Amikor Teleki Sámuel 1887-ben Kelet-Afrika földjére lépett, a mai Kenya fővárosa, a toronyházakkal tízdelt Nairobi helyén barátságtalan mocsarak terpeszkedtek. Malária tizedelte azokat a főleg ázsiai vasútépítő munkásokat, akiknek a 19. század végén itt átmeneti munkásszállásokat emeltek. A tábor egy patak partján épült, amelyet a maszájok Uaso Nairobinak, azaz hideg víznek neveztek.Az elnevezés nem alaptalan, mert Nairobi 1600 méter tengerszint feletti magasságban van. Éppen ez a mérsékelt klíma vonzotta ide az európaiakat, főleg a briteket. Nairobi lett az Ugandába vezető kelet-afrikai vasútvonal legfontosabb köztes állomása, sőt csakhamar fővárossá avanzsált a tengerparti Mombasa rovására.Terepjárónkkal észak felé indulunk, az Isiolo felé vezető úton. Március vége felé járunk, már benne vagyunk a hosszú esős évszakban. A sáros utak most kihaltak, turistát alig látni. Kérdezhetné valaki, miért éppen most vágunk neki a kenyai szafarinak. A válasz egyszerí: mert úti célunk, az egykori Rudolf-, mai nevén Turkana-tó sivatagos környezete ilyenkor sokkal elviselhetőbb, mint a száraz periódusban. De előtte még nyugat felé teszünk rövid kitérőt, a Clearwaters Vadvédelmi Területre. Magántulajdonban van, és kívül esik a Kenya-hegység környezetéhez tartozó idegenforgalmi célpontokon.
Menekített csimpánzok, őshonos leopárdtevék…
A csimpánzrezervátum felé tartunk, útközben impalákat, kalapácscsőrí madarakat kapunk lencsevégre. A csimpánzok itt nem őshonosok, a világhírí Jane Goodall Intézet gondozza a kihalás szélén álló emberszabású majmok idemenekített csoportjait. Nem állatkertről van szó, de kerítés védi az orvvadászoktól a hatalmas területet. A csimpánzok többsége Nyugat- és Közép-Afrika őserdeiben él. Kelet-Afrikában csak Tanzánia délnyugati részén őshonos. Egyébként a területi kritériumok alapján 3 különböző alfajt különböztetnek meg, közöttük laikus szemmel nehéz különbséget tenni. Akármilyen hihetetlen, az orvvadászok elsősorban ma is húsukért lövik őket. Ha a szüleiket megölik, az árva kiscsimpánzoknak csak az állatvédők tudnak segíteni. Az ilyesféle menhelyekre egyre több elárvult csimpánzkölyök kerül. Az emberhez genetikailag olyannyira közel álló csimpánzok pusztulásának másik oka az erdőirtás. Az esőerdőben élő csimpánzok körül szorul a hurok, természetes életterük évrőlévre drámai módon szíkül.
Jane Goodall 1960-ban kezdte meg Tanzániában a csimpánzok tanulmányozását. Megfigyelései alapján derült fény arra, hogy eszközt használnak, illetve csoportosan vadásznak.
Amikor közelről látjuk őket, hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy egyes amerikai kutatók legszívesebben az emberi nemhez sorolnák a csimpánzokat, abból kiindulva, hogy génállományuk 99,4 százalékban azonos a Homo sapiensével. Hogy a csimpánzok negatív értelemben is hasonlók hozzánk, tán az is alátámasztja, hogy egy bizonyos kritikus létszám felett már egymással ellenséges csoportok alakulnak ki… Itt, Clearwatersben egy folyó jelenti a demarkációs vonalat a két ellenséges csoport között. A csimpánzok ugyanis nem szeretik a vizet, félnek a folyótól. Az ellenséges csimpánzokkal, esetenként a saját csoportjuk számára kellemetlenné vált egyedekkel szemben közös harci támadást dolgoznak ki, s azt meglehetősen kegyetlenül végre is hajtják. Embernek sem ajánlatos eredeti környezetükben csimpánzok közelébe merészkedni, Jane Goodall azon ritka kivételek közé tartozott, akit a csimpánzközösség eltírt, sőt valamilyen értelemben befogadott.A folyón csónakba szállva figyeljük meg a másik csoportot. A gyalogláshoz a kezüket is igénybe veszik, afféle mankóként, ökleikre támaszkodva. Ha kell, meglepően gyorsan futnak is. Amikor felegyenesednek, olyan magasak, mint egy alacsony termetí ember.
A természetben ritkán érik meg a 40 éves kort, állatkertekben azonban 50 éves matuzsálemi kort is megélhetnek. Egy-egy nőstény gyakran él több hímmel is szexuális életet, hacsak egy domináns hím el nem kergeti a kérőit. Kegyetlen szokásuk, ha új hím kerül hatalomra a csimpánzcsapatban, a korábbi vezérhím utódait gyakran megölik, hasonlóképpen, mint az oroszlánoknál szokásos. Napjainkban egyre több a bizonyíték arra, hogy a csimpánzok eszközöket használnak, például botokat, köveket. Megfigyeltek már olyan jeleneteket, amikor a csimpánzok ágakkal, kövekkel, gyümölcsökkel dobálták meg ellenségüket, sőt állítólag husángot ragadva védekeztek a leopárd ellen. A csimpánzok többnyire a fán alszanak, villa alakú elágazásokban helyezik magukat kényelembe, legalábbis eredeti élőhelyeiken. Érdekes, hogy csimpánzfosszíliákat egészen napjainkig sohasem találtak a kutatók.
2005-ben ezért szenzációszámba ment, hogy Kenyában a Baringo-tó közelében félmillió éves csimpánzfogakra bukkantak, ami azt jelenti, hogy egykor a Nagy-Afrikai-hasadékvölgy környékén is éltek. Eddig azt gondolták, hogy a nagy hasadékvölgy volt az a választóvonal, amelytől nyugatra az evolúció nem jutott túl az őserdei csimpánzokon, míg a hasadékvölgy szavannás környezete az emberré válás színhelye lett…
Clearwatersben persze sok más emlős is él. A keskenyszájú orrszarvúak a súlyosan veszélyeztetett, a kihalás szélére sodródott állatok közé tartoznak. E zóna az egyik védett szaporodó helyük. Egy itt élő példány árvaként nőtt fel, emberek társaságában. Úgy tartják tápon, mint egy háziállatot és olyan szelíd, hogy meg lehet simogatni. Hogy milyen hatalmas tömegí, megérezhetjük, ha egy ember melléje áll. A háttérből varacskos disznók lesik, marad-e valami a tápból nekik is, ha az orrszarvú már jóllakott…A zsiráfoktól leginkább elemi erejí rúgásaik miatt tartanak az afrikai ragadozók. Talán nem mindenki tudja, hogy tudományos nevük – cameropardalis – a teve és a leopárd szavak összevonásából származik. A zsiráfok nyaka és meredeken lejtő háta ugyanis némileg a tevéére hasonlít, szőrének sárga vagy téglavörös alapon megjelenő foltjai viszont a leopárd mintázatára emlékeztetnek. Azt gondolhatnánk, hogy ez a foltos színezet meglehetősen feltínő, a valóságban – főleg ha egy fa árnyékába húzódnak – alig lehet észrevenni. A nyílt terepen azonban közel 6 méter magasba emelkedő fejükkel – az ég világoskék hátterében – messziről feltínnek. Éles a szemük, de gyengébb a szaglásuk, ezért gyakran keresik a jó orrú gnúk társaságát.
Az elefántoknak nincs szükségük ilyen vészt jelző társakra. Megjelenésük tekintélyt parancsol, még az oroszlánok is félrehúzódnak előlük. Vezetőnk, akinek a mamája etióp, édesapja brit, megnyugtatott minket, nem kell tartanunk semmitől. Én, aki már ébredtem úgy, hogy az elefánt letörte az ágat, amelyhez a sátramat kötöztem, nem vagyok annyira biztos a dologban. Egyre több elefánt tínik fel és tart felénk, köztük bébielefántok menetelnek és közelítik meg néhány méterre nyitott terepjárónkat. Az elefántbébik kétéves korukig szopnak, de még ezután is alig mozdulnak anyjuk mellől. Visszafojtott lélegzettel nézzük őket, ilyenkor még attól is tartani kell, hogy a fényképezőgépek kattanása felidegesíti őket. Szerencsére attól nem kell félni, hogy valamelyikünk zsebében megszólal a mobiltelefon, errefelé nincs térerő.A tehenek agyara kisebb, mint a hímeké. Érdekes módon az elefántcsont-kereskedők ezt jobb minőségínek tartották. Hosszuk nagyjából az elefánt korától függ, bár nagy egyedi különbségek is vannak. Még a fiatalabb tehenek is magasabbak, mint a mi 2,5 méter magas terepjárónk. Az öregebbek vállmagassága a 3 métert is meghaladja, és ormányukkal – amely 2,5 méter hosszú – ugyanolyan magasra tudnak felnyúlni a gallyakért, mint a zsiráfok. A vonuló csorda szinte körbefogja autónkat.A kicsik biztonságban érzik magukat, legalábbis erre gondol az ember, amint látja, hogy csóválják a farkukat.
Ahol az első feleségsegít másodikat vásárolni
Isiolóhoz közeledünk. A szedett-vedett települést Észak-Kenya kapujának tartják, idáig tart a burkolt országút, innen északra már nehéz üzemanyagot szerezni. A gyerekek faszenet árusítanak az út szélén. Az ökoturisták gyakran vesznek tőlük faszenet a tábortízhöz, mert a nemzeti parkokban tilos a fagyíjtés. Nehéz megmondani, melyik népcsoportba tartoznak. A helyi lakosok többsége szomáliai, mert a britek az első világháború után kiszolgált szomáliai katonákat telepítettek le Isiolóban. De vannak itt szamburuk, rendillék, boránák, sőt turkánák is. A gyerekekben egy a közös: szegények és fáznak. Igen fáznak, mert esős évszakban itt a magasföld északi részén kellemetlen, hívös is lehet az idő. Ajándékként labdákat hoztunk magunkkal. A labda és némi aprópénz megteszi hatását, a gyerekek megengedik, hogy filmezzük, fényképezzük őket. Isiolóban egyébként sok a muszlim, a nőknek nem illendő sortban, vagy rövid szoknyában flangálni a településen, főleg a piacon nem.
Ez már annak a vidéknek a pereme, amit Teleki karavánjának emberei Szamburunak hívtak. A gróf azt írta: Szamburu nem tó, hanem ország. Karavánok már nem járnak ott, és senki sem tudja, mily messze vannak. Ludwig von Höhnel – Telekitől 60 emberével különválva – térképezte fel az általa Gnaszo Nyirónak nevezett folyó útját, 80 kilométer hosszúságban. A betegség miatt legyengült osztrák sokszor az ájulás határán volt, ha nincs szamaruk, nem is tudták volna tovább vinni őt a nehéz terepen. A folyót ma a kenyai térképeken Ewaso Ngiro-ként tüntetik fel, ami a szamburuk nyelvén barna színí vízfolyást jelent. Höhnel egyébként azt írja: azon a vidéken, amelyen mi utazunk keresztül, majdnem mindenen van tövis és tüske. Könnyí ruhákban nem szabad utazni, mert az ember testét csakhamar rongyok és sebek borítanák.
A szamburuk napjainkban már barátságosak. A falu asszonyai, lányai tiszteletünkre díszesen kiöltöznek, régi rítus szerint üdvözölnek minket. A sok gyöngy láttán az ember megérti, hogy Telekiéknek miért kellett Zanzibárban annyi gyöngyöt beszerezniük.Höhnel feljegyezte: gyöngyökből, amelyek gömbölyíek, üvegből készültek, 2-2,5 milliméter átmérőjíek, vörös, kék és fehér színíek, roppant mennyiséggel, összesen 2800 kilogrammal rendelkeztünk, voltak továbbá borsó nagyságú, kék fényí párizsi gyöngyeink, szombaj neví, rossz minőségí, fehér porcelángyöngyeink.
A szamburuk többnyire karcsúak, nyúlánkok, szép termetíek, a nílusi nomád pásztornépek közé tartoznak. Náluk ma is a többnejíség dívik. A feleségek nevelik a gyerekeket, gondoskodnak a család élelmezéséről.
Az első feleség – s ez elég furcsa európai embernek – abban érdekelt, hogy segítse elő férje vagyonszerzését, hogy az újabb feleségeket vásárolhasson magának. Azt mondják, ha már 3 asszony van a családban, a teendők jobban megoszlanak.
A feleségszerzés nem olcsó mulatság, egy-egy asszonyért több tehénnel kell fizetni. Fülcimpáikat, a maszájokhoz hasonlóan megnyújtják, s bennük időnként igen nagy súlyú fülbevalókat viselnek. A nők közül főleg a hajadonok rengeteg gyöngyből készített nyakláncot hordanak, amelyek vonaglásra emlékeztető táncmozdulataiknál, szinte repkednek. Az anyák ilyenkor is hátukon cipelik gyerekeiket, a kicsiknek már ekkor vérükbe ivódik a ritmus.
Vannak meglehetősen diszkriminatív, ma is élő szabályok, például a feleségek mindaddig, amíg nem születik gyerekük, nem étkezhetnek együtt a férjükkel. A többnejíségnek köszönhetően a szamburu családokban nyolc-kilenc a gyerekszám, s bár kötelező az iskolai oktatás, tanulás helyett tehenet vagy kecskét őriznek a gyerekek. A szamburuknál ma is megcsonkítják a nők csiklóját. Korábban a vérbaj okozott sok problémát, a nőknél meddőséget, napjainkban az AIDS terjed, ha nem is olyan léptékben, mint Kenya zsúfolt, prostituáltakkal teli nagyvárosaiban. A fiatal fiúkat körülmetélik, a férfivá válás idején elvonulnak a szavannába.
Településeikre a maszájokéhoz hasonló, karóvázas kunyhók jellemzők, amelyek jól védenek akár a tíző napsütés, akár az esős évszak hívösebb időjárása ellen.Egy kisgyerek – némi anyai segédlettel – bemutatja nekünk a szamburu tízgyújtás ősi technikáját. Itt is, mint a maszájoknál, egy földre fektetett puha fadarabban sodorják tenyerükkel a keményfa pálcát. Höhnel 117 évvel korábban feljegyezte, hogyan lehet két fa összedörzsölésével tüzet gyújtani. A sebesség, amellyel ezt az esőtől nedves levegő dacára meg tudják csinálni, igazán meglepő. Az e célra használatos szerszám két fadarabból állott. Ezek egyike lapos, 15 centiméter hosszú, és 2 centiméter széles; rajta egy sor egyik oldalán nyitott bevágás volt, a másik fadarab körülbelül 30 centiméter hosszú; alakja és vastagsága olyan, mint a plajbászé. Ezt az utóbbit merőlegesen az egyik mélyedésbe illesztik, két tenyerükbe fogva jól leszorítják és gyors, sodró mozgásba hozzák.
Alig pár másodperc múlva a dörzsölés által keletkezett fapor, amely a mélyedés oldalnyílásánál lehullott, füstölögni kezdett, ezt aztán vigyázva fújták, míg tüzes lett; akkor finom, száraz fível, vagy vászonrongyokkal hozták érintkezésbe és lángra gerjesztették. Nos, ez most sem a kisgyereknek, sem a fiatal harcosoknak, a szamburu moránoknak nem sikerült, biztos nem olvasták Höhnel leírását… Igy aztán a szamburu férfiakra marad a feladat, akik aztán – akár a maszájok – tanúbizonyságot tesznek fantasztikus rugalmasságukról. Harciasságuk megőrzéséhez nyilván hozzájárul táplálkozásuk – a mai napig tehénvérrel kevert tejet és többnyire nyers húst fogyasztanak. Efféle archaikus jeleneteket látva, az ember hajlamos lenne megállítani az idő kerekét. Mert ez az életforma előbb-utóbb el fog tínni a század civilizációs áradatában… §
