Kódolt hûtlenség

A társadalomtudomány és a közvélekedés az embert döntően kulturálisan meghatározott lénynek tartja, mondván, elménk éles demarkációs vonalat húz fajunk és az állatvilág közé: míg az utóbbiak ösztönvezérelt biológiai teremtmények, addig az ember szabad akarattal és intelligenciával rendelkező morális lény. Az ember azonban az evolúció terméke, ezért, hasonlóan az állatokhoz, örökítő anyagának tartalmaznia kell alapvető viselkedésmintáinak a kódját. A kérdés csupán az, hogy vajon az intelligenciánk és a modern társadalmi létünk felülírja-e ezt a kódot, vagy pedig a vak ösztöneink uralják észrevétlen a mindennapjainkat. A válaszhoz vezető út annak a problémának a tisztázásán keresztül vezet, hogy viselkedés miként van megírva DNS-ünkben.Egyszerûsítő ösztönök
A helyzet az, hogy génjeink nem közvetlenül irányítják tetteinket, hanem az agyunkba épített motivációs és jutalomközpontok által. Az a tény, hogy az édes íz, a nemi aktus, a játék és a hatalom jó érzés, a fájdalom, az éhség és a kudarc pedig rossz, nem véletlen. Az evolúció alakította úgy, hogy az előreláthatólag haszonnal járó tevékenységeket kellemesnek érezzük, a káros következményekkel járók pedig rossz érzéseket keltsenek bennünk.

Valószínûleg egyszerûbb volt olyan kódolási logikát létrehozni, ahol nincs szükség arra, hogy a végeredmény visszaigazolja a cselekvés eredményességét, hanem magának a cselekvésnek az ösztönzése és jutalmazása is elegendő a végső cél eléréséhez.
 
Egy példával megvilágítva: elődeinknek nem kellett érteniük a közösülés és a terhesség közötti kapcsolatot. Nem is törekedtek másra, mint csupán kielégíteni nemi késztetéseiket és élvezni a szexet, s a gyermek pedig, mint váratlan következmény fogantatott. A cél (gyermek létrehozása) és eszköz (szerelmeskedés) azonban szétkapcsolható, amit az is mutat, hogy az ősi cél eszközeit ma is szenvedélyesen gyakoroljuk, miközben a cél megvalósulását fogamzásgátlókkal meghiúsítjuk. Az emberi viselkedés, hasonlóan a többi fajéhoz, szexualitással mélyen áthatott.

Ez nem azt jelenti, hogy folyton perverz gondolatok járnak a fejünkben, hanem, hogy késztetéseink olyan helyzetek kialakítására, olyan társadalmi státus elérése irányulnak, amik következményként növelik esélyeinket a másik nemû partnerek elnyerésére.
 
Miért a szex?
Bár bizonyos fajok nagyon jól érzik magukat szex nélkül, a fejlettebb élőlények elsöprő többsége mégis kizárólag ivaros úton szaporodik. Az ivartalan sokszorozódás gyorsabb és egyszerûbb. Miért van akkor egyáltalán szükség a szexre? A tankönyvi válasz az, hogy az ivaros szaporodás genetikai változatosságot hoz létre, ami segít egy fajnak túlélni a folytonosan változó környezet kihívásait. A legújabb elméletek szerint a legfontosabb környezeti tényezőt a testünkben élő kórokozók jelentik.

A vírusok, a patogén baktériumok és a gombák olyan gyors alkalmazkodóképességgel rendelkeznek, hogy a gazdaélőlények csak a genetikai állományuk folyamatos keverésével képesek velük felvenni a harcot. Eszerint a szexualitással kapcsolatos dolgaink, mint az udvarlás, a nemi élvezet, a szerelem, a házasság és a hûség csupán azért léteznek, hogy eredményesek legyünk a mikrobákkal szemben vívott küzdelemben. Mindenesetre érdekes perspektíva.

Rugalmas párkapcsolatok
Az állatfajok párkapcsolatformái ökológiai helyzetüket tükrözik, s genetikailag mereven rögzítettek. Az ember párkapcsolatrendszere azonban rugalmas, társadalomtól függő variációk jöhetnek létre. Az alapelv az, hogy ha a törvények és a szokások nem tiltják, akkor a tehetős és hatalommal bíró férfiak poligám kapcsolatok kialakítására törekszenek, a nők (illetve rokonai) pedig gazdaságossági szempontok alapján döntenek: jobban megérheti egy poligám férfi többedik feleségének lenni, mint egy csóró egyetlen szeme fényének.

Az uralkodók persze nem mindig hagyták a nők kezében a döntést. A vadászó-gyûjtögető kultúrákban nem volt mód a javak felhalmozására, ezért időközönként felbomló és újrarendeződő monogám kapcsolatok voltak a jellemzőek, de a főnöknek általában itt is több nő dukált. A földmûvelő kultúrák kezdetén létrejött mind a hat független civilizáció (Babilon, Egyiptom, India, Kína, Azték és Inka Birodalom) vezetőire az extrém poligámia volt a jellemző. Az uralkodók háremeiben több ezer nő volt, akik közül csak egy volt a hivatalos feleség, ő szülte a trónörököst. A hárem nagysága fokozatosan csökkent a ranglétrán lefelé haladva. A legalacsonyabb rendû inkáknak például tilos volt feleséget tartaniuk.
 
A középkori Európában a törvény és a vallás csak egynejûséget engedélyezett, ez azonban az urak számára csak a törvényes kapcsolatok számára vonatkozott, az ágyasok nem számítottak kapcsolati formának. Ma is a monogámia az uralkodó párkapcsolatforma, bár néhány kultúrában a többnejûség megengedett, sőt &Aacutezsia egyes térségeiben (pl. Tibet) az egy nő, több férj modell is fellelhető volt egészen a közelmúltig. Az ember párkapcsolatformáinak rugalmasságát jelzi még az egynemûek házassága, illetve néhány afrikai és indián törzs egzotikus hagyományai.

Szexuális szelekció
Az evolúcióról rendszerint a természetes szelekció jut az eszünkbe. Pedig maga Darwin az evolúcióelmélet atyja, Az ember származása címû könyvében bevezetett egy másik fogalmat is, szexuális szelekció néven. Csakhogy, az ezt követő időktől egészen mostanáig ez a fogalom az evolúcióelmélet perifériájára került. Nézzük meg, hogy miről is van szó. A természetes szelekció azt jelenti, hogy egy faj egyedei, genetikai állományuk függvényében, eltérő mértékben élnek túl és hoznak létre utódokat.

Az evolúciós sikerhez vezető stratégia lényege az, hogy örökítő anyagunkat, a DNS-t folyamatosan a halhatatlanság felé vezető úton kell tartani. Ezt úgy érhetjük el, hogy leszármazási vonalunk tagjaira egy egyértelmû genetikai utasítást hagyunk örökül, amely így szól: „tégy meg mindent, hogy a saját örökítő információd a következő generációba kerüljön”. A szex dilemmája azonban az, hogy DNS-ünk továbbadásához találnunk kell egy másik nemû egyedet, aki saját DNS-ét, útitársként, a miénkével társítja. Csakhogy, s itt van a bökkenő, nem mindegy, hogy ki legyen ez a partner.

Találnom kell valamilyen fogódzót, ami alapján bizton olyan partnert választok, akitől az utódaim számára sikeres géneket gyûjthetek össze. Ez a fogódzó lehet valamilyen anatómiai jelleg, dísz, vagy viselkedésforma, amely arra utal, hogy viselője kedvező génekkel rendelkezik. A szexuális szelekciót az adott jelleg és az azt kedvelő preferencia egymást erősítő változása jellemzi. Egy példa: a pulykakakasok egyre csinosabbak lesznek, a pulykatojók pedig egyre jobban bolondulnak értük…

A hímeknek szinte korlátlan számú leszármazottjuk lehet. Talán ennek realizálásában bízva, ők a legtöbb fajnál nem járulnak hozzá az utódneveléshez. Ezzel szemben, a nőstények csak időszakosan hoznak létre egy vagy néhány érett petesejtet, s gyakorlatilag egyedül hordják ki, szoptatják és nevelik fel az utódokat. Ez az egyenlőtlen helyzet a két nem részéről eltérő szexuális stratégiák kialakulását eredményezte. A hímek nem válogatnak, minden elérhető nőstényt megpróbálnak elcsábítani, a nőstényeknek viszont csak a legjobb hímek kellenek. Mivel a nőstények választanak, nekik nem kell csillogniuk (szürkék is), úgyis jut mindegyiknek partner, mégpedig a legkiválóbb hímek közül.

Az egyes fajok hímjeinél a kiválóságnak más-más kritériumai alakultak ki. A pávánál a kakastollak pazar színkavalkádja kápráztatja el a tojókat, egyes madaraknál a legjobb dalnok a bajnok, az elefántfókáknál és gorilláknál a legerősebb hímek imponálóak, a lugasépítő madarak a fészekrakó mûvészetükkel hódítanak, a szociális állatoknál pedig a dominanciasorban elfoglalt magas pozíciót értékelik a női választók. Látszólag egyszerû a párválasztás logikája, ahol a hímek egymás között döntik el az ügyet, főként, ha a harcban való győzelem egyben a párzó és táplálkozási helyek kisajátítását is jelenti.

 Valójában itt is a nőstények választanak, hiszen követhetnék a vesztest is. A díszek alapján való párválasztás nehezebben értelmezhető, mivel látszólag semmi köze sincs az adott hím fittségéhez, sőt, éppen az ellenkezője lehet az igaz, hiszen a színpompára és a hangos éneklésre a ragadozók is jobban felfigyelnek, sőt a nagy farktollak és agancsok csak akadályozzák a menekülést. A szexuális szelekció mechanizmusának magyarázatával több elmélet is próbálkozik.

* A megszaladt szelekció elmélete (Ronald Fisher) szerint, ha néhány nőstényben kialakul valamilyen preferencia egy testdíszre, ez a bolondéria egy önerősítő folyamat révén elterjedhet az egész populációban. A folyamat lényege, hogy a szuperdíszes hímeket kedvelő nőstényeknek szuperdíszes fiai lesznek, akik jobban vonzzák majd a díszeket kedvelő nőstényeket, és így tovább. Beindul az evolúciós mókuskerék, amiből kiszállni (szürke hímet választva) egyet jelent az evolúció süllyesztőjében való eltûnéssel.
 
* A jó gének elmélete (Amotz Zahavi) szerint a nőstények a hímeket a fittségük alapján válogatják. A fittséget többféle tulajdonság is jelezheti: egy párviadalon való győzelem a fizikai rátermettséget, a szimmetrikus testfelépítés és az ügyesség a gének megfelelő mûködését, a fényes tollak és piros tarajok pedig a kórokozómentességet jelzik a nőstények számára.

&Oumlsszefoglalva, az evolúcióban mindig az egyes szám első személy szeretné érvényesíteni az érdekeit, ami az élővilág legfontosabb konfliktusforrását eredményezi. Az egyedek küzdenek egymással a forrásokért és a másik nem megszerzéséért. A két fajta küzdelem eltérő eredménnyel jár: míg a természetes szelekció a környezethez, a szexuális szelekció a másik nem igényeihez idomítja az egyedeket.

Kölcsönös csábítás
Van egy nagyon fontos különbség az ember és a magasabb rendû állatok elsöprő többsége között: míg az állatok hímjei nem foglalkoznak az utódokkal, addig a férfire szükség van a gyermekek felneveléséhez. Az emberi hímek befektetése az utódnevelésbe őket is válogatóssá tette, s ezért fajunknál kialakult a kölcsönös párválasztás. Az a tény, hogy a nőknek is vetélkedniük kell a férfiak figyelméért két fontos következménnyel járt: ők is kiszínesedtek, s az evolúciós változások rendkívüli módon felgyorsultak. Nagyon valószínû, hogy a kölcsönös párválasztás kulcsszerepet játszott az ember evolúciós sikersztorijában.

A két nemnél a választás szempontjai a klasszikus érvek szerint különböznek, amit a nemek közötti eltérő szereppel magyaráznak. E sztereotípia szerint egy férfinak az tetszik egy nőben, ha az fiatal, szép, egészséges és hûséges, a nők pedig a domináns (magas társadalmi státusú, vagyonos, határozott fellépésû), intelligens, erős és kedves férfiakat kedvelik.
 
Ez a felfogás csak akkor lenne helyes, s akkor is csak a női választásra, ha a férfiak fenti tulajdonságait kizárólag az Y kromoszóma kódolná. A picinyke Y kromoszóma ugyanis az egyetlen különbség a két nem között, ez felelős azért, hogy a férfiak letérjenek a női fejlődési útvonalról. A többi 45 kromoszóma közös, s a szaporodás során alaposan össze is keverednek. Ezért egy helyes és fitt férfinek jó esély-lyel szép és egészséges lányai lesznek, egy intelligens és öntudatos nőnek pedig okos és domináns fiai. Tehát, logikusan az következne, hogy a férfinak egy nőben, illetve a nőnek egy férfiban már a leendő gyermekei tulajdonságát is értékelnie kellene.
 
Ha őszinték vagyunk, akkor be kell ismernünk, hogy ugyanazokat a tulajdonságokat kedveljük egymásban. A kivételeket a nemekre jellemző anatómiai jegyek alkotják. A férfiak arcszőrzete régebben vonzó lehetett (ezért alakult ki); ugyanígy a nőknél a derék és csípő optimális aránya. &Uacutegy gondolnánk, hogy a női mell kizárólagos funkciója az utódok táplálása, a hímvesszőé pedig a spermiumok rendeltetési helyükre való eljuttatása. Emberszabású rokonainknál azonban a mellek laposak, a pénisz pedig pici és ceruzavékony, ami azt sugallja, hogy az embernél egyéb funkciójuk is van. A női mell feszessége és nagysága a fiatalság és termékenység képzetét keltheti a férfiakban, vagy esetleg csak megszaladt dísz, mint a pávakakas tollai.

A férfiak hímvesszője kissé komplikáltabb ügy, csak a hosszú szeretkezéssel és a női orgazmussal együtt érthető meg. Először is, lehetne macskamódon szerelmeskedni: egyetlen gyors mozdulat és kész. Nem ezt tesszük: a nők igénylik az extra perceket. A méret igenis számít, a férfiak hímvesszőjét a női ízlés növelte hatalmasra, hogy örömet okozzon nekik. Az evolúciós örömök azonban nem öncélúak, hanem értelmük van. A nőknél a szexuális élvezet szorosan kapcsolt a partner személyével: csak a nekik tetsző férfiakkal érzik igazán jól magukat az ágyban (ennek célja, hogy sok ismétlésre buzdítson, s így eldöntse az apát), ám ehhez a kiszemeltnek egy minimális méretbeli követelményt teljesítenie kell.
Hagyományosan, a nagyméretû emberi agy kialakulását annak kreativitásával magyarázzuk: segített eszközöket létrehozni, közösen vadászni, társalogni, s civilizációkat alkotni.

A gond ott van, hogy agyunk jóval korábban felfúvódott, minthogy az említett tulajdonságokban valami haladást értünk volna el. Több kutató úgy véli, hogy agyunk eredendően az udvarlás eszköze, s csak később alkalmaztuk másra is.

Richard Alexander szerint elménket létrejöttekor nem alkotásra, hanem a többiek manipulálására használtuk azzal a céllal, hogy előnyt szerezzünk a szaporodásban. Cselvetés, védelem, majd ellencsel. Ez a szellemi párbaj egyre bonyolultabb furfangot kívánt, ezért DNS-ünk megnövelte agyunkat és áthuzalozta idegpályáinkat, hogy egyre tökéletesebben játszhassuk a játszmát.

Ha ez a machiavellista hipotézis igaz, akkor elménk eredendően elfogult, s így kétséges, hogy alkalmas-e egyáltalán többek között tárgyilagos ítéletre, s korrekt társas kapcsolatokra. A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy létezik más, szintén szexuális szelekciót feltételező elképzelés is agyunk evolúcióját illetően. Ilyen a fittségjelző elmélet (Geoffrey Miller), mely szerint az agy szabályos mûködése azt jelzi a másik nemnek, hogy az illetőnek jó génjei vannak. Azért lett ilyen komplex agyunk, hogy az apró mûködészavarok vagy a pallérozottság jelei azonnal láthatóak legyenek a másik nem számára.

Az ilyen agy becsületes ugyan, de nagyon beképzelt, folyamatosan azt reklámozza, hogy a túlélés szempontjából csupa fölösleges dolgot (mûvészet, humor, erkölcs, intelligencia) képes produkálni, mégpedig minél magasabb fokon, annál nagyobb tetszést aratva. Magyarul, a szép elefántcsont figurák készítése, a nevettető képesség, az erényesség és a csillagok állásának fejtegetése vonzóbb tulajdonságnak tûnt egy ősnő számára, mint az összes útba kerülő végigverése. A férfiak pedig díjazták az őket egyre jobban megértő női intelligenciát. Ez az öngerjesztő folyamat emelhette ki elménket az állatvilág sötétjéből.

A férfidominancia illata
A házasság intézménye szükséges az utódok felneveléséhez, de a felek nem elégedettek maradéktalanul vele, mert kompromisszumra kényszerülnek. A férfinak hiányérzete van, hiszen neki elvileg óriási számú utódja lehetne. Ha elég gazdag, akár több családot is eltarthatna, ha pedig szegényebb, még mindig bízhatna abban, hogy a rászedett és megbecstelenített nők egyedül is képesek felnevelni törvénytelen gyerekeit.

A nők dilemmája kettős: egyrészt szeretnék, ha utódaik genetikailag változatosabbak lennének, mint amit egyetlen apa képes produkálni, másrészt pedig, hogy ez a változatosság a legsikeresebb férfiak génjeinek sokféleségében jelenjen meg. A problémát az okozza, hogy a legvonzóbb szabad férfiak csak korlátozott számban hozzáférhetőek, s ezért legtöbbjüknek be kell érniük egy szürke közepessel. A monogámia előtti korokban ez nem így volt, egy nő a legkiválóbb hímek génjeihez is hozzájuthatott, igaz segítséget később tőlük nem kapott.

A nő annak örül, ha gyermekeit egy szerető apa neveli, de annak nem, hogy a gyermekek ennek a férfinak a közepes génjeit fogják örökölni.

Egy szigorúan az evolúció logikájára épülő hipotetikus világban, az ésszerûség azt diktálná, hogy a férjezett nő egy vagy néhány már foglalt szuper-domináns szépfiút csábítson el néhány légyott erejéig, s az így fogant gyereket felneveltesse a megbízható, de szürke férjjel. E trükkhöz, álcázásként rendkívül hûségesnek kellene mutatkoznia a férj egész családja előtt, különös tekintettel az éles szemû anyósra, aki számára a tét nagy, hiszen fia felszarvazásával genetikai folytonossága szakadna meg. A szemmel tartás reszortja azért jutna éppen rá, mert a mafla férj nem érti a női praktikákat, amikre viszont ő nagyon is jól emlékszik fiatalabb korából. Valószerûtlennek tûnik ez a képzeletbeli világ, ugye? Pillantsunk hát bele egy kicsit a valóságba!

A nők társkereső hirdetéseiben szinte mindig szerepel, hogy csak független férfiak jelentkezzenek, ami azt sugallja, hogy a nős férfiak érdeklődése igencsak fennmaradt a házasságuk után is. A férfiak közismerten velejükig romlottak, ne is foglalkozzunk tovább velük. Nézzük inkább az erkölcsi etalon megtestesítőit, a hölgyeket. Nagyon nehéz megítélni a nők hûségét, hiszen a szexuális együttlét szemérmesen, a külvilágtól elzártan történik (csak az embernél van így), ahová még az anonim tesztkérdések sem tudnak megbízhatóan behatolni. Mindenesetre, a női hûséggel már statisztikai alapon sem stimmel minden. Az intim együttlét mindig kétszemélyes dolog, a klasszikus felállásban kell hozzá egy férfi és egy nő is. Persze, fennállhat egy olyan elméleti helyzet, hogy a házas férfiak kizárólag szabad nőkkel lépnek félre. Nézzük, hogy vannak-e bizonyítékaink a nők ellen?

Nos, néhány jel arra mutat, hogy a nő teste és elméje a csalásra specializálódott. Ennek egyik legszembetûnőbb jele az, hogy míg főemlős rokonaink feneke rendszerint élénkpiros az ovuláció (peteérés) idején, addig a mi nőink elrejtik előlünk fogékonyságuk időpontját. Ha hozzávesszük ehhez azt a tényt, hogy nők képesek befolyásolni a megtermékenyülésüket, az úgynevezett késleltetett orgazmus által, vagy, hogy a szeretővel való randevút az ovuláció időpontjára időzítik, míg tudatlan férjüknek esélytelen dátumokat adnak (Matt Riddley), akkor érdekes asszociációink keletkezhetnek. Figyelemfelkeltő az a tény, hogy a nők megérzik a férfidominancia illatát, amit ovulációjuk idején, különösen a párkapcsolatban élő nők, bár büdösnek, de rendkívül izgatónak tartanak (Jan Havlicek). Egy újabb bizonyítékot a férfiak testében rejtettek el a nők. Az olyan fajoknál, ahol a nőstényeknek nincs esélyük a hûtlenségre az utódnemzés nagyon hatékony.
 
A gorillák ritkán párosodnak, de egy-egy aktus igen jó eséllyel jár sikerrel. A hatalmas gorilla hímek ezért nevetségesen kisméretû heréket növesztenek. A csimpánzok viszont gyakran párosodnak, a törpe csimpánzok gyakorlatilag köszönés helyett is ezt teszik. Nos, legközelebbi rokonaink tekintélyes herével bírnak, ennek ellenére a nőstény csimpánz esélye a teherbeesésre csupán századrésze a gorilláénak.
 
&Uacutegy tûnik, hogy a nőstény azzal, hogy csökkenti a megtermékenyíthetőségét, választani akar, hogy a kopuláló hímek közül ki legyen az apa, s a szexet nem csupán utódnemzésre használja. A hímek védekezésképpen sok spermiummal próbálják növelni saját esélyüket. A férfiak heremérete és a nők teherbeesési esélye a csimpánzok és a gorilláké közé esik. A formális logika szerint a fentiek a női hûtlenség jelei, melynek mértéke alacsonyabb a csimpánzokénál, akik a fogékony napokon számos idegen hímmel is párosodnak, de nagyobb az odaadó gorilla hölgyekénél.

Persze, más magyarázatok is elképzelhetőek: a rejtett ovuláció eredeti célja a kölykök agresszív hímektől való védelme is lehetett (a gyermekgyilkosság a főemlősöknél is bevett szokás), mivel így azokban fennmarad a kétely, hogy valamelyik kölyök esetleg egy korábbi afférjukból származik. Egy másik, nem túl hihető magyarázat szerint a nő azzal, hogy bizonytalanságban tartja a kiválasztott férfit fogékonyságának időpontjával kapcsolatban, azt akarja elérni, hogy az ne más nők körül sündörögjön, hanem folyamatosan törekedjen otthon az alacsony megtermékenyítési esélyt maximalizálni.

A modern ember képes megítélni, hogy egy gyerek rá hasonlít-e vagy inkább a szomszédra, sőt ha kétségei vannak, ma már kérhet egy bizonyító erejû genetikai tesztet is. A rizikó tehát a nők részéről nagy. Mégis, a közelmúltban végzett néhány átfogó vizsgálat azt mutatja, hogy sok nő vállalja ezt a kockázatot, s más gyerekét nevelteti fel naiv párjával (Matt Riddley).

Mivel génjeink nem közvetlenül gyermeknemzésre, hanem szerelemre és szexuális együttlétre ösztönöznek, gyanítható, hogy a gyermekáldás nélküli tiltott viszonyok száma igencsak tekintélyes lehet. A motiváció, bár racionális tartalmú, mégis tudat alatt zajlik, egyszerûen nem tehetünk róla. A cselekedeteinkkel azonban tisztában vagyunk. A hûtlen viselkedéssel szembeni dilemmánkat az okozza, hogy a szexuális szelekció a hûnek mutatkozni viselkedést a DNS-ünkbe véste, mégpedig olyan mélyen, hogy ezt erkölcsi rendszerünk hûségesnek lenni parancsként értelmezi.

Tehát, van két látszólag ellentétes késztetésünk: az ösztöneink hûtlenségre sarkallnak, az erkölcsünk lelkiismeret-furdalással büntet már annak gondolatára is. Feloldható vajon ez a konfliktushelyzet? Apró, életminőség-rontó praktikákkal igen. Elég például, ha partnerünk pici tökéletlenségeit napi rendszerességgel olyannyira felnagyítjuk, hogy ezáltal magunkat a kapcsolat áldozataként állíthatjuk be (barátnői véleménnyel garantáltan visszaigazoltan), s akkor egy megbukott félrelépés esetén még örülhet is a gazember férj, hogy ennyivel megúszta.  

&Oumlsztön és erkölcs
Az ösztön ősrégi örökségünk, az evolúció eszköze a cselekvés egy adott cél felé való orientálására. Bár tartalma változott az idők folyamán, a módosulások azonban csak a célt szentesítő stratégiákban történtek, maga az alapcél, a DNS-ünk feltétlen továbbadása, évmilliók óta változatlan. Az evolúció sokat próbálkozott a siker maximalizálása érdekében, de komplex testszerkezetek és viselkedések kialakításába csak elkerülhetetlen helyzetekben kezdett, ahol lehetett, maradt az egyszerû mellett. &Iacutegy volt az ösztönökkel is. &Uacutegy tûnik, hogy egyszerûbb a cél felé vezető utat jutalmazni, mint bonyolult algoritmusokat kitalálni a cél részletes megvalósítására és a következmények ellenőrzésére. Ez azért lehet, mert ha élvezet menni egy úton, akkor szívesen megyünk rajta, s így úgyis elérünk a végére.

 Az állatoknál mûködik is a trükk, az örömteli cselekvések, legalábbis statisztikai szignifikanciával, az evolúciós érdekeknek megfelelő eredmény-nyel járnak. Az evolúció a magasabb rendû állatok agyában intelligenciát hozott létre, mert hasznosnak találta a cselekvések hatékonyabb kivitelezéséhez, ugyanis rugalmasságot biztosított a bonyolult és folyamatosan változó körülményekhez való alkalmazkodásban. Az állati intelligencia a motivációk engedelmes kiszolgálója, s ostoba, mert nem látja át az okok és okozatok szövevényes hálózatát.

A Hominidák vonalán azonban egy váratlan esemény történt, egyik fajnál az intelligencia túlcsordult. Az emberi elme univerzálissá (teljességben látóvá) vált, képessé tett bennünket például arra, hogy felismerjük, mi végre létezünk, s hogy e létezés csak véges időtartamra szól. Az elkerülhetetlen megsemmisülés tudata azonban kezelhetetlen lett az egyén számára, s univerzális tudatát hiedelmekkel szûkítette be, hogy ne féljen ettől annyira. Az univerzális tudat kontrolljának lazítása a manipulatív tudat felett az élet sok területén hasznos eszköznek bizonyult. Az elbutulás lehetővé teszi például annak az illúziónak fenntartását, hogy személyiségünk koherens, s ebből adódóan a cselekedeteink mindig helyénvalók.

A Homo sapiens impozáns agya rendkívül innovatívnak bizonyult, létrehozott egy másik újdonságot is, az erkölcsöt, először szokások formájában, majd később formalizált alakban (törvények, tízparancsolat) is. Nem tudjuk, pontosan miért jött létre. Talán, hogy szelídítsen bennünket azért, hogy a csoportkohézió győzedelmeskedjen az agresszív individualitás felett, de lehet, hogy a férfiak csak imponálni akartak ezzel a nőknek, a nők pedig a férfiakat biztosították arról, hogy csak számukra léteznek.

Bárhogyan történt is, az ösztön, intelligencia, erkölcs triumvirátusa egy különleges helyzetet produkált. Az ösztön immár kettős béklyóval nehezítve törekszik az evolúció önző céljait teljesíteni: az univerzális elme figyelme és az erkölcs fejcsóválgatásai közepette.

Ezért a feladat, az univerzális intelligencia elbutítása mellett az erkölcs szubjektivizálása lett. A hatás fenomenálisra sikeredett, az emberi intelligencia kitûnően végzi az ösztönök diktálta feladatát, csak vak lett a világra, s mindig másokat hibáztat.

Végszó
Az evolúció elmélete egy sajátos aspektussal gazdagítja a viselkedéssel foglalkozó társadalomtudományokat: választ ad viselkedésünk és motivációink mélyebb értelmére. A szexualitás az emberi viselkedés legmeghatározóbb komponense. Nem csupán azért, mert feladata genetikai halhatatlanságunk biztosítása, hanem mert legemberibb sajátságunk, a tudatunk is eredendően a szaporodási siker maximalizálásának eszköze. Szükségszerû vajon, hogy cselekedeteinket ez a primitív helyzet determinálja? Némi reményt adhat, hogy nem dróton rángatott marionettfigurák vagyunk, génjeink ugyanis az evolúciós sikert nem a viselkedés közvetlen irányításával, hanem közbeiktatott motivációs és gyönyörközpontok mûködtetésével érik el.
Az evolúció nem számolt azzal, hogy a szintén szexuális szelekció által kialakított intelligenciánkkal felismerhetjük a kód lényegét, s így a vak genetikai logikát más kimenetelû játékokra is alkalmazhatjuk (pl. szex fogamzásgátlók használatával).

A szexuális motivációk és az intellektus vezérelte játszmák az evolúció eredeti szándékát valósítják meg, az erkölcs viszont látszólag keresztbe tesz e hatékony együttmûködésnek.

Itt valójában az evolúció által egy előre nem látott helyzet alakult ki. Az erkölcs ugyanis eredetét illetően képmutató fogantatású, az evolúció az erényt valószínûleg csak reklámnak szánta, párhuzamosan létrejött elménk viszont komolyan vette ezt, s így szexuális trükkjeink szégyellni valóvá váltak. Nem élhetünk azonban tartós lelkiismereti válságban, ezért agyunk elbutítja magát azáltal, hogy elménkben a tiszta intellektus számára hozzáférhetetlen, egymással nem kommunikáló inkoherens ideológiai vájatokat képez. Ész és erkölcs tehát kiiktatva, vak ösztönöknek szabad a pálya.