A klasszikus pszichoanalízis során a pszichológus többnyire úgy viselkedik, mint a vak, aki sötét szobában egy nem létező macskát kerget. A tranzakcióanalízis pragmatikus megközelítése ezzel szemben az „itt és most” valóságát tükrözi, s a tapasztalat a használhatóságát igazolja.Miközben a magazinok és a szakemberek dicsérik, sőt melegen ajánlják a mentálhigiéniai kezelést, ezzel egy időben a pszichológiai módszerekkel szembeni szkepszis egyre nő. Nem véletlenül, hiszen a klasszikus felállás szerint a kezelésnek vége-hossza nincs, sokba kerül és pontatlan, vitatható, titokzatoskodó fogalmakkal operál. Hogy csak egy példát említsünk, szinte szemünk előtt zajlik már több évtizede Woody Allen pszichoanalitikus terápiája, mégsem látni nyomát filmjeiben vagy interjúiban, hogy a zseniális rendezőnek akár egy lépéssel is sikerült volna közelebb jutnia akár csak ahhoz is, hogy „hisztérikus nyomorúságát közönséges boldogtalansággá változtassa”. A szakirodalom pedig ismer hatvan, hetven éven át tartó terápiát is, amely már – lássuk be – a l’art pour l’art analízis iskolapéldája, amikor a páciens nem azért jár terápiába, hogy élni tudjon, hanem fordítva. A klasszikus módszerekkel szembeni elégedetlenek számát ma már azok a pszichológusok is gyarapítják, akik konkrét tényekkel szeretnének szolgálni olyan kérdésekre, mint hogy miért tesszük, amit teszünk, és hogyan oldható meg, hogy ne tegyük, amit nem akarunk megtenni. A tranzakcióanalízis új ötlettel áll elő azok számára, akik változásra vágynak. Hallatlan előnye, hogy hiperrealista módszer lévén megérteti a pácienssel, hogy függetlenül az eddig történtektől, ő a felelős azért, ami ezután vele történik.
Játszmák a simogatásért
A módszer kidolgozását Eric Berne-nek köszönhetjük, akinek Emberi játszmák címí könyve máig az egyik legnagyobb pszichológiai bestseller az egész világon, s korántsem érdemtelenül. Berne rávilágít arra, hogy hétköznapi érintkezéseink során akaratlanul, öntudatlanul, rejtett forgatókönyvek mentén cselekszünk, időtöltő rituálék és személyközi játszmák közt pergetjük napjainkat, amelyek mindig valamilyen szükségletünk kielégítését szolgálják. Ez a szükséglet lehet biztonságigény, szorongáselhárítás, hiányzó „simogatás” (vagyis elismerés, törődés, odafordulás), de lehet agresszió vagy szexualitás is. A játszmák egymás, illetve a saját személyiség korlátozására, hatalmi viszonyok lejátszására, megerősítésére vagy kihívásra szolgálnak, küzdelmet jelentenek a másik ember elérésére a saját személyiség elviselhető biztonsági határain belül.
Az elmélet talán legnagyobb erőssége, hogy a mindennapi emberi viszonyok konkrét valóságára vonatkozik, és megértéséhez nem szükséges semmilyen pszichológiai szaktudás. Arra is megtanít, hogy humorral, iróniával kezeljük saját és környezetünk problémáit, optimistábban álljunk hozzájuk, és visszaszerezzük életkedvünket. Eric Berne alapvető üzenete, hogy az egészséges embernek tudnia kell játszmamentesen viszonyulni másokhoz, mert igazi kölcsönös, intim kapcsolat csak így alakulhat ki. Meg kell érteni a játszmák, kényszerpályák szabályszeríségeit, neked is, nekem is okénak kell lennünk ahhoz, hogy a kapcsolatunkban rejlő minden lehetőséget megvalósíthassuk, tehát kóros igényeink, gátló félelmeink, s az ezekhez kapcsolódó manővereink nyígétől szabadulva kapcsolódjunk egymáshoz.
Nélkülem nincs másik
A tranzakcióanalízis már-már misztikus vonása, hogy amikor figyelmünk fókuszát önmagunkról áthelyezzük a velünk kapcsolatban álló másik személy játszmájára, kiderül, hogy az elvont másik nem létezik. Az ember soha nem önmagában, csakis kapcsolatrendszerében él, és ha a másikról gondolkodom, akkor a hozzám kapcsolódó játszmáin keresztül ismerhetem meg őt, s ezzel óhatatlanul visszatérek önmagamhoz. Ő az én tükröm, ahogy én is tükör vagyok a számára. Nem lehetünk tehát okék egymás nélkül, hiszen még a megértésünk is egymástól függ. A tranzakcióanalízis arra is jó példa, hogy a valóságot kevés szóval lehet, sőt kell leírni. Herman Melville írja: „A valódi tudós kevés szakkifejezéssel él, s azokkal is csak akkor, ha semmi más nem felel meg a céljainak. Csak a felszínes tudású ember hiszi, hogy súlyos szavakat szajkózva súlyos tényeket érthet meg.” A pszichológiát is érdemes megtisztítani a szakmai zsargontól, s a köznyelvet alkalmassá tenni a társadalom, az egyén univerzális problémáinak tárgyalására.
A tranzakcióanalízis mindössze négy kulcsfogalommal dolgozik: ezek a játszma, illetve a Szülő, a Felnőtt és a Gyermek énállapota. Thomas Harris, Berne elméletének továbbgondolója pedig egy ötödik, szintén hétköznapi kifejezéssel, az okéval egészíti ki ezt a minimalista fogalomkészletet.
Egy gyermek szocializációs, civilizáló folyamatainak egyik legmakacsabb mellékterméke a sok parancs, tiltás, szabályozás révén létrejövő negatív érzelmek tömege. Ezek nyomán hamar levonja a következtetést: „Nem vagyok oké.” Ezt az általánosító önértékelést nevezzük – milyen meglepő – nem oké állapotnak: a folytonosan megélt negatív érzéseket ugyanis az agy gyerekkortól megőrzi, tárolja. Még a legjobb, legnyájasabb, szeretetteljes szülők gyermekei is alapvetően nem okénak érzik magukat, mert a gondot jellemző módon nem a szülők okozzák, hanem a gyermek aktuális léthelyzete. Előfordulhat, hogy ő maga fogalmazza meg alapvető dilemmáját: „Hogy lehet, hogy a papa is és a mama is oké, én pedig nem vagyok az?” Természetesen, örömteli érzések is rögzülnek gyerekkorban, s – jó szülők esetén – az oké állapotok ritmikusan váltogatják a nem okékat. A nem oké érzések mégis sokkal számosabbak, mint a jók. Ezért mondhatjuk, hogy mindannyiunk belső Gyermek énállapota alapvetően nem oké. Többnyire ehhez térünk vissza kritikus élethelyzetekben, amikor hajlamosak vagyunk nem Felnőtt módon, hanem Gyermekként reagálni. Ilyenkor az ember újra kicsi, tehetetlen, másoktól függő lénynek érzi magát, és másoktól várja a helyzete megoldását, mert gondolkodása blokkolódik. Gondoljunk például a zárt osztályok gyakorlatára: ha zárva vannak az ajtók, a beteg látványosan visszahúzódik, magába zárul. A tranzakcióanalízis ezzel szemben ellenzi az olyan terápiát, amely bármilyen formában a szülői gondoskodás elvét valósítja meg. Ha ugyanis valakiben túl sokat pátyolgatjuk a tehetetlen Gyermeket, azzal csak hátráltatjuk, hogy Felnőttje visszaszerezze a kormányrudat.
1.Nem vagyok oké, oké vagy
Az alapvető kiindulási helyzet, mindannyian innen startolunk, hiszen a születési és csecsemőkori szituációkból csakis ezt a következtetést lehet levonni. Minden gyerek rájön, hogy nem oké (vagyis kicsit tehetetlen, cselekvésképtelen), szüleit ugyanakkor okénak értékeli. Egy életen át tartó próbálkozásunknak, hogy megtaláljuk önmagunk és a világ értelmét, ez a helyzetmeghatározás az első kézzelfogható gyümölcse, s egyben legmesszebbre kiható döntése is, ugyanis csak egy másik döntés fogja tudni ezt majd felülírni, – de csakis akkor, ha ezt az elsőt megértjük.A nem okéság a gyermek alapvető, univerzális véleménye önmagáról, a maga gyíjtötte bizonyítékok alapján. Ebben a helyzetben az ember úgy érzi, ki van szolgáltatva mások kénye-kedvének. Nagy szükségét érzi a cirógatásnak vagy az elismerésnek, ami a korai fizikai simogatás lelki megfelelője. Ebben a szituációban van remény, mert ott a cirógatás forrása – te oké vagy –, s ehhez a léthelyzethez – ha felnőttként ez rögzül – kétféleképpen lehet viszonyulni.
Első esetben a személy visszavonult életet ír elő magának, mivel oké emberek között élni túlságosan fájdalmas számára. Az ilyenek képzeletvilágukban keresik a cirógatást és bonyolult vágyéletet élnek, amelyben sok a „ha én egyszer” és az „amikor majd én”.Gyakoribb megoldása a helyzetnek a „te is oké lehetsz, ha”, amikor a szülőktől kölcsönzött szentenciák mentén igyekszik okévá válni. Ennek a személynek felnőtt korában nagy cirógatásokra van szüksége olyan személyektől, akiket tekintélyszemélynek fogad el. Tettre és szolgálatra kész, aláveti magát mások akaratának. „Legjobbjaink” közül sokan ezeknek a helyeslést kereső törekvéseiknek köszönhetik, hogy ma ott vannak, ahol vannak. Életfogytiglani hegymászásra adták a fejüket, s alighogy felérnek a csúcsra, máris ott a következő. Boldogságot, tartós értéket azonban egyik forgatókönyv sem teremt, mert nem a személy változtatta meg a kiinduló léthelyzetet. „Tehetek, amit csak akarok, akkor is megmaradok nem okénak”, gondolja magában.
2.Nem vagyok oké, nem vagy oké
Az első év végére jelentős változásokon esik át a gyerek. Megtanul járni, ezáltal nő az önállósága, a cirógatások száma az első évhez képest visszaesik, ugyanakkor keményebb és gyakoribb büntetések érik, hiszen a szárnypróbálgatásai, önállósulási törekvései során maga által okozott fájdalmai is gyarapodnak… Ha ez a küzdelmes elhagyatottság válik jellemzővé, a gyermek levonja a következtetést: nem vagyok oké, de te sem vagy az. Ebben a léthelyzetben elakad a Felnőtt fejlődése, hiszen a cirógatottság biztosítása megszínt: nincs kitől simogatást remélni, a személy tehát ezen a ponton feladja. Átvonszolja magát az életen, s könnyen előfordulhat, hogy elmegyógyintézetben végzi, teljesen magába zárkózva, regresszív viselkedési tünetekkel, amelyek mögül felsejlik a tétova visszavágyódás a csecsemőkorba, amikor az ápolás és táplálás során megkapta az azóta keservesen nélkülözött cirógatást.Nehéz természetesen elképzelni, hogy valaki élete során semmi cirógatást ne kapjon. Ha azonban a személy letette voksát egy élethelyzet mellett, onnantól minden tapasztalatát szelektíven, a helyzet fenntartása szempontjából értékeli. A nem vagyok oké, de te sem vagy az helyzetben lévő személyt terápiás szituációban sem lehet könnyen elérni, hiszen számára a terapeuta is a nem oké személyek népes táborába tartozik.
3.Oké vagyok, nem vagy oké
Ez az antiszociális, bínözői alaphelyzet: az a gyerek jut erre az álláspontra, akit sokat bántalmaznak, s ezért megtanulja, hogyan tudja önmagát jutalmazni, cirógatni. Mintha azt mondaná: rendben, csak hagyjatok végre békén, oké vagyok én így magamban. Nincs rátok szükségem. Sok pszichopata bínöző mondhatja magáénak ezt az élethelyzetet, sokuk esettörténete kezdődik például durva fizikai bántalmazásokkal. A kisember megtapasztalta a brutalitást, de megtapasztalta azt is, hogy túlélte. Lám, életben maradt, amikor pedig felcseperedik, visszavág. Megtanulta, hogyan kell keménynek lenni, ráadásul éppen a benne élő Szülő ad erre engedélyt. Számára az oké vagyok, nem vagy oké maga az életmentő döntés, tragédiája azonban – számára és a társadalom számára egyaránt –, hogy élete során soha nem fog tudni magába tekinteni, nem lesz képes megérteni, hogy felnőttként már ő is felelős azért, ami vele történik. Mindig, mindenben másokat fog okolni, minden mások miatt történik, soha semmi nem az ő hibája. A javíthatatlan bínözők kivétel nélkül ezen az állásponton vannak. Meg vannak róla győződve, hogy ők maguk okék, bármit tesznek, és minden helyzetben másokat terhel a teljes felelősség.Az oké vagyok, nem vagy oké helyzetben levő személy szenved a simogatás hiányától, ugyanis a cirógatás mindig annyit ér, mint aki cirógat. Az ilyen személlyel megeshet, hogy bólogató jánosokkal veszi körbe magát, akik szüntelenül dicsérik, ám ő pontosan tudja, ez nem valódi cirógatás, hiszen maga rendezte úgy, hogy ne az legyen. Minél hangosabban dicséri a slepp, annál jobban megveti őket, s végül ki is adja útjukat, s beszerez belőlük egy újabb garnitúrát.
4.Oké vagyok, oké vagy
Az első három élethelyzet tudattalan, egy korai életszakaszban tettünk hitet mellette. A nem vagyok oké, oké vagy időrendben az első, s a többség benne is ragad egy életre. Bizonyos, módfelett szerencsétlen gyerekek váltanak csak át a második vagy harmadik élethelyzetre. A negyedik, az oké vagyok, oké vagy viszont már tudatos döntés eredménye. Az első három érzéseken alapul, a negyedik gondolkodáson, hiten és a cselekvés kockázatán. Az első három kulcsszava a miért, a negyediké a miért is ne. Ezúttal nemcsak úgy belesodródunk egy élethelyzetbe, hanem döntést hozunk, mi magunk. Sajnos a legáltalánosabb léthelyzet mind a „sikeres”, mind a „sikertelen” személyek esetében a nem vagyok oké, oké vagy. Ebben a helyzetben létezni legkönnyebben játszmák segítségével lehet.
Eric Berne úgy határozza meg a játszmákat, mint rejtett tranzakciók sorozatát, amelyek pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé haladnak. A játszmák a nem vagyok oké, oké vagy állapotban gyökereznek, amikor ebből a nem okéságból pillanatnyi megkönnyebbülést jelent a valamilyen trükkel megszerzett átmeneti előny. Sok embernek okoz felnőttként átmeneti megkönnyebbülést, ha zöldebb a füve, mint a szomszédnak, míg mások az igénytelenségben tobzódnak, mondván: én vagyok a szerényebb. A játszma azonban mindig csak hozzátesz az eredeti nyomorúsághoz, és állandósítja a nem oké helyzetet. A feladat abban rejlik, hogy életünkben elkezdjünk oké kicsengésí tranzakciókat gyíjteni, a nem oké vagyok, oké vagy alaphelyzet ugyanis csupán egy állapot, amely tudatosan felülírható. Az a személy, akit egy nagykorúsított Felnőtt vezet döntéseiben, tekintélyes mennyiségí sikeres cselekvéssort mondhat magáénak, és felelősséggel állíthatja, hogy a saját vonatát maga vezeti.
Meg tudunk változni
A tranzakcióanalízis célja a változási szabadság visszanyerése. Miért akarunk megváltozni? Három okból. Az egyik a fájdalom. Egyszer csak elegünk lesz, ha már túl sokszor szaladtunk fejjel neki a falnak. Abbahagyjuk a játékot, ha túl sok pénzt hajigáltunk bele ugyanabba az automatába, és egy fillért se nyertünk. Fáj a fejünk. Vérzik a fekélyünk. Alkoholisták lettünk. A másik ok a kétségbeesés lassabb fajtája: az unalom. A harmadik pedig, amikor valaki hirtelen ráeszmél, hogy képes változásra.A tranzakcióanalitikus megközelítés szerint az egészségesség kritériuma egy felszabadított Felnőtt, amely következetesen irányítja a személy valamennyi tranzakcióját. Nyilvánvaló, hogy ha hibáinkat természetünkkel indokoljuk, attól még hibáink változatlanok maradnak. „Hiába, ez vagyok én”: ez a hozzáállás mit sem segít. „Lehetnék másmilyen”: ez már segít.Játszmákkal olyan emberek múlatják a drága idejüket, akik nem bírják elviselni a cirógatáséhséget, ám nem oké helyzetük miatt képtelenek elérni a kapcsolat legteljesebb formáját, az intimitást. A „nekem nagyobb van, mint neked” játszma mögött a játékos valójában mindig azt érzi: „Én nem vagyok olyan jó, mint te.” Támadással védekezik. Meghittség csak akkor teremtődik, ha mindkét személy az oké vagyok, oké vagy talaján áll. A meghittség játszmamentés kapcsolat: céljai nincsenek rejtve. §
