Tudósközelben: Lénárd László magatartáskutató, akadémikus

A szagok és ízek megélésére genetikailag rögzült mozgási mintával reagál az idegrendszer, ezek úgynevezett motoros minták. A keserí ízre adott válasz például elutasító: nyeldekelni kezdünk. Az édes ízre adott válasz a fordítottja: nyelünk és megnyaljuk ajkunkat.IPM: Professzor úr, hovatovább négy évtizede már, hogy magatartáskutatással foglalkozik. &Oumlnt mi motiválja ilyen erősen arra, hogy a motivált viselkedés mögötti élettani szabályokat kutassa?

L.L.: Azt hiszem, ahogy valamennyi kutatót, a felfedezés öröme, a kuriozitás, a „lássuk csak, hogyan míködik” kíváncsisága vezérel. A megoldás megtalálása örömet, és megerősítést jelent, de ugyanakkor utat mutat az újabb kérdések felé. Persze ez általánosan is igaz. Ezt éli meg a mesterember, amikor sikeresen megjavítja az elromlott órát, vagy a kártyajátékos, amikor egy új kombinációval győz. Az a boldog ember, aki mindennapi munkája során rátalál s megéli a felfedezés örömét. Ezért az oktatás és a tanítás folyamán is elsősorban azokat a technikákat kell alkalmaznunk, amelyek pozitív megerősítés révén hozzájárulnak a személyiség kibontakoztatásához, a kreatív alkat kialakulásához.

IPM: A mindennapi életből is tudjuk, milyen óriási különbség fogcsikorgatva vagy önként s dalolva végezni el egy munkát. A tudomány szerint mi áll a motivált viselkedés hátterében?

L.L.: Az a törekvés, hogy belső környezetünket megtartsuk állandónak, annak ellenére, hogy közben a külső környezet szüntelenül változik. Ez a homeosztázis lényege, ami az élettanban is fontos fogalom, annak egyik alapprincípiuma. Tulajdonképp szabályozási folyamatok sorozata teszi lehetővé azt, hogy a szervezet integritása megmaradjon. Mi, kutatók, az e folyamatok mögött zajló természettudományos eseményeket, s magát a konkrét szabályozást vizsgáljuk. Határterületen mozgunk, hisz tevékenységünk érinti az orvostudományt, az élettant, a kémiát, a fizikát. Pécsett főleg állatkísérletek, patkányok és majmok segítségével a különböző tanulási folyamatok alatt tanúsított viselkedésformákat vizsgáljuk.

IPM: Ezen belül is az éhség és a jóllakottság mechanizmusait…

L.L.: Ez nagy terület, mert az éhség és az evés nemcsak a homeosztázis fenntartását szolgálja, hanem – többek között – az idegrendszer érző folyamatait is érinti, azaz az ízek és szagok feldolgozása is a kutatásunk tárgya. Az agyvelő az, amely szabályozza az éhséggel és jóllakottsággal járó folyamatokat. Szervezetünkben, a gyomor-bélrendszerben is vannak olyan ellenőrző mechanizmusok, olyan érzékelők, melyek információt továbbítanak az agyba, amely aztán visszajelez. Egy példa: ha a gyomor telítődik, akkor izomzata megfeszül és speciális receptorai különböző anyagok felszabadítását indukálják. Ezek zömében fehérje természetíek, peptidek, melyek részben a keringés útján feljutnak az agyba, illetve idegi úton jelzik, hogy a gyomor kezd telítődni. Ma már azt is tudjuk, hogy ugyanezek a peptidek megtalálhatók a központi idegrendszerben is. Nos, az egyik kutatási irányunk épp azt vizsgálja, hogyan hatnak ezek az összetevők a központi idegrendszerre. Patkányokon kimutattuk, hogy ha az érzelmekért és a tanulás szervezéséért is felelős, úgynevezett limbikus idegrendszerbe, vagyis  arra az agyterületre, ahol az alacsonyabb szintí agyi folyamatok értékelődnek, egy megfelelő anyagot adagolunk, akkor az állatok kevesebbet esznek, még akkor is, ha éhesek.

Legújabb kísérleteinkből kiderült, hogy a jóllakottság-érzetet keltő peptid, amit az agyba juttatunk, megemeli a vércukorszintet is.Vizsgáljuk a cukorra érzékeny idegsejtek míködését is. &Uacutegy véljük, ezek a sejtcsoportok a felelősek az éhség-jóllakottság szabályozásáért. Karády Zoltán munkatársammal egy speciális módszerrel felfedeztük, ezek a glükózérzékeny sejtek nem egy helyen találhatók a limbikus rendszerben, hanem különböző struktúrákban foglalnak helyet. Sőt, majmokon is kimutattuk, hogy a homloklebeny szemgödör felé eső részében is vannak olyan idegsejtek, amelyek egy adott táplálékfajta ízére, illatára vagy textúrájára érzékenyek.

IPM: Mi ez a speciális módszer?

L.L.: Japánban tanultam Yutaka Oomura professzortól. Egy olyan multibarrel mikroelektródát használunk, melynek közepén egy fémből vagy szénből készült kis szál fut, ennek segítségével vezetjük el az idegsejtek aktivitását. Ezt 8-10 olyan mikrocsövecske veszi körül, amelyekbe kémiai anyagokat lehet beadni és árammal a sejt közelébe juttatni. &Iacutegy egy-egy idegsejt aktivitását tudjuk vizsgálni, különböző kémiai anyagokat adagolva ezen sejtekhez nyomon tudjuk követni, hogyan változik közben az idegsejt aktivitása. Ezzel a módszerrel majmokat is tudunk vizsgálni, kellő kímélettel, de úgy, hogy közben az állatok éberen tevékenykednek. Sőt, e technika segítségével az íz- és szagingerek hatásait is elemezni tudjuk.

IPM: Köthető az ízekhez viselkedés? Mitől függ az, hogy egy íz milyen magatartást vált ki belőlünk?

L.L.: Ha egy kutya vagy macska valaha valami olyat evett, hogy megbetegedett tőle, akkor a jövőben mindig kerülni fogja azt. Itt a tanulási folyamat az, hogy a táplálék színe s szaga vagy körülményei összekötődnek az utána bekövetkezett rosszulléttel, hányással, hasmenéssel. Kísérleteinkben például csak egy adott ízí folyadékot ihat az állat, majd nem étkezés, hanem injekció formájában olyan folyadékot kap, amitől rosszul érzi magát.Bebizonyosodott, hogy később, ha a környezetébe egy ilyen ízí folyadék kerül, akkor azt nem fogyasztja el. Ez a kondicionált ízaverzió. Kimutattuk azt is, hogy vannak nem csak ízérzékelésre, de íztanulásra képes sejtek. A tanulás során egyes idegsejtcsoportok, ha az állat megtanult egy adott ízaverziót, még akkor is reagálnak az adott ízre, ha azt korábban soha nem tették.  

IPM: Egy-egy íz taszító hatását hogyan lehet a hétköznapi életben praktikusan alkalmazni…

L.L.: Lényegében egyes alkohol-elvonókúrák is így míködnek. A betegnek alkoholfogyasztás után olyan gyógyszert adnak, amitől rosszul lesz – így az íztaszításhoz hasonló módon kiépített „kondicionált alkohol-averzióval” elérik, hogy nem hajlandó alkoholt inni. Ekkor hazaküldik. És ott mi történik? Picit iszik, s mivel nincs tabletta, már nem lesz annyira rosszul. Lényegében egy új tanulási forma, illetve a tanulás fordítottja, a kioltás következik be: még él az erős szenvedély, de az averzív állapot hiánya kioltja a feltételes választ. Ezért sikertelenek hosszú távon az ilyen fajta elvonókúrák. De ha életmódváltás is történik, más a helyzet, mert akkor nincs mód az úgynevezett kioltásra.

IPM: Ez azt jelenti, hogy egy-egy ízzel vagy akár illattal ki lehet majd váltani bizonyos viselkedésmódokat?

L.L.: Hogy az ételeknél maradjak: már a színe, szaga, konzisztenciája is elválaszthatatlan az érzelmektől. Gondoljon csak a megnevezésekre: általában aszerint nevezünk illatosnak vagy büdösnek valamit, hogy az számunkra jó vagy rossz. És ezzel már az érzelmeinket is közöljük. Ugyanez a helyzet az ízekkel is. A szagok és ízek megélésére genetikailag rögzült mozgási mintával reagál az idegrendszer, ezek úgynevezett motoros minták. A keserí ízre adott válasz például elutasító: nyeldekelni kezdünk. Az édes ízre adott válasz a fordítottja: nyelünk és megnyaljuk ajkunkat. &Aacutellatok segítségével teszteljük, miféle reakciókat váltanak ki a különféle ízek, filmen rögzítjük és elemezzük a kiváltott motoros mintákat. Fantasztikus eredményeket lehet elérni a táplálékokkal, folyadékokkal a kondicionálás révén. Ide idézek egy kísérletet, amely méltán vált világhírívé, s amelynek alapját az képezte, hogy az agyvelőben vannak olyan agyterületek, melyek elektromos ingerlése jutalmazó hatású. Wanda Wyrwicka egy éhes anyamacskának a jutalmazó ingerekkel egyidőben, banánt adott. A banánevés és a jó érzés összekapcsolódott, s így többszöri ismétlés után a macska rászokott a gyümölcsre. Ekkor csatlakoztatták a kísérlethez azokat a kölyökmacskákat, akiket nem ért mesterséges örömérzet. A cicák mégis – anyjukat követve – banánt kezdtek enni, olyannyira, hogy felnőtt korukban a banánt előnyben részesítették a hússal szemben. Az imprinting, a korai benyomások, az idegrendszer érése alatti bevésődés tehát rendkívül nagy hatású.

IPM: Hogy a kiscicákkal ilyen eredményre lehetett jutni, azt sejteti, kisgyerekekre is jellemző lehet az effajta tanulási folyamat…

L.L.: Az ember gyerekénél a legérzékenyebb kor a születés utáni első hat életévre tehető. Ezért nem mindegy, kit hogyan nevelnek, milyen környezetben milyen impulzusok érik. Hogy milyen viselkedési mintát tanulnak szüleiktől: ha az estébe nyúló TV nézés közben a családfő sörön és szénhidrátdús chipseken él, akkor ezt az egészségtelen életmódot sajátítják el. Az ingergazdag és természetes környezet jelentősége óriási, hiszen az egyén egész életét meghatározza. A közelmúltban az egyik doktorandusz hallgatómmal azt vizsgáltuk, hogy sovány és kövér gyerekeknek milyen gondolkodásbeli stratégiáik vannak. Azt a meglepő eredményt kaptuk, hogy a tartósan túlsúlyos gyerekeknél a flexibilitás, a gondolkodás rugalmassága, a stratégiaváltás gyengébb, mint a normál testsúlyúaknál, sőt, nagyobb gyakorisággal tapasztalható a tartósan elhízott gyerekeknél figyelmi, koncentrációbeli zavar. Persze, a helytelen táplálkozási szokásokat is ki lehet oltani, és át lehet kondicionálni…

IPM: A tanulási folyamatot szokták jutalmazási-büntetési séma szerint is emlegetni: ha jó érzéssel tölt el valami, könnyen megtanulom, hogyan juthatok el a pozitív állapotba…  

L.L.: Annak idején Hoebel profeszszorral Princetonban mutattuk ki először, hogy patkányok képesek hosszú időn keresztül pedált nyomogatni, ha ekkor az agyvelőbe ültetett vezetéken keresztül amfetamint – amiről tudjuk, hogy kábítószer – juttatnak a saját agyukba. Későbbi kísérletekből kiderült, hogy az amfetamin több anyagot, de elsősorban dopamint szabadít fel, mely egy pozitív, megerősítő, jutalmazó anyag. Később Hajnal András kollégámmal kimutattuk, hogy a két-három napja éhező állatok limbikus rendszerében lecsökken a dopaminszint, az állat kellemetlen, rossz állapotba került. Ha ebből a negatív állapotból pozitívba jut az állat – például enni adunk neki – dopamin-felszabadulás történik, ami aztán az evés előrehaladtával értelemszeríen csökken. Azt is mondhatnám, hogy a dopamin egy, a rossz irányból a jóba való átbillenést jellemző, jutalmazó, evést elindító anyag. Kimutattuk azt is, hogy az acetilkolinnak nevezett anyag pont fordítva viselkedik: gátolja az evést, kellemetlen érzéssel tölti el a kísérlet alanyát. Ezt a jelenséget nem csak evéssel, hanem bizonyos fokig mesterségesen is létre lehet hozni.

IPM: Az alapkutatásokat gyakran éri az a vád, hogy háttal állnának a hús-vér életnek, nincs vagy alig van gyakorlati hasznuk… Pofesszor urat hallgatva azonban úgy tínik, mintha másként lenne…

L.L.: Az alapkutatásoknak természetesen nem az az elsődleges feladatuk, hogy azonnali, mondjuk pénzben is kifejezhető eredményük legyen, hanem az, hogy megismerjük az alapvető szabályozási folyamatok mibenlétét. Hosszú távon viszont kézzel fogható, gyakorlati az eredményük. Alapkutatásokból és kísérletekből vontuk le például azt a következtetést, amit a bulímia dopamin-hipotézisnek nevezünk. A rohamokban jelentkező evés, a kevésbé szépen zabáló-kórnak nevezett betegség alapja az, hogy az evési rohamok a jutalmazó dopamin felszabadulása érdekében történnek. Ha már valódi betegségről van szó, a beteg akár arra is képes, hogy magát meghánytassa, majd újra egyen, hogy így a mesterségesen kialakított averzív állapotból ismét jutalmazott, pozitív állapotba kerüljön. Ez a kérdéskör valamennyiünket érinthet. Ma nagy populáció él rohanó, stresszes életet. S bár a belső szabályozás normális, és éhes lesz az ember, mégsem ebédel, mert rohanni kell. Csak este, amikor hazatér kezd el enni: jót és sokat, sokkal többet mint kellene. A táplálkozásra a kalóriák miatt van szükség, evéskor jutalmazó dopamin szabadul fel, melynek megerősítő szerepe van. Ha mindezt megértjük és megértetjük, hatékonyabban tudjuk elfogadtatni például a helyes táplálkozási szokások megtartását, és az elhízással rendelkező betegek száma is csökkenhet, ami a populáció hoszszútávú életkilátásait javítja.        §

  • Életrajz  
    Lénárd László (1944) a tudományos és oktató munkát 1965-ben, tudományos diákköri tagként kezdte el a Pécsi Orvostudományi Egyetem (POTE) Élettani Intézetében Lissák Kálmán és Grastyán Endre irányításával. Érdeklődése már korán a tanulás és megerősítés folyamatainak kutatására irányult. A pszichológiai folyamatok mögött álló idegrendszeri szabályozó míködések megismerésének igényét és a multidiszciplináris megközelítés módszereit e munkacsoportban sajátította el. Első önálló kísérleteiben az éhség-motiválta magatartás vizsgálatát választotta, s e kérdéskör tanulmányozása révén szerzett később kiemelkedő nemzetközi elismerést. &Aacuteltalános orvosi diplomáját 1969-ben vette át, 1970-től egyetemi tanári kinevezéséig a POTE Élettani Intézetben míködő MTA Idegélettani Kutatócsoportban dolgozott. 1980-ban nyerte el a kandidátusi fokozatot és fiziológus szakképesítést szerzett. MTA doktori fokozatát 1989-ben szerezte meg a „Táplálkozási magatartás, katecholaminergiás pályarendszerek és glukóz-recepció" címí értekezésével. Már fiatalon hosszabb tanulmányúton volt Bostonban, a világhírí W. J. H. Nauta agyszövettani laboratóriumában és a Princeton Egyetem Pszichológiai Intézetében B. G. Hoebel professzornál. A tudományos utánpótlás nevelésében végzett munkájáért többször is magas szintí kitüntetésben, Mester Tanári elismerésben részesült. 1990-től az Élettani Intézet igazgató egyetemi tanára, 2003-tól a Pécsi Tudományegyetem rektora. Tudományos munkássága elismeréseként tavaly májusban az Orosz Orvostudományi Akadémia tiszteletbeli tagjává választották, júniusban pedig az International Behavioral Neuroscience Society (melynek 1998-ban első, nem amerikai születésí elnökévé is megválasztották) által alapított idegtudományi életmídíjban részesült.