenes, végigírt sorokkal. Tartja az önmaga által kijelölt sor- és szótávolságokat. A szavak között valószíníleg betíhelynyinél nagyobb távolságot hagy, mert gondolatban és kézmozdulataival is előre siet. Hogy hatékonyabban míködhessen, gyakorta egyszerísíti a betíformákat, mennyiségileg és minőségileg egyaránt célszerí, praktikus betíkötéseket alkalmaz. Betíi semmiképp sem „dülöngélnek” összevissza – inkább önkéntelenül enyhén jobbra dönti azokat (esetleg álló betíket ír). Vonalvezetése határozott; „t” betíinek áthúzásai erőteljesek, egyenes irányúak vagy felfelé tartanak. Annak szimbólumaként, hogy mindvégig kézben tartva az eseményeket, fokozottan kontrollálja önmagát és környezetét, végvonalai gyakran hangsúlyosak, vonalékezetei hosszúak és pontosan elhelyezettek.
Hogy egy teljesebb példával is megismerkedhessünk, a következőkben röviden kitérünk egy írásminta elemzési lehetőségeire – a nyomatékkal kapcsolatos, jelen helyzetben nem érzékeltethető aspektusok mellőzésével. Az 1. ábrán látható kézírás tulajdonosa a papírfelület nagyobb részét beíratlanul hagyta, ám a beírt felületen igen intenzív jelenlétet mutat. Ami érdekli, arra nagy energiát fordít, minden másból igyekszik kimaradni. Sőt, elhatárolódni, hiszen az írástömb igen szabályos, határozott körvonalakat ölt. A szöveg felfelé és jobbra mozdul el, tehát az illető főként intellektuális téren aktív, e vonatkozásban közlésvággyal bír, és kapcsolatot keres a külvilággal. Az eredeti írásméret inkább közepes, mint óriási energiakészletet sejtet, a szövegsíríség és a rendezettség ugyanakkor megmutatja, hogy az író személy ezt az energiamennyiséget hatékonyan képes arra összpontosítani, amire megítélése szerint szükséges. Minden sora emelkedő, a sorok alakja viszont homorú (leereszkedik, majd visszatér a sor eleji helyzetbe), ami azt mutatja, hogy a közlés szándéka aktivizálja, lendületbe hozza, így sikerrel küzd az érzékelt fáradtság, energiavesztés ellen.
Az írásmező egésze koherens, egységes összképet közvetít, elejétől a végéig szabályos, kissé már „túl szabályos” is, ami az olvashatóságot, a mondandó továbbadását elősegíti, míg a lendületet csökkenti. Ez a sajátosság következetesen fejeződik ki a mezo- és mikroelemekben is. Az illető komoly akarati energiát mozgósít annak érdekében, hogy közlése érthető, pontos legyen, ám az önmagától elvárt eredmény érdekében kissé túlságosan mereven ragaszkodik saját tempójához, abból nem hagyja kizökkenteni magát, nemigen enged teret a spontaneitásnak. Történjék bármi, ő végigcsinálja, amit elhatározott, és nem enged magas elvárásaiból. Kezdő- és a végvonalai általában rövidek vagy hiányoznak, tehát csak pontosan annyi erőfeszítést végez, amennyit okvetlenül szükségesnek lát. Nem tervez hosszasan, és amint elvégezte teendőjét, tovább is lép. Egyáltalán nem meglepő, hogy írásában a szögesedés is konstans jellemző – bár az összhatást tekintve nem szembeötlő. Akaratát, saját érdekeit nem érvényesíti agresszívan, inkább csak céltudatos, és szívósan ellenáll, ha zavarják köreit. És most, noha még hosszasan taglalhatnánk a példánkban szereplő írás jellemzőit, mélyedjünk el inkább saját írásunk vizsgálatában! Az eddig leírtakat, illetve a táblázatban összefoglalt szempontrendszert követve érdekes felismerésekhez juthatunk azzal kapcsolatban, mennyi energiával és akaraterővel rendelkezünk mi magunk, és hogyan hasznosítjuk azokat. §
