Egy eleddig egyedülálló sorozatot bocsátunk útjára, felkért szakértőink segítségével azon magyar utazókat és felfedezőket vesszük számba, akik földön s vízen járva, vagy a csillagokat kémlelve gyarapították az emberiség tudását. Kezdjük… középen. Az Ázsiát és Amerikát kutatókkal.Az utazás igénye és vágya egyidős az emberiséggel. A földrajzi környezet megismerése, a távoli tájak iránti kíváncsiság mindig fontos serkentőerőnek számított. A középkor híres világutazói közül Marco Polo 1271-1295 között megtett kalandos útja a mai napig nagy érdeklődést vált ki. A kalandos életí világvándor, Ibn Batuta nevét elismeréssel emlegetik az arab világban. Később, a nagy földrajzi felfedezések időszakában Kolumbusz 1492-es amerikai útja új korszak nyitányaként került az emberiség történetébe. Magellán világkörüli hajósexpedíciója rendkívüli dicsőséget szerzett Portugáliának, dacára annak, hogy a vállalkozás vezetője a Fülöp-szigeteken elesett a helyi őslakókkal vívott küzdelemben. Magyarország nem adhatott a világnak Kolumbuszhoz vagy Magellánhoz mérhető jelentőségí felfedezőket. Az Európa szívében, a Kárpát-medencében viszonylagos elszigeteltségben, a világtengerektől távol élő magyarság nem vetekedhetett a portugálok, a spanyolok, a franciák, a hollandok, az angolok utazóival – hódítóival… A magyar világvándorok útra kelésének indítékai nem más népek leigázásához köthetők. Többnyire a sors forgandósága, egy-egy történelmi esemény, tudományos célkitízések, egyéni elhivatottság, csillapíthatatlan kíváncsiság, olykor kalandvágy, vadászszenvedély, vagy emigrációs kényszer rejlett egy-egy utazónk teljesítménye mögött.
Julianus barát
A tatáros hírhozó
A budai Várban, a Halászbástyán, a Hilton Szálló dominikánus udvarában magasodik Antal Károly szobrászmívész nagyszerí alkotása, az őshazakutató Julianus barát szobra. Julianus neve fogalommá vált. A IV. Béla korában útnak indult Julianus a magyarság őshazáját, Magna Hungariát és elszakadt testvéreinket kívánta felkutatni. Az 1235-ben megvalósított utazás emberfeletti megpróbáltatásokkal járt. A négy Domonkos-rendi szerzetes közül kettő, Julianus és Gerhardus betegen, éhezve jutott el a Volga mellékére, illetve a Káma és Bjelala folyók találkozásához. Kereskedőkaravánokhoz csatlakozva, olykor koldulással fenntartva magukat, jutottak a nagy Etil folyó mellékére, ahol az elszakadt magyar testvérek szálláshelyét feltételezték. Julianus találkozhatott nyelvünket beszélő testvéreinkkel, akik már az előrenyomuló mongol hordák fenyegetésének árnyékában éltek. Megtudta, hogy a tatár hordák az orosz fejedelemségek lerohanására készülnek, majd Európát kívánják megtámadni.
Julianus, a rendkívül értékes információk birtokában, hazatérését követően elsőként adott hírt a közelgő tatár veszedelemről. Utazása tapasztalatairól rendbéli elöljárója, Richardus jegyzőkönyvet vett fel, s azt megküldte Rómába, a pápának. A jelentés megmaradt a legfontosabb pápai iratok között, Bendefy László érdeme, hogy Julianus alakját hiteles források feltárása nyomán állította a figyelem fókuszpontjába. Julianust tekinthetjük az első magyar Ázsia-kutatónak, akinek példája évszázadokkal később is ösztönző erőként hatott. Julianus jelentése elgondolkodtató forrás, hiszen a tatárjárás pusztításai bebizonyították, hogy nem szabad lebecsülni a távoli veszélyt sem, mert közel kerülhet, s ha nem készül fel egy ország az őt fenyegető hordákkal szembeni ellenállásra, akkor nem csak jelenét, hanem jövendőjét is kockára teszi. Batu kán seregei a Muhi-pusztánál legyőzték a magyar királyi haderőt, felperzselték az országot, s IV. Béla menekülni kényszerült. Az Adriai-tenger mellékén, a festői Trogir várában elmélkedhetett Julianus barát utazásának értelmén és jelentőségén.
Parmenius és Brentán
Amerikai expedíció és misszió
A történelmi események, a másfélszáz éves török uralom, majd a Habsburg-elnyomás nem kedveztek a magyar utazók tevékenységének. E kor fia volt Budai Parmenius István (1555 körül-1583), akinek nevét Stephanus Parmenius Budeius latinos formában ismerte meg a mívelt világ. A humanista költőt Észak-Amerika első magyar felfedező utazójaként tisztelhetjük. Jómódú szülei segítsége révén Oxfordba került 1581-ben. Itt ismerkedett meg Richard Hakluyttal, a híres földrajztudóssal, aki elsősorban a portugál, a spanyol és az angol tengeri utazások eredményeivel foglalkozott. A hajós népek fiai előtt kitárult az óceán, s a végtelen távlatok ellenállhatatlan mágnesként vonzották az ifjakat. Az oxfordi tudósok közül Humphrey Gilbert (1539-1583) az uralkodó Erzsébet királynő révén megbízást és pénzügyi forrásokat kapott egy észak-amerikai gyarmat alapítására. A kor hajósai lázasan keresték az Atlanti-óceánról a Csendes-óceánra vezető tengeri utat, az északnyugati átjárót, melyhez fontos kereskedelmi és gyarmatszerzési érdekek kötődtek.
Budai Parmenius István krónikásként szegődött Gilbert Újfundlandba irányuló expedíciójához, melynek hajói 1583. június 11-én bontottak vitorlát Plymout kikötőjében. Budai Parmenius a Swallow neví hajón utazott Maurice Browne kapitány parancsnoksága alatt. Augusztus 3-án érték el Újfundland partvidékét. Az újonnan megtalált földről Budai Parmenius levelekben tudósított. Híradásai a Golden Hind neví hajón visszajutottak Angliába, de ő maga szerencsétlenül járt egy szélviharban, az Atlanti-óceán hullámsírjában vesztette életét. A Golden Hind kapitánya így méltatta szerencsétlenül járt hazánkfiát: „A vízbefulladtak között volt egy nagy tudós is, egy magyar, aki Buda városában született, ezért Budainak nevezték. Ã nemes érzelemből és jótettek iránt való hajlandóságból vett részt a vállalkozásban, szándékában lévén, hogy latin nyelven megörökítse az ezen fölfedezésben érdemes cselekedeteket és dolgokat, nemzetünk dicsőségére, amelynek dísze volt, mint szónok és ritka tehetségí, ékes stílusú költő.”
Budai Parmenius István volt az első ismert magyar Amerikában. Balázs Dénes kitínő tanulmányban örökítette meg a vérhastól, betegségektől szenvedő, de mégis eredményes expedíció tagjainak hősies helytállását. Nem feledkezhetünk meg azokról a hőslelkí misszionáriusokról, akik Dél-Amerika földjén, az őslakos indiánok között hittérítő munkájuk mellett sokat tettek Brazília, Chile, Argentína és Bolívia ismeretlen tájainak megismeréséért. Közülük külön tiszteletet érdemel Brentán Károly (1694-1752), aki a jezsuita rend tagjaként került Ecuadorba.
Zalánkeményi Kakas István
A perzsa kapcsolat
A Török Birodalom jármában sínylődő Magyarország jeles követutazója, Budai Parmenius István kortársa volt Zalánkeményi Kakas István (1558-1603). Kolozsváron jött a világra, Bécsben, Bolognában és Padovában végzett bölcseleti tanulmányokat. Báthory Zsigmond fejedelem gyulafehérvári udvarában magas hivatali posztokat töltött be. A fejedelem megbízásából 1593-ban Angliába utazott és diplomáciai feladatokat töltött be. A nagy tapasztalatokkal rendelkező, több nyelven beszélő diplomata Prágába került, ahol Rudolf császár udvarában kapott alkalmazást. A Habsburg Birodalom uralkodója a terjeszkedő oszmán hatalommal szemben szövetségest keresett Perzsiában. A közvetlen diplomáciai kapcsolatok felvételét a perzsa sah kezdeményezte, s küldöttei személyesen is megjelentek Prágában. Ilyen előzmények után 1602. augusztus 27-én indult el Prágából Perzsiába Zalánkeményi Kakas István. Titkáraként Tektander Györgyöt, a több nyelvet beszélő, mívelt erdélyi szász embert vitte magával. Lengyelországon és Oroszországon keresztül utazva értékes kapcsolatokra tett szert.
Moszkvában találkozott az orosz cárral, aki pompázatos külsőségek között fogadta. Kegyetlen téli időjárás közepette szánfogatokon haladtak a dermesztően hideg hómezőkön. Vlagyimir, Nyizsnyij Novgorod érintésével érkeztek meg Kazányba. A Volga mellékén jutottak el Asztrahánba, majd a következő év nyarán szelték át a Kaszpi-tengert egy rozoga vitorláshajón. Langeránban léptek Perzsia földjére. Ekkor már mindnyájan betegek voltak a táplálékhiány, a tenger keserí, sós vizének fogyasztása, a sok fáradtság, bizonytalanság és kimerültség miatt. A magyar követ hírvivőt küldött a perzsa udvarhoz, hogy jelentse érkezésüket és engedélyt kérjen a Teheránba utazáshoz. Az engedély megérkezett, de Zalánkeményi Kakas István már csak hordágyon folytathatta útját. Lahidzsánban a diplomata elhunyt és csak Tektander György tudta a küldetést teljesíteni. Ő később szerencsésen visszatért Prágába, de a török uralom ellen nem sikerült hatékony szövetséget kovácsolni…
Jelky András
Ceyloni léptek
A világ legnagyobb kontinense, Eurázsia tudományos feltárásában kimagasló eredményeket értek el a magyar utazók. A bajai származású szabólegény, Jelky András (1738-1783) kőbe formált impozáns alakja Medgyesi Ferenc alkotása, a Sugovica-parti szülővárosában hívja fel a figyelmet a legendás világjáróra. Jelky nem volt tudós, de világlátottsága, távoli, egzotikus tájakon szerzett tapasztalatai szinte hőssé avatták kortársai szemében. Kalandok sorozatát követően jutott el Batáviába, Holland Kelet-India fővárosába. A holland gyarmati hadsereg katonájaként 1760-ban ő volt az első hazánkfia, aki a „trópusok smaragdja” néven ismert gyönyörí sziget, Ceylon földjére léphetett. Hírt adott a Candyben található Szent Fog templomáról, a Dalida Maligaváról, ahol a szingalézek hagyománya szerint a vallásalapító Buddha szemfogát őrzik. Eljutott a Físzer-szigetekre, majd küldöttséget vezetett Japánba. 1778-ban tért vissza Magyarországra, s híradásai a tengerektől elzárt szülőföldjén felkeltették az érdeklődést távoli tájak, ismeretlen népek iránt.
Benyovszky Móric
Kamcsatka szabadságharcosa
Kortársak voltak, bár soha nem találkoztak Benyovszky Móriccal (1741- 1786), aki a lengyel szabadságharcban való részvétele miatt orosz fogságba esett, majd számízetésbe került a távoli Kamcsatka félszigetére. A szabadságszerető verbói földbirtokos váratlan fordulatokban bővelkedő életpályája megihlette a filmkészítők fantáziáját. Benyovszky kiáltványa, Krizsán László kutatásai szerint, olyan forradalmi dokumentum, mely a későbbi felkelések résztvevői számára is példaképül szolgált. A Pugacsov-felkelés, majd a dekabrista mozgalom résztvevői ismerték és példaként tekintettek a cári zsarnokságot leleplező dokumentumra. Benyovszky nem nyugodott bele, hogy fogságban kelljen leélnie életét. A bolserecki fegyenctelepen 1771 tavaszán felkelést szervezett, majd egy zsákmányolt hajón kalandos utat tett meg a Csendes-óceán északi szigetvilágában. A Szt. Péter és Pál neví hajón szeretett volna átkelni Észak-Amerikába. Valószíníleg elérte az Aleuták-szigetláncát, érintették a Kuril-szigeteket, Japán partvidékét, majd hosszabb időt töltöttek Tajvan, akkori nevén Formosa szigetén. Benyovszky részletesen beszámol tajvani élményeiről, az őslakókkal való találkozásairól. Így ír érzéseiről:
„A bennszülöttekkel bocsátkoztam tárgyalásokba, akiknek szeretetreméltó jószívíségük gyakran azon kívánságot kelté fel bennem, hogy megosszam velük e nyugodt és boldog életet. A sziget dús, a klíma, ha kissé forró is, kellemes, a nép szabad. Mily csalogató indokok ezek olyan emberre, aki már belefáradt abba, hogy folyton a véletlen játéka legyen, de az én nyugalmam órája még nem érkezett el és tovább kellett hordanom a nehéz keresztet.”
Benyovszky tengerészei közül több partra lépőt a formosaiak betolakodónak véltek és nyílzáport zúdítottak rájuk. Benyovszkyék háborgó tengeren, viharos szélben hajóztak tovább.(A verbói gróf Franciaországba utazott, majd Madagaszkárra látogatott. Jelentős érdemeket szerzett az Antsirabe és Antananarivo vidékeinek földrajzi megismerésében. Valódi fehér foltokat tüntetett el Madagaszkár térképéről. A malgas törzsek fejedelmükként tisztelték. Kevesen tartják számon, hogy Benyovszky Amerikában is megfordult és kapcsolatba került a függetlenségi küzdelem vezető személyiségeivel. George Washington és Benjamin Franklin egyaránt ismerték. Amikor Benyovszky az Egyesült Államokban 1779-ben tájékozódott a Philadelphiában míködő kongresszus színhelyén, a háborús bizottság igényt tartott szolgálataira. Lovat és ezer dollárt utalt ki számára, hogy csatlakozhasson Pulasky tábornokhoz. Kalandori jellemvonásai megnyilvánulnak a kontinentális kongresszushoz írott latin nyelví levelében:
„Amerikába azzal a határozott szándékkal jöttem, hogy életem fennmaradó részét az önök szolgálatának szenteljem, és semmit sem kívánok annyira, hogy olyan helyzetbe kerülhessek, ahol a legnagyobb veszéllyel szemben életnek vagy halálnak kitehessem magam.” Azt sem felejtette el hangsúlyozni, hogy számára „a szabadság drágább, mint az arany”. A kezdeti jó kapcsolatok azonban megváltoztak, melyen a Benjamin Franklinhez fíződő személyes ismeretség sem tudott segíteni. Mivel vállalkozási elképzelései messze meghaladták pénzügyi lehetőségeit, nem lehet csodálkozni azon, hogy újvilági próbálkozásai kudarcba torkolltak. Azt azonban megjegyezhetjük, hogy felesége, Hönsch Zsuzsanna volt az első magyar nő, aki tudomásunk szerint Amerika földjére lépett.Benyovszky később Madagaszkáron telepedett le, de szembekerült a franciák érdekeivel. Bernard le Calloc’h kutatta fel azokat a levéltári dokumentumokat, melyek fényt vetnek a magyar gróf afrikai megpróbáltatásaira. A francia hatóságok képviselője, Larcher katonái egyetlen lövéssel halálba küldték azt az embert, aki képes volt elnyerni a helybéli törzsek bizalmát, de nem tudta megőrizni a franciák jóindulatát.)Benyovszky kalandor jelleme, szabadságvágya, olykor fölényes, követelőző magatartással párosult, s ez vezetett végzetéhez. Emlékiratai azonban világhírívé tették nevét.
Kőrösi Csoma Sándor
Tibetország földleírása
Az Ázsia-kutatás legszélesebb körben ismert személyiségei közé tartozik Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842), aki a tibetológia alapjait vetette meg. Az őshazakutató nyelvtudós a kőrösi szülői házból került a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba. Kortársa visszaemlékezése szerint az úton az apja egy árva forintot költött rá, de soha többet aztán. Diáktársai, Újfalvy Sándor és Borgátai Szabó József szorgalmas, nagy akaraterejí diákként emlékeztek rá. Szolgadiákból küzdötte fel magát tudóssá. Herepei Ádám előadásai keltették fel figyelmét a magyarság őshazája iránt. Később, 1815-1818 között a göttingeni egyetemen tanult, ahol megismerkedett az arab, a perzsa és a török nyelvekkel. Egyik professzora, Blumenbach kijelentése szerint „a magyarok valószíníleg a régi kínai könyvekben szereplő ujguroktól származnak.” Kőrösi Csoma így jutott arra a következtetésre, hogy valahol Dzsungáriában lehet feltételezni a magyar őshazát. E célnak szentelte életét, s 1819 novemberében a Vöröstoronyi-szorosnál búcsút mondott Erdélynek. Gyalogszerrel indult útnak. Hajóval kelt át a Földközi-tengeren Alexandria, majd Ciprus érintésével jutott el Ázsiába. Kereskedőkaravánokhoz csatlakozva érintette Moszult, Bagdadot, Teheránt, majd átkelt Közép-Ázsia tikkasztó sivatagjain és a Hindukus félelmetes hegyláncain. A Nyugati-Himalájában ismerkedett meg William Moorcrofttal, a Brit Indiai Kormány megbízottjával, aki felismerte Kőrösi Csoma nyelvtehetségét és pártfogásába vette a magányosan vándorló, kiszolgáltatott székely tudóst. Az ő ajánlásával került kapcsolatba Ladakh uralkodójával, Tszepál Nangijallal.
Az angoloknak fontos érdekeik fíződtek indiai gyarmatukat övező országok, Tibet, Ladakh, Szikim, Bhután megismeréséhez. E törekvésüket azonban nehezítette, hogy akkoriban még nem állt rendelkezésre tudományos alapossággal megírt tibeti-angol szótár és nyelvkönyv. Nem csoda, hiszen nem akadt olyan felkészültségí nyugati tudós, aki vállalta volna a zord hegyek közötti élet sanyarúságát. Kőrösi Csoma nem riadt vissza a feladattól. Sokrétí nyelvészeti előtanulmányai, alkati és jellembeli tulajdonságai alkalmassá tették az embert próbáló feladatra. Arra is gondolhatott, hogy a nyugat-tibeti kolostorok könyvtárában olyan régi kéziratokra bukkanhat, melyek segíthetik eredeti célja elérését, a magyarság őshazájának felkutatását. Zangla Gompában kezdte meg tanulmányait Szangje Puntszog tudós láma segítségével. Később Phouktalban egy másik festői kolostorban folytatta munkáját. Jóbarátja, Gerard doktor így jellemezte a mostoha életkörülményeket: „…a lámával és egy szolgával kilenc négyzetlábnyi helyiségben szorult össze, 3-4 hónapon át el volt szigetelve. Szobácskájából nem mert egyikük sem kimozdulni, a környék hóval volt fedve és a hőmérő 10-16 celsius fokon állott zéró alatt. Ott ült ő birkabőrbundába burkolózva, összefont karokkal, s ebben a helyzetben reggeltől estig olvasott, tanult, melegítő tíz és alkonyat után világító mécses nélkül.
A padlón aludt és csak az egyszerí, csupasz falak nyújtottak oltalmat az éghajlat zordonságával szemben.”
A 3500 méter tengerszint feletti magasságban, a ritkán lakott hegyvilágban Kőrösi Csoma leggyakoribb tápláléka a birkafaggyúval és jakvajjal ízesített tea volt, melybe árpalisztet kevertek. Első életrajzírója, Duka Tivadar így írt róla: „oly nélkülözéseknek volt kitéve, minőket más ember ritkán szenvedett el, s tevé mindezt panaszszó és kérkedés nélkül.”Kőrösi Csoma évtizedes kitartását siker koronázta, elkészítette az első tudományos igénnyel megírt tibeti-angol szótárat és nyelvtant, helyszíni tapasztalatokon alapuló tanulmányokat írt a buddhizmusról. Kalkuttában, a bengáli Ázsiai Társaság székházában rendezte sajtó alá életmívét. Kevesen tudják, hogy a geográfia is sokat köszönhet neki. A bengáli Ázsiai Társaság kiadásában jelent meg értékes míve, Tibetországnak földleírása tibeti kútfők alapján címmel. Egyik gondolata ma is időszerí: „Ladakhban a hegyek csupa kopárság, élet csak ott vagyon, ahol víz is vagyon.” Kőrösi Csoma vándorlásai során rengeteget szenvedett a kietlen, víztelen pusztaságokon, a forró sivatagokban, a hóborította hegyláncokon, metsző szélben, viharos hóförgetegben megtett gyaloglások közepette. Bengáliában, a Terai-övezet mocsárvidékén kapta meg a trópusok félelmetes betegségét, a maláriát, mely Dardzsilingben pontot tett az élete végére. Sírja ma zarándokhely a Himalája jégbedermedt gigantikus csúcsai alatt. Kőrösi Csoma példája ösztönzően hatott az Ázsia-kutatásra.
Reguly Antal
Uráli ősi szó
Abban az esztendőben, amikor Kőrösi Csoma útrakelt, Zircen világra jött Reguly Antal (1819-1858), aki a finnugor népek kutatásában ért el maradandó eredményeket. Először Skandináviában folytatott nyelvészeti tanulmányokat, majd az Urál környékén élő finnugor népek nyelvét és szokásait tanulmányozta. Eljutott a Sarki-Urálba, ahol a Magyar Földrajzi Társaság egy 1703 méter magas hegycsúcsot nevezett el róla. Az Észak-Urál részletes térképének elkészítésében úttörő munkát végzett. A mordvinok és csuvasok körében végzett kutatásai, ínséges viszonyok között papírra vetett jegyzetei nem válhattak közkinccsé egy átfogó nagy monográfiában, mert a sors súlyos betegséggel sújtotta. Reguly fiatalon halt meg, de érdemeit a mai napig számon tartják, mivel a nyelvészeti vizsgálatait kitínően ötvözte a történelmi-földrajzi és néprajzi tényezők együttes tanulmányozásával. Észtország, Finnország, Ausztria és Oroszország tudóskörei nagyra becsülték 1843–1846 között megtett úttörő jellegí utazását, mely során olykor a befagyott folyók jege jelentette számára az egyetlen természetes útvonalat.
Vámbéry Ármin
Perzsia zarándoka
A XIX. század kalandos sorsú vándorai között különleges helyet foglal el a „sánta dervisprofesszor”, Vámbéry Ármin (1832-1913) turkológus. Gyötrelmes gyermekkorát szörnyí betegség, bal lábának bénulása keserítette meg. Egész életében csak bicegve tudott járni, de messzebbre eljutott, mint sok ép lábú ember. A nagy nyomorúságban élő család fia mocsárban szedett piócákat árusított a patikákban, hogy hozzájáruljon a család létfenntartásához.Szabóinasként, majd házitanítóként került kapcsolatba Arany Jánossal, Garai Jánossal, Eötvös Józseffel és Vörösmarty Mihállyal. Nyelvtehetsége révén került az akadémiai körök látókörébe. Eötvös József anyagi támogatásával 1857-ben jutott el először Törökországba.Második utazása 1862-ben Perzsiába vezetett, ahol zarándok dervisként, álruhában járta be az ősrégi birodalom legelhagyatottabb vidékeit.
Másfélezer kilométeres vándorlásán gyakran került életveszélybe. „A vízhiány pokoli kínokat okozott, sokszor úgy éreztem, nem érem meg a holnapot.” – emlékezett vissza a Karakumon átvezető borzalmas útjára. Közép-Ázsiában látta a rabszolgapiacok emberkufárjainak alkudozásait, a városok bazárjaiban nyüzsgő életet, a vidék sárkunyhóit. Megfigyeléseit később több nyelven megjelent könyveiben tette közzé. A cári birodalom terjeszkedése előtt jutott el a bokharai és a khivai független kánságokba, melyek hamarosan orosz uralom alá kerültek. Írásai révén nagy megbecsülésnek örvendett Angliában, ahol a kormánykörök is kikérték tanácsát a közép-ázsiai kérdésekben. Iskolateremtő, egyetemi tanári munkássága során több kiváló orientalistát indított el, közéjük tartozott Germanus Gyula (1884-1979), aki Indiában tért át a mohamedán hitre és mekkai zarándoklata, valamint színes útleírásai tették híressé.
Széchenyi és Lóczy
Hegy a Himalája mögött
Az Ázsia-kutatás nemzetközileg legjelentősebb teljesítményei Széchenyi Béla (1837-1918) kelet-ázsiai expedíciójához kötődnek. A legnagyobb magyarként emlegetett Széchenyi István fia 1877-ben magánvagyonából szervezett vállalkozására a kor kiváló tudósait nyerte meg. Kreitner Gusztáv térképész, Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvész és Lóczy Lajos geológus lettek tagjai a Kínába induló expedíciónak. Előtte Indiában a Szikkimi-Himalája Dzselep-hágóján Lóczy felismerte a különböző kőzetrétegek egymásra tolódását. Elévülhetetlen érdeme, hogy elméleti úton kimutatta a Himalájától északra húzódó hegységrendszer, a Transzhimalája létezését. Kínában, a Jangce torkolatának képződményeit vizsgálták, megtapasztalták az árvizek pusztításait, majd a löszvidékek különleges mélyútjait, a löszfalba vájt lakásokat, a kínaiak ősi lakhelyeit.
Az átélt megpróbáltatásokra így emlékezett Lóczy: „…a veszélyes délszaki váltóláz, a malária engem sem kímélt meg. A nyári nagy esőzések Kiang-Szi tartomány délkeleti részét felette egészségtelenné teszik, az itt lakó hittérítők éppúgy szenvednek tőlük, mint a bennszülöttek. Négyszeri lázroham és az azon évi rendkívüli nyári hőség, mely heteken át az éjjeli pihenést is elrabolta tőlem, annyira meggyöngítettek, hogy a gyalogkirándulásokra teljesen képtelenné lettem.” Lóczy a világ legkiterjedtebb löszvidékein leírta a levegőt ködössé, homályossá változtató portölcsérek zabolázatlan száguldását, s számos egyéb érdekes természeti jelenséget. Fáradhatatlanul gyíjtötte az ősmaradványokat, kőzetmintákat, térképezett, jegyzetelt. A külhoni elismerés sem váratott magára. A német geológus, Ferdinand von Richthofen így értékelte a Széchenyi-expedíciót: „a földtani kutatás tekintetében csaknem az egész utazás merőben új területet tárt fel. Aligha van még valaki az újabb kori földtantudósok közt, akinek osztályrészül jutott a kutatásnak ily csodálatosan nagy és gyönyörí területe.”
Stein Aurél
Kabuli mementó
Lóczy tanácsai nyomán indult el Belső-Ázsia ősi titkokat rejtő tájai felé egy másik magyar utazó, aki brit szolgálatba szegődve jelentékeny pénzügyi forrásokat kaphatott expedícióihoz. A magyar Ázsia-kutatók egyik legérdekesebb személyisége, Stein Aurél (1862-1943), aki a Fasori Evangélikus Főgimnáziumban érettségizett Budapesten, majd Bécsben, Lipcsében és Tübingenben folytatott iranisztikai és indológiai tanulmányokat. Később Oxfordban, Cambridge-ben és Londonban tanult Trefort Ágoston kultuszminiszter támogatásával. Kőrösi Csoma életrajzírója, Duka Tivadar pártfogásával 1887-ben jutott ki Indiába. Lahore-ban, a Pandzsáb Egyetemen tanított, majd Kasmírban és a Szvát vidékén végzett történeti földrajzi kutatásokat. Első belső-ázsiai expedíciója során, 1900-ban feltérképezte a Kunlun ismeretlen hegyláncait. Kelet-Turkesztán homoksivatagjainak romvárosainál régészeti feltárásokat folytatott. Később, 1906-1909 között a Tarim-medence és Lop-nór környékének tájait kutatta. Tunhuangban az Ezer Buddha Csarnokai barlangszentélyben több ezer V-X. századi kínai nyelví tekercset és 400 buddhista selyemfestményt szerzett meg. Stein vásárlás útján jutott e páratlan relikviákhoz, később a kínaiak mégis azzal vádolták, hogy kifosztotta országukat.
Az értékes anyag a londoni British Museumba, illetve az indiai Nemzeti Múzeumba került, s ma is kutatható. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy a kínai kulturális forradalom idején a Mao Ce-tung eszméitől fellelkesült vörösgárdisták jóval nagyobb pusztításokat végeztek saját történelmi múltjuk kulturális emlékei között, mint amit Stein megmentett az utókor számára. A magyar tudós korszakalkotó monográfiái a földrajz, a néprajz, a térképészet, a régészet, a mívészettörténet kimeríthetetlen kincsesbányái közé tartoznak. Stein emberként is rendkívüli teljesítményeket mutatott fel. Londonban a Brit Királyi Földrajzi Társaság archívumában találtam meg nagy lelkierőről tanúskodó levelét, melyben arról ír, hogy a Jurung Kás gleccserén lefagyott lábujjait amputálni kellett. Expedícióinak körülményeiről így tudósított Vakhanból 1906. május 19-én John Scott Keltie-hez, a brit Királyi Földrajzi Társaság titkárához írt levelében: „Miután a Dir-Chitral útra a swati határról elindultam, sikerült biztonságosan átkelnem a Lowarai-hágón május 4-én. Ebben az évben nagyon sok hó esett Hindukush területén, és a Lowarai-hágón, ami 10 200 lábnyi magasan fekszik a tenger szintje fölött, a haladás mindig felettébb nehézkes, most azonban a tavaszi lavinazuhatagok miatt olyan szíkössé váltak az oda vezető utak, hogy valószíníleg ebben az évben a szokottnál hosszabb ideig elzárják majd a forgalom elől. Az átkelést meg sem lehetett volna kísérelni a határátkelésért felelős politikai tisztek jelentős segítsége nélkül.
Bár a Chitral és a Mastuj völgyein az Oxus felé az átkelést nagyon gyorsan kellett megtennem, maradt elég lehetőségem érdekes régészeti és etnográfiai megfigyelésekre egy olyan hegyi terepen, amely sokat megőrzött a régi tanokból és emberfajtákból vad elszigeteltsége közepette is. A fő Chitral-völgyben sikerült számos, ősi buddhista feliratokkal teli sziklafaragványt találnom, ezeken kívül sok ősi indiai építészeti díszítőelemet, melyeket a házak fafaragásai őriztek meg.”Az orientalisztika egyik apostolaként tisztelt Stein életmíve máig ható forrásokat ad az interdiszciplináris Ázsia-kutatások számára. Fontos megjegyeznünk, hogy Stein minden expedícióján baráti kapcsolatot épített ki az ázsiai emberekkel. Sírja az afganisztáni Kabulban található. Nagyszerí emberi tulajdonságaira utal kőbe vésett sírfeliratának utolsó mondata: „A man greatly beloved… – Egy ember, akit nagyon szerettek…”. §
