A kocsi és társai

Az Anyanyelvápolók Szövetsége folyóiratának, az Édes Anyanyelvünknek frissen megjelent, áprilisi számában olvasom azt a cikket, amelynek címe: Megszületett a coach magyar megfelelője.Hogy világosabb legyen, miről is van szó, idézek is egy mondatot  a cikkből:

„Néhány napja került sor a Business Coach Szakmai Közösség országos fordítási pályázatának eredményhirdetésére és a díjak átadására is: a coach kifejezésre kerestek ötletes és használható magyar megfelelőt.” Ehhez még hozzáteszem: a bírálóbizottság a legjobb magyar megfelelőnek az üzleti edző elnevezést találta.Az új szónak, illetve kifejezésnek e helyről is sikert kívánok, én azonban a következőkben nem a pályázatról, hanem az angol szó eredetijéről szólok. A kocsi szóról.Igen, a kocsi-ról! A szó ugyanis Magyarországról indult diadalútjára, s került be különféle jelentésmódosulásokkal számos európai nyelvbe. A német Kutsche hintót jelent, az olasz cocchio fogatot, a francia coche lófogatú személyszállító postakocsit (ez ma már régies), az angol coach pedig több mindent is: hintót, vasúti kocsit, (távolsági) autóbuszt, de edzőt is, amely jelentés szintén többszörös jelentésmódosulással alakult ki, s vezet el bennünket egészen a Business Coach Szakmai Közösség fordítási pályázatáig.

A kocsi szó gyökere a Tatáról délnyugatra elterülő, Komárom megyei Kocs község neve. E névre a 13. századtól kezdve vannak adataink. A község neve eredetileg személynév volt, mint számos más község neve is, s talán a ’kos’ jelentésí török eredetí szóval függ össze. A helynév -i  képzős származékára a 15. századtól van adatunk, mégpedig attól kezdve egyre több, ugyanis Kocs nemcsak szekérgyártásáról és szekereseiről nevezetessé vált település volt, hanem – már Mátyás korában! – a Buda és Bécs közötti kocsijáratnak egyik állomása is. A 15–16. századi hazai és külföldi történelmi adatok egyaránt azt tanúsítják, hogy a kerekeken gördülő, lóvontatású jármívek személyszállításra legalkalmasabb fajtája ezen a tájon alakult ki, és innen terjedt nyugatra.  
   
&Aacutem feltínhet olvasóimnak, hogy a magyar szavak közül mindeddig csak a kocsi-t említettem, írásom címében ellenben ott szerepel ez is: „és társai”. Nem véletlenül, ugyanis mondanivalóm további részében már nemcsak a kocsi-val, hanem a többi i-re végződő – a szakszeríség kedvéért hadd tegyem hozzá: változatlan töví – főnevünkkel is foglalkozom; olyanokkal, mint alibi, bácsi, bicikli, földi, holmi, kifli, muri, popsi, puszi, ulti, zárthelyi stb. Azt igyekszem bemutatni e szavak segítségével, hogy nyelvünk kohójában, ebben a hatalmas üstben örökösen fortyog valami. Lássuk csak, ez esetben micsoda!

A több mint negyedszázaddal ezelőtt megjelent Nyelvmívelő kézikönyvben van egy ilyen címszó is: birtokos személyragok alaki ingadozásai. Ebben a következőket olvashatjuk: „A több birtokra utaló személyragok tővégi i hang után régebben csak rövid – tehát j és a, e magánhangzó nélküli – változatukban voltak helyesek: kocsiim, kocsiid, kocsii, kocsiink, kocsiitok, kocsiik; kifliim stb. Ezek az alakok ma is választékosabb, irodalmibb hangulatúak, s előnyük a tömörség. A mai nyelvi szokás azonban annyira a hosszabb toldalékoknak kedvez, hogy ezek használata nemcsak hogy nem tekinthető helytelennek, hanem a közvetlen, keresetlen hangú megnyilatkozásokban stílusosabb is: kocsijaim, kocsijaid, kocsijai …; kiflijeim  stb.” Mint az idézetből kiderül, már a Nyelvmívelő kézikönyv készítésének éveiben is a bővebb, tehát a kocsijaim-, kocsijaid-féle alakok voltak gyakoribbak. Azóta már szinte csak ezek használatosak, s természetesen köznyelvinek számítanak. Mellettük „a szomszédék holmii”, „a gyerekek kiflii”, „a környék prostii” megfogalmazás szinte finomkodóan hat a holmijai, kiflijei, prostijai helyett.

&Iacuteme, ez egy olyan változás, amely nagyjából egy évszázad, tehát elég tekintélyes idő alatt, de mégis behatárolható keretek között ment végbe. Azért tágítom ilyen mértékben a határokat, mert a múlt század közepének jeles nyelvmívelője, Nagy J. Béla már a Magyarosan címí egykori nyelvmívelő lap egyik 1940. évi számában írt róla Kocsii, kocsijai címí cikkében, s már ő is megvédte a mások által szabálytalannak bélyegzett kocsijai formát. Sőt, nem is alaptalanul, összekapcsolta ezt a változást a mássalhangzós végí főnevekben a 19. században végbement barátim > barátaim, villámidat > villámaidat típusú változással. Azt azonban hangsúlyozta, csakúgy, mint a Nyelvmívelő kézikönyv is, hogy a magánhangzóra végződő szavak közül egyelőre csak az -i végíek ilyen toldalékolása fér össze az irodalmi nyelvszokással. Az utcájai, ekéjei stb. formák még népiesek, nyelvjárási ízíek.

Csakhogy azóta ismét teltek az évek, évtizedek, és sok víz lefolyt a vén Dunán. Azt nem mondom, hogy ma már a nem i-re, hanem egyéb magánhangzóra végződő szavakra is kiterjedt ez a toldalékolási szokás, vagyis a megszokott adui, kesztyíi, sárhányói formák mellett, sőt helyett ez a módi: adujai, kesztyíjei, sárhányójai. Az 1994-ben megjelent Magyar ragozási szótár még csak az -i végí névszók ragozási táblázatában tünteti fel a -jaim, -im váltakozást, egyéb magánhangzóra végződő szavaknál nem. Aki azonban figyel a mindennapi beszéd ilyen apróságaira is, annak fülét már meg-megütik efféle alakok. Nekem metrón utazva tínt fel két idős nő beszélgetéséből ez a mondattöredék: „már az unokájaim is felnőttek…” Egy hajnali rádiómísorból ezt a mondatot jegyezhettem föl: „Hiába van, hogy valakinek jó szőlője van, ha a hordójaira nem figyel oda.” Ugyancsak a rádióban hangzott el ez a mondat: „Vásáry Tamásnak már nem volt ismeretlen ez a hely, ugyanis korábbi turnéjain már többször szerepelt ebben a koncertteremben.” Ismétlem: ez még nem része a nyelvi normának, de számolnunk kell azzal, hogy idővel ez is része lesz. Jöhetnek majd az olyan alakok, mint ásójaim, batyujaid, csészéjei. Nem baj, ha jönnek. Ez nem nyelvromlás, hanem egy természetes folyamat: nyelvi változás. De a belőle kisarjadt szóalakok köznyelviekké csak akkor lesznek, ha már ugyanúgy elterjedtek, mint napjainkban a bulijai-, mozijai-, profijai-, puszijai-félék.