Hivatásos feltalálók, akik sok mindenhez értettek, és nagyban segítette őket, hogy semmihez sem értettek annyira, mint az adott tudományterület szakemberei. Csak egy közös bennük: valamilyen máig ismert – és nem egy esetben, napjainkban is használt –, technikai újdonság létrejöttéhez járultak hozzá.Porrá égő prototípus
Több mint kétszáz évvel ezelőtt a Lyonhoz közeli Annonay papírgyárának tulajdonosa a következő üzenetet küldte öccsének: „Azonnal szerezz be selymet és zsineget, s a világ legcsodálatosabb élményében lesz részed!” Lelkesedése nem volt alaptalan. Az 1782 telén üzleti úton lévő gyáros állítólag egyik este egy avignoni szálló kandallója előtt üldögélve döbbent rá, hogy a meleg levegő segítségével végre valósággá lehet váltani a nagy álmot, és az ember elszakadhat a földtől. Selyem zsebkendőjének csücskeit összefogva tulajdonképpen megalkotta az első, hevenyészett léghajót, amikor is a korabeli anekdota szerint az összevarrt zsebkendő a tíz felett lassú emelkedésbe kezdett. Hogy ez így történt-e, nem tudjuk, annyi mindenesetre bizonyos, hogy Joseph és Étienne Montgolfier ezekben az időkben kezdtek bele ballonkísérleteikbe. Gyorsan kitapasztalták, hogy a papír a selyemnél jobban szigetel, ezért első ballonjukat is ebből az anyagból szerkesztették. Porrá égett.
A másodikkal már nagyobb szerencséjük volt, a beszámoló szerint mintegy 300 méter magasra emelkedett. A léggömb térfogatának feltöltésére nedves szalma és gyapjú égetésével keletkező meleg levegőt használtak. Rengeteg különféle anyag égetésével próbálkoztak, s ennek a kettőnek az elegyét tartották a megfelelő kombinációnak. Úgy vélték ugyanis, hogy minden anyag égése során más gáz keletkezik, jelen esetben ráadásul – a gyapjú miatt – valamiféle elektromos felhő is. A leghalványabb sejtésük sem volt arról, hogy nem valamiféle új gázt állítottak elő ezzel az eljárással. Arra, hogy egyszerí meleg levegő emeli fel a ballont, álmukban sem gondoltak! A levegőnél könnyebb gáz, konkrétan a hidrogén alkalmazásának lehetőségét sem ők vetették fel először, hanem Jean-Jacques Charles párizsi fizikaprofesszor, megmentve ezzel a profi tudósok becsületét, és tegyük hozzá rögtön: a hőlégballont sem a Montgolfier-fivérek fejlesztették végül utazásra alkalmas jármívé.
Csak vacsorázni akart, gőzgép lett belőle
Romantikus hajlamú nagynénje elbeszélése szerint a kis James Watt egy teáskanna fel-felemelkedő fedelét nézve jutott arra a következtetésre, hogy a gőz munkára fogható. A valóságban a gőzgép feltalálójaként tisztelt ifjú a Glasgow-i Egyetem alagsorában dolgozott technikusként (nem volt tehát teljesen kívülálló), és itt beszélt neki a campus egyik diákja arról a látomásáról, hogy a gőzgépeket akár jármívek mozgatására is lehetne használni, nem csupán vízszivattyúk míködtetésére. Bizony, használtak már gőzgépeket James Watt előtt is, és igen elterjedtnek is számítottak szerte Angliában, csak éppen túl bonyolultak és kevésbé hatékonyak voltak! Papin, Savery és Newcomen egyaránt megelőzte Wattot, akit egyébként afféle minden elromlott szerkentyít megreparáló és minden problémát megoldó szakemberként ismertek, s a míszerjavítás mellett csatornatervek, és földmunkák ellenőrzésével egészítette ki keresetét.
Egy ízben Anderson professzor botorkált le hozzá az alagsorba egy Newcomen-gőzgép szemléltetésre használt modelljével, mivel a szerkezet minduntalan megmakacsolta magát, és Londonban sem tudták megjavítani. Watt, ha nem is azonnal, de két év elteltével teljesítette a rá kirótt feladatot. Igaz, csak javítást kértek tőle, ő pedig áttervezte a szerkezetet…Persze lehet, hogy mindez nem történik meg, ha Denis Papin, a Marburgi Egyetem matematika vendégprofesszora 1687-ben nem készít marhaszeletet saját tervezésí, kicsit a kávéfőzőhöz hasonlatos kuktáján, s azt nem felejti ott. A tízhely kialudt, a fazék már hideg volt, a fedőt mégsem volt képes leemelni róla. Ekkor gondolkodott el azon, hogy mi is történhetett. A fazékban a gőz lecsapódott, és ismét víz lett belőle, vákuum keletkezett, ami alulról szívta a fedőt. Ebből már egyenesen következett számára, hogy nagy valószíníséggel építhető olyan gép, amelyben a lecsapódó gőz révén vákuumot lehet előállítani, s ezzel egy újfajta energiához jutni.
„Szárazföldi patkányok” vízi találmányai
A gőz erejét akarta megzabolázni Claude de Jouffroy, d’Abbans márkija az 1770-es években, amikor is egy gőzhajó építésének látott neki. Kezdetben elvarázsolta a madarak úszóhártyás lábainak hatékonysága, s ez majdnem vakvágányra irányította: gőz által mozgatott evezőrudakat tervezett hajójára. 1776-ban már tudta, hogy ez míködésképtelen megoldás, de csak 1783-ra forrott ki teljesen új ötlete. Ekkorra építette meg a Pyroscaphe-ot, melynek két oldalán egy-egy 3 méter átmérőjí lapátkereket helyezett el, megoldva azt a sok elődje számára legyőzhetetlen feladványt, hogy miként lehetne forgó mozgássá alakítani a gőzgép dugattyúinak egyenes vonalú mozgását. Hogy Jouffroyról vajmi kevesen hallottunk, annak igen prózai oka van. Bár a Saőne folyón végzett próbaútja során az új hajtás fényesen bevált, és a feltaláló beadványt is intézett némi támogatás reményében a francia kormányhoz, a pénzt soha nem kapta meg. A pecsétet az elutasító végzésre egy Perier neví elvetélt feltaláló – akkoriban kormánytanácsadó – nyomta rá, aki korábban csúfosan megbukott saját tervezésí gőzhajójával… A hajócsavar feltalálói és fejlesztői között két igazi „szárazföldi patkány” viszi a prímet. Josef Ressel cseh származású osztrák erdőmérnöknek egy hosszabb trieszti kirándulás alkalmával pattant ki az isteni szikra az agyából. Rájött, hogy ha az arkhimédészi spirál mozgását megfordítják, valószíníleg nagyobb tolóerő érhető el, mint az addig használatos lapátkerekek révén.
Az arkhimédészi spirállal Egyiptomban vizet emeltek, s Ressel klasszikus tükörötlete után logikusnak tínik, hogy ha egy szerkezet húzni tud, akkor tolni is. Még ott, Triesztben felbérelt két matrózt, akik az általa tervezett spirálokat forgatva járultak hozzá kísérleteinek sikeréhez. Nemcsak az ideális formát sikerült kidolgoznia, de legmegfelelőbb helyét is kijelölte a hajótesthez képest, miután kivágva abból egy darabot, a csavart a kormánylapát elé rögzítette. Talán már mondani sem kell, hogy 1827-ben szabadalmaztatott találmányát felajánlotta ugyan a francia haditengerészetnek, ám az nem látott benne fantáziát – így a hajócsavart az angoloknak újra fel kellett találniuk. 1837-ben Francis Pettit Smith – becsületes foglalkozására nézve farmer – Bristolhoz közel, a Temzén bocsátotta vízre többmenetes csavarral felszerelt hajóját, és az Admiralitás szakértői előtt megtartott bemutatón szerencsés kimenetelí balesetet szenvedett. A fából készített csavar egy fatörzzsel való ütközés során kettérepedt, mire Smith ijedtében leállította a gőzgépet. Azt remélve, hogy talán mégis eljut vele a partig, újraindította, s legnagyobb megdöbbenésére a hajó érezhetően gyorsabban haladt, mint a szerencsétlenség előtt: a csavar, megszabadulva a „sallangoktól”, hatékonyabban hajtotta előre a jármívet.
Arany helyett porcelán
Amikor Johann Friedrich Böttger Berlinben „bölcsek kövét” vásárolt egy Leszkarisz neví görögtől, rögvest elterjedt róla, hogy képes aranyat csinálni. Az alkimisták e gyanús, a XVII–XVIII. század fordulóján élt képviselője gyógyszerésznek tanult, ám szerencsétlenségére a kincstárát folyamatos háborúival kimerítő I. Frigyes fülébe jutott az adásvétel. Az uralkodó Böttgertől várta a kincstár újbóli megtöltését. Mivel az alkimista tisztában volt valódi képességeivel, inkább Wittenbergbe menekült. Itt elfogták, Drezdába vitték, s mivel nem volt hajlandó együttmíködni, a király bizalmasa, Fürstenberg herceg a Böttgernél talált kővel megpróbált aranyat előállítani. Kevés sikerrel. Böttger életébe ezek után egy felettébb mozgalmas szakasz köszöntött be, amelyet talán úgy lehetne összefoglalni, hogy változó sikerrel, de állandó jelleggel szökésben volt. Amikor épp őrizetben tartották, a király Tschirnhausent, a kor kiemelkedő fizikusát parancsolta mellé, aki porcelán- és üveggyártással szerzett magának hírnevet. 1707-től rendszeres kísérleteket végeztek, Tschirnhausen külföldi tanulmányutakra is indult. A fizikus 1708-ban meghalt vérhasban, ám Böttger öt hónappal később bejelentette, hogy ráakadt… a porcelán készítésének eljárására. Máig sem tisztázott, de valószínísíthető, hogy Böttger talált rá az ideális nyersanyagra, a kaolinra, Tschirnhausen pedig az égetés technikáját dolgozta ki.
