A színpad árnyékában

Kifogyhatatlan anekdotairodalmunk szerencsére nem csupán a reflektorok fényében állókat örökítette meg. Emlékmorzsák, legendatöredékek elevenítik fel a porondok s színpadok árnyékfiguráit, azokat, akiknek csupán sziluettje suhant át néha-néha a bársonyfüggöny mögött.Díszletezők, kellékesek, súgók, portások és büfések élete zajlott csendben a színházak falai közt. Ki gondolná, hogy a századelő nagy színészei a teátrum portásához folyamodtak kölcsönökért, hogy legjelesebb primadonnáink bérelt tapsnokokkal ünnepeltették magukat, és talán azt sem feltételezné a kívülálló, hogy a súgók születésnapját néhány színész pontosan a fejében tartotta, hogy a jeles napon busás ajándékokkal kedveskedhessenek szolgálataikért…

Kézcsók a klakkőrtől
A régi idők színházának tipikus alakjával kezdjük most a sort. Ezen elfeledett, manapság nem is ismert foglalkozás ízői igencsak fontos szerepet töltöttek be a múlt század mívészeti életében.A klakkőrök valaha a teátrumok fizetett munkásai voltak. Nem hurcoltak, nem cipeltek semmit, nem volt bejárásuk az öltözőkbe sem, sőt, a színfalak mögött is csak ritkán bukkantak fel. Valahol a nézőtér egy frekventált részén foglaltak helyet, hogy minél tökéletesebben teljesíthessék küldetésüket. &#336k voltak ugyanis a fizetett tapsolók, akik már a verselő Néró császárnak is jó szolgálatot tettek annak idején. Fellelhetőségük Budapest bármely, század eleji (elsősorban zenés) színháza volt, tevékenységük pedig mindössze néhány órán át, úgy este héttől fél tízig – vagyis a mísor ideje alatt – tartott. Munkáltatójuk, a címszerepben ékeskedő bonviván vagy primadonna, előszeretettel fizetett az „áltapsolóknak”, akik kellő időben üdvrivalgást tettetve istenítették a színész játékát. De a klakkőrök akár meg is buktathattak egy darabot, vagy legalábbis megzavarhattak egy előadást.

Köztudomású volt színházi berkekben, hogy Márkus Emília és Jászai Mari, a Nemzeti Színház két színésznője hadban állt egymással. Ezért aztán a rendezők csak félve engedték őket együtt a színpadra.1902-ben, Rákosi Jenő Tágma királynő címí darabjában végül elkerülhetetlen tragédia történt. A címszerepet Jászai játszotta, Márkus Emília pedig egy fiatal lány szerepét alakította. Az ifjú színésznő talán maga sem gondolta volna, milyen kegyetlen helyzettel kell hamarosan megküzdenie: miután megjelent a színen és belekezdett volna monológjába, zúgó taps tört fel a karzatról. Márkus ekkor még azt gondolhatta, hogy rajongói köszöntik őt így, ám a második próbálkozásra sem sikerült elmondania szövegét. Jászai Mari bérencei egyszeríen belefojtották a szót, s csak percek után – amikor a mívész már szinte félájultan hebegett – engedték megszólalni. Márkus zokogva rohant a színfalak mögé, ahol a díva, Jászai Mari állta útját.

– Nos, bizony ügyesebb klakkot is fogadhattál volna magadnak! – mondta gúnyosan, noha nyilvánvaló volt, hogy az ő emberei ügyeskedtek a háttérben.A klakkőrök iparágba szerveződtek, akárcsak a rikkancsok ez idő tájt. Vezetőjük, egy idősebb, rutinos, gyakorlott klakkőr felvette a rendelést, ha külön igények akadtak – úgy mint a kiabálás tónusa, ereje, a tevékenység időtartalma – azt is lejegyezte noteszébe, aztán kis munkásainak (gyakran nagyobb utcagyerekeknek) kiosztotta a feladatot. A klakkőr címe bizonyosan piros betível szerepelt egy-egy mívész noteszében.Néhányat név szerint is ismerünk közülük: Pest leghíresebb klakkfőnökét Wridinger Henriknek hívták. Félszázados míködését egészen pontosan 1863. április 30-án kezdte meg a Nemzeti Színházban. A kis úriember elmúlt nyolcvan éves, amikor még mindig megjelent egy-egy bemutatón. Közel kilencven opera és operett szövegét, zenéjét fújta kívülről. Akár maga is eljátszhatta volna a szerepet. &Iacutegy aztán ütemre pontosan tudta, mikor kell intenie tapsnokainak. Akárcsak egy karmester, úgy irányította csapatát. Kezét végszóra megemelte – persze csak egészen enyhén, jelzés értékíen –, vagy biccentett fejével, esetleg köhintett. Ahogy kiadta a parancsot, a karzaton felzúgott a taps és az ováció. Aztán ügyesen, egy ismételt kézmozdulattal lezárta a produkciót.Gyakran előfordult, hogy a tapsnok maga ajánlotta fel szolgálatait. És az is megesett, hogy a mívész visszautasította a kecsegtető lehetőséget. Erre példa a következő történet: Valamikor a 20. század elején alacsony, kis emberke nyitott be Küry Klára, a Népszínház primadonnájának öltözőjébe, majd névjegyet adott át a mívésznőnek.

Tenyeres Vazul

magán-klakkőr
kétszeri hálaoklevél tulajdonosa
Elvállal mindennemí zajos
színházi és Hangverseny
siker-kicsikarást, úgy helyben,
Mint vidéken és külföldön is

A mívésznő elolvasta a cédulát, majd sajnálattal közölte az emberkével, hogy ő soha nem alkalmazott efféle szakembert, és eztán sem tenné. Mire Tenyeres Vazul kézcsókkal búcsúzott, és szomorúan kioldalgott a teremből. Még egy pillanatra azért hátrafordult: Legalább egy cipőt tessék nálam rendelni, mert én cipész is vagyok ám!

A portás uzsorája
A színháztörténet egyik legkülönösebb portása, Steinberger úr, azon túl, hogy maradéktalanul ellátta feladatát, ismerőst és ismeretlent is kellő tisztelettel köszöntött, készségesen beszélgetett az unatkozókkal, vagy a ráérő mívészekkel, magánbankot is üzemeltetett öltönye alatt. Steinberger Ede hitelezett, kölcsönzött bárkinek – jókora uzsorakamattal megtoldva az összeget. Márpedig a színészek gyakran küzdöttek anyagi gondokkal, főleg a kártya vagy a költséges esti programok vitték el pillanatok alatt a gázsit. Ede egy füzetbe vezette fel, kinek, mikor, mekkora összeget adott, a lejárat idejét pedig szigorúan vette. Ha valaki késett, és nem törlesztette idejében a tartozást, két lehetőség állt fenn: megemelte a kamatot, így a mívésznek olykor dupla, tripla pénzt kellett megtérítenie, vagy fizetéskor, amikor a gázsikat kiosztották ő is megjelent az iroda ajtajában, tenyerét mutatva a távozó adósnak.Ha a mívészek kártyapartit rendeztek, és vesztésre álltak, nem kellett a bankba vagy egy pesti uzsoráshoz rohanniuk. Felálltak asztaluktól, pillanatnyi türelmet kérek, aztán irány a porta. Az illető nem jött zavarba, nem szégyenkezett. Erre ugyanis semmi szükség nem volt. Csak röviden közölte az összeget, Ede pedig megállapodás ellenében már ki is emelte zakója zsebéből a pénzt.

Egy alkalommal S. S. epizódszínész felesége kereste fel a portást. A színész ugyanis előző este elkártyázta gázsiját, és üres zsebbel tért haza. Otthon azt állította feleségének, hogy a portás anyja megbetegedett, súlyos tüdőbajjal kezelik a délpesti kórházban, mire az asszony megsajnálta Edét, és finom tyúkhúslevessel állított be hozzá. A férfi eszegette a forró levest, a nő pedig szánakozva nézte. Amikor az asszony a beteg felől kérdezősködött, Steinberger félrenyelte a levest, és köhögni kezdett. Menten sejtette, mi történhetett, így puhatolózni kezdett, honnan is tud a tragédiáról. Másnap a portás fütyörészve köszöntötte a színészt. Ravaszul rásandított, talán még a tenyerét is megdörzsölte. Hónap elején aztán követte S. S. epizodistát a direktor szobájába. A színész leszámolta neki a tartozást, Steinberger azonban nem tágított.
– Mire vár még Steinbergerkém?
– Csak arra a kétszáz forintra, amit az anyukám gyógyítására tetszett ígérni.
S. S. félt Steinberger bosszújától, attól, hogy leleplezi őt, ezért leperkálta a portásnak az összeget.

A büfés színikritikus
A büfé mindig a színházak egyik legintimebb, legsajátosabb zuga volt. A teátrumok étkezdéinek sehol utol nem érhető atmoszféráját azonban nem csupán az éjszakázó vendégsereg, sokkal inkább maga a büfés személye teremtette meg.
&Iacuterók, költők, színészek számos olyan nagylelkí, adakozó, bohém pincért örökítettek meg, akik lélekbúvárokat meghazudtolóan, pontosan tudták, kivel, hogyan kell bánni, kit hogyan kell megközelíteni, megszólítani, a mívész szeme-pillantásából tudták, hogy erős feketét, netán lágyabb kávét és tejet szervírozzanak, hogy maró vodkával hígítsák világfájdalmát, vagy csupán az alkohol illúzióját keltve egy kis rumot hevítsenek fel karamellel, vízzel és cukorral a pihenni vágyónak.A vendéglátósok és bohémek habitusa gyakran találkozott egymással, s ebből számos kellemes kapcsolat született. Barátság ritkábban. És ez nem is a mívészeken, sokkal inkább a vendéglátósokon múlt, akik rendszerint megtartották a három lépés távolságot.A negyvenes évek végén került a Nemzeti Színház büféjébe özvegy Harter Józsefné, aki elsősorban ételkülönlegességeivel hívta fel magára a figyelmet. A sváb asszony általában így fogadta az éhes színészeket: „Hát akkor mit adjak én most itt maguknak?” Specialitása volt a szójabab és a kenőcs – a mívészek legalábbis így hívták, valószíníleg májkrém vagy físzerezett sajtkrém lehetett –, amit kenyérre kenve tálalt.

Harterné főztjét aligha tudnánk ma visszaidézni, ugyanis kizárólag saját recept szerint alkotott. Büféjében nem készpénzzel fizetett a vendég, hanem felírással. Hartike – így hívták színészei – egy füzetbe vezette, ki mennyit fogyasztott, aztán hónap elején, a gázsiból mindenki törlesztette tartozását. Vagy adós maradt – akár egy életen át. Ilyenek is akadtak. Segédszínészek vagy statiszták bátran fogyaszthattak Harterné konyhájáról hitelre. Az asszony lelkiismeretükre, és jó szerencséjükre bízta, hogy fizetnek-e valaha neki. Hogy miért volt ilyen jólelkí, mindez nem megmagyarázhatatlan kérdés. Sokkal inkább megfejtendő, hogy miből fedezte az étkeket.A visszaemlékezők Hartikét soha nem látták ücsörögni, pihengetni. Fehér köpenyében tiszteletteljesen álldogált a pult mögött. Hamar megtanulta, ki mit szeret igazán, mi a kedvenc  csemegéje: így aztán a színház ügyelőjének, Zsolt Istvánnak puncsos mignonnal kedveskedett, Tőkés Annának pedig minden nap félretett néhány másnapos zsemlét. A mívésznő ugyanis nagyon vigyázott a kalóriákra, ezért friss, finom, ropogós zsemle helyett, csak szikkadt, száraz, ízét vesztettet evett. A piásoknak és gyomorbajosoknak mindig tartogatott egy kis gyomorkeserít.
 
Tudta, ki szegény, kinek kell nagyobb kanállal mernie a levest, kinek kell dupla adag kávét tölteni a poharába, és jobban meglöttyintenie a tejszínes csuprot. Hogy ki cukros, tej- vagy lisztérzékeny. Számukra külön finomságokat készített. A színház büféje a hatvanas években megszínt, Harternét pedig a nézőtéri ruhatárba helyezték át, innen ment nyugdíjba. A mívészek meghálálták Harterné nagylelkíségét, s idősebb éveire maguk közé vették az Ódry &Aacuterpád színészotthonba. Több teátrumban is büféskedett a múlt század fordulója táján Geiger bácsi, arcát jól ismerték a színházba járók, így kis túlzással már-már kelléke volt az előadásoknak. A szünetekben derís arccal kínálgatta nem is akármilyen portékáját: a legpuhább kuglófok, a legandalítóbb ízí torták, a legvarázslatosabb feketék, és a legkülönlegesebb szendvicsek kellemes érzéssel töltötték el a közönséget, így még az is elégedetten ült vissza a szünetek után székébe, aki az előző felvonásban ásítozott, vagy nemtetszését jelezve mozgolódott, netán köhécselt, vagy egyszeríen bekiabálásokkal zavarta meg a játékot. Geiger süteményeitől ez a néző is megenyhült, és – jobb híján – a finom falatokra gondolt, képzeletében felidézte az aromákat, vagy keresgélt szája szegletében egy pontot, ahol még némileg érezhető volt a finomságok íze.Geiger bácsi amatőr színikritikus is volt. Ha lehet a legkülönlegesebb és legsajátosabb, aki csak valaha termett. Az öreg ugyanis nem a produkciók minősége, a színészek alakítása alapján ítélkezett, hanem a felvonások száma szerint.

A Lysistrate előadása után, ha odament hozzá valaki, és megkérdezte tőle:
– Na, milyen a mísor Geigerkém? – az öreg valahogy így választolt: – Borzalmas, nem embernek való. Mindig is mondtam, hogy ezek a németek nem tudnak írni!
Persze, hiszen a darab mindössze két felvonásból és egy szünetből állt, így a büféshez csak egyszer látogattak el a vendégek, és a nyakán maradt a több tucat sütemény és szendvics jó része.Bezzeg a Sasfiók! Ez volt Geiger bácsi egyik kedvenc darabja (a Magyar Színházbeli előadás főszerepét Sarah Bernhardt játszotta). Ha megkérdezték az öregtől: „Hogy tetszik a mísor Geiger bácsi?”, ő áhítattal válaszolt: „Remek! Ennél jobbat soha nem írtak még, mindig mondom én, hogy a franciák, azok tudnak írni!”. Mindenkinek ajánlotta: a hentesnél, az újságosnál, a cipésznél és a borbélynál is magasztalta a mívet.Persze, hiszen az előadás hat felvonásból állt, s mire véget ért, úgy éjfél körül, a vendégsereg az utolsó morzsáig kiürítette Geiger büféjét…

Ha a súgó szereti az embert…
&Uacutejházi Ede különösen jó viszonyban állt a súgókkal. Gyakran volt rájuk szüksége, így már-már baráti kapcsolatot tartott fenn valamennyivel. Bános Tibor közlése szerint még születésnapjuk és névnapjuk dátumát is feljegyezte, és mindig ajándékokkal készült a jeles napokra.&Iacutegy aztán soha nem kellett rettegnie, hogy a súgó netán nem figyel rá oda kellő képpen, elbóbiskol, vagy elkalandozik a figyelme. Ha &Uacutejházi a színen volt, a kis lukban kukucskáló ember mindig a lehető legteljesebben ellátta feladatát, és úgy artikulált, hogy a színész a legkevesebb fáradtsággal is megértse a szöveget.Egy premier előtt Márkus Emília megkérte a súgót, hogy neki ne súgjon, mert tudja a szerepet, s csak megzavarná vele a produkciót. Gál Gyula arra utasította az embert, hogy csak a mondatok kezdő szavait adja fel, a többit tudja magától is.
&Uacutejházi Ede hosszan s mélyen hallgatott, mire Márkus Emília nekiszegezte a kérdést:
– Maga Edus, nem beszél a súgóval?
– Én, már hogyne beszélnék? Azzal odalépett az emberkéhez:
– Nekem súgjon csak fel minden szót hangosan és érthetően. Én pedig aztán majd meghányom-vetem magamban, hogy mit közöljek belőle a közönséggel.

A súgóra gyakran csak babonából volt szükség, a színésznek biztonságérzetet adott a kövérkés lukban megbúvó alak, a papírsercegés, a szírt lámpafény. 1933-ban előrelátható tragédia fenyegette a Magyar Színház egyik sikerdarabját. A húsvéti ünnepek idején a szombat esti körmenetben leállt a forgalom, a súgó pedig valahol elkeveredett a tömegben. Bólyai Pál színházigazgató felforgatta a pesti utcákat, felcsapta a taxik ajtaját, bekukucskált minden egyes villamos ablakán, ám elveszett súgóját sehol nem találta. Riadóztatta a többi súgót, felcsöngettetett a lakásukra, de az ünnepek miatt senkit nem lelt otthon.Ahogy a színpadon járkál fel és alá, remek ötlet jutott eszébe: elkapta az egyik rakodómunkás fiút, letessékelte a súgólyukba, és közölte vele, hogy a világért se mukkanjon meg, akármi is történik.Aznap este a színészek egyetlen baki nélkül végigmondták szövegeiket. Tették azt már vagy századik alkalommal. Az igazgató azonban pontosan tudta, ha észreveszik, hogy mankó nélkül, álsúgóval zajlik az előadás, bizonyosan belesülnek a szövegbe.

A múlt század  második felének néhány súgóját már név szerint is ismerhetjük. Hála az önéletrajzoknak, számos színész szívesen emlékszik vissza kedvenc súgójára. Itt van mindjárt  Déry Hugóné, a kicsi, pufi asszony, ki a haját copfba fogta. Bólyaihoz hasonlóan, ő is jó pszichológus volt, pontosan tudta, hogy a színésznek csak a biztonságérzetét adja a súgó, nem a szövegtudását. &Iacutegy aztán csendben, végtelenül harmonikus, nyugodt arccal ült a lyukban, és egy árva szót nem szólt. &Aacutem ha valaki elakadt, azonnal, leheletnyi pontosan  súgta a szót, a mondatot. Szövegkönyv nélkül is. Papp János valóságos pantomimsúgó volt, a televízió is foglalkoztatta. Nem szavakkal, hanem gesztusokkal, testbeszéddel súgott. &Uacutegy járt a keze, a lába, az arca, hogy a színész mindig kitalálta mondandóját. B. É – nevét takarja monogram – szubjektív súgó volt, érzelmeire hagyatkozva döntötte el kinek súg, és kinek nem. Ha valakit kedvelt, annak minden egyes gesztusát, mimikájának legapróbb mozzanatait is figyelemmel követte, és az illető szemrebbenéséből már tudta, hogy segítenie kell. De ha valaki ellenszenves volt neki, nem úgy szólt hozzá, vagy egyik kedvenc színészéhez, ahogy azt elvárta volna, akkor a szerencsétlen mívész pilloghatott, köhintgethetett a bajban. A súgó mélázó tekintettel a semmibe meredt, és egy árva szó nem hagyta el a száját. Nem segített, nem súgott. Hogy miért nem rúgták ki munkaköréből? Ez senkinek nem jutott eszébe. Mert szerették a színészek, akiket pedig nem tüntetett ki figyelmével, azok jobban tették, ha betéve megtanulták a szövegkönyvet…§

  • Kibédi köhögése…
    Szalay Károly jegyezte fel azt az anekdotát, mely szerint Steinberger úr sokáig haragudott Kibédi Ervinre. Ennek jeléül távolságtartó, kimért, és túlontúl udvarias volt vele. Végül Hlatky László színmívész közölte Kibédivel, hogy Ede bácsi azért nem kedveli őt, mert még soha nem kért tőle kölcsönt. Ha csak ezen múlik Steinberger jókedve! Kibédi azonnal a bejárathoz sietett. A portás tárt karokkal, széles mosollyal fogadta:
    – No, mennyi kell? – Ezer forint – válaszolta a színész, mire Ede bácsi gyorsan leszámolta neki a pénzt, helyesebben csak nyolcszáz forintot, a többit előre levonta uzsorakamatnak. Kibédi eltette a bankókat, az öreg pedig megkönnyebbülve, szívélyesen kezet fogott vele. A színész hirtelen krákogni, majd köhögni kezdett. A portás arca elfehéredett:
    – Na, na! Na, na! Csak ne köhögjünk! – hebegte. Azon nyomban megbánta, hogy Kibédi Ervinnek pénzt adott kölcsön, és alig várta a másnap reggelt, hogy a mívész egészsége felől tudakozódjon…Visszhang A Városi Színház Csongor és Tünde előadásán Szabó Sándor, és a Mirigyet alakító Gobbi Hilda játszott. Tisztán hallották, amint a súgó motyogja a szöveget, így zökkenőmentesen mondták szövegeiket. &Aacutem amint a színésznő a súgólyuk fele nézett, döbbenten vette észre, hogy a lyuk üres. A súgó egyszeríen elfelejtett bemenni az előadásra. A két színész hirtelen megbénult, elakadt, egymást kisegítve, bukdácsolva, hebegve folytatták az előadást. Ha nem veszik észre, hogy üres a súgólyuk, talán soha nem jönnek rá, hogy a darab elején saját visszhangjukat hallották és tévesztették össze a súgó hangjával.