Sportundor

Napjaink egészségközpontú világában megint nagy becsülete van a sportnak. Nem csak az iskolában sportolnak és tornáznak a gyerekek, hanem a felnőttek mindennapjaiban is döntő szerephez jut a testedzés. Erdei sétákkal, úszással, teniszezéssel, síeléssel, lovaglással és a legkülönbözőbb tornaszereken végzett gyakorlatokkal igyekeznek jó kondícióban maradni férfiak és nők. A nagy emberek azonban nem mindig voltak nagyok a sportban.Thomas Mann nem valami lelkesen nyilatkozott a tornáról, amikor visszaemlékezett fiatalkorára: „Sivár tornatermekben kellett a szertornát gyakorolnunk; ingujjban ugyan, de szinte hihetetlen, hogy keménygallérosan és lehetőség szerint ingmellel. Egy tornatanár felügyelete alatt tornáztunk: vörös szakálla volt, és részeg hangon vezényszavakat harsogott.”

Albert Einstein egyenesen utálta iskoláskora sportnevelését, amely mindenekelőtt tornából állt, és kaszárnyalégkörre emlékeztette. „Az elemi iskolai tornatanárok őrmesternek tíntek nekem, a gimnáziumiak pedig legfeljebb, ha főtörzsőrmesternek” – mondta később. Einstein nagyon kényelmes volt gyerekkorától és elutasított mindent, ami fizikailag megerőltette.

Winston Churchill is érdektelenséget tanúsított a sport iránt egész életében. Már intézeti évei alatt utálta az akkoriban szinte kötelező krikettet, és a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította a labdarúgás és a tenisz iránt. Mindenesetre szívesen úszott. Ezzel egymagában azonban sohasem tudott megfelelni a „gentleman” eszménynek, ami egyébként sohasem zavarta. Amikor röviddel halála előtt – 90 évig élt – egy riporter megkérdezte tőle, hogyan tudott ilyen magas kort megérni, hiszen olyan erősen dohányos, az államférfi így válaszolt neki: „No sport! No sport!”

Oscar Wilde – Churchillel ellentétben – a dandy megtestesítője volt. Mindig arra törekedett, hogy megfeleljen a gentlemanről alkotott képnek, és ezért fiatalkorában sokat (de sohasem jól) teniszezett, noha tulajdonképpen nem volt sportoló típus, sőt egyáltalán nem szeretett sportolni. &#336t mindenekelőtt az zavarta, amit mások a sport pozitívumának tartanak: a küzdelem, pontosabban a verseny.

G. B. Shaw is utálta a versenyeket. „&Oumlsztönszeríen elutasítom a versenyt – mondta Shaw. – Nem vágyom díjakra és kitüntetésekre, éppen ezért    nem érdekelnek a versenyek sem. Ha én győznék, az ellenfelem csalódottsága jobban bántana, mint amennyire örülnék győzelmemnek. Ha vereséget szenvednék, ez önbizalmamat sértené…”

Sok esetben a sport elutasítása csupán gyenge fizikai állapotra vezethető vissza. Példa erre James Joyce, aki éppen erős rövidlátása miatt került hátrányos helyzetbe a sportban.

Charles Darwin és Immanuel Kant azoknak a sorába tartozott, akik nem voltak elég erősek és éppen ezért sohasem sportoltak. Darwin csak néhány órán át tudott egyfolytában dolgozni, mert tulajdonképpen állandóan beteg volt, vagy annak érezte magát. Kanthoz hasonlóan, aki egész életében szív- és légzési bántalmakban szenvedett, Darwin is szigorú napi programot állított össze magának és azon sohasem volt hajlandó változtatni. Ebbe a programba tartoztak a rendszeres séták, amelyek azonban sohasem voltak különlegesen szép barangolások, hanem mindig ugyanarra a sétányra vezették, ahol senkivel sem találkozhatott, és ahol véleménye szerint semmiféle váratlan esemény nem történhetett.
Kant mindig egyedül végezte napi sétáját, nehogy beszélgetni kényszerüljön járás közben. Egyébként sem akarta tempóját egy másik emberéhez igazítani. Attól tartott ugyanis, hogy megizzadhat, és a reuma veszélyének teheti ki magát.

Goethe ehhez képest már valamivel sportosabb volt, noha ő se sokra tartotta a sportot és a tornát. Amikor 1816-ban, Jénában tartózkodott – éppen a tornát népszerísítették az első német főiskolai sportpálya felavatásával, ami népünnepéllyé vált a jénaiak számára –, Goethe nem a tornára gondolt, hanem levelet írt barátjához, Riemerhez, ezzel a szöveggel: „Sajnos nem vagyok már elég fiatal ahhoz, hogy ez alkalomból édes csókot lopjak”. Nos, annak idején valóban nem tartozott már a legfiatalabbak közé, 66 éves volt, de fél évszázaddal korábban sem lelkesítették a rendszeres testmozgás lehetőségei. Hamarosan abbahagyta a vívást, amelyre apja beíratta, a lovaglás még kevésbé tetszett neki, s az istállószag is émelyítette.

Salvador Dalí, a festő például arra a kérdésre, hogy mi az, amit ki nem állhat, egyszeríen válaszol: a hegyeket, a havat és a téli sportokat. Egy ízben rávették, utazzék el Kitzbüheibe. Utána ezeket írta: „Sohasem voltam még egy ilyen vigasztalan, sivár helyen… Minden fehér, fehér, arrogánsan, semmitmondóan fehér… Semmit sem érzek visszataszítóbbnak, mint azt, hogy végignézzem ezeket a sífanatikusokat, milyen gyermekien szórakoznak; nem is szólva arról, hogy a síelés után hatalmas sícipőikkel mindent besároznak.”