Outsider feltalálók

„Jobbat alkotott, mint amiről tudott” – ez a felirat áll egy bizonyos Kirkpatrick MacMillan emlékházán, s arra utal, hogy a skót patkolókovács olyan jármívet épített, melynek csapágyazott hátsó kerekét – két összekötő rúd segítségével – lábpedálokkal lehetett hajtani.Ma már ilyen rövid leírás alapján is biztosan tudjuk, hogy ez csakis a kerékpár vagy annak valamilyen korai formája lehetett. Saját korában azonban a favázas, 23 kg tömegí szerkezettel kapcsolatban azt is kevesen voltak képesek megtanulni, hogyan is maradhatnának a nyergében. A tudománytörténet bővelkedik a MacMillanhez hasonló feltalálókban, akiket nagy jóindulattal lehetne akár csak jártasnak is nevezni azon a szakterületen, amelyen míködve aztán mégis valamilyen maradandó dolgot hagytak a világra.

Locsolócsőből gumibirodalom
1887 egyik októberi délutánján egy belfasti állatorvos azon bosszankodott, hogy 10 éves fia az ajándékba kapott kerékpárjával komoly károkat okoz a ház előtti gyepben. Rájött, hogy ha egy, a kerti locsolócsőhöz hasonló gumicsövet megtölt vízzel, és a vasabroncsokra erősíti őket, a szerkezet megkíméli az alákerülő növényeket, és futása is simább lesz.

A találmány azonban még nem volt tökéletes: a gumicsőben a víz elég rugalmatlanul viselkedett, s a megoldásra az önjelölt feltalálót barátja és egyben háziorvosa, Sir John Flanagan vezette rá, amikor levegővel felfújt kórházi matracok esetleges felhasználására biztatta. Dunlop –mert hogy ő volt az a bizonyos belfasti állatorvos – erre egy fakorongra körbeszögelte egy gumiszalag széleit, arra szövetborítást erősített, az így kapott tömlőt pedig egy futball-labdához használt pumpával fújta fel. 1888. február 28-án Belfast utcáin karikázott végig először az első gumiabroncsos kerékpárral, de éjszaka, mert félt attól, hogy a járókelők kinevetik… Talán soha nem hallunk a szakterületéről jócskán elkalandozó orvosról, ha egy bizonyos R. W. Thompson nem adja el gumiabroncs-találmányának valamennyi jogát még 1845-ben egy vállalkozásnak, amely később becsődölt…

Míködni kezd a kétszázadik variáció
Egy kis daytoni (Egyesült &Aacutellamok, Ohio) kerékpármíhely két tulajdonosának, Wilbur Wrightnak és öccsének, Orville-nak a fantáziáját nem más izgatta a végletekig, mint a repülés. 1899-ben keresetlen egyszeríséggel levelet írtak a Smithsonian Intézetbe, melyben listát kértek a repüléssel foglalkozó könyvekről. Octave Chanute fizikus és aviatikus válaszolt is nekik, ezt követően a testvérek elkezdték begyíjteni, feldolgozni a szakirodalmat. Ilyen alapos felkészülés után is csak a puszta véletlen segített nekik túljutni azon a problémán, miképp lehetne modellezni a madaraknak fordulás közben egymással ellentétes irányban csavarodó szárnymozgását. Egy, a témáról folytatott beszélgetésük közben Wilbur hullámpapír dobozt gyírt és tekergetett a kezében, s egyszer csak rájött, hogy a függőleges síkokat kell csupán megfelelő irányba forgatni a szárnyak végén. A módszert egy 1,5 m fesztávolságú modellen próbálták ki. Ne gondoljuk persze, hogy ezzel egy csapásra megoldották a levegőnél nehezebb tárgyak repülésének valamennyi problémáját.

Kísérletezéseikhez először is állandó irányú szelet kerestek, s találtak aztán az Atlanti-óceán partján. Játékmodelleket, sárkányokat röptettek, a kitalált szárny- és kormányfelületek mintegy kétszázféle (!) kombinációját próbálták ki Kitty Hawk egyik dombján, először csak vitorlázó üzemmódban. 1903 decemberében egy 110 kg-os, 12 LE-s erőforrást rögzítettek az első, törékeny kinézetí motoros gépre. Azt, hogy ki legyen a pilóta a történelmi repülés alkalmával, pénzfeldobással döntötték el, a szerencse Wilburnek kedvezett. A fából ácsolt starthelyről a repülő a rögzítő kötelek elvágása után és a szomszédos időjelző állomásról odacsődített tanúk csodálkozása közepette 2 méteres magasságba szökkent fel, s mintegy 30 másodpercig siklott a levegőben, majd néhány alkatrész kettétörése árán, viszonylag simán landolt. A nézők nem érezték át kellőképpen, milyen jelentős eseménynek voltak szemtanúi, s csalódásuknak hangot adva távoztak. A híres pillanatfelvétel a Wright-féle repülőgépről tulajdonképpen a második kísérlet alkalmával készült, ezért látható Orwille a pilótaülésben. Neki már 12 méteres magasságot sikerült elérnie. 1905-re aztán 40 percre növelték a repülési időt, s 45 km-re jutottak, három évvel később pedig 2 óra 20 percig tartózkodtak a levegőben és 127 km-t tettek meg egyhuzamban.