A szorgos méhecskétől a halál angyaláig

A figyelemkereső játszmák manipulációk, céljuk azonban nem a hatalom megszerzése, csupán az önmagát elveszettnek érző ember kétségbeesett próbálkozásai arra, hogy odafigyeljenek rá. De kimerítik az erőszak fogalmát, s veszélyesek is lehetnek. Közülük kerülnek ki a halál angyalai is, írja a szerző a hamarosan napvilágot látó könyvében.Az ember szociális lény; igényli a társas kapcsolatokat, azt, hogy környezete visszajelezzen számára és elismerje értékeit. Az egészséges, emocionálisan érett személynek azonban nincs szüksége arra, hogy vadássza a körülötte élő emberek figyelmét; mindezt természetszeríen kapja meg mindennapi életében – különösképpen a munkahelyén és a családjában. Az érzelmileg éretlen ember azonban bizonytalan: alacsony az önértékelése, sérült az önbizalma, ezért előfordul, hogy gyengeségének leplezése érdekében energiájának jelentős részét olyan helyzetek megteremtésére fordítja, melyekben a figyelem középpontjába kerülhet. Ilyenkor sütkérezik a többiek – mások – elismerésében, megértésében, sajnálkozásában, esetenként még megvetésében, vagy gyílöletében is, hiszen a célja olyan egyszerí: mindegy mi okból, csak figyeljenek rá. Enyhítsék belülről mardosó alacsonyabbrendíségi érzését, azt a szüntelenül nyomasztó sejtést, hogy „nem veszi észre senki”.

A családon belüli figyelemkereső játszmák játékosai férfiak is lehetnek, de az esetek jelentős részében mégis a nők közül kerülnek ki. Marie I. George (2004) kitínő tanulmányában, mely a női természet karakterisztikus vonásairól szól, hosszan elmélkedik azon, hogy vajon a nőkre oly jellemző önbizalomhiány környezeti hatások következménye-e, vagy veleszületetten „nőies” sajátosság? Hiszen – írja George – amikor ugyanazért a munkáért kevesebb bért, és kevesebb elismerést kap, mint a férfi, a nőnek lenne oka arra, hogy elveszítse az önbizalmát. Ugyanakkor a segítségkérés a nő számára eleve kézenfekvő, míg a férfi számára csak végső esetben megoldás. A kislány hosszan töpreng: mi történik, ha nem így viselkedik, hanem másképpen, a fiú pedig szalad, és kipróbálja.

Egyszóval – állapítja meg a szerző – az önbizalomhiány, melyből a hiszékenység és a naivitás fakad, számottevő részben evolúciós hátterí, „nőies hiba”. Mindehhez hozzátenném még a nőnek az attraktivitás iránti igényét is, mely gyakran hiúvá – rácsodálkozó tekintetekre éhessé – teszi, és máris csaknem készen áll az a pszichológiai struktúra, mely a figyelemkereső játszmákhoz vezet. Ezek a játszmák – mint látni fogjuk – ugyanúgy manipulációk, mint a kerülőút stratégiái, céljuk azonban nem a fölény, a szó szoros értelmében vett hatalom megszerzése, csupán a bizonytalan, önmagát elveszettnek érző ember kétségbeesett próbálkozásai arra, hogy odafigyeljenek rá. Természetesen ugyanúgy kimerítik az erőszak fogalmát, mint a kerülőút játszmái, és bizonyos körülmények között éppen annyira veszélyesek is lehetnek. Azt javaslom – sorozatom befejezése képpen – vizsgáljunk meg néhányat közülük.

A szorgalmas méhecske
Marie I. George szerint a férfi inkább „teljesítő”, a nő pedig „vállaló” személy. Kétségtelen, hogy mai, kettős szereposztásában a nő rengeteget vállal magára – néha az az ember érzése, többet, mint ami maradéktalanul teljesíthető. A „szorgalmas méhecske” azonban különösen elfoglalt ember; ha hihetünk neki, ő a legelfoglaltabb a világon. Az átlagember mindennapos teendői az ő feladataiként iszonyú terhek. Szinte epikus magasságokba emelkedik, amikor mesél róluk. Márpedig sokat mesél róluk – érdekes módon erre mindig ráér – és lehetőleg minden családtagnak, és minden ismerősnek. Fodrászhoz? Ugyan, neki nincs egy pillanata sem arra, hogy önmagával foglalkozzék! Moziba? Színházba? Már az idejét sem tudja, mikor járt utoljára. Neki még arra sincs ideje, hogy leüljön egy-egy percre. „Képzeld el – meséli naponta többször is (hol személyesen, hol telefonon) barátnőjének, rokonainak – holt fáradtan hazajövök az irodából, és nekiállok vacsorát főzni, ki kell mosnom a fehérnemít, kapkodok mint az őrült, mert hatkor a lányom iskolájában szülői értekezlet, este meg vendégek jönnek, szóval azt sem tudom, hol áll a fejem.” Szinte élet-halál kérdés, hogy mindenki csodálja őt munkabírásáért, és sajnálja is egyben, amiért ilyen „eszeveszett rohanás” az egész élete. Amikor hallgatják a beszámolóit, felhőtlenül boldog: érzi, hogy fontos, sőt mi több, nélkülözhetetlen.

A segítő
Gondoskodik róla, hogy mindenki tudja: ha baj van, hozzá kell fordulni, mert anyu mindent elintéz. &Oumlsszeköttetései vannak az önkormányzatnál, két nap alatt kijárja az útlevél-hosszabbítást, lesírja a rossz jegyeket és a magatartási problémák következményeit az iskolában, párokat hoz össze és párokat választ szét, szóval örökké rendelkezésre áll, és számára nincs lehetetlen. Ha valaki a családban beteg, tanácstalan, esetleg valamilyen jogtalanság, vagy méltánytalanság áldozata, a „segítő” azonnal lecsap rá. &Aacutepol, kioktat, vigasztal, és igazságot tesz, mindezt általában úgy, hogy teljesen rátelepszik áldozatára, lehetőleg minden más személyt kizárva kettőjük „bizalmas” kapcsolatából. („Ne is törődjetek vele. Bízzátok rám, majd én elintézem.”) Tényleg sokaknak és sokféle ügyben segít, mégis: valahogyan kínos az egész. Mindenütt jelen van, mindent hallani, látni, tudni akar, és olyan készséges tolakodással ajánlkozik, hogy zavarba ejti vele egész környezetét. Ha megmondják ezt neki, vagy éreztetik vele, hogy „sok”, halálosan megsértődik, és – mint látni fogjuk – újabb játszmába menekül. Valódi célja ugyanis nem az, hogy segítséget nyújtson családja tagjainak, hanem az, hogy folytonosan a figyelem középpontjában legyen, sütkérezzen az elismerésben, melyet „emberségességével”, „önfeláldozásával” környezetéből kivált.

Az áldozat
Mint említettem, a játékos – ha visszautasítják, vagy szembesítik a ténnyel, hogy könyörtelen figyelemkereső magatartása mennyi gondot okoz környezetének – rendszerint újabb játszmát ajánl: először ugyan tagad és viszontvádakkal él – „Én? Én akartam a polgármesterhez fordulni? Hát nem te mondtad, hogy akár feljelentést is tehetnél?” – majd hirtelen összeomlik, és hangos zokogásban tör ki: – „Hagyjatok békén! Nekem mondjátok ezt, aki az életét áldozza a családjáért? Akinek egyetlen célja az, hogy segítsen a családtagjain, és lássa, hogy körülöttük minden rendben van? Hogy lehettek ennyire hálátlanok?” –. Az ember ilyen helyzetben akaratlanul és ártatlanul is egyfajta bíntudatot érez, és belemegy a felajánlott játszmába: zsebkendőt keres a zokogó játékosnak, átöleli, és vigasztalni kezdi. &Iacuteme, a játékos ismét ott találja magát, ahová mindig is vágyott: a figyelem centrumában.A krokodilkönnyek hullatása egyébként is kedvelt taktikája a figyelemkeresőknek – előszeretettel alkalmazzák annak érdekében, hogy elkerüljék a számonkérést és az esetleges szankciókat.

Ugyanakkor az áldozat-játszmának más típusai is megjelenhetnek a családban. Ilyen például, amikor a játékos szándékosan idézi elő azokat a kellemetlenségeket, amelyek miatt panaszkodik. Megkarcolja az új bútort, kiégeti a saját ruháját, „elfelejti” visszatenni a hítőszekrénybe az ételt, néha pedig kifejezetten kockázatos „kalandokat” vállal, csak azért, hogy minden bajával a célszemélyt vádolhassa meg, és a szemére vethesse, hogy üldözi őt. Latba veti minden kedvességét és veleszületett beszédkészségét, hogy bizonyítsa, ártatlan áldozata az ellene szőtt merényleteknek, miközben ravasz terveket eszel ki, hogy mások előtt is világossá váljék: csak az a személy okozhatta legújabb kárát is, aki már évek óta zaklatja, provokálja őt. Közben persze élvezi a nyüzsgést, a családtagok bíntudatát, a célszemély felelősségre vonását, a jóvátétel igyekezetét, egyszóval az intenzív figyelmet, amit magatartásával környezetéből kivált.

A szenvedő
Ebben a játszmában a játékos betegséget tettet – vagy betegségét súlyosabbnak mutatja a valóságosnál – annak érdekében, hogy szimpátiát, sajnálatot keltsen, és ennek révén figyelmet, folyamatos foglalkozást csikarjon ki környezetéből.Amikor a férfi úgy döntött, elhagyja a feleségét, és összeköltözik szeretőjével, az asszony „bevallotta”, hogy mellrákja van, és rendszeres kezelésre szorul. A férj szakított szeretőjével, és otthon maradt. Mindent megtett „halálosan beteg” feleségéért, aki gyógykezelése ellenére egyre sápadtabb lett, egyre fogyott: egyetlen hónap alatt csaknem tíz kilót. Már nem járt dolgozni sem, férje pedig minden szabad idejét vele töltötte: ült az ágya mellett, beszélgetett vele, felolvasott neki, megetette, megitatta az egyre gyengülő asszonyt. Amikor a férfi, egy alkalommal – influenzás tünetei miatt – felkereste a családorvost, referálni akart felesége aggasztó állapotáról is. Az orvos ámultan hallgatta, majd kijelentette, hogy felesége betegségéről nem tud semmit, és kérte a leleteket. &Iacutegy derült ki, hogy az asszonynak nemcsak, hogy mellrákja nincs, de – legalábbis testileg – teljesen egészséges. A rákot abból a célból találta ki, hogy férjét maga mellett tartsa, a betegséget pedig olyan meggyőzően játszotta el – ha szabad ilyen furcsa kifejezést használnom: annyira élethíen – hogy heteken át minden rokon – és elsősorban a férje – az életéért reszketett.

A pszichiátriában a szenvedő-játszmát – főként annak súlyosabb eseteit – megjátszási rendellenességnek (factitious disorder), vagy Münchausen szindrómának nevezik. A páciens ilyenkor – mint valami Münchausen báró – kitalál magának egy kórképet, és minden energiáját arra fordítja, hogy „meséjét” elhiggyék neki. Volt már nőbeteg, aki eret vágott magán, hogy a vészes vérszegénység kórképét elfogadtassa orvosával, és sokan mesterségesen idéznek elő baleseteket, melyeknek valóban áldozataivá válnak, és súlyos sérüléseket szenvednek el.

Mindezt a figyelemért teszik. Mert „gyerekek”, akik úgy érzik: nincs bennük annyi érték, amennyi elegendő lenne ahhoz, hogy megőrizhessék maguk mellett azokat az embereket, akiknek figyelme, közelsége számukra nélkülözhetetlen. Ezért aztán azt hiszik: nincs más eszközük, csak a zsarolás. Életveszélyes betegségeket mesélnek magukról – időnként elő is idéznek magukon ilyen betegségeket – csak azért, hogy bíntudatot és szánalmat csiholjanak ki a számukra fontos emberekből, és elérjék, hogy ezek az emberek velük – csak velük – foglalkozzanak.

A megmentő
Halogattam, amíg lehetett, de itt – a végén – ezt a fájdalmas játszmát is be kell mutatnom az olvasónak. A „megmentő” az a figyelemkereső asszony, aki szándékosan sodor másokat veszélybe, azzal a céllal, hogy megmenthesse őket, hogy ő legyen a hős, akit mindenki csodál, akinek mindenki – elsősorban a megmentett – köszönettel és hálával tartozik. A pszichiátria ilyen esetekben áttételes, vagy behelyettesítéses Münchausen szindrómáról (Münchausen Syndrome by Proxy)  beszél, hiszen a játékos nem önmagán idézi elő a figyelmet ébresztő sérülést, hanem másokon. &Aacuteltalában nővér, vagy gondozónő, aki idős, beteg embereket kezelő kórházi osztályon, vagy éppen csecsemőotthonban, súlyosan fogyatékos gyerekek nevelőotthonában dolgozik. A célszemély ugyanis olyan ember, akinek mentális állapota, beszédszintje nem teszi lehetővé, hogy panaszkodjon; hogy egyáltalán beszéljen arról, ami történik vele. Ha a célszemély túléli az eseményeket, tanú akkor sem lehet. Ha pedig nem… nos, az ilyen intézményekben a halál korántsem szokatlan jelenség. A megmentő éveken át míködhet zavartalanul.Miről van tulajdonképpen szó?

A nővért, aki ilyen osztályon dolgozik (és rendszerint fiatal, vagy középkorú, jelentéktelen külsejí nő) általában mindenki nagyra becsüli. Kedves, jóindulatú, szeretetreméltó személy, aki arra áldozza életét, hogy súlyosan beteg, idős embereket, mindenki által elhagyott csecsemőket, vagy éppen fogyatékos gyerekeket gondozzon. Számtalanszor előfordul, hogy „az utolsó pillanatban” érkezik; a csecsemő már fulladozik a párna alatt, a cukorbeteg idős bácsi már elvesztette az eszméletét, amikor a „gondos nővér” észrevette a bajt, és megmentette a magatehetetlen ápoltat. Csak elismerés illeti érte. Ki hinné, hogy ezeket a borzalmakat ő idézte elő – azért, hogy még időben közbeléphessen, és bezsebelhesse környezete elismerését?Ki hinné, hogy ő a halál angyala? Hiszen nem egyszer előfordul az is, hogy „késve érkezik”, és a szerencsétlen haldoklót „már nem lehet megmenteni”.A behelyettesítéses szindróma  azonban nemcsak az egészségügyben dolgozó női sorozatgyilkosok jellemző személyiségzavara, előfordul a családon belül is. Barbara Homeyer (2005) például az alábbi két esetet írja le. J. B. nyolcesztendős kislányt rövid életében csaknem 200 alkalommal kellett kórházba szállítani, és negyvenszer operálták. Beleinek jelentős részét eltávolították, mire kiderült, hogy tüneteit anyja idézte elő. K. C. kétesztendős kisfiút szintén számos alkalommal kellett kórházba vinni asztmatikus komplikációk miatt: súlyos tüdőgyulladás, rejtélyes fertőzések, hirtelen magasra szökő lázak tették az orvosokat tanácstalanná, és – amikor már AIDS-re gyanakodtak – az anya barátja mesélte el, hogy a gyerek panaszkodott: fáj a combja, mert az anyu szurit adott.

A behelyettesítéses szindróma az előző fejezetben tárgyalt Médeia-effektusra emlékeztet. A különbség az, hogy a játékost ebben az esetben nem a gyílölet, a sértett önérzet és a bosszú vágya vezérli, hanem a figyelem keresése. Az áldozat szinte mindig a családban élő kicsi gyermek – de bárki lehet, akinek beszédkészsége, fizikai vagy szellemi állapota nem teszi lehetővé, hogy a manipulációt leleplezze. Az éretlen, folyamatosan a középpontba kerülésre vágyó asszony – gyógyszerekkel, a szabad légzés akadályozásával, vagy egyéb módon – maga idézi elő családtagján (gyermekén) azokat a tüneteket, melyek révén a nagyhatalmú, „fontos” embereket zavarba hozza, és eléri, hogy ezek a tekintélyes személyiségek elismerjék őt, és behatóan, tartósan foglalkozzanak vele.

A gyötrelmek és a halálesetek mögött meghúzódó szándékos, beteges manipulációra rendkívül nehéz fényt deríteni – talán azért is, mert a játszmáknak ez a formája a társadalomban élő anyaképpel teljes mértékben öszszeegyeztethetetlen. Valószínínek tartom, hogy jó néhány családban él olyan, panaszra képtelen, kiszolgáltatott személy – elsősorban gyermek –, aki valójában „lelkiismeretes gondozójának” áldozata.§