Miért nem divat a férfiakt?

Már magáról az akt szóról is a legtöbb embernek meztelen nő
képmása jut eszébe – fotómodell egy magazin címlapjáról vagy
a milói Vénusz. Az emberi testet ábrázoló mûvészek jó száz
éve szinte kizárólag női aktokat festenek ésPedig csaknem két évezreden át a férfiakt volt a főszereplő. Az ókori világ meztelen istenei és atlétái, a kereszten szenvedő ágyékkötős Krisztus; Michelangelo érzéki, de csupa lélek férfiaktjai. Az európai mûvészet két virágkorában, a késő archaikus-klasszikus görög mûvészetben és az olasz reneszánszban a meztelen férfitest volt az egyik legfontosabb téma.

&Uacutej természetábrázolás bontakozott ki, újfajta látásmód alapján. A mûvészeket valósággal tudományos kíváncsiság fûtötte, az emberi test felépítését tanulmányozták, s hittek abban, hogy az ember szép, nagyszerû, isteni teremtmény, és központi helyet foglal el a világmindenségben.

Férfiaktjaik realisták és egyben idealizáltak voltak. A mûvészeti anatómia oktatásának alapja a XV. századtól a közelmúltig a férfiakt ábrázolása volt. A reneszánsz mûvészek gyakran a nőket is férfi modellekről festették.

Azok a későbbi festőmûvészek, akik kizárólag nőket, állatokat vagy tájképeket festettek, szintén férfiaktok rajzolásával kezdték tanulmányaikat. Ezt az akadémikussá merevült hagyományt a múlt század elején kezdték lerombolni. A férfiakt ábrázolása bizonyára nem lett volna olyan hosszú életû, ha nem felel meg a férfi mûvész bizonyos lélektani szükségletének. A mûvész a saját testének ismerete alapján tanul rajzolni, látni, teste megfigyeléséből meríti tudását az emberi testről, az egész külvilágról. A férfiönarckép lényeges mûfaj az egész európai képzőmûvészetben.

Erő vagy megadás
A nyugati civilizáció évszázadai folyamán a férfiaktnak jóval tágabb – politikai, vallási, erkölcsi – jelentéstartalma volt, mint a nőinek. A férfitest ábrázolásai közéleti jellegûek: városi parkokban, középületekben, templomokban kaptak helyet, társadalmi tartalmakat vagy törekvéseket fejeztek ki. A női akt inkább olyankor jutott szerephez, amikor a mûvészek a magánmegrendelők ízlését és erotikus fantáziáját akarták kiszolgálni. A férfiakt testtartása és mozdulatai erőt sugalltak, a női akté inkább passzivitást. A győztes görög atléta fölemeli karját, hogy fejére illessze a babérkoszorút, Vénusz majdnem ugyanilyen mozdulattal teszi fel nyakékét. Mégis egészen más a hatás.

A meztelen atléta, akinek testét izmossá edzette a sport: a jellegzetes görög erények megtestesítője, a társadalom a maga fegyelmezett férfiasságát, bátorságát, hódításait, civilizációját ünnepli benne. Vénusz viszont egyszerûen azért létezik, hogy csodálni lehessen, mint a gyönyörködés és a vágy tárgyát.

Még szembeötlőbb a különbség, ha két nagyszerû reneszánsz aktot hasonlítunk össze. Michelangelo hatalmas márvány Dávidja Firenzében áll. Ez a Dávid, aki készen áll az őt és városát fenyegető ellenség legyőzésére, arra készteti a nézőt, hogy azonosítsa magát az ábrázolt alak ifjúi bátorságával és elszántságával.

Ezzel szemben Giorgione Vénusza, amelyet a mûvész körülbelül ugyanakkor festett egy magángyûjtő megrendelésére, békésen pihen fekhelyén, mögötte nyugalmas táj, amelynek kontúrjai mintha a női test dús formáit visszhangoznák. Behunyt szemmel is éber és titokzatos, végtelenül csábító – a vágyak gyújtópontja.

A férfiakt erejét és jelentését jórészt abból a tiszteletből meríti, amelyet a patriarchátusban a phallosz ébresztett. Nem anatómiai értelemben használjuk itt a szót, hanem arra a sokjelentésû bonyolult szimbólumra gondolunk, amely az elvont paternalisztikus és erőt képviselte, és mint ilyen, többé-kevésbé politikai szimbólum volt. Az ókori Egyiptomban, a klasszikus Görögországban, az egész római világban nagyon gyakoriak voltak a fallikus tárgyak és figurák.

A meztelen görög istenek jórészt annak köszönhetik tiszteletet parancsoló voltukat, hogy a máig is eleven fallikus szimbolikával azonosítják őket.

Héraklész az ilyen jellegû ábrázolások őstípusa. Az izmos férfiasság megtestesítője, a legerősebb férfi, akinek származásán kívül testi ereje szerzett dicsőséget, és emelte végül a halhatatlanok közé. Ô volt az ókor egyik legnépszerûbb hőse, ezért alakját a keresztény vallás is átvette, mint az erő szimbólumát. A reneszánsz a virtus és a politikai erő sokjelentésû szimbólumaként alkalmazta alakját.

Máig is él, elsekélyesedett formában – például azokban a dagadó izmú férfiábrázolásokban, amelyeket századunk vizuális propagandája oly gyakran alkalmaz. A meztelen test mint a mûalkotások témája, sok minden mást is jelent. Vágyaink és félelmeink summája lehet. A test a legmélyebb gyönyörök és rettegések forrása, a meztelenség jelenthet megalázó lecsupaszítást, szégyent, vagy kielégítheti legrejtettebb narcisztikus vágyunkat, hogy nézzenek bennünket – s az éppolyan alapvető vágy, mint a nézésé. A meztelenséggel szemben támadó ambivalens érzés részint a test keresztény megvetésének öröksége, részint a múlt századbeli viktoriánus szemlélet maradványa.

Tárgy vagy forma  
Bár az elmúlt évtizedben rengeteg szó esett a felszabadult erkölcsökről és szokásokról, ma is kevés embert hagy közömbösen a meztelen test látványa. Némelyeknek a meztelenség felszabadulást, örömteli és nem neurotikus nemiséget jelent, másoknak illetlenséget, erkölcstelenséget. De ez a látszólag ellentétes beállítottság ugyanabból az alapérzésből ered: abból, hogy a meztelen test érzelmi töltést hordoz, és forradalmi hatású lehet.

Ha a meztelen test még ma is sikerrel használható fel kommerciális célokra – a pornográfiában, a reklámokban, lemezborítókon, filmekben, színpadon –, ez azért van, mert még mindig feszélyez bennünket a meztelenség, és izgat, hogy ilyenkor megsértünk egy máig élő tabut. Más civilizációk fesztelenebbül és természetesebben fogják fel a meztelenséget. Náluk a meztelen test nem ébreszt okvetlenül erotikus gondolatokat.

A klasszikus Görögországról gyakran mondják, hogy ott az emberek természetesen fogták fel a meztelenséget. Pedig szó sincs róla, csak az ottani tabuk mások voltak, mint a mieink, és ezért számunkra érthetetlenebbek. A régi görögök – kivéve a spártaiakat – csak bizonyos helyzetekben fogadták el a meztelenséget. Az ifjú atlétáknak engedélyezték a meztelenség narcisztikus örömét, de az erényes hölgyek testét gondosan eltakarták. A férfi és női test öregedésére pedig különösen érzékenyek voltak.

A képzőmûvészet aktja persze egészen más, mint az élő meztelen test. Kenneth Clark szerint „az akt nem tárgya, hanem formája a mûvészetnek", a test szemléletének módja, amelyet először az i. e. V. századi Görögországban határoztak meg.

Néző vagy nézegethető
A XVIII. század vége felé a képzőmûvészetben az aktot csak tökéletes formában tartották elfogadhatónak. A hagyományos akt megmerevedett, üres formulává lett, nem hús-vér testeket ábrázolt. Az eredetibb felfogású mûvészeknek át kellett törniük a közönség hagyományos ízlésének akadályait. Eltorzították a testet, hogy megint igazságokat fejezhessenek ki vele. A női akt viszonylag új uralkodó szerepe abból ered, hogy mindinkább hajlamosak vagyunk a meztelenségnek csupán szexuális jelentését látni. A reneszánsz mûvész, aki géniusza legfőbb próbakövének tekintette a férfiaktot, önmagát az embert teremtő Istennel azonosította. A múlt századi mûvész inkább Pygmalionnak látta magát, aki – a szó szoros értelmében – megteremti a maga nőideálját.

A régebbi korok mûvésze narcisztikus örömét lelhette abban, hogy saját idealizált képét festi meg vagy faragja ki, önmagát ünnepli emberfeletti formában. Kései kollégája a passzív nő ábrázolásával sugallta a férfierő tiszteletét.

A női akt több száz éve szinte kizárólag a férfivágy tárgyát testesíti meg. A szemérmes, erkölcsös nők viszont nem
érdeklődnek a férfitest iránt, nem óhajtanak meztelen férfitesteket szemlélni – ez a mítosz uralkodott a múlt században.

De valami más rejlett mögötte. A férfiak öntudatlanul attól féltek, hogy ha megadják a nőknek ezt a lehetőséget, a nők megfordíthatják a szerepeket, elkezdhetik nemcsak a vágy tárgyának, hanem egyben megítélendő, értékelendő tárgynak tekinteni a férfit. A megszemlélés aktusát gyakran azonosítják agresszív, sőt szadista fantáziákkal. &Uacutegy érzik: aki
elnyeli a szemével a másikat, az egyben birtokba is veszi, uralkodik rajta.

Még ma is előfordulhat, hogy szemrehányást tesznek a férfiaktot festő nőknek. A megbotránkozók gyakran olyan férfiak, akik kedvtelve nézegetnek pornográf jellegû női aktokat. Angliában, egy időben divatba jött, hogy a szórakozóhelyeken férfisztriptízt rendeztek nők számára – egyébként inkább tréfából.

Az ügy bíróság elé került, és a bíró olyan mennydörögve ostorozta a szórakozóhely tulajdonosát, mintha mûsora civilizációnk végpusztulását jelentené.Még mindig merev határvonalat húznak a nézni való és a néző neme között. A nőtől elvárják, hogy ne férfiak nézésében lelje örömét, hanem abban, hogy őt nézik a férfiak. §