Különböző teóriák szerint testalkatunk és külső testi jegyeink: arcunk, homlokunk, tenyerünk, kézfejünk, ujjaink sőt a talpunk is árulkodik személyiségünkről.
A tudomány megcáfolta jórészt ezeket az elméleteket, amelyek azonban máig hatnak ránk, fennmaradtak a köztudatban. Pedig a veszélyre, hogy a látszat csal, vagy csalhat, már Victor Hugo is figyelmeztet a rút testû, ám széplelkû toronyőr, Quasimodo esetével.
Már az ókori mûvészek is felfigyeltek arra, hogy a testalkatban gyakran kifejeződnek a személyiségjegyek. Hellász szobrászai a jókedélyû embert kövérnek, a komort soványnak ábrázolták. A mesékben és az irodalomban ősidőktől szerepel a testes, kalácsképû, kedélyes kocsmáros, a nagyerejû, atletikus, kitartó és bátor vitéz, valamint a hórihorgas, okos, ám embergyûlölő, gonosz varázsló alakja.Kretschmer
Testalkat és jellem
Egy német elmegyógyász, Ernst Kretschmer (1888–1964) Körperbau und Character (Testalkat és jellem, 1921) címû mûvében elmebetegeket vizsgálva három testalkat-típust és ezekhez kötődő vérmérsékletet különböztetett meg. A testi külsőt és a karaktert is a belső elválasztású mirigyek nedvei, hormonjai, a hormonháztartás is alakítják – jelentette ki helyesen. A piknikus ember erős, zömök, rövid végtagú, hízásra hajlamos, az arca lágy, kerek, az orra húsos, a kezei rövidek, puhák. Vérmérséklete általában derûs és mozgékony. A jelenben él, élvezi az érzéki örömöket – írja. Viszont hajlamos a mániás depresszióra. A leptoszom férfinak hosszú, keskeny a mellkasa, a válla, végtagjai vékonyak, izomzata gyenge, bőre vékony.
A feje általában kicsi, orra előreugró, álla csapott. Gyakran már-már betegesen befelé forduló túlérzékeny személyiség. Az ilyenek hajlanak a valóságidegen eszmevilágra, az autizmusra, sőt a szkizofréniára, amire az ilyen külsejû szkizofrének nagy aránya utal. Az atletikus típus izmos, széles vállú, keskeny csípőjû. Magas ívû fej, csontos arc, erős áll jellemzi. Általában nyugodt, kevéssé érzékeny az ingerekre, társas élete passzív, humortalan, ámde kitartó és megbízható. Lassúság, komoly higgadtág, esetleg flegmatikusság jellemző rá, de fennáll az epilepszia veszélye.
Sheldon.
Csíralemezek hatalma
Az amerikai pszichológus, William Sheldon (1899–1977) folytatta Kretschmer alkattani pszichológiáját. Az izomzat, a csontozat, a kötőszövet nagyságát, sûrûségét mérte és pszichológiai, neurológiai, élettani felméréseket végzett. Úgy vélte, hogy a testalkat és a tulajdonságok közötti kapcsolat elsősorban az embrionális fejlődésre, a három csíralemezre vezethető vissza, amelyekből kialakulnak a különböző szervek és testrészek. Az élvezetközpontú, kényelemszerető típusra a belső csíralemez erős embrionális fejlődése és a testüregek későbbi uralma jellemző, ő a hedonista haspók.
A fejlett külső csíralemez vékony testalkathoz és az agytevékenység dominanciájához vezet. A középső csíralemez aktivitásából izmos, mozgásszerető személyiség fejlődhet, akinél háttérbe szorulnak a komolyabb agyi aktivitáshoz köthető személyiségjegyek. Egy hétfokozatú skálát alakított ki, aminek segítségével meghatározhatóvá vált, hogy milyen arányban keverednek valakiben az egyes típus jegyei. Hiszen a tipizálás nagy hátránya, hogy a való életben alig találunk tiszta alkati típust, ráadásul a személyiséget a nevelés, a környezet is alakítja.
Reich
Árulkodó altest
Az osztrák orvos, pszichiáter Wilhelm Reich (1897–1957) szerint a test fő részeinek: az altestnek, a felsőtestnek és a fejnek egymáshoz viszonyított aránya és a kapcsolódásuk árulkodik elsősorban a személyiségünkről. A túlfejlett felsőtest a kifelé fordulás az aktivitás jele, az alulfejlett alsótest viszont érzelmi labilitásra utal.
A fejletlen felsőtest szorongó, hezitáló jellemet takar, a túlfejlett alsótest ugyanakkor érzelmi stabilitásra utal. Reich tanítványa, Alexander Lowen a fentiek mellett a test bioenergetikai állapotát, a különböző izomcsoportoknak, például a száj és a végbél izmainak a feszültségét valamint a testtartást is figyelembe vette, mert szerinte ezek is utalnak bizonyos pszichiátriai problémákra és tulajdonságokra.
Lombroso
Arcvonások alapján
Egyes XIX–XX.. századi fizikai antropológusok, azaz az ember fizikai megjelenésének sajátosságait, törvényszerûségeit tanulmányozó tudósok úgy gondolták, hogy nem csak az értelmi képességek, hanem a bûnözői hajlam is leolvasható az arcról. A nagy, ovális ábrázat, a magas homlok, a nagy szemek, a kicsi fülek, a közepes állkapocs, az erőteljes áll az intelligencia jegyei. Az ostobáknak viszont kicsi és szabálytalan a fejük, keskeny és csapott a homlokuk, kicsi a szemük, nagy a fülük, erős az állkapcsuk, apró az álluk.
Cesare Lombroso (1835–1909) itáliai orvos és jogász, a kriminálantropológiai irányzat megteremtője külső jegyek alapján vélte kiszûrhetőnek és kiiktatandónak a „született gonosztevőket” és az „elmebeteg bûnözőket” a jó emberek társadalmából. Előbbiekre a nagy álkapocs, az arckoponya agykoponyával szembeni túlsúlya, az alacsony és keskeny homlok, a korai ráncosodás és az elpirulás hiánya jellemző. Azaz az ostobák, az elmebetegek és a „született bûnözők” is torzak és majomszerûek. Véleménye alapján nyilvánított bûnösnek és ítélt el gyanúsítottakat a törvényszék, mert szerencsétlenségükre nagy volt az álkapcsuk, és nem hogy a szemük, hanem még az orruk és a fülük is rosszul állt. Legalább is a szakértő Lombroso szerint.
Cardan
Homlokolvasat
Mások mellett a francia Jerome Cardan a XVII. század közepén kizárólag a homlokból próbálta kiolvasni az ember múltját, jövőjét és a személyiségét. Hét fő vonalat határozott meg és társított hét égitesthez a tudományos gondolkodást akkor még uraló asztrológia, a csillagjóslás jegyében. Állította, nem mindegyik homlokvonal található meg az összes emberen. A vonalak megléte és alakja, valamint a homlokráncok elhelyezkedése árulkodik tulajdonságainkról.
A homlokelemzés nem terjedt el, a tenyérjóslásban viszont sokan hisznek még ma is Pekingtől Párizsig. A tenyérjósok köztudottan abból indulnak ki, hogy a kéz egyes vonalai, kidomborodásai, dombjai és más jellegzetességei az egyes bolygók erőinek a lenyomatai.
A marsi és a szaturnuszi vonal sajátosságai például nemcsak a múltunkról és a jövőnkről, hanem a személyiségünkről is árulkodnak. A tenyereket is többféleképpen tipizálták és társították a személyiségjegyekhez. A titkos tudományok történetét taglaló Grillot de Givry szerint az asztrológiát, a horoszkópkészítést tanult férfiak, míg az előzetes tanulmányokat nem igénylő tenyérjóslást a periférián levők, a nők, mindenekelőtt a cigány nők, gyakorolták, és így a sors ismerőiként mintegy felébe kerekedtek a gazdag és befolyásos megbízóiknak.
Az arcforma a koponya kontúrját tükrözi. A leginkább hétköznapi besorolás szerint a szögletes arc energikus, megbízható, határozott, sőt makacs jellem kifejezője, a hegyes arc valószínûleg képmutató, esetleg megszállott, a kerekképû, jókedélyû ábrázat őszinte, a csontos arcú kemény esetleg önző személyt jelez…
Gall
Koponyatan
A bécsi Orvostörténeti Múzeumban ma is megtekinthetünk egy koponyát, amelyre egy áltudománynak, a kranioszkópiának vagy frenológiának az atyja, az orvos Franz Joseph Gall (1758–1818) rajzolt be egy képesség-, tulajdonság- és jellemtérképet. Gall szerint 27 szellemi funkció és erkölcsi tulajdonság (nemi ösztön, barátság, nagyravágyás, emlékezet, állhatatosság, összehasonlító képesség stb.) az agykéreg 27 területén lokalizálódik, amelyek kiolvashatóak a koponya sajátosságaiból,
jellegzetes dudoraiból is. Mint utóbb kiderült: Gall tévedett.
Koponyánk domborzati térképe nem tükrözi személyiségünket. Viszont igazolódott, hogy az egyes tulajdonságok, képességek gyakorlása valóban meghatározott agyterületek aktivitásához kötődik.
A koponya mérete, a koponyatérfogat illetve az agy súlya alapján is megpróbáltak következtetni bizonyos tulajdonságokra és az értelmi képességekre. Ha nagy a koponya és súlyos az agy, akkor sok az ész – feltételezték a koponyatanászok. Az 1800-as évek végén híres tudósok és mûvészek között elterjedt, hogy felajánlják saját agyukat kutatási célra – haláluk utánra természetesen. Meglepő eredmények születtek. Walt Whitmannak, a népszerû amerikai költőnek például átlag alatti, mindössze 1282 grammos volt az agya.
Az 1300-1400 grammos európai átlaghoz képest a Nobel-díjas francia írónak, Anatole France-nak is keveset, 1017 grammot nyomott az agya. Az említett Gall pedig bizonyára szakmát változtatott volna szégyenében, ha megtudja, hogy mindössze 1198 grammos aggyal „dicsekedhet”. Viszont 2000 grammosnak, azaz nagyon agyasnak találtatott az orosz író, Turgenyev. További meglepetéseket okozott az is, hogy bûnözők agya az átlagot némileg meghaladta. Mi több, a valaha mért legnagyobb női agyat (1565 gramm) egy férjét lemészárló, gyilkos asszony birtokolta.
A bûnözői nagyagyúságot végül fiatalabb életkorukkal hozta összefüggésbe például az agykéregben a beszédért felelős területet meghatározó francia orvos, fiziológus, Paul Broca (1824–1880). Nagyon helyesen, hiszen agyunk az öregedéssel valóban kissé összemegy. A pszichiátria és pszichológia ma már a hormonális sajátosságokon túl az agymûködés vizsgálatából, a neurokémiai folyamatokból megalapozottabban következtethet bizonyos tulajdonságaink, képességeink valószínû meglétére.
Retzius
Rasszok különbsége
A fajelmélet tudós hívei egész népcsoportokat nyilvánítottak értelmileg és erkölcsileg, bizonyos tulajdonságo-kat, képességeket tekintve a másiknál alacsonyabb rendûnek külső faji jellegzetességeik alapján. XIX. századi amerikai biológusok a feketék külsejét a gorillához, a hottentottákét viszont az orangutánhoz hasonlították. Ráadásul ebből arra „következtettek”, hogy a színes bőrûek azért majomszerûek, mert az emberi fejlődés alacsonyabb fokán rekedtek meg, mint amire a fehérek már eljutottak.
Egy Retzius nevû svéd a koponya legnagyobb szélességének és hosszúságának hányadosa alapján különböztetett meg primitív, kerek fejû (baszkok, finnek, lappok) és intelligens, hosszú fejû (svédek stb.) népeket. Némi gondot okozott neki és másoknak, amikor kiderült, hogy az afrikai feketék és az ausztrál bennszülöttek a világ leghosszabb fejû emberei, továbbá, hogy a cro-magnoni ősember hosszabb, sőt nagyobb fejû volt, mint a mai francia. A kiváló, ám kerek fejû orvost és élettanászt, Paul Brocát is rabul ejtette a kraniológia és a hosszú fejû rasszok, alrasszok felsőbbrendûségének a tudományos mítosza, de azért tudóshoz méltóan megpróbált szakszerû magyarázatot adni a nyilvánvaló ellentmondásokra.
A máig érvényes evolúcióelméletet megalkotó Charles Darwin (1809–1882) pedig felháborodott ugyan, amikor jelenlétében brutálisan bántak gazdái egy félvér gyermek szolgálóval, ám azt remélte, hogy eljön a korszak, amikor az ember és az emberszabásúak közötti szakadék azáltal nő meg, hogy kihalnak a csimpánzokhoz és a hottentottákhoz hasonló, fehér ember és állatvilág közötti köztes formák – sorolja az elrettentő példákat Stephen Jay Gould Az elméricskélt ember címû munkájában.
Így nem csoda, hogy a szabadság amerikai apostolai, köztük a tudós politikus, Benjamin Franklin (1706–1790) és Abraham Lincoln (1809–1865), az USA 16. elnöke is úgy gondolta, hogy az emberi rasszok közötti biológiai gyenlőtlenségek és értékkülönbségek vannak – még ha politikailag támogatták is a rabszolgafelszabadítást, sőt fegyvert ragadtak érdekében. A történelem azonban előtte s azóta is bebizonyította: külső tulajdonságokból a személyiségre következtetni értelmetlen, sőt embertelenül közveszélyes. §
- Péczely Ignác. Az írisz vallomása
Már az ókorban, Egyiptomban és máshol is, megpróbáltak olvasni a szemből, készítettek szivárványhártya-, azaz írisztérképet. A modern íriszdiagnosztika azonban az orvosi praxistól kuruzslás miatt eltiltott magyar Péczely Ignác (1822–1911) 1881-ben publikált felfedezésével kezdődött. (Felfedezés a természet- és gyógytan területéről – Bevezetés a szemből való diagnosztizálához), aki gyermekkorában foglyul ejtett egy baglyot és véletlenül eltörte a lábát.
Észrevette, hogy a madár szemében megjelent egy fekete vonal, amely a madár gyógyulásakor fokozatosan kifehéredett. A végül külföldön orvosi diplomát szerzett Péczely felfedezte a törvényszerûséget, hogy ugyanaz a betegség minden embernél mindig ugyanott hagy jelet az íriszen, azaz a szivárványhártya meghatározott részein tükröződik az egyes szervek állapota. Később főként németek fejlesztették a módszert és az amerikai Bernard Jensen szintén részletes írisztérképet rajzolt, pontosan megjelölve a szivárványhártya egyes területeihez tartozó szerveket. Noha a hivatalos orvostudomány ezt a módszert csak néhány országban fogadja el (Magyarországon nem), kiegészítő diagnosztikaként világszerte alkalmazzák.
Számos természetgyógyász ezeken túlmenően azt is állítja, hogy nemcsak szerveink állapota, betegségeink, energiaszintünk, hanem várható élettartamunk, az öröklött, sőt a szerzett lelki tulajdonságaink is kiolvashatóak a szemünk színéből, szivárványhártyánk szerkezetéből, tömörségéből, rajzolatából, különböző színû elváltozásaiból. Akinek például a szivárványhártyán köröket vagy félköröket látni, az olyan érzékeny ember, aki negatív emóciókat, sérelmeket, feszültségeket rejt magában. Tulajdonképpen ettől az állandó pszichés feszültségtől károsul az ideg- és keringési rendszere, s különböző görcsökre hajlamos…
- Az olaszok G-indexe
Egyes olasz antropológusok kiindulópontja az a tény, hogy a nemi hovatartozás a megtermékenyülés pillanatában eldől, de a magzati test szerveződése előtt minkét nem esetében hasonló szervtelepek találhatóak és körülbelül a 4. magzati hónapig a külső nemi szervek minkét nemben egyformán fejlődnek. Ám később is fellelhetőek az ellentétes nem szervei maradványos, alulfejlődött formában. (Ilyen például a klitorisz.) A másik nemre jellemző (nemi hormonok hatását is tükröző), elsődleges és a másodlagos nemi jegyek is megmutatkoznak kisebb-nagyobb mértékben egész életünkben. Jelenlétük mértékét a G-indexxel jelölték. A magas G-indexû férfinál számos nőies vonás tapasztalható, a magas G-indexû nő viszont férfias jellegû. A férfias nő jellemzői: férfias arcvonások, szögletes vállak, hosszú, erős karok, fejlett csontozat, keskeny csípő, kis mellek, férfias comb és lábszár, erős másodlagos szőrzet, ritkás fanszőrzet.
A nőies férfi ismérvei: nőies arcvonások, hosszú szempillák, enyhén gömbölyded váll, viszonylag gyenge karok, vékony csontozat, széles csípő, kerek fenék, ritkás másodlagos szőrzet, sûrû fanszőrzet. A magas G-indexû személyiséghez a másik nemre jellemzőnek tartott személyiségjegyek is társulnak e feltételezés szerint. Az oroszlánszívû, kemény, ugyanakkor hangsúlyozott hím nemi jegyekkel ékeskedő férfi vagy a tisztán nőstény, szelídlelkû nő éppoly ritka, mint a nagyon nőies férfi vagy férfias nő, ám a médiumok hagyományosan az említett típusokat idealizálják.
A férfi- és a nőideál, különösen a tipikus, az ideális női, illetve férfi lelkialkatot, személyiséget tekintve, erősen kultúrafüggő. Az utóbbi években a kereskedelmi tévék és a sajtó felismerte, hogy növelhetik a nézettséget, az eladott példányszámot a férfias jellemû, rendíthetetlen, ám szexi megjelenésû női harcosokat felvonultató történetek, vagy ha hermafroditákat, transzvesztitákat, homoszexuálisokat szerepeltetnek, akik őszintén feltárják magánéletüket, lelki konfliktusaikat és esetleg végigkísérhetjük mûtéti átváltoztatásukat is. Nem valószínû azonban, hogy ezek a biológiai nemi átlagtól erősen eltérő szereplők válnak majd elfogadott típusokká. Bár ki tudja? A média nagyhatalom.
