Biatorbágyi bumm

1931. szeptember 13-án, nem sokkal éjfél után, a Budapesthez közeli Biatorbágyon a völgyszakadékon átívelő viadukt a pokol kapujává vált. A Keleti pályaudvarról 23 óra 30 perckor indult bécsi gyors előtt a hídfőnél felrobbantják a sínt, a vonat kisiklik, a mozdony, a szerkocsi és az első hat vasúti kocsi a huszonhat méteres mélységbe zuhan. A merénylet mérlege 22 halott és 17 súlyos sebesült. A magyar társadalom békeidőben először – és szerencsére azóta utoljára – találkozott az ártatlan, gyanútlan és kiszolgáltatott emberek életét semmibevevő, a tömeges halál iránt érzéketlen terrorizmussal.Bár a merényletről sokat írtak, a tovatûnt háromnegyed évszázad adós maradt az események kriminalisztikai elemzésével. Pedig a bûntett helyszínének, az elkövetés módszerének és az elkövető személyiségének vizsgálata ma is rengeteg tanulsággal szolgál.A sín 0 óra 12 perckor való felrobbantása és a 11 kocsiból álló szerelvény felének megsemmisülése után a rendőrség és a vasút illetékesei példamutató gyorsasággal jelentek meg a helyszínen. Perceken belül érkeztek meg az orvosok és a mentők is, hogy sok súlyos sérült életét megmentsék. A hétköznapi emberek, mint mindig, tették a dolgukat.Az első hivatalos jelentés még aznap elkészült gróf Károlyi Gyula miniszterelnök számára. Ez a helyszín alapos, bár nem mindenben kellő szakértelemmel elvégzett vizsgálatáról tanúskodik. A dokumentum a jobb sínszál belső felére helyezett „robbantóaknát” említ, melyet többszörös nyomásra időzítettek, és a szerelvény harmadik vagy negyedik kocsija alatt robbanhatott fel. A kisiklási nyomok is ezt látszottak alátámasztani. A katonai mûszaki szakértőre hivatkozó jelentés még nem lehetett alapos, azonban tisztességéhez kétség sem fér. Lehetséges elkövetőről vagy elkövetőkről, miután akkor még nem volt gyanúsított, nem ejt szót.

A M&AacuteV Budapesti Igazgatóságának ugyancsak szeptember 13-ra datált, vasúti mûszaki leírás néven ismert dokumentuma már magán viseli a több szakértővel, kellő idő ráfordításával elvégzett vizsgálat jegyeit. Az első jelentésnek több dologban mond ellent: a síndarabok 140–300 méterre való szétszóródásából arra következtetnek, hogy a mindösszesen több mint 7 métert kitevő sínszakaszt valószínûleg terheletlen állapotban robbantották ki – tehát még a szerelvény érkezése előtt. A M&AacuteV szakértői szerint a sínszálon több koncentrált robbanó töltés, vagy egyetlenegy hosszú, a sín gerincén végigvonuló töltés volt elhelyezve. Itt említik először, hogy a merénylőnek (vagy inkább merénylőknek) komoly robbantási és vasútüzemi szakértelemmel kellett rendelkeznie. Magyarul: a robbanás a legjobb pillanatban, és a legjobb helyen történt ahhoz, hogy a lehető legnagyobb kárt okozza.

Az utókor sokszor méltatlanul mellőzi a torbágyi csendőrség szeptember 24-én kelt jelentését, pedig ez a helyszín igen alapos kriminalisztikai vizsgálatáról tanúskodik. Az elkövetés eszközéül (a M&AacuteV mûszaki leírását mintegy megerősítve) már egyértelmûen egy ekrazittal töltött, mintegy 2 méter hosszúságú gázcsövet említettek, melynek darabjait meg is találták. Rögzítették továbbá, hogy a robbantás helyszínén 2 darab zseblámpaelemet, valamint egy másfél méteres hosszúságú, szigetelt vörösréz huzalt találtak.Egyszerû, ám roppant hatásos szerkezet, jobbat azóta sem találtak ki. Az átgördülő kerék zárja rövidre az áramkört, és idézi elő az elektromos szikrát. Ha úgy vesszük, a szerelvény tulajdonképpen saját magát robbantotta fel…
A tett helyszínén, egy borítékban, kézzel írt levelet találtak. A szöveg szó szerint így hangzik:

Munkások!
Nincs jogotok, hát majd mi biztosítjuk, kapitalistákkal szemben
Minden hónapban hallani fogtok
rólunk, mert ami társaink mindenhol otthon vannak
Nincs munkaalkalom, hát majd mi csinálunk
Mindent a kapitalisták fizetnek meg
Ne féljetek a benzin nem fogy el
(a forditó)

Az íráskép zaklatott, a szöveg pedig meglehetősen összevissza, bármeny-nyire konkrétan is akarja magát kifejezni írója. Arra mindenesetre elég volt ez a cédula, hogy minden vélt és valós ellenségére (elsősorban a kommunistákra) teljes erejével sújtson le az államhatalom. Rögtönítélő bíráskodást vezettek be, korlátozták a gyülekezési és sajtószabadságot, betiltották a Népszava utcai árusítását…

Egy kézmosás leplezte le
A későbbi gyanúsított nevét ma is jól ismeri az ország: Matuska Szilveszternek hívták. Matuska kézírását két írásszakértő is megvizsgálta. Az egyik szakértő szerint az inkriminált szöveget Matuska írta, a másik éppen ellenkező véleményen volt. Ugyancsak összekülönböztek a szakértők abban, hogy a cédulát a merénylettel elsőként kapcsolatba hozott illegális kommunista aktivista, Leipnik-Lovas Márton írta-e. A tagadó verzió később erősebbnek bizonyult, Leipniket elengedték, amikor már Matuska volt a gyanúsított.

Volt itt még egy momentum, ami később alaposan felborzolta a kedélyeket: Matuska a robbantás után elhagyta búvóhelyét, és elvegyült a roncsok között botorkáló túlélők között. Néhány helyszíni felvétel meg is örökíti őt az utókor számára. Akkor még teremtett ember nem akadt, aki feltételezte volna, hogy a tettes ezt merészeli – ám azóta már tudjuk, hogy bizonyos merénylők szívesen vegyülnek el a helyszínen a túlélők, sőt, a hatóság emberei között is. Amúgy a magát szenvedő sérültnek kiadó Matuska egy sereg embernek szemet szúrt, mégsem jutott el senki odáig, hogy alaposabban kifaggassa. Az adatait (eléggé felületesen) felvették; csantavéri részvénytársasági igazgatónak mondta magát, pedig akkor éppen nem volt sem csantavéri lakos, sem bármilyen részvénytársaság igazgatója. Mehetett isten hírével, másnap reggel már útban volt Bécs felé.

Sajátos módon Matuskát annak az évnek az őszén Ausztriában tartóztatták le, ottani és németországi vasúti merényletek miatt.

A magyarországi nyomozás során kiderült, hogy Matuska még júliusban ekrazitot és gyutacsokat vásárolt Budapesten, arra hivatkozva, hogy Bécs mellett kőbányája van. Egyértelmû volt az is, hogy szeptemberben folyamatosan Magyarországon (sőt, a merénylet idején a helyszínen) tartózkodott. Amikor pedig a magyar hatóságok azt is megtudták, hogy Matuskát vasúti robbantásos merényletek gyanújával tartóztatták le Ausztriában – a kép kezdett összeállni.
Schweinitzer, egy magas rangú rendőri vezető, Bécsben hallgatta ki Matuskát a torbágyi merénylettel kapcsolatban. Matuska tagadott, kezdetben állhatatosan és magabiztosan. Kihallgatója azonban öreg róka volt. Rákérdezett az ekrazitra, amit Matuska állítólag a kőbányájához vásárolt, és amikor közölte vele, hogy ez a robbanóanyag kőtömbök robbantására nem alkalmas, Matuska elbizonytalanodott.
 
Schweinitzer a következő pillanatban egy régi rendőrfogással élt: a merénylő elé tárta a helyszínen talált drótokat és gyutacsokat – mindezekhez mellékelte az áldozatokról készült fotókat. Jól számított. Matuska ekkor tört meg. Bár a világnak ezen a felén a beismerő vallomás már nem számított a bizonyítékok netovábbjának… A Matuska Szilveszter elleni végső bizonyíték azonban igazi kriminalisztikai csemege. Ahogy ez gyakran előfordul, egy spontán, ártatlannak és hétköznapinak tetsző gesztus vált klasszikus nyomcsapdává. A merénylet helyszínén tébláboló Matuska egy derék helybeli vasúti tisztviselőhöz bekéredzkedve – vendégeként az ebéd előtt – kezet mos, és vendéglátójának azonnal feltûnnek a törölközőn hagyott sárga nyomok, amiket később a szakértői vizsgálat egyértelmûen ekrazitként azonosít. És nincs az a kétkedő bíróság, amit ilyen bizonyíték meg ne győzne!

Életrajzi vágányzár
Matuska Szilveszter 1892-ben a dél-magyarországi Csantavér nagyközségben született, apja cipészmester volt. Kalocsán szerzett kántortanítói oklevelet, majd szülőfalujában tanítóskodott.
Az első világháború kitörésekor utásztiszti tanfolyamot végzett: megtanították profi módon robbantani. Tisztként a szerb frontra küldték, ahol megsebesült. Lábadozóként kiképzői beosztásban szolgált tovább, majd ismét csapathoz került. A háború vége Erdélyben találta, egy géppuskás század főhadnagyi rangban lévő parancsnokaként.Matuska személyisége távolról sem csupán pozitív elemekből állt.

Leginkább jellemző az volt rá, hogy minden áron és minden körülmények között kitûnni és érvényesülni akart.

Már kiképzőként is, de századparancsnokként különösen, élen járt a kincstári javakkal való seftelésben (magyarul: az állami tulajdon ellopásában), a felelősségre vonástól pedig rendre megmentette jó külseje, kitûnő modora, kapcsolatteremtő képessége, amelyet mindig mások befolyásolására és irányítására használt fel. Talán ez magyarázza, hogy a nőknél is komoly sikerei voltak, igaz, szabadlábon töltött életében folyamatosan nemi betegségekkel kezelték.
A modern kriminálpszichológia, nagyon találóan, ezt a személyiségjegyet nevezi pszichopata bájnak, bár Matuska ekkor még biztosan nem volt az a kifejlett patológiás személyiség, amivé a későbbiekben vált.

A Monarchia összeomlásakor visszatért az időközben Jugoszláviához került Csantavérre, megnősült és tovább tanítóskodott. Legfőképp azonban seftelt, maximálisan kihasználva a háború utáni összevisszaságot és áruhiányt. Sikerrel tette, mert hamarosan megvásárolta egy fûszerkereskedő házát és boltját, ahol persze nem ő állt a pult mögé; a boltot testvére vezette. Matuska Szilveszter pedig tovább rótta a maga útjait, árubeszerzés címén hónapokat volt távol, és senki nem tudta, merre jár, mit csinál.1920 gyászos évét írjuk, amikor Mezőtúr környékén tekintélyes birtokot vásárol, a következő évben pedig magyarkodás miatt kitoloncolják Jugoszláviából. Magyarországon a birtokot bérbe adja, majd eladja.

Budapesten egy bérházat vásárol, aztán még néhányat, ezek jövedelméből él, messze az akkori átlag feletti színvonalon.

Egyidejûleg egy grófi pincészet kizárólagos képviselőjeként borral kereskedik. A magát lélekben továbbra is a Monarchia polgárának tartó embernek azonban nem elég Budapest. Bécsbe költözik, ott is bérházat, majd bérházakat vásárol, mindenféle ügyletekbe kezd, főképpen azonban a Gömbös Gyula vezette emigráció köreivel tart kapcsolatot. Szinte törvényszerû, hogy az „echte urakból” álló társasághoz előbb-utóbb ő is odatörleszkedik, hiszen mindig az ilyen emberek társaságát kereste, mindig ezekkel a körökkel akart azonosulni. A kibontakozó világgazdasági válságban azonban törékenynek bizonyult ügyeskedésre épített egzisztenciája. Matuska üzleti vállalkozásai sorra-rendre befuccsoltak, anyagi helyzete pedig egyre bizonytalanabbá vált.
 
Kámforrá vált pszichopata
Minden valószínûség szerint az egzisztenciális törés volt, ami a végső lökést adta személyisége patologikussá válásához: fel kellett valahogy oldania azt az ellentmondást, amely valós anyagi helyzete és addigi igényei, életvitele között feszült.

Talán örökre tisztázatlan marad, hogyan és milyen körökkel került kapcsolatba, mielőtt terrorcselekményeit elkövette volna. Márpedig ma már egyértelmû, hogy nem volt, nem lehetett magányos merénylő. Itthon nem köztudott, de a magyarországi robbantás előtt Matuska is bejárta a maga sajátos deviáns karrierjét, hiszen Ausztriában és Németországban három alkalommal is elkövetett vasúti merényletet. A biatorbágyi események ismeretében azonban egyértelmû, hogy mindez csupán afféle piszkozat volt, főpróbája az igazi nagy tettnek – melyet aligha véletlen, hogy éppen Magyarországon követett el. Agyában addigra már megszületett a pszichopata gonosztevőkre oly jellemző magyarázat is: az ateista világ ellen vallásos meggyőződésből támadó magányos hős szerepében tetszelgett, aki megbünteti a bûnös emberiséget.

Később, a tárgyaláson pedig teljes átéléssel játszotta az elmebeteget. Felváltva volt apatikus és hülyén viccelődő, gyakran vétett a tárgyalás rendje ellen és volt tiszteletlen. A bíróságot és a hallgatóságot rendre fantasztikus történetekkel traktálta – többek között egy bizonyos Leó professzorról, aki már gyermekkorától irányította, és akinek az utasításait követve hajtotta végre merényleteit. Mai tudásunkkal nézve ez a lelkiismeret megnyugtatásának, főképp pedig a felelősség áthárításának megszokott kísérlete, ám nem tévesztette meg azokat sem, akik háromnegyed évszázaddal ezelőtt ítélkeztek felette. Az orvos szakértők véleménye alapján a bíróság beszámíthatónak minősítette, és halálos ítéletet szabott ki rá.

Matuskának azonban nem kellett félnie attól, hogy követni fogja ártatlan áldozatait. Az Ausztriában kiszabott büntetését kellett előbb leülnie, és ott akkor nem volt halálbüntetés.

Az osztrákok Magyarországnak azzal a feltétellel adták ki, ha nem hajtanak rajta végre halálos ítéletet.

Matuska Szilvesztert tehát, miután megölt huszonkét, és megnyomorított tizenhét ártatlan embert, a következő másfél évtizedben két állam is ruházta, etette és kvártélyozta: Ausztria több börtönében, Magyarország pedig a váci fegyházban. A raboskodás alatt sem tétlenkedett, alapvetően kreatív emberként írt, rajzolt, a hatóságokat pedig a legkülönfélébb beadványokkal bombázta.

Patológiás személyiségének tanulságos megnyilvánulásai azok a kérelmek, melyekben filmek rendezőjének, forgatókönyvírójának és – talán mondanunk sem kell – főszereplőjének ajánlkozott. Természetesen a filmek róla és tetteiről szóltak volna, korabeli expresszionista stílusban. Matuska amúgy pontosan tudta, hogy kérései teljesíthetetlenek… számára azonban nem is a megvalósítás volt a lényeg, hanem a magyarázkodás és a mentegetőzés.

Forgatókönyveiben a bámuló tömegtől körülrajongott, elhivatott embernek ábrázolta magát, aki a történet végén nemcsak hogy kegyelmet kap, hanem világmegváltó hérosszá is emelkedik. A börtönlelkész pedig, aki megcsodálta verseit és rajzait, rendkívül értékes emberként jellemezte Matuskát – örök bizonyságául annak, hogy a börtönben már mindenki a gonosztevőt sajnálja, senki sem az áldozatait.Márpedig Matuska Szilveszter csupán a saját, silány bizonyítványát magyarázta a nála sokkal naivabbaknak. Sosem olyannak mutatkozott, amilyen valójában volt, hanem amilyennekláttatni szerette volna önmagát.

A hírnevet, amire annyira vágyott, képes volt ártatlan életeken átgázolva megszerezni, de a felelősségre vonáskor szánalmas bolondként próbálta menteni, ami menthető.

Vannak emberek, akik miután elég bajt és fájdalmat okoztak, ugyanúgy a semmibe tûnnek el, mint ahogyan onnan bukkantak elő. Matuska is ezek közé tartozik: 1944 végén a senki földjévé vált Vácon egyszerûen kisétált a börtönből. S eltûnt, mint a kámfor… További sorsáról szinte semmit nem tudunk. Néhány, megbízhatónak látszó forrás szerint visszatért szülőfalujába, ahol vagy a szovjet vagy a szerb kémelhárítás intézte el rövid úton. Ki tudja, talán élete utolsó pillanataiban ő is megismerte ugyanazt a kiszolgáltatottságot, amit mit sem sejtő áldozatai is átélhettek a maguk utolsó pillanataiban. 

A biatorbágyi viadukt a vasúti pályakorrekció miatt feleslegessé vált, s harminc éve végképp kivonták a forgalomból. Bár még sokan akadnak, akik emlékezhetnek a – nem is olyan kellemes – borzongásra, amikor a vonatuk, nem sokkal Kelenföld után, áthaladt ezen az amúgy rendkívül szép vasúti hídon. Emlékezhetnek arra is, hogy a viadukt hídfőjénél fegyveres őr állt, a jó öreg szovjet dobtárassal felszerelkezve. Figyelmeztetésül, hogy a Matuska Szilveszterek újra és újra megszülethetnek. §