A halálba hajszolt bibliafordító

1698. június 11-én a Nagyenyeden székelő erdélyi református zsinat megsemmisítésre ítélt egy különös, páratlan vihart és országos botrányt okozó könyvet.A mí Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász a “Maga személyének, életének és különös tselekedeteinek Mentsége” címí munkája volt. A mí fellelhető összes példányát be kellett szolgáltatnia megsemmisítés végett, a benne foglalt állításokat írásban vissza kellett vonnia a szerzőnek, a visszavonásról szóló röpiratot saját költségén ki kellett nyomtatnia – ingyenes szétosztás céljából.Ki volt az az ember, akinek gondolatai, kinyomtatott szavai, pontokba szedett és hibátlan logikával felépített, ám indulatoktól sem mentes eszméi ennyire veszedelmesek voltak? Halála után sokan és sokat írtak róla. Irodalomtörténészek kutatták életét és munkásságát, született róla számos monográfia és tanulmány, regényes életrajz és dráma (utóbbi Németh László tollából.) Sokféleképpen értelmezték és elemezték míveit, méltatták nyelvészeti, könyvkiadói és betímetszői tevékenységét. Miért nem értékelték kortársai, és egyháza munkásságát? Miért nem engedték alkotni a saját elképzelései szerit?

Tanulóévek Erdélyben
Misztótfalusi Kis Miklós a Nagyenyedi Református Kollégiumban végezte tanulmányait, majd a kor szokása szerint, mivel Magyarországon nem volt protestáns egyetem, hogy teológiai tanulmányaiban elmélyülhessen, külföldi egyetemeket akart látogatni. Apafi Mihály erdélyi fejedelem, 1671-ben, levélben kérte fel Joan Blau amszterdami nyomdászt, hogy az Erdélyben már fogytán lévő magyar nyelví, Károli Gáspár fordításában korábban megjelent Bibliát, amit szintén Amszterdamban Jan Janson nyomtatott, ismét nagy példányszámban adja ki.   Blaeu, talán éppen az Amszterdamban tanuló magyar diákoktól tudta, hogy a Janson –féle kiadás tele van hibával, melyeket feltétlenül javítani kell, és csak úgy vállalta a nyomtatást, hogy a hibák javítását “magyar tudós férfiak” végzik, és a mí az erdélyi fejedelemség költségén kerül kiadásra. Történtek próbálkozások az ügyben, de évek teltek el, és a kiadás nem haladt előre. Joan Blaeu időközben meghalt, Erdélyben pedig a nép egyetlen olvasmányához, a Bibliához alig lehetett hozzájutni.

Amsterdami sikerek
Misztótfalusi Kis Miklós Tófeus Mihály püspök kérésének eleget téve Amszterdamba érkezett egyrészt egyetemi tanulmányait folytatni, másrészt azért, hogy “a Biblia nyomtatását, azaz annak correctioját” felügyelje. &Aacutem a pénz, amit a Biblia kinyomtatására szántak, más “fontosabb” célokra kellett. Misztótfalusi barátja, Pápai Páriz Ferenc neves orvos leveléből értesült, hogy a Biblia kiadásának költségeit “megsokallották”. A pénzre tehát nem számíthatott, de mivel már Hollandiában volt, tanulni kezdett. Nem az egyetemen, ahogyan először tervezte, hanem kötelességtudóan először a nyomdászatban kívánt jártasságot szerezni, és eleget tenni annak, amivel megbízták. Bibliát akart nyomtatni szöveghí fordításban, hibátlanul, szép magyar nyelven. Dirk Voskens nyomdász 1680 decemberétől 1683 májusáig tanította a magyar fiatalembert a nyomdászat mesterségére, 200 tallér félévi tandíj fejében úgy, hogy lakásról és élelemről, de még a szükséges szerszámokról is magának kellett gondoskodnia. Misztótfalusi sokat éhezett és még többet dolgozott az amszterdami évek alatt. Az egyetemet nem volt ideje látogatni, mert nappalait és éjjeleit a nyomdászmesterség elsajátítása töltötte ki. Megtanulta a betíöntést, és egy év múltán már azzal dicsekedhetett, hogy százezer latin és héber betít öntött, sőt mestere vele javíttatta a saját matricáit is. Hamarosan mívészi fokon sajátította el a betímetszést és gyakorlatban a könyvnyomtatás mesterségét. Gyönyöríen metszett latin, héber, görög, sőt grúz és örmény betíi pár év alatt Európa-szerte ismertté és híressé tették. Nagyra becsült és keresett nyomdász lett.

Biblianyomtatás Hollandiában, magyarul
A külföldi megrendelések teljesítése tette lehetővé álma megvalósítását. 1683 őszén úgy döntött; saját költségén adja ki a javított szövegí magyar Bibliát. “Hozzáfogok én, szegény legény lévén, és megmutatom, hogy egy szegény legénynek szives devociója többet teszen, mint egy országnak immel-ámmal való igyekezeti.” A kiadvány költségeit a saját munkájával teremtette meg. A fiatal nyomdász célja egy olyan magyar nyelví Biblia kiadása volt, mely szép is, olcsó is, és melyhez minden szegény erdélyi ember hozzájuthat, akik az olvasást is többnyire a bibliából tanulták meg ebben az időben. Háromévi kemény munka és tanulás után, kezdhette el a magyar nyelví Biblia kiadását. A munka megkezdéséről nem is értesítette az erdélyi református egyház elöljáróit. Mivel a nagyenyedi kollégiumban alapos filológiai és teológiai képzettséget szerzett, képes volt arra, hogy a Biblia eredeti szövegét, holland és német fordításait és az eddigi magyar fordításokat egybevesse. Misztótfalusi volt az első, aki a különféle nyelví bibliakiadások összehasonlítása nyomán rájött, hogy Károli Gáspár fordításában több szó, sőt szakasz kimaradt, helyenként hibás a fordítás és következetlen a helyesírás. Ezeket igyekezett kijavítani. Amikor a külföldön tanuló református diákok révén Erdélybe eljutott a hír, hogy Misztótfalusi a Bibliát javítgatja, hatalmas felháborodás következett. 

A konzervatív gondolkodású teológusok azt vallották, hogy a Biblia szövegén bármilyen csekély mértékben változtatni annyi, mint a Szentírást meghamisítani. Megvonták tőle a bizalmat és a csekély összegí ösztöndíjat is. Misztótfalusi azonban nem adta fel. Magyarul tudó szedőket fogadott fel, a nyomtatást és a kötést bérmunkában végeztette. Maga írja le “Mentségé”-ben, hogy sokszor úgy adta a pénzt a könyvnyomtatóknak, hogy kenyérre sem igen tellett neki, és a négy könyvkötő fizetését is – hetenként kb. száz forintot – is a két keze munkájával, betímetszéssel kellett megkeresnie. Kétévi megfeszített munka után, 1685 pünkösdjén tehát megjelenhetett a javított szövegí, zsebformátumú, apró betíkkel nyomtatott új magyar Biblia, Magyarország és Erdély címerével díszített szép barokk címlappal, 3500 példányban, dúsan aranyozott bőrbe kötve. Egy évvel később Misztótfalusi kiadta Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításait, és a következő évben ismét az &Uacutejszövetséget, (&Uacutej Testamentom, 1687) mindkettőt 4200 példányban.

Éjszakai munkája, vagyis a komoly fizikai megerőltetést kívánó betímetszés biztosította a hazája számára készített könyvek megszületését. Még sok ilyen szép könyvet adhatott volna ki Hollandiában, hiszen ekkor már híres és elismert betímetsző volt, de neki más tervei voltak. Haza akart térni Erdélybe, és ekkor már Erdélyben is úgy gondolták, erre az emberre szükségük van. Kétszáz forint útiköltséget küldtek neki, és egy meghívást: várják itthon. A kétszáz aranyat nem akarta megtartani magának, az Amszterdamban tanuló diákokat segítette vele, majd döntött. Otthagyta közel tíz évi kemény munkával szerzett, tekintélyt és jó megélhetést biztosító munkáját és hazaindult, csomagjaiban három kiadványának együttesen mintegy 12 000 példányával, s tekintélyes magánkönyvtárának javával. Magával vitte a betíöntéshez és -metszéshez szükséges szerszámokat, matricáinak egy részét is. Ezek értékét 1200 tallérra becsülte. Csak a betíkészletét nem csomagolta be, túlságosan nagy súlya volt. Eladta, mint értéktelen fémet. Szerencsére gyönyörí betíit nem olvasztották be. A nemzetközi nyomdászattörténet Janson-betíknek nevezi Misztótfalusi betíit, mert a holland Anton Janson betíkereskedő megvette őket az öntődétől és az ő 17. századi hagyatékában maradtak meg.

Nyomdász Kolozsvárott
Misztótfalusi Kis Miklós tehát reményekkel telve, nagy tettekre készen, tízévi távollét után hazatért Erdélybe, hogy szolgálhassa az erdélyi magyar mívelődés ügyét. Az volt a szándéka, hogy önálló, kiválóan felszerelt nyomdát létesítsen, hogy „azáltal szükségeiben a haza, vagy az eklézsiák és scholák is segíttessenek”. Ez nem sikerült, nem a pénz hiánya, hanem hazája és vallása iránti elkötelezettsége miatt. A források tanulsága szerint hosszas rábeszélésre, elvállalta a református egyházi és kollégiumi nyomda vezetését Kolozsváron, bár tudta, hogy az egyházi hatóságoktól való függés sok keseríséget szerez majd neki. Saját költségén felújította és berendezte a Farkas utcai templom mögötti kis nyomdát. A mostoha körülmények, és még a silány minőségí papír állandó hiánya ellenére is, nyolc év alatt mintegy száz könyvet nyomtatott. Gyönyöríen metszett betíkkel dolgozott, könyveinek szépségét a finom, ízléses záródíszek, fejlécek és mívészi metszetek is emelik. Érdekes az is, hogy kiadványai között az évek múlásával egyre kevesebb lett a vallásos tárgyú munka. 1696-ban már egyetlen vallásos könyvet sem adott ki, tudománynépszerísítő munkák, tankönyvek, olvasókönyvek, népszerí történeti munkák (sőt még egy magyar nyelví szakácskönyv is) kerültek ki nyomdájából. Kiadta Pápai Páriz Ferenc Pax corporis-át, ezt az egyszerí emberek számára írt orvosi könyvet, amely az első magyar nyelví orvosi munkánk, és Comenius Orbis Pictus címí mívét az erdélyi iskolák számára, valamint a Magyar oskolá-t melyből az anyanyelví írás-olvasást könnyen lehetett elsajátítani. Törekvéseiért sem anyagi, sem társadalmi megbecsülést nem kapott, és azokat, bár olcsók voltak, alig tudta értékesíteni.

Azzal is magára vonta az egyházi és városi elöljárók haragját, hogy azt vallotta: “Jó typographus csak jó ortographus lehet”. Hitt abban, hogy a következetlen és idegenszerí helyesíráson változtatni kell. A kéziratok hibáinak javításához erdélyi míködése során is szigorúan ragaszkodott. Ahol szükségesnek látta, javított a kéziraton. Saját elvei szerint próbálta egységesíteni a magyar helyesírást, amelyre akkoriban nem sok gondot fordítottak, kijavítgatta a kolozsvári hittudósok helyesírási és stilisztikai hibáit, és csakis így volt hajlandó kiadni őket. A szerzők többsége nem nézte jó szemmel a javításokat. Sokan közülük fölháborodtak azon, hogy a “vasmíves mesterember” bele merészel javítani az ő tudós munkáikba. Ma már tudjuk, hogy korrektúra nélkül nincs, és nem is lehet színvonalas könyvnyomtatásról beszélni. Nézetei miatt hamarosan szembekerült az erdélyi református egyház konzervatív vezetőivel, akik – egyebek közt – helyesírási elvei miatt támadták, s kellemetlenkedéseikkel akadályozták munkáját. A Biblia szövegén végzett javításait hamisításnak minősítették, mire ő a bibliakiadást védő latin nyelví munkával (Apologia Bibliorum, 1697) válaszolt, sorra cáfolva a kifogásokat.

Az ellenséges hangulat egyre sírísödött körülötte. A város nem tartotta be a neki tett ígéreteit. A nyomdász csak mesterember – hangoztatták az elöljárók –, a megrendeléseket kell teljesítenie, a megrendelő kívánsága szerint, nem újfajta elveket vallania. Sem anyagilag, sem erkölcsileg nem támogatták, sőt ahol csak lehetett, gátolták munkáját. Mikor a silány papír miatti elkeseredésében a hatóságokhoz fordult azzal a kéréssel, hogy a saját költségén papírmalmot állíthasson és jó minőségí papírra nyomtathasson – ezt megakadályozták. Mivel a nyomda nem volt a sajátja, egyházi kézben volt,  a felét egyszeríen elvették tőle. Megvádolták azzal, hogy alig látogatja az egyháztanács üléseit, hogy a hagyományok által szentesített erdélyi viszonyokat meg akarja változtatni, hogy nem tiszteli a szentírást (hiszen javított formában adta ki), hogy a vallásos könyvek kiadása helyett az abc-s könyveket és más magyar nyelví világi tartalmú könyveket helyezte előtérbe. &Iacutegy is tovább dolgozott, de elkeseredése egyre nőtt. Fel akart hagyni a nyomdászattal, szét akarta rombolni míhelyét, és vissza akart menni Amszterdamba. Búcsúlevelét is megírta, de aztán abban reménykedve, hogy szándékainak tisztaságát felismerve mégis hagyják dolgozni, maradt.

“Mentség”
1698 áprilisában, 39 pontba szedve – kérdés felelet formájában – a tények hosszú sorát felsorakoztatva megjelentette magyar nyelví munkáját, híres önéletírását, a „Mentség”-et (teljes címe: M. Tótfalusi K. Miklósnak maga személyének, életének és különös tselekedetinek Mentsége). Egész életének és munkásságának eseményeit és nehéz küzdelmeit mondja el ebben a könyvben, indulatosan ugyan, de logikus és cáfolhatatlan érvekkel bizonyítva a magyar könyvekért és az anyanyelvi kultúráért vívott harcának igazát. Abban reménykedett, hogy míve elégtételt szerez neki. Tévedett. A Mentség tartalmát, nyelvét, stílusát az erdélyi világi és egyházi hatalmasságok vakmerő provokációként fogták fel. Mindenki ellene fordult, Bánffy György kormányzótól kezdve az egyházi vezetőkig. A hihetetlen gyorsasággal Nagyenyedre összehívott zsinat (melyet 1698. június 10-12-re hívtak össze) beidézte Misztótfalusit. A zsinatról, melyet a magyar kultúrtörténet „eklézsia megkövetés” néven tart számon, teljes írásbeli jegyzőkönyv nem maradt ránk, viszont fennmaradt a Misztótfalusit elítélő határozat, és a kolozsvári egyházközség betíinek visszaszolgáltatásáról született megállapodás. Közölték vele, hogy a „Mentség” összes példányát meg kell semmisíteni, és a benne foglaltakat egy újabb iratban nyilvánosan vissza kell vonni, és ki kell nyomtatni. Az általa berendezett és felújított, de egyházi kézen lévő nyomdáját is át kellett adnia.
 
A sors igazságszolgáltatásának tekinthető, hogy a „Mentség”-ből valamilyen csodálatos véletlen folytán nyolc példány fennmaradt, míg a visszavonó röpiratból, melyet ki kellett nyomtatnia ingyenes osztogatás céljából (Retractio, 1698) egy darab sem maradt az utókorra. A kortárs tudós és barát, Pápai Páriz Ferenc – aki ismerte a Retractio szövegét – azt írta, hogy az nem Misztótfalusira, hanem vádlóira hozott szégyent. Misztótfalusi, a nyomdász – nyomda és munka nélkül – már nem élt sokáig. A történtek fizikailag és lelkileg is annyira megviselték, hogy agyvérzést kapott. Felesége odaadóan ápolta a félig béna, de kristálytiszta elméjí férjét, aki végül 52 éves korában, 1702 március 20-án meghalt, támasz nélkül hagyva feleségét, Székely Máriát és két kicsi leányát.Bod Péter Erdély főnixének nevezte, aki elégett a saját lelke tüzében. Szellemi öröksége azonban később győzedelmeskedett. A magyar nyomdák az ő helyesírási elveit valósították meg, az egyetemes és a magyar nyomdászattörténet  a legnagyobb betímívészek közé sorolja. Különös, csónak alakú sírköve a kolozsvári Házsongárdi Temetőben a magyar kultúra tisztelőinek zarándokhelye. §