Szerzőnk sokéves kutatómunka alapján úgy véli, hogy Petőfi mívének valós főhőse volt, akit azonosítania is sikerült. Elsőként az IPM olvasói ismerkedhetnek meg a történelmi nyomozás meglepő bizonyítékaivalMind a mai napig Petőfi Sándor egyik legnépszeríbb és mindenki által ismert versének hősét, János vitézt az irodalomtörténészek – talán kissé a költő népi kapcsolatai miatt – mesehősnek, és magát a történetet magyar népmesének tartják. Ez ma is így szerepel az iskolai tankönyvekben, és a tudományos értékelésekben egyaránt. Eddig senki nem gondolt arra, hogy valójában egy igazi, élő személy szolgálhatott a történet alapjául.
Bizonyos tiltások és tírések enyhülésével egyesek érdeklődni kezdtek történelmi hagyományok és személyek után, így végül, amatőr szinten, egyes még fiatalon kezembe került adatok alapján én magam is belemerültem mások által nem, vagy kevéssé feldolgozott történelmi személyek életrajzainak összeállításába. Többek között 1974-től kezdtem információkat gyíjteni egy XVIII. századi magyar huszártisztről, Fabriczy Kováts Mihályról. Nagy szerencsémre több neves kutató korábban néhány cikket publikált róla, és az életrajz egyes szakaszai igen jól dokumentáltak voltak. Magam is évekig kerestem további adatokat, főképp a volt NDK területén. A kirajzolódott történet egy idő múlva szinte zavaróan ismerősnek tínt. Leírhatatlan izgalmat okozott, amikor felmerült bennem az a gondolat, hogy a népszerí mesehős, János vitéz azonos lehet a Magyarországon alig ismert történelmi személlyel, Kováts Mihállyal.
A legelső érdekfeszítő összehasonlítás a vers és az életrajz egyezésének tételes vizsgálata volt. A legérdekesebbnek az bizonyult, hogy az életrajzban található hiányokat, fehér foltokat, éppen a versbeli információk alapján sikerült célzottan keresni, majd néhány helyen kiegészíteni, és végül történelmi adatokkal egyeztetni.
Mindjárt a mí elején kiderül, hogy Kukorica Jancsi bizony jobban el volt foglalva Iluskával, mint a nyájjal, ebből azután bonyodalmak származtak, mindkét árva számára. A környezet egyértelmíen egy alföldi, állattartó helyszínre utal, ami teljesen összhangban van Kováts Mihály karcagi születési helyével. Az árvaság is jól azonosítható, ugyanis a karcagi telekkönyvi összeírásban, 1699-ben már szerepel a Kováts család, amelynek feje Kováts Péter, neki az 1720-as adatok szerint három fia van, István, Mihály és Pál. A középsőt, Mihályt 1713-ban, mint házas embert jegyzik, egészen 1736-ig. 1737-ben a földtulajdonos már Kováts Mihályné, amiből arra lehet következtetni, hogy az apa és a nagyapa is már meghalt. Mivel 1740-től már Kováts Mihályné sem szerepel a jegyzékben, és fia sem lép a helyére, az adatok egyértelmíen alátámasztják a versben leírt, eltávozott árva fiú szituációt.
Az árvaság fizikai okát sajnos pontosan nem ismerjük, viszont tudjuk, hogy 1711-ben Erdély lakosságának közel felét ragadta el a himlőjárvány, amely a Rákóczi-szabadságharc kuruc seregeit is erősen megtizedelte. Ugyanakkor feljegyezték, hogy az Alföldön, az 1739–40-es években elsősorban Nagykőrösön és Kecskeméten dühöngő pestisjárvány a korabeli lakosság 30-40 százalékát ragadta el.
Kováts Mihály születési idejét a korábbi kutatók 1724-re datálják, de más adategyeztetések miatt az 1712-es dátum sokkal valószíníbb. Konkrét anyakönyvi adat egyiket sem támasztja alá. A születési helyén, Karcagon az első anyakönyv is csak későbbi, 1730-as keltezésí. Kukorica Jancsi zsiványtanyabeli kalandja a valóságban már katonaként esett meg vele. De ahhoz előbb be kell állnia huszárnak.
….Ha befogadnának,
Be örömest mennék én is katonának!
Azt ma már szintén körülményes lenne azonosítani, mi volt az igazi indíték, ami miatt az árva Kukorica Jancsi, azaz Kováts Mihály otthagyta a karcagi szülőházat, de az biztos, hogy elindult, és meg sem állt Gyömrőig. 1740-ben a Gyömrői család tulajdonát képező kastély, (későbbi Ráday-kastély) azon időszakban az egyik toborzóközpont volt. E kastélyban vezették a mustrakönyveket. Éppen ez az 1740. június 1-jei mustrakönyv tartalmazza a számunkra legérdekesebb bejegyzést, miszerint a Hávor huszárezredbe 1740. január 20-án beállt közhuszárnak egy Kováts Mihály neví református ifjú. A bejegyzés szerint 28 éves. (Ez is az 1712 körüli születési időpontot valószínísíti.)
Első pillanatra kissé zavaró, hogyan is lett a Kováts névből Kukorica, a Mihályból pedig János, de ha Petőfi másik ismert korai elbeszélő költeményére, a Helység Kalapácsára gondolunk, akkor szembetínő, hogy ott is azonnal átnevezte a főhőst, de a nevének kezdőbetíje megmaradt. Ez a megállapítás ugyan nem bizonyít, de nem is cáfol semmit. A János keresztnévvel viszont sokkal szerencsésebbek vagyunk. 1761-ben, Kováts Mihály elfogásakor az Udvari Haditanács igen körültekintően vizsgálta az ügyeit, amelynek korabeli hiteles jegyzőkönyvei pontosan azonosították, hogy az elfogott, és korábban porosz szolgálatban állt tiszt „Johann Michael von Kováts”, azaz mindent tisztázóan ott van a János keresztnév is. Ez az adat megegyezik a francia szolgálati időszakban regisztrált nevével, ahol Kováts Jánosként szerepelt. 1761-ben az Udvari Haditanács május 5-i körirata rákérdez, hogy mi is tulajdonképpen a megfigyelt huszártiszt keresztneve. Válasz: használta mindkettőt.
A huszárnak való beállásról Petőfi így ír:
Szólt megint a vezér, ”jól meggondold földi,
Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni.
Rá rontott a török a francia népre;
Franciáknak megyünk mi segedelmére.”
Ezen a ponton a történet kezd kissé zavarossá válni. A Hávor-ezredet ugyanis a Habsburg-erők részeként ismerjük, és az is tény, hogy 1737–39-ben a második osztrák–török háborúban részt vettek magyar huszárezredek, a Dessewffy- és Károlyi-huszárokkal. A csatákban Kováts Mihály még bizonyosan nem vehetett részt. Az 1742. június 12-én megkötött boroszlói béke után a Hávor-ezredet az észak-itáliai hadszíntérre vezénylik. Ez viszont már Petőfinél is visszaköszön.
Tatárország hegyes völgyes tartománya
Messziről nézett a seregnek utána
Mert jól bent vala már nagy Taljánországban,
Rozmarinfa-erdők sötét árnyékában.
Taljánországot Olaszországgal azonosítani nem kerül különösebb fáradságba. Petőfi a vers lendületében kissé dobálódzik a földrajzi helyekkel, és így sorolja fel azokat:
Ekképpen jutottak át Lengyelországba,
Lengyelek földéről pedig Indiába;
Franciaország és India határos,
De köztök az út nem nagyon mulatságos.
Tény az is, hogy Kováts Mihály járt Lengyelországban, sőt éppen onnan tért vissza, amikor 1761. május 10-én, Késmárkon elfogták. Petőfi leírása szerinti India nem illik a képbe, de főképp az, hogy Franciaország és India határos volna. Ez a földrajzi abszurdum hogyan kerülhetett a versbe? Petőfi tájékozottabb és míveltebb volt, mintsem egy fordulat vagy rím kedvéért ezt találta volna ki. Sokkal logikusabb, hogy a vers írásának lendületében egy általa ismert információt annak értékelése nélkül vetett papira. Ez esetben India tulajdonképpen nem is India, hanem Ingia, azaz pontosabban Thürringia, ami valóban határos Franciaországgal, és végképp nem meglepő, ha tudjuk, hogy a porosz szolgálati időszakban a Kowatse’s corps míködési területe 1759–60-ban éppen Thürringiában volt.
1745. augusztus 22-én Passauból jelentették, hogy elfogtak egy vallomása szerint éppen Franciaországból érkezett Kováts Mihály neví kornétást. Mária Terézia utasítására állításait szigorúan ellenőrizték. Ezt követően a korábbi ezrede (Dessewffy) helyett a Haller-ezredhez került. Így a francia szolgálat megalapozottnak tínik. Ezzel egyidejíleg kitisztul a látszólagos ellentmondás, mert az osztrák sorozás után az olasz hadszíntéren valószíníleg 1742 körül dezertált, és valóban a franciaországi magyar huszárok közé állt.
Itt merül fel egy másik kérdés, mégpedig az, hogy jól azonosíthatóan Kováts Mihály otthagyja az eredeti szolgálati helyét, az osztrák sereget, és az ellenfélnél áll szolgálatba. Ez tényszeríen így igaz. Ezt a mai észjárás szerint nem úgy értékeljük, mint azt tették elődeink. Csakhogy ezen időszakban a katonáskodás egy mesterségként volt értéklehető, és a magyar huszárokat Európa-szerte szerződtették, és megtaláljuk őket nemcsak az osztrák, hanem a porosz, francia, olasz állományban is.
Visszatérve arra a kérdésre, hogy miért kellett a magyar huszároknak elmenniük Franciaországba, Petőfi pontosan megadja a választ. Meg kellett menteni a francia királyt, meg a lányát. Petőfi egy helyen nagyot téved. Ebben az időszakban ugyanis az oszmán–francia szövetség miatt a törökök a francia királyt nem támadták, hanem inkább védték. Ennek a fantasztikumnak a határát súroló epizódnak is sikerült megtalálni a valóságalapját. Már önmagában az sem volt teljesen természetes, hogy a francia király nem egy hadvezért küld a csatába, hanem maga megy oda, de hogy még a lányát is magával viszi, az már valóban mesébe illő epizód.
Mint már sokszor beigazolódott, a legjobb történetíró maga az élet. Így történt ez az 1745. május 11-én megvívott fontenoy-i csatában is. XV. Lajos, francia király, aki éppen háborús hősként akart pózolni legújabb kedvese, Madame de Chateauroux előtt, (részletkérdés, hogy nem a lánya volt) udvartartásával, népes kísérettel, amiben Lajos királyi herceg is ott volt, kivonult, hogy hadai diadalát élvezhesse. A véres csata eredményeképp mindkét oldalon sok volt a halott és a sebesült. A csatában részt vettek a Károlyi- és Beleznay-huszárezredek is, sőt szerepük volt a hadiszerencse kedvezővé alakításában. Kézenfekvő, hogy nemcsak a csatában tanúsított helytállás miatt, hanem az elesettek helyébe is indokolt volt újabb tisztek kinevezése. Az ott Kováts János néven harcoló huszár nyilván meg is kapta azt az általa – passaui elfogásakor – említett kornétási rangot.
Teljes mértékben elfogadható a versbeli történetfízés, miszerint a csata után nem maradt szolgálatban, hanem elindult haza. Tud a közkegyelmi rendeletről, tehát hazatérésének nincs akadálya. Rendezi a papírjait, és utazik. A választott útirány is mindezt alátámasztja. Nem érkezik haza, mivel régi ezrede, azaz a Dessewffy-ezred helyett beosztják a Haller-, azaz jász-kun ezredbe, amit aztán 1746-ban feloszlattak. Ezt követően talál új egységet magának, ismét francia szolgálatban, a Bercsényi-ezredben. Innen kerül 1752-ben a poroszokhoz, ahol már ténylegesen ő a parancsnok, majd szökik 1761-ben Lengyelországba. Végül hazakerül Magyarországra, de mivel a kémjelentések jelzik a mozgását, Késmárkon azonnal letartóztatják, és Budára szállítják. Itt meg kell védenie magát a hatalmasságokkal (óriásokkal) szemben. Amikor másfél év múlva kiszabadul, a királynő elismeri huszárőrnagyi rangját, és kegydíjat, (nyugdíjat) biztosít számára. A vizsgálat egyik nem lényegtelen mellékeredménye, hogy tisztázzák a rablási vádpont alól is, bebizonyítva, hogy nem vett részt benne.
Rablás fosztogatás ölés nekünk tréfa,
E derék tréfának díja gazdag préda.
Papok pincéjéből van jó borunk elég,
Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!
Különös szerencsének tekinthető, hogy a rablóbanda tevékenységéről, a rablás helyéről, azaz az osseggi kolostor kirablásáról, és annak körülményeiről pontos és hiteles korabeli iratok tanúskodnak. De hogyan is zajlott az le?
1759. november közepén II. Frigyes parancsot adott, hogy mintegy megtorlásként Kleist ezredes a Székely-huszárezreddel, és további három szabadcsapat megerősítéssel törjön be Csehországba, zsákmányolja meg a hadiraktárakat, és szedjen sarcot. Az egyik szabadcsapat vezetője volt Kováts Mihály. Az akció iránya Maria-Schein, Ossegg és Brix. Feladatuk felderítés, és elővéd volt. A csapat 80 dragonyosból és 100 huszárból állt. Osseggben is csak pár órát töltöttek Csak pihentek. Amikor megérkezett Kleist ezredes 600 emberrel, a vállalkozást Wallis kapitányra bízta. Kováts Mihály csapata a téren maradt, ő maga a kolostorba ment. Ott ebédelt, és a legénység számára is kért élelmiszert. Pénzt, értéket nem követelt, és nem is kapott.
Két évvel később, a Budai Haditanács az események vizsgálata során tisztázni kívánta az eseményeket, és a feltett kérdésekre 1761. augusztus 17-én Cajetan, az osseggi kolostor apátja írásban válaszol. „Kováts Mihály a fosztogatás napján, azaz 1759. november 17-én csapatával reggel 4 órakor elvonult, tehát abban nem vett részt. Különben is inkább barátságosnak, mint ellenségesnek mutatkozott, és titokban mindazokat közölte a papokkal, ami később valóban megtörtént.” A vizsgálat során arra is fény derült, hogy a fosztogatást nem is a Kleist vezette huszárezred, hanem a nyomukban vonuló Collignon szabad gyalogzászlóalj követte el, mely során teljesen kifosztották a templomot, és lerombolták a kolostort.
Ilyen mennyiségí nem szokványos esemény párhuzama a vers és a valódi történések között szinte automatikusan felveti a kérdést, hogy honnan tudta Petőfi a történetet? Erről sajnos csak sejtéseink vannak. De a tények önmagukért beszélnek.
Kováts Mihály 1779-ben halt meg, Petőfi 1823-ban született. A különbség 44 év. Nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy feltételezzük, a fiatal Petőfinek, gyermekkorában mesélhette valaki, aki jól ismerte az 50–80 évvel korábban történteket. A feltételezett mesélő személye nem azonosított. Ugyanakkor Kováts Mihály életrajzában felbukkan egy figyelemre méltó adat. 1763 májusában megnősült, és feleségül vette a sáros megyei alispán lányát, Szinyei Merse Franciskát. A házasság nem sikerült, és néhány hónap múlva a házasság helyreállítása érdekében indított perben a sérelem alapja Kováts Mihály egy homályos, lengyelországi kapcsolta volt. Ezt később az após udvarhoz írott panaszlevele pontosít, mely szerint egy magát Kováts Mihály feleségének kiadó másik nőszemély, a felvidéki Duklán egy kislánynak adott életet, és akit Petrovics Máriának hívtak.
Félreértések elkerülése érdekében szeretném hangsúlyozni, hogy a Petőfi családfában való kutatások alapján a rokonságot ez ideig sem bizonyítani, sem kizárni nem sikerült. Egy dolog azonban bizonyos. A házasságon kívül született gyermekeket nem vagy nem mindig anyakönyvezték. Petőfi, ha tudott is egy ilyen rokonról, bizonyára nem volt büszke rá.
Közismert, hogy a korabeli irodalmárok gyakran nyúltak valódi történetekhez. Arany balladáiról tudjuk, hogy történeti alapjuk van. Jókai is számos motívumot használt fel. Petőfi miért tett volna másképp? Pontosan tudjuk, hogy a „Helység Kalapácsa” 1830-ban Kiskunfélegyházán játszódik. Ennek megírása után, amikor Petőfi végre egy megfelelő jövedelemforrást talált, a versírást – kézenfekvő, hogy azonnal újra a bevált módszerhez nyúlt. Hat nap alatt feldolgozott egy általa ismert másik történetet is, azaz megírta a János Vitézt. A mí addig tartott, amíg jól ismerte a történetet. Tudjuk, hogy csak unszolásra egészítette ki a mai, végleges formájúvá.
Éppen a vers második, későbbi része válik valószínítlen és misztikus történetté. János vitéz amikor hazatér a szülőfalujába, de már nincs értelme az ottmaradásnak, világgá megy, és akkor egy óriás átviszi az Óperenciás-tengeren. Az óriás személyére két kézenfekvő lehetőség is kínálkozik. Franklin Benjamin, akihez írta Kováts a híressé vált levelét, vagy akár George Washington, akinek szolgálatába szegődött, amikor átkelt ama bizonyos Óperenciás-, (azaz „ob der Entz”, vagyis Entzen túli) tengeren, amit ma Atlanti-óceánnak nevezünk. Kováts Mihály 1777. január 13-án írta meg kétoldalas latin nyelví levelét Franklin Benjaminhoz, melyben felajánlja katonai képzettségét és szolgálatait, ahogy írta „Fidelissimus ad mortem” azaz leghívebben mindhalálig. A latin nyelv magas szintí használata alapján kézenfekvő a következtetés, hogy Kováts tanult, mívelt ember volt. De vajon hol és mikor végezte el az iskoláit?
Az életrajzát feldolgozók a karcagi gimnáziumot valószínísítették, de ez korabeli dokumentumok hiánya miatt nem volt igazolható. Tanulhatott esetleg valahol máshol is? Petőfi munkáiban szinte fogalomszámba megy debreceni diáknak lenni. Szerencsére a híres debreceni református kollégium korabeli diáknévsorát megőrizték, amelyet fellapozva azonosítható volt, 1724. február 4-én beiratkozott „seniore autem Johanne Kovács, polgári” A következő év azaz „anno domini 1725” névsorában található jegyzet szerint: „….seniore autem Johanne Kováts polgári sequentes subscripsere.” Tehát Kováts János 1724-ben és 1725-ben egyértelmíen debreceni diák volt, sőt senior, azaz diákvezető. Az adatsor egyszerre sok mindent azonosít és megmagyaráz, a János keresztnév használatától a latin nyelv ismeretén és a míveltségen át a vezetői hajlamig.
János vitéz, és nemes Kováts Mihály ezredes élettörténetének feltínő azonosságán túlmenően a személyek azonosságáról szóló, minden kétséget kizáró bizonyíték mind a mai napig nem került elő. Ennek ellenére neves szakemberek, történészek a felvetést „kutatási hipotézisként” elfogadták. Mindig lesznek olyanok, akik a két személy azonosságát vitatni fogják, és olyanok is, akik az ismereteik alapján nemcsak lehetségesnek, hanem nagyon is valószínínek ítélik. Az öncélú vitán túl azonban nem szabad egy lényeges dolgot figyelmen kívül hagynunk. Az egész felvetés célja az volt, hogy egy Magyarországon kevéssé ismert, de az Egyesült Államokban, (ahol halálának napja, 1955. május 11-e óta zászlódísz köteles állami ünnep,) hősként tisztelt magyar huszártiszt, Kováts Mihály élettörténetéhez újabb és talán figyelemre méltó adalékokat derítsen fel.§
- A János vitéz eredete mindig is izgatta az olvasókat, amatőr és profi kutatókat. Olykor az adatok Garay Háry János-történetével is keverednek. A fiatal Petőfi (mikor nem volt fiatal?) azonban többnyire a saját fejéből vette a történeteket, témákat. Az igaz, hogy számos népdalt, mesét, regét, balladát hallhatott országjárásai során, így egyik-másik részlet talán ilyenből ragadt meg a fejében. De egyébként nincs rá ok, illetve érv akkora, hogy ezek egyikét-másikát, mint forrást tekintsük. A János vitézt is nagyon hamar, néhány nap alatt megírta, és nagyon hamar meg is jelent. Petőfi nem volt könyvtárban ülő, forrásokat kutató típus.
Ratzky Rita
Irodalomtörténész, muzeológus
