Szociális fájdalom: a szégyen

Alighanem a szégyenre is igaz, amit Augustinus mondott az időről: tudom, mi az, de nincs is nehezebb, mint elmagyarázni. Olyasmi, amit egymásnak, illetve maguknak okoznak az emberek. Felismerhetjük önmagunkban és másokban is, meg tudjuk különböztetni heves és kevésbé heves fokozatait, mérni azonban nagyon nehéz.A pszichológiában tudomásom szerint nem áll rendelkezésre valamiféle s-skála, amelyen megmutathatnánk a mindenkori szégyen intenzitását. Márpedig úgy tínik, mégiscsak olyasmiről van szó, ami leginkább a pszichológia tárgykörébe tartozik. Pszichikai jelenség, amelynek ugyanakkor nyilvánvaló módon megvan a fizikai oldala (elég az elpirulásra gondolni), és ami legfontosabb, a szociális oldala is.Az alábbiakban mindezeket négy kérdés segítségével próbálom meg némileg feltérképezni. Először is: mi történik, amikor az emberek szégyellik magukat? Vagyis, más szóval, mik a szégyen megjelenési formái? A második kérdés a szégyen kiváltó okait firtatja. Mitől szégyellik magukat az emberek? S vajon, így szól a harmadik kérdés, milyen funkciói vannak a szégyennek? A szégyen kellemetlen tapasztalat, senki sem szégyenkezik jókedvében; és mégis mindenkivel előfordul, hogy szégyenkeznie kell. Mi ennek a magyarázata? Hogy lehet valami kellemetlen dolog mégis ennyire általánosan emberi? Végül röviden egy negyedik kérdésre is kitérek: vajon az utóbbi időben tapasztalhatók-e változások a szégyen megjelenési formáiban, esetleg kiváltó okaiban, illetve funkcióiban?

…megjelenési formái
Mi történik, amikor emberek szégyenkeznek? Miről ismerhető fel a szégyen? Ha ilyen általános jellegí kérdéseket teszünk fel, először is ildomos fenntartással élnünk, szem előtt tartva azt, amit Carry van Bruggen oly találóan megfogalmazott: „Nincs más lét, mint más-lét.” Ezek a szavak minden bizonnyal igazak a szégyenre is. Nincs két teljesen azonos szégyentapasztalat, minden szégyentapasztalat egyedülálló, más.Ugyanakkor olyan szégyentapasztalat sincs, amely teljességgel egyedülálló volna. Nem is lenne értelme szégyenről beszélni, ha ezek nem utalnának bizonyos, a szégyentapasztalatokban általánosan felismerhető ismertetőjegyekre. Való igaz, a tudomány roppant megosztott abban a tekintetben, hogy mit is kell szégyenen értenünk. Heleen Terwijn egy csokorra való definíciót idéz a szakirodalomból, s ezek jócskán eltérnek egymástól. De áttekintéséből az is kiderül, hogy a különböző felfogások egy ponton mégis megegyeznek: mindegyik meghatározásban olyan negatívnak tapasztalt érzésről van szó, amelynek valamiképp a hiba, a mulasztás, a kudarc tudatához van köze. A nyomorúságos érzés, hogy tökéletlenek vagyunk, hogy kudarcot vallottunk – végső soron erről van szó minden alkalommal, és ettől az érzéstől nem választható el a félelem, hogy mások nem fogadnak el, hogy nem tarozunk közéjük, hogy kegyvesztettek leszünk.

Hogyan nyilvánul meg ez az érzés? Az érzelmekben Frijda a mások befolyásolására irányuló viselkedés megnyilvánulásokkal, nevezetesen az alárendelődés kimutatásával hozza összefüggésbe a szégyen jeleit. Azt írja: „A szégyen és a bíntudat szakirodalomból ismert leírásait helyénvalóbb volna az alárendelődő viselkedés példáiként felfogni: lehajtott fej, lesütött szem (vagy leszegett fej és felemelt tekintet), kezek a test mellett, a nyilvánvaló tétlenség pozíciójában.” Mindebben tényleg felismerhetjük a szégyen jeleit; Frijda azonban a következő mondattal folytatja: „Ezek a kifejezésmódok nem specifikusan a szégyen vagy a bíntudat sajátjai.” Mint ahogy másutt is leszögezi, a szégyen nem ismerhető fel a maga specifikus voltában. De azt sem mulasztja el megjegyezni, a képzőmívészetekben van konvenció a szégyen egyfajta stilizált, jól megkülönböztethető ábrázolására. Annak érzékeltetésére, hogy valaki szégyenkezik, az illetőt kicsinyítik, és elfordított arccal mutatják.

Végül egyetlen ismertetőjegy marad, amely a szégyen kizárólagos megnyilvánulási módja, ez pedig az elpirulás.

Eddigi ismereteink szerint kizárólagos emberi tulajdonságról van szó: az arcban és közvetlen környezetében kitágulnak a véredények, és ez az oka annak, hogy a bőr – legalábbis a fehéreknél mindenképpen – kivörösödik. Főleg a zavar és a szégyen válthat ki elpirulást. Hogy miért van így, nos, ez olyan kérdés, amelyen már sokan törték a fejüket, köztük nem kisebb elmék, mint Charles Darwin. Ennek ellenére Frijda kénytelen megállapítani, hogy a szégyen „gyakori és feltínő reakcióminta, amelyet azonban nem nagyon értünk”. Szerencsére ez sem tartotta vissza a remek kijelentéstől: „Arra a kérdésre, hogy »Mondd, el szoktál pirulni?«, az elpirulós ember elpirul.”Az emberek nemcsak akkor pirulnak el, ha valami kellemetlen éri őket, hanem akkor is, ha megdicsérik őket, vagy ha szerelmesek. Darwin szerint ezekben a helyzetekben az a közös, hogy valamilyen ítélet játszik bennük szerepet. Frijda viszont egy további formáját is említi az elvörösödésnek, azt, amikor valakit elönt a harag, és ettől szalad arcába a vér. És itt megint csak arra az óvatos tudományos következtetésre jut, hogy megoldatlan problémával van dolgunk. Méghozzá olyannal, amiben valami ellentmondásos is van. Kézenfekvő ugyanis, hogy a szégyenkező emberek észrevétlenek akarnak maradni. &Oumlsszehúzzák magukat, el akarnak rejtőzni, legszívesebben tényleg a föld alá bújnának. Az elpirulás viszont feltínő. Lehetséges talán, hogy az elbújhatnék összes többi gesztusa, az hogy valaki az arca elé kapja a kezét, hogy olyan kicsire húzza magát össze, amilyenre csak tudja – mindez felfogható a figyelemfelkeltés módjaiként is? Néha éppen szégyenreakcióik teszik az embereket a szokásosnál láthatóbbá. Ebből pedig egyenesen következik a kérdés: tulajdonképp nem ellentmondásos dolog kimutatni a szégyent?

…a kiváltó okai
Hogy jobban megragadhassuk a problémát, előbb fel kell tennünk a kérdést, milyen szituációkban, milyen okból és kivel szemben szégyenkeznek az emberek. Heleen Terwijn szerint a szégyen mindig az oda nem tartozás és a fenyegető elutasítás érzésével függ össze. Végső soron, mint minden érzelmet, ezt az érzést is maguknak okozzák az emberek.
A szégyen esetében azonban rendszerint többről van szó: ezt az érzelmet egyszersmind egymásban váltják ki az emberek. Megszégyenítik egymást. A gyerekek kiváltképp jók ebben; kölcsönösen roppant mód meg tudják szégyeníteni egymást – mint ahogy szenvedni is rettenetesen tudnak a szégyentől. Vagyis egyszerre mutatnak nagyon nagy fogékonyságot a szégyenre és nagy képességet a megszégyenítésre. És persze a felnőttek részéről is érheti őket megszégyenítés…A szégyenérzet felkeltésében nem mindig játszik szerepet a nyilvános rosszallás. Thomas Scheff olyan emberek reakcióit vizsgálta, akiket „kandi kamerával” húztak csőbe. Abban a pillanatban, hogy rájöttek, mi történt velük, a szégyenről tanúskodó tipikus reakciókat mutatták: elfordították az arcukat, szemük elé kapták a kezüket, lehajoltak – egyszóval megnyilvánulásaik arra vallottak, hogy tudják: „felsültek” a többi ember előtt, akik hamarosan látni fogják a mísort. Gesztusaik, amelyekkel (meglehetősen sztereotip módon) kisebbítették önmagukat, arra emlékeztetnek, mint amikor valaki megpróbálja magát kivágni egy szorongató helyzetből, megpróbálja a lehető legjobbat kihozni belőle.

A „kandi kamera” szituáció átmeneti jellegí, és hangsúlyozottan csak „ártalmatlan tréfának” szánják. Scheff példái között jóval keservesebb helyzetek is szerepelnek, melyek áldozatai sokkal csúnyább kutyaszorítókba kerültek. Házaspárok kerülhetnek például a megszégyenítés és bosszú spiráljába, ahonnét már nem látszik kiút. Adolf Hitlerről írt életrajzi esszéjében Scheff úgy vélekedik, hogy Hitler rögeszméi fiatalkori traumáknak tulajdoníthatók, amelyek feldolgozatlan szégyent hagytak maguk után. Scheff Helen Lewis nyomán az „unacknowledged shame” fogalmát használja, amelyet Louis Tas találóan „tagadott szégyennek” fordít. Scheff elméleti vizsgálódásaiban feltínően hasonló kép rajzolódik ki a szégyenről, mint amilyet Rushdie fest róla azonos címí regényében. A könyvben csak úgy burjánzik az elfojtott szégyen, amely neheztelésként szunnyad, hogy időnként eszeveszett dühkitörésekben vezetődjön le. A könyv egyáltalán nem cáfol rá a címére: át- meg átszövik a szégyen és a megszégyenítés motívumai.Nem is oly távoli még az az idő, amikor Európa vidéki területein, így Hollandiában is előfordultak intézményesített megszégyenítő szertartások, népítéletek, charivarik  formájában. Az ilyen népítéleteken nyilvános megaláztatásnak tettek ki olyan embereket, akiket a falubeliek bínösnek találtak valamilyen normaszegésben, például mert házasságtörést követtek el. Az áldozatot az est leszálltával elővezették a házából, majd szégyenszemre szamáron vagy trágyás taligán éktelen lármát csapva végigvitték a falun. Aki ilyen helyzetbe került, azt egy időre kitaszította a közösség; de visszatérhetett oda, ha a későbbiekben megtartóztatta magát az olyan viselkedéstől, amiért nyilvánosan megszégyenítették.

…a funkciói
A megszégyenítés szégyenhez vezet, ez a szégyen pedig nem más, mint a tökéletlenség nyomorúságos érzése, amelyet az egyén sorsába beletörődve szenved el, mint ahogy a népítéletek alkalmával trágyás taligára rakott emberek számára is feltehetőleg az volt a legokosabb, ha fejet hajtottak a sorsuk előtt. A népítéleteken a nyílt megszégyenítés volt a cél. Manapság a megszégyenítés gyakran ennél finomabb módon történik, ami ahhoz vezethet, hogy az emberek a helytelenítés mégoly halvány jelzéseit is sokkal súlyosabbnak fogják fel, mint amilyennek szánták őket, vagy olyankor is megszégyenítve érzik magukat, ha mások semmilyen jelét sem adták rosszallásuknak. Milyen funkciói lehetnek tehát a valóságos vagy képzelt megszégyenítésen alapuló szégyen mindeme formáinak? Ahhoz, hogy megválaszoljam ezt a kérdést, egy egyszerí feltételezésből szeretnék kiindulni: a szégyen szociális fájdalom. A fájdalomról szintén nehéz pontosan és nagy biztonsággal megmondani, milyen funkciói vannak. Tudjuk viszont, hogy a fájdalom többnyire sérülések vagy betegségek kísérőjelenségeként lép fel, és hogy ilyenkor minden esetben jelző funkciója van.

A fájdalmat elszenvedő személy észreveszi, hogy valami nincs rendben. &Uacutegy gondolom, így lehet a szégyennel is. A szégyen rossz hírt jelent. A szégyenkezőt arra emlékezteti, hogy valami balul ütött ki. Ráébred, hogy megütközést keltett, és most sebezhető, védtelen pozícióban van, kiszolgáltatva a többiek megingathatatlanul elmarasztaló ítéletének.

E tudat alapja, mint mondtam, képzelődés is lehet. &Aacutemde ebben az esetben is ugyanazt a hatást váltja ki: a személy saját magára van utalva, egy pillanatra teljesen egyedül marad, és ebben az elszigeteltségben magába szállhat. Ez az érem egyik oldala. Szándékosan többes számban használom a funkció szót, mivel a szégyen nemcsak „befelé” hathat, hanem „kifelé” is.

A többiek, akik az illető személyt akár tudatosan, akár öntudatlanul, akár szándékosan, akár akaratlanul szégyenkezésre késztették, jelzést kaphatnak a megszégyenítettől, hogy érti, mi zajlott le, és nem csak érti: bánja is. Értésükre adja, hogy elfogadja az ítéletet, és szenved tőle. Ez pedig jó hír a többiek számára.

Aki szégyenkezik, már nem tanúsít ellenállást, megadja magát. A szégyen kimutatása a belenyugvás egy formája – amivel természetesen sem azt nem akarom mondani, hogy az illetőnek nem kell hozzá belső harcot vívnia, sem azt, hogy nem maradhat utána hátra a harag üledéke. Éppen ellenkezőleg, de ideiglenes eredménye mégis az elutasító ítélet elfogadása. A szégyen ebben a tekintetben egészen más, mint amikor haragjában vörösödik el valaki, készen arra, hogy támadásba lendüljön; pontosan annak a reakciótípusnak egy formájáról van szó, amelyet a pszichológiai irodalom intropunitívnak nevez. A büntetés befelé sújt, és így lehetőség nyílik az alkalmazkodásra és a kibékülésre. Még az is előfordulhat, hogy az illető ki se várja a többiek ítéletét. Ahelyett, hogy hagyná a trágyás taligáig fajulni a dolgot, elejét veszi annak, hogy szájára vegye a világ. Viselkedésével előzetes szégyent mutat: szerény, félszeg, szemérmes lesz.A szégyen tehát úgymond két irányba hat. Egyfelől ott a szociális fájdalom, amelyet az érez, aki kiszolgáltatta magát a mások általi megszégyenítésnek (vagy csak tart attól), másfelől pedig a jelzések, amelyeket akkor küld valaki, ha fejére idézte a megszégyenítést: mutatja a többieknek, hogy törődik szemrehányásaikkal, és hogy így vagy úgy igyekszik felmentést kérni a szégyen alól.

&Iacutegy míködne tehát a szégyen, beleértve az elpirulást is. Nem más, mint a megszégyenítés folyamatára adott (de alkalmanként anticipáló jelleget is öltő) reakció, amelyet a többiek arra való felkérésként is értelmezhetnek, hogy az illetőt mentsék fel szégyene alól. Ezek szerint az alázat és megbánás kifejezéséről van szó. Aki szégyenkezik, jól tudja, hogy ki van szolgáltatva egy ítéletnek, amely akár végzetessé is válhat számára. Ebből fakadnak a jelzések: összehúzódik, el akar bújni, mutatja, hogy legszívesebben „elsüllyedne”, láthatatlanná válna – akárcsak azok, akik rájöttek, hogy „kandi kamerával” rajtakapták őket. Ilyesfajta reakcióknál nehéz különbséget tenni „természetes” és „tanult” gesztusok között. Hiszen mindenki szociális környezetben nő fel, ahol kiskorától kezdve látja, hogyan viselkednek mások egy-egy szituációban. A „spontán” és a „stilizált” nem állnak feltétlenül ellentétben; elég csak arra gondolni, hogyan fejezik ki örömüket a futballisták, miután belőttek egy gólt.Ez persze nem változtat azon, hogy a büszkeség vagy a szégyen érzése sokszor csak üggyel-bajjal leplezhető. Az elpirulás megint csak kiváló példa erre. Kevés ember képes uralkodni rajta. De épp e jelzés kétértelmísége árul el valami rendkívül figyelemreméltót a szégyen jelenségéről.

Az üzenet tipikus double bind: nézz rám, ne figyelj rám. Talán éppen ez az ellentmondásosság adhat magyarázatot arra, hogy miért nemcsak akkor pirulnak el az emberek, ha valami illetlenségen kapják őket, hanem akkor is, ha dicséretet kapnak. Hiszen ez is erősen felkavarhatja érzelmeinket: az ember tudja, hogy figyelnek rá, és hogy talán sok minden forog kockán. Aki szerénynek mutatkozik, alacsony téttel játssza a társadalmi játékot; az, aki szívesen sütkérezik a dicsőségben, megemeli a tétet. Ha valaki szerelmes, szintén sok minden forog kockán a számára; ilyenkor is nagyobb az esély az elpirulásra.De eleget szóltunk az elpirulásról, erről az oly kevéssé értett reakciómintáról. Térjünk vissza arra, amikor valaki felmentést kér a szégyen alól, amit fentebb a csorbát szenvedett szociális kapcsolatok helyreállításának kísérleteként értelmeztem. Gyakori, hogy az ilyen próbálkozások félresikerülnek – akár azért, mert a többiek nem ismerik fel, vagy nem készek honorálni a jelzést, akár azért, mert maga az illető nem értelmezi jól a jeleket, és nem veszi észre, hogy már elsimult a dolog. Ilyen esetekben kezd elburjánzani az a bizonyos tagadott szégyen, amelyről Scheff is ír, és amely olyannyira áthatja Rushdie Szégyenét. Ilyenkor a szégyen már nem időleges jelzés, hanem tartós állapot.

…változások
A megszégyenít szó egész „ártatlanul” csenghet. Remélem, sikerült kellőképp rávilágítanom, hogy korántsem ártalmatlan dologról van szó. A megszégyenítéssel az emberek mélységes nyomorúságba taszíthatják egymást és magukat is. A népítéletek és más megszégyenítő szertartások alkalmával nagyon súlyos dolgok történhetnek. Egész skálája van a megszégyenítésnek, a jószándékú helyreutasításoktól  a durva szidalmakon át a kemény és rettenetes megalázásokig, ami akár a csoportból való kitaszításig is fajulhat. Ez utóbbi pedig, főleg kisebb, elszigetelten élő közösségekben, sokszor nemcsak a szociális, hanem a fizikai halált is jelentette, mivel az illetőnek saját csoportján kívül jószerivel nem volt lehetősége a túlélésre. Nem csupán az újszülöttek csüngnek a szociális elfogadottság életfonalán; kicsi, zárt közösségek esetében ez mindenképp érvényes volt valamennyi csoporttagra. E tény érthetővé tesz egyes, az antropológiai irodalomból ismert eseteket is, mint például azét a fiatal trobriandiét is, aki öngyilkosságot követett el, miután házasságon kívüli viszonya kitudódott. Az ilyesféle esetek szívszorító jelentést adnak a „belehal a szégyenbe” kifejezésnek. A holland vidéken nem voltak ilyen rettenetesek a népítéletek, de még itt is előfordult, hogy a résztvevők elvesztették uralmukat a helyzet felett: nem volt rá biztosíték, hogy a mulatság nem ér-e halálos véget…Az a fajta kollektív megszégyenítés, amilyenre a charivarik és népítéletek alkalmával is sor került,

csak ott volt hatásos, ahol a megszégyenített személy számára nem volt kiút: sem másik közösség, amelyben menedéket kereshetett volna, sem valamely magasabb instancia, amely oltalmat nyújthatott volna számára.

A zárt közösségek felszakadásával e megszégyenítési rituálék is veszítenek életképességükből. Valószíníleg szabályként érvényes, hogy minél inkább differenciálódik a társadalmi struktúra, annál változatosabb lesz
a szociális ellenőrzés, és annál finomabb formákat ölt a megszégyenítés. Vagyis civilizáció és megszégyenítés bizonyosan kapcsolatban állnak egymással. Mindkettő megtalálható minden emberi társadalomban, de az adott társadalom kultúrájától és hatalmi viszonyaitól függően más-más formában.Ez a megállapítás újabb problémához vezet, mégpedig a szégyen és a bín, továbbá a szégyen- és a bínkultúrák viszonyának problémájához. Az a benyomásom, hogy – mindenekelőtt Ruth Benedict néhány passzusának befolyása alatt – nem egy szerző eltúlozza a szégyen és a bín különbségét, de legalábbis nem veszi szemügyre kellőképp a társadalmi fejlődés tükrében. A szégyen, ennyi remélhetőleg világossá vált az eddigiek alapján, nézetem szerint egyetemes emberi adottság. Megszégyenítési procedúrák minden társadalomban előfordulnak; lehetnek egyéni különbségek a fogékonyság mértékében, de aki teljesen érzéketlen a megszégyenítésre, annak időnként kemény szociális pofonokat kell eltírnie.

A szégyen és a bín közötti különbség, úgy vélem, elsősorban abban rejlik, hogy a bín szorosabban kötődik bizonyos intézményes feltételekhez. Európai történelmünkben mindenekelőtt két olyan intézmény alakult ki, amely erősen hajlott rá, hogy a „bínt” fölébe emelje a „szégyennek”, nevezetesen az Egyház és az &Aacutellam. A gyóntatószék és a tárgyalóterem mintegy anyagi lecsapódását alkotja annak a törekvésnek, hogy a megszégyenítő szertartásokat a vád tárgyilagosabb formáival helyettesítsék. A megszégyenítés totális volt, és feltétlen: a megszégyenített köznevetség tárgya lett, és nem volt hová fordulnia védelemért. A gyónás és az államjogi büntetőper során az érintett személynek megvan a lehetősége, hogy védekezzen. Vajon ismerhetnék-e az emberek azt a sajátos érzést, amit ma bíntudatnak hívunk, ha a vádak és felmentések Egyház és &Aacutellam intézményes környezetében zajló játékában nem fejlesztik ki magukban azt a képességet, hogy feltegyék a bínösség kérdését? §

  • Cuppogás!
    A felnőttek között finomabbnál finomabb megszégyenítési formák alakultak ki. Jól illusztrálja ezt egy eset az európai kultúrtörténetből, amelyet Giovanni della Casa jegyzett fel Galateójában  (1558). A veronai püspöknél egy nemesúr járt látogatóban, aki kitínt jó modorával. Egy tekintetben azonban nem ütötte meg a mércét. A püspök egy szóval sem célzott a hibára; de mikor a nemesúr eltávozott, mellé rendelte Galaeteót, azzal az utasítással, hogy bókoljon a nemesúrnak illemtudásáért, de emellett arra is figyelmeztesse, hogy kissé hangosan cuppog evés közben – mindezt jószándékú tanácsként búcsúzóul. Az anekdotát idéző Norbert Elias a következőt jegyzi meg ezzel kapcsolatban: „Az emberek kénytelenek voltak új módon élni együtt egymással, ezért érzékenyebbekké váltak mások lelki rezdüléseire.” Megtanulják, hogy óvatosabbak és finomabbak legyenek, akár küldik, akár fogadják a rosszallás jeleit. A kendőzetlen, nyílt megszégyenítés bizonyosan nem tínt el a társadalmi érintkezésből, de az emberek számos helyzetben a helyreutasítás tapintatosabb formáit részesítik előnyben – vagy egyenesen kitérnek mindenféle helyreutasítás elől.