Baczoni Tamás: Magyar katonai egyenruhák 1945–1956

Az egyenruha- és viselettörténet egy-egy fotón vagy ruhadarabon keresztül sokszor többet árul el egy korról, mint vaskos kötetek tucatjai. Muzeológusok és a történelem iránt érdeklődő gyûjtők pontosan tudják is ezt, ezzel magyarázható a XX. század tárgyi, viseleti emlékei iránti egyre növekvő érdeklődés. Az egyenruhagyûjtésnek ma már nemzetközileg is nagy piaca van. Magyarországon eddig elsősorban az 1945 előtti ruházatot gyûjtötték és egyenruházati szempontból erről a korszakról jelent meg a legtöbb publikáció is. Baczoni Tamás viszont úttörő szerepre vállalkozott, amikor elkészítette az 1945 utáni első, katonai viseleteket feldolgozó mûvét.Manapság ritkán látni egyenruhás embereket az utcán – hivatásos katonák és rendőrök szolgálaton kívül szinte mindig polgári ruhában jelennek meg. Az egyenruha társadalmi presztízse, köszönhetően az elmúlt 50 év változásainak, ma Magyarországon nem a legmagasabb.

Ez nem volt mindig így. 1945 előtt a hivatásos tisztek még szolgálaton kívül is általában egyenruhában jártak, az egyenruha, illetve ennek bizonyos kellékei (tiszti sapka, kard, pantalló stb.) státusszimbólumnak számítottak, viselőjének megfelelő megszólítás járt. Tiszt az utcán nem vihetett csomagot, nem látogathatott állásához nem méltó szórakozóhelyeket és általában ügyelnie kellett arra, hogy fellépésével eleget tegyen a ruhájához kapcsolt, magas társadalmi presztízsnek. Mai szemmel az 1945 előtti társadalom szokásai, amelyeket az egyenruha-viselés alapvetően meghatározott, érthetetlennek tûnhetnek.Baczoni kötete fontos mû, mert megérteti olvasójával, hogy mi is okozta az egyenruha megítélésének teljes változását.

1945 számos szempontból is cezúra a magyar történelemben. Ezt az egyenruhák változatai is pontosan jelzik. Az új „demokratikus" jelzővel megkülönböztetett honvédség, amelyről néhány éven belül kiderült, hogy csak eszköz a kommunista hatalomátvételben, például majdnem teljes mértékben leszámolt a Horthy-korszak magyaros szimbolikájával. Elsőnek a monarchiából átörökölt fekete tiszti pantallót és a fekete tiszti sapkát szüntették meg. A tiszti egyenruhát is átalakították, a korábbi fecskefarkzsebes, állig gombolt vitézkötéses zubbonyok helyett a sokkal inkább polgári öltözetre hasonlító 1930 mintájú repülőtiszti egyenruhát vezették be a honvédség minden tagja számára. Ez csak színében és néhány megkülönböztető jelvény használatában különbözött egy polgári öltönytől. A Bocskai-sapkáról levették az oldalt felvarrott vitézkötéseket és a topánt, elejét megmagasították, és kizárólagossá tették a sildes kivitelt.

A cezúra a politika számára mégsem tûnt elég radikálisnak. 1945 és 1951 között még kétszer öltöztették át a hadsereget. Ennek oka a szovjet kultúra szolgai másolása volt. Az ötvenes években külső szemlélő nemigen tudta volna megkülönböztetni a magyar és a szovjet fegyveres testületek tagjait. Az átalakítások magával az államcímerrel kezdődtek, ami szimbolikájában 1949-től már semmiben sem különbözött egy szovjet tagköztársaságétól. Egyenruházatban pedig megjelent a pilotka, bevezették a cári időkből származó és a szovjetek által 1943-tól felelevenített lengő vállapokat, a gimnasztyorkát és számos más, a magyar kultúrától teljesen idegen egyenruházati kelléket. Egy érdekes módon a rendszerváltást is túlélte: a kokárda mai ovális formája ugyanis ezeknek az időknek az öröksége. Eredetileg az európai keresztény kultúrkörben a kokárdák alakja kerek volt. Csak a pravoszláv területeken (Szerbia, Bulgária, Oroszország) viseltek ovális kokárdát, amelynek alakja egy tengelyében elfordított szemre hasonlított és funkciója is ezzel függött össze. Ezekben az országokban ugyanis a kokárda a „cár szeme" elnevezésre is hallgatott, és azt szimbolizálta, hogy az egyenruhás testületek tagjai a cári mindenható akaratot testesítik meg, és ahol az egyenruhások jelennek meg, ott a cár is mindent lát.

Nem véletlen, hogy ilyen szemlélet a nyugati kereszténység országaiban elképzelhetetlen lett volna. A bolsevisták 1917-ben leszámoltak a kokárdával, amely letépésének komoly szimbólumereje is volt. Helyébe egy vörös csillag került. 1943-tól, amikor Sztálin kiadta utasításait a Vörös Hadsereg nemzeti tradícióknak megfelelő teljes átalakítására, a „cár szeme" újra bevezetésre került, annyi változtatással, hogy az ovális jelvény közepére a vörös csillagot rakták. Ezt vetették át 1945 után az összes szocialista országgal is. A szimbólum jelentését az érintettek feltehetően már akkor sem tudták, csak azt sejthették, hogy valami idegen elemet vesznek át. Sajátos módon a rendszerváltás után Magyarországon megelégedtek a „cár szeme" átalakításával – kivették belőle a vörös csillagot. Az egyébként Magyarországtól idegen szimbolika azonban maradt, feltehetően azért, mert azok, akik az új honvédség egyenruháiról döntöttek, maguk több generáció óta is a szocialista kultúra hordozói voltak és nekik már nem tûnt fel, hogy e jelkép kultúránktól idegen.

Baconi kötete nemcsak képeskönyv. A szerző érdeme, hogy a kultúrtörténeti részletek mellett a mindennapi életről is meglepő forrásokat közöl. Elgondolkodtató, hogy például a legénységi állománynak két év szolgálati idő alatt csupán két darab nadrág és két ing jutott. Felsőruházatok közül a kimenőruhát egy évben csak egyszer volt szabad mosni, a sorállománynak pedig csak 10 naponta biztosítottak fürdési lehetőséget. Elképzelhetjük, hogy a folyamatos intenzív igénybevétel mellett hogyan nézhettek ki, és milyen szagot áraszthattak ezek a ruhadarabok, milyen képet nyújthatott az így felszerelt hadsereg. Súlyosbította a helyzetet a sztálinizmusban minden területen megjelenő nyersanyaghiány: a tiszti köpenyek posztóanyagát például 30 százalék rongyból és egyéb hulladékból, valamint 20 százalék mûszálból állították elő. Az egyenruhák minősége még a legrosszabb háborús években gyártott pótanyagokat is általában alulmúlta, a magyar ipar az erőltetett fejlesztések és a szakemberek bebörtönzése miatt annyira válságos helyzetben volt, hogy még a szovjet normát sem tudta teljesíteni. Példa erre, hogy a gumírozott vászoncsizmák 2-3 perc alatt átáztak és három hét használat után kiszakadtak, a bőrcsizmák és cipők színezése már a gyártás közben (!) lekopott, a tiszti bőrcipők esetenként három hónap használat után a fejrészen széttörtek.

A kor hangulatát illusztrálja, hogy a rongyokban járó hadsereg politikai tisztjei ennek ellenkezőjéről írtak: „Mikor volt egy tiszt és egy tiszthelyettes a múltban a Horthy-hadseregben úgy ellátva ruhával, mint a demokratikus honvédségünk tisztjei és tiszthelyettesei? Sohasem! Legyen tehát mindenki megelégedve azzal, amit kap, és ne követelőddzék jogtalanul és nyomást gyakorolva az esetleg neki alárendelt anyagkezelőre" – állt az Anyagi Értesítő címû lap egyik cikkében.

Nem csodálhatjuk, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc első intézkedése volt a sztálinizmust jellemző államcímer megsemmisítése. A forradalom néhány napja is elég volt arra, hogy a fegyveres testületek önerőből átalakítsák egyenruháikat és megszabaduljanak a leggyûlöltebb idegen szimbólumoktól: például Maléter Pál vagy Pálinkás-Pallavicini József a róluk látható fotókon szovjet vállap nélkül, új rangjelzésekkel látható.
Az olvasó persze felteheti a kérdést, miért annyira érdekes mindez? Miért nem elég, ha csak az arra hivatott egyenruhagyûjtők foglalkoznak effajta kérdésekkel? Az 1945 és 1956 közötti hatalmi változások, hasonlóan minden történelmi rendszerváltozáshoz, szimbolikus változásokkal is együtt jártak. Ezek a szimbólumok, illetve a hozzájuk tapadó történetek többet jelentenek részletkérdéseknél, mert életszerûvé teszik azt a kort, amelyben létrejöhettek. Segítenek továbbá abban is, hogy megértsük azt a generációt, amely ezen szimbólumok között élt. Baczoni könyve fontos adalék ahhoz, hogy e szimbolikus hatalomátvételek során az olvasó a magyar történelem egy szomorú fejezetét is jobban megismerhesse.