Előrelátó számítógép
A svéd vasutak egyik szakaszán most kísérleteznek az Ericsson-féle vonalbiztosító rendszerrel. A síneken haladó
mozdony időnként apró sárga adatközlő lapokkal találkozik. A vezetőfülkében elhelyezett elektronikus miniszámítógép ezekről olvassa le a következő pályaszakasz telítettségének, piros lámpáinak adatait. Ezek az információközlő adók egy központi számítógéptől kapják a megfelelő villamos jeleket. A mozdony komputere ezekből számítja ki a következő pályaszakaszra a megfelelő sebességet, és ezt egy megjelenítő képernyőn közli a mozdonyvezetővel.
Napfényes telefon
Az autópályák szélét a legtöbb országban segélykérő telefonállomásokkal ültetik be, hogy a gépkocsivezetők minél gyorsabban hívhassák az autószerelőket, ha mûszaki hiba történik. Ezeket az állomásokat kábeles vagy rövidhullámú adólánc köti össze a központi ügyelettel. Hátrányuk, hogy szárazelemek látják el őket árammal, s lehet, hogy az elemek épp akkor merülnek ki, amikor szükség lenne a készülékre. Marseille környékén most olyan segélykérő telefonokat helyeztek el, amelyeknek áramát napelemek szolgáltatják. A kísérlet sikeréhez nagy reményeket fûznek a szakemberek.
Nilsson csodalencséje
A fényképezőgép eddig úgy látta a világot, ahogy az emberi szem: ha a közeli tárgy éles, a távoli elmosódik – és megfordítva. Lennart Nilsson, a híres fényképész a maga tervezte új csodalencsével kiküszöbölte ezt az elvet. Lennart Nilsson húsz évvel ezelőtt fotoriporter volt, mint még százan mások. Végül felfedezte azt a területet, ahol hamarosan világelső lett: az orvosi fényképezést. Híresek Nilssonnak a magzat születés előtti fejlődéséről készített fényképei. Izgalmas fotóiért az orvostudomány tiszteletbeli doktora címet kapta, amit fényképészek nemigen szoktak elnyerni.
Vasutak válsága
Tíz évvel ezelőtt szakemberek azt ígérték, hogy a vonatok óránként 250 kilométeres sebességgel fognak robogni. Ezek a szerelvények sok országban közlekednek már, de nem ilyen gyorsak. Noha tudnának robogni, a nagy energiaköltség, a vágányok rongálódása és a szerelvények pokoli dübörgése miatt nem tehetik. Marad tehát a folyamatos korszerûsítés. Csak az a kérdés, hogy a vasút melyik változata lesz életképes a jövőben.
Petesejt a Petri-csészében (1979)
Kaparás kockázattal
Régóta ismeretes, hogy a mûvi terhességmegszakítás céljából végzett méhkaparás gyakran okozhat gyulladást, ami végül is – akárcsak számos más eredetû gyulladás is – mindkét petevezeték elzáródásával járhat. Minthogy ezt az akadályt a méh üregébe jutó spermiumok nem tudják leküzdeni, az asszony meddővé válik. Igaz, néha sikerül átfúvással, folyadékos átmosással, vagy plasztikai mûtéttel újra átjárhatóvá tenni a petevezetéket, ám az ilyen kísérletek gyakran eredménytelenek. Steptoe és Edwards munkája csakis ilyen esetekben teszi lehetővé a női meddőség megszüntetését.
Tulajdonképpen milyen megoldást talált a két angol kutató, hogy a petevezeték elzáródása ellenére is eljuttassa a megtermékenyített petesejtet a méhüregbe? Mindenekelőtt megtermékenyítésre alkalmas petesejtet kellett nyerni az anya petevezetékéből.
Régebben e célból mûtéti úton tárták fel a hasüreget. A közelmúltban már nem volt szükség nagy mûtétre, mert egy gomblyukmetszésen át speciális tükröt vezettek a hasüregbe, hogy figyelhessék a petefészek állapotát. A korábbi kísérletek során bebizonyosodott: ha az átjárhatatlan petevezeték miatt meddő nőnek a ciklus bizonyos napjain hormoninjekciót adnak, és figyelik a tüszőérést, akkor speciális mosófolyadék és szívóeszköz segítségével szert tudnak tenni petesejtre.
Sokkal nagyobb feladatot kellett megoldani ahhoz, hogy a petesejt életben tartásához, majd a megtermékenyítés utáni fejlődéshez szükséges tápoldatot összeállítsák. Ehhez nemcsak egyenletes hőmérsékletet, sókat, hormonokat és más különleges anyagokat kellett biztosítani, hanem többek között 5 százalék szén-dioxidot tartalmazó levegőt is. Amikor azután spermiummal hozták össze a speciális táptalajon tartott petesejtet, fáziskontraszt-mikroszkóp alatt figyelték, hogyan fúrja át a spermium a petesejt hártyáját. Ehhez a spermiumnak is olyan változáson kellett átmennie, amiről régebben azt tartották, hogy csak a női szervezetben következik be. A spermium valóban a női szervezetben válik alkalmassá arra, hogy átfúrhassa a petesejt hártyáját. Ez az alkalmasság valószínûleg azt jelenti, hogy a spermium felületén egy speciális enzim válik szabaddá, feloldja a petesejt hártyáját, és így utat nyit a spermium behatolásához. 12–15 órával azután, hogy a megtermékenyítés bekövetkezett, az immár megtermékenyült petesejt újabb különleges táptalajra került.
„Szinkronizált anya"
Steptoe már 1972-ben, egy tokiói nemzeti kongresszuson beszámolt arról, hogy lombikban mesterségesen megtermékenyített embriókat sikerült anyaállatok méhébe juttatnia, s az embriók nemcsak beágyazódtak, hanem a teljes érettség fokát is elérték az anyaméhben. Ezzel lényegében már akkor megoldották az állati anyaméh szinkronizálásának feladatát.
A szinkronizáción azt kell értenünk, hogy az anyaméh nyálkahártyája mesterséges hormon adagolásának hatására pontosan olyan változásokon megy át, mint természetes körülmények között, így alkalmassá válik a mesterségesen megtermékenyített petesejt befogadására is, tehát arra, hogy a petesejt beágyazódjék a méh nyálkahártyájába.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy az állatkísérletekben és a Brown házaspár esetében egyaránt csakis annak az anyának a méhe fogadhatta be a Petri-csészében fejlődésnek indult magzatot, akinek a szervezetéből maga a petesejt származott. Szó sincs tehát bármiféle béranyáról, bár ez a vágyálom néha felködlött a milliomos feminista nők képzeletében. Ezek hajlamosak lettek volna arra, hogy petesejtjüket méhen kívül, mesterségesen termékenyíttessék meg, hogy aztán az általuk megfizetett béranya hordja ki magzatukat, tehát ők megszabaduljanak a terhesség kényszerétől.
A béranyaságot biológiai törvények gátolják. Ugyanis egy lombikban mesterségesen megtermékenyített idegen nő magzata a béranya méhében idegen maradna, tehát ellenanyag-termelést váltana ki. Az ellenanyagok által kiváltott immunreakció viszont a magzat elhalását okozná. A szervezet védelmi rendszerének gyógyszerekkel vagy besugárzással való befolyásolása – tehát a szervátültetések során alkalmazott immunrepresszió – viszont szinte teljes bizonyossággal fejlődési rendellenességet okozna.
Dr. Szendei Ádám
Petesejt a Petri-csészében (2009)
30 év nagy idő, különösen a tudományban. Ráadásul az emberek véleménye sok fontos kérdésben eltér, és különösen igaz ez a tudósokra. E 30 éve megjelent tájékoztatás aktualitását az adta meg, hogy Angliában 1978. július 25-én megszületett az emberiség első lombikbébije, egy egészséges, 2600 gramm súlyú kislány: Louise Brown. Azóta már az ő gyermekei is megszülettek, természetes úton.
Az általam ismert és becsült dr. Szendei Ádám írásában van néhány olyan rész, amit magam másképpen írtam volna meg akkor. Például hangsúlyoztam volna a fogalmak tisztázása céljából, hogy a mesterséges megtermékenyítés nem lombikban, hanem egy kis lapos és kerek, úgynevezett Petri-csészében történik. A megnevezés oka, hogy az alkimisták óta készültek az ember mesterséges, lombikban történő előállítására, ezért a lombik fogalom mélyen gyökeredzett a kultúrtörténetben. Továbbá a kismedencei gyulladás következtében kialakuló petevezeték-elzáródás okai nemcsak a terhességmegszakítást követő fertőzések, majd gyulladás, hanem legalább olyan arányban a szexuális élet kapcsán szerzett fertőzések is lehetnek. A petesejteket nem a petevezetékből, hanem a petefészekből lehet nyerni, de nem folytatom kötözködéseimet.
Az új tudományos felismerések
A lombikbébimódszer alkalmazása nemcsak a meddőségek kezelésében hozott forradalmi előrelépést, hanem nagyon fontos új tudományos ismereteket is eredményezett. Ezek közül csak néhányat említek meg itt.
Korábban állatkísérletek alapján azt tartották, hogy az ondósejt fejében amolyan „faltörő kos” (akroszóma) van és az ebben lévő enzim csak a női nemi szervben képes aktiválódni, és ezáltal képessé válni a petesejtbe való behatolásra. Kiderült, hogy az ondósejt képes erre mesterséges körülmények között is, így a női szervezeten kívül a Petri-csészében.
A genetikai szülők petesejtjének és ondósejtjének találkozását követően kialakuló magzatkezdeményt más asszony méhébe is be lehet ültetni. Sokáig vitatkoztak azon a szakemberek, vajon a nők reprodukciós képességének a megszûnése (45 éves koruk körül elvesztik gyermekvállalási esélyüket) a méh vagy a petefészek elöregedésére vezethető-e vissza. Kiderült, hogy a petefészekből ürülnek ki, illetve pusztulnak el petesejtek, és hormonális kezeléssel a méh még akár hatvanéves korban is alkalmassá tehető a magzat kihordására.
Teljesen új megvilágításba került a korai magzati veszteség kérdése. A lombikbébimódszer alkalmazásakor lényegében a kész magzatkezdemények ott vannak az orvos kezében, beülteti őket a méhbe, és mégis csak minden 4. vagy 5. nő lesz terhes. Hová tûnnek ezek a magzatkezdemények? Ezek szerint a fogamzást követő első egy-két hétben a magzatkezdemények nagy része elpusztul.
Mint kiderült, még a természetes fogamzásoknak is csak 50 százaléka vagy még kevesebb születik meg. A klinikailag felismert magzati halálozások (pl. spontán vetélések) pedig csak a terhességek 15 százalékában fordulnak elő. Döntő részük a fogamzást követően pusztul el, vagy ahogy a darwinisták mondják: „válogatódik ki”.
A lombikbébimódszer forradalmi változást hozott a férfimeddőségek orvoslásában. A természetes fogamzáshoz a férfi nagyszámú ondósejtje szükséges, mivel a szeretkezést követően az ondósejtek fele elpusztul a hüvely savas váladékában, majd a maradék másik fele a méhnyakon való „átküzdésük” során. Emiatt egy ml ondóban minimum 20 millió
ondósejtet tartunk szükségesnek a természetes megtermékenyítés eléréséhez. A 20 milliónál kevesebb, de 5 milliónál több ondósejtet ml-ként tartalmazó ondó alkalmas a mesterséges ondóbevitelre (ún. arteficiális inszeminációra). Ha
a férfinak 1 ml ondóban 5 milliónál kevesebb az ondósejtje, már ennek az orvosi beavatkozásnak sincs igazán esélye
a fogamzás elérésére. Ilyenkor jön szó-ba a lombikbébimódszer alkalmazása, ugyanis olyan technikát dolgoztak ki, amellyel a szakemberek képesek egy ondósejtet a petesejtbe – mikroszkópos ellenőrzés mellett – „belőni”. Egy-egy ondósejt a korábban meddőnek tartott férfiak ondófolyadékában is gyakorta van, nem beszélve arról, hogy még a heréből is nyerhető esetleg ondósejt. Ahogy mondani szoktam – már csak pszichoterápiás célból is az ilyen pároknak –, egy-egy ondósejt csaknem minden férfiből „kifacsarható”…Ez az ún. ICSI, vagyis spermium injekciós módszer a férfi meddőségek kezelésében hozott frontáttörést.
A másik forradalmi változás a preimplantációs genetikai vizsgálat, magyarul a lombikbébimódszer alkalmazásakor
a mesterséges megtermékenyítést követően végzett genetikai vizsgálat. Az osztódó magzatkezdemény sejtjei még teljesen hasonló DNS-molekulákat tartalmaznak, a DNS-sejtek szerinti specializációja/aktiválódása csak a fogamzást követő 15. napon, az embrió kialakulásakor
veszi kezdetét. Addig az őssejteket tartalmazó, ezért a 16 vagy 32 sejtes magzatkezdeményből egy-egy sejt veszélytelenül eltávolítható és genetikailag megvizsgálható. Erre akkor van szükség, ha a gyermekben súlyos genetikai ártalom várható. Például a Duchenne-féle izombetegség, amely fiukban általában 15 éves korig halálhoz vezet.
Vagy a Werdnig–Hoffmann-betegség, amely nemtől függetlenül a gerincvelő idegsejtjeinek olyan súlyos ártalmát okozza, hogy már általában az első évben halálos. Ide sorolható az emlőráknak az a ritka típusa, ami korán, 40 év körül jelentkezik, és dominánsan öröklődik. Ilyenkor az édesanya általában már szenved-szenvedett e betegségben, és 50 százalék az esély, hogy leányában ez megismétlődik. Ilyenkor a rendelkezésre álló magzatkezdemények között megállapítható, melyek hordozzák a hibás és melyek a jó gént, és természetesen ilyenkor csak a jó gént tartalmazó magzatkezdeményeket ültetik be a várandós méhébe.
Ezekre a genetikai vizsgálatokra jelenleg általában csak a várandóság 16–20. hetében vagyunk képesek, és ekkor a várt baj beigazolódásakor az édesanya két, nagyon rossz döntés közül az egyik választására kényszerül. Az egyik, hogy megtartja beteg magzatát, szembesülve annak minden rémisztő későbbi következményével. A másik, hogy él a magyar törvények adta lehetőséggel, és megszakíttatja terhességét. De erre már a 20. hét körül, magzata megmozdulása után kerül sor, amikor már azon gondolkodott, mi lesz gyermeke neve, hol áll a gyermekágy stb. Nem kell sok empátia annak érzékeltetésére, mekkora előny, ha ezt az embertelen döntést még a szakemberek, a magzatkezdemény beültetése előtt hozzák meg – természetesen a szülők előzetes jóváhagyásával.
Ne árts!
A lombikbébimódszer az elmúlt évtizedek orvoslásának és tudományának egyik legnagyobb eredménye, amely – mint az előzőekben utaltam rá – mind a gyakorlatban (jelenleg sok országban a születések 2-3 százaléka már ennek
köszönhető), mind a tudományos ismeretek alakításában döntő sikereket hozott. Mégis, a veszélyeket sem szabad
elhallgatni. Egyfelől a lombikbébimódszer alkalmazása jelentősen korlátozza, sőt kiiktatja az ivarsejtek közötti versenyt, ami a természetes kiválogatódásnak az emberi fajon belül a legfontosabb eszköze. A férfiaknak azért kell egy-egy szeretkezés során mintegy 200 000 000 ondósejtet feláldozniuk a szerelem oltárán, hogy mindig a legegészségesebbek jussa legyen a fogamzásban való részvétel.
A nőknek is mintegy 2 000 000 petesejt-je van, és közöttük is komoly verseny folyik a megtermékenyíthetőség esélyéért. Mindezek a kiválogatódási esélyek sérülnek a lombikbébimódszer alkalmazáskor, megmagyarázva a fejlődési rendellenességek valamivel magasabb gyakoriságát és bizonyos ritka genetikai ártalmak jóval magasabb előfordulását
a lombikbébimódszernek köszönhetően fogantakban.
Másfelől a nők számára a petefészek előzetes hormonális stimulációja veszélyes lehet, ha egyszerre túl sok tüsző kezd hozzá a megrepedéshez és esetleg szinte az egész petefészek „felrobban”. Magyarországon is előfordult már halálozás emiatt, és sok asszony kényszerült kórházi kezelésre. Szakirodalmi adatok szólnak amellett is, hogy ezek a drasztikus hormonális kezelések kimerítik a petefészket, ezért korábban fejezik be mûködésüket.
A lombikbébimódszer alkalmazásának e visszásságai két tényezővel magyarázhatóak. Az egyik a gyermeket akarók
türelmetlensége. Amikor életükben eljött ennek az ideje, ezt minél hamarabb akarják elérni. Nem tudják, hogy a fogamzás átlagosan 1–8 hónap alatt következik be, és a lombikbébimódszer említett két javallatán kívül, a többi módszer is hasonló eredményességgel kecsegtet. A másik, hogy a lombikbébimódszer a magyar egészségügyön belül azon ritka kivételek közé tartozik, ami legálisan jelentős hasznot hoz az ennek alkalmazására vállalkozó intézménynek.
Dr. Czeizel Endre, orvosgenetikus
