Egy eleddig egyedülálló sorozatot bocsátottunk útjára, felkért szakértőink segítségével azon magyar utazókat és felfedezőket vesszük számba, akik földön s vízen járva, vagy a csillagokat kémlelve gyarapították az emberiség tudását. Folytassuk a Földön s Afrikában…Gróf Teleki Sámuel
Az aktív tízhányó névadója
A legsötétebb földrészként emlegetett Afrikában, a Turkána-tó déli partján magasodik egy 646 méteres tízhányó. A térképeken Teleki-vulkán nevet olvashatjuk, emlékezve arra, hogy a magyar gróf Teleki Sámuel (1845-1916) és útitársa Ludwig von Höhnel fedezték fel ezt a kopár vidéket. A pokoli forróságú tájon alig változott valami az első felfedezők itt járta óta eltelt több mint száz esztendő alatt. A türkizkék színí tavat Telekiék pillantották meg először és Rudolf trónörökös iránti tiszteletből róla nevezték el. Néhány heti vándorlással érték el a mai Etiópia területén található másik víztükröt, melyet Rudolf trónörökös hitveséről, Stefániáról kereszteltek el. A Rudolf-tó neve Kenya függetlenné válása után Turkána-tóra változott. Az öntudatra ébredt afrikai népek még a földrajzi nevek terén sem akartak emléket állítani az őket meghódító gyarmatosítóknak. Teleki nevével kivételt tettek, s rá továbbra sem hódítóként gondolnak. Az Osztrák–Magyar Monarchia nem gyarmatosította ezt a tájat, nem igázta le az itt élő népeket.Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az alig lakott észak-kenyai tájakon nyomorúságos körülmények között tengődnek a Teleki által megismert népcsoportok, a szamburuk, a turkánák, az elmolók utódai.
Kunyhóik alig adnak árnyékot a pokoli forróságban, ahol a napi táplálék megszerzése, az ivóvíz biztosítása jelenti a lét legfőbb értelmét. Teleki Sámuel hogyan és miért vetődött el erre a terméketlen, kísérteties vidékre?Utazását sokan vadászexpedícióként tartják számon, pedig az az igazság, hogy tudatos felkészülés, tudományos előképzettség eredményeként juthatott el e kietlen tájakra. Teleki Sámuel a neves erdélyi család református ágának leszármazottja. A Debreceni Református Kollégiumban jeles eredménnyel letett érettségi vizsgája után a göttingeni és a berlini egyetemeken tanult. Az állam- és gazdaságtudományi stúdiumok mellett ásványtani, geológiai, földrajzi ismeretekre is szert tett. Közeli barátságba került Rudolf trónörökössel, a Magyar Földrajzi Társaság tiszteletbeli elnökével, aki nagy figyelemmel kísérte az akkori földrajzi felfedező utazások eseményeit. A trónörökössel közösen tett erdélyi vadászatok érlelték meg benne egy egzotikus afrikai expedíció tervét. Feltehetően Rudolf sugallta az ötletet, hogy Teleki a tervezett vadászutat kösse össze Kelet-Afrika akkor még ismeretlen tájainak, a Baringo-tótól északra elterülő vidékeknek a felkutatásával. Rudolf javaslatára vitte magával a pozsonyi születésí osztrák sorhajóhadnagyot, Ludwig von Höhnelt, aki jártas volt a természettudományokban és kitínő térképésznek bizonyult. Teleki 1886-ban érkezett meg Zanzibár szigetére, itt fogadták fel a kor legtapasztaltabb karavánvezetőit, Dzsumbe Kimemetát és Dualla Idriszt.
A több mint 300 főnyi karaván nagy nehézségek árán jutott el Afrika legmagasabb hegyóriása, a Kilimandzsáró tövéhez. Teleki Sámuel minden előtte próbálkozót túlszárnyalva elsőként jutott fel a Kilimandzsáró hóhatárához, 5310 méteres magasságba. Naplójában így örökítette meg viszontagságos útját:
„…reggel tiszta idő… irtózatos hidegben megindultunk és minthogy azon régi jégtó oldalain föl kelle mennem a plateaun… mentem fölmászva az oromra, azon északi irányba, a hajdani jégmező végéig, innen nyugati irányba a Kibónak. Höhnel alig tudott lélegzeni és 10 óra 30-kor kénytelen voltam Höhnelt visszahagyni, mert a 15 000 láb magasságban nem tudott már lélegzeni és minden tíz lépésre meg kelle állanunk… A Kilimandzsáró megmászása minden nehézségek nélkül megy, semmi falak vagy csúszós oldalak nincsenek, a hó, jég kemény. A hegy maga jéggel van borítva és a csúcs több száz láb magas jégfalakkal, azok tetején hó.”A Kilimandzsáró nyergében fellelhető sárga virág, a Senecio telekii emlékeztet arra a tudós-felfedezőre, aki botanikai gyíjteményével nagy dicsőséget szerzett hazájának. A Kenya-hegységben, a jégmarta sziklák között bukkanhat az utazó a Teleki robéliára, s megcsodálhatja azt a hajdani jégár csiszolta völgyet, mely szintén Teleki nevét viseli.
Az expedíció olyan korban járta a Kenya-hegység és az Abesszin-magasföld közti elhagyatott pusztaságokat, amikor még nem létezett korszerí kapcsolatteremtési és utánpótlási lehetőség. Nem volt GPS, nem volt míholdas navigációs rendszer, s még rádió-összeköttetést sem lehetett teremteni. Nem egy kimerült vándor végzetévé vált egy ilyen út, s nem kevesen voltak, akik összeroskadtak a fáradalmak alatt, s dögevő keselyík martalékaként fejezték be pályafutásukat. Höhnel vadászatairól érzékletes leírásokban számolt be:
„…gyakran ejtettünk olyan bivalyokat, orrszarvúakat és kvaggákat, amelyek bőre alatt nyílhegyek rejtőztek… Bár az igazi vadászdárdák nyilai meg vannak mérgezve, a jól eltalált elefánt is legfeljebb 12 óra múltán esik el. Az ilyen mérgezett nyilakkal számos esetben kellett szembenézni az expedíció tagjainak, de esetenként a vezetőinek is.”
Nem titok, hogy Kikujuföldön áthaladva, az expedíciót többször érték támadások. Telekiék nem keresték
a konfliktusokat, de olykor nem kerülhették el a vérontást. A kikujuk nem egyszer mérgezett nyilakkal lőttek Teleki embereire, s több vízhordója megsebesült a támadások során. Ilyen helyzetekben nem volt más választás, mint az erőszak, mely több emberáldozatot is követelt.
A napi táplálék és az ivóvíz megszerzése olykor iszonyatos erőfeszítésekre kényszerítette a karaván tagjait. Előfordult, hogy heteken át füveken, bogyókon, akácmézgán, madárfiókán éltek a vándorok, s nagyon bizonytalannak tínt, hogy egyáltalán visszatérhetnek a tengerpartra. A pontos célkitízést eredetileg nagyon homályosan határozták meg, a Baringo-tóig és valamivel odább. Amikor elérték a Baringo-tavat, 1887. december 16-án kelt elefántcsont-kereskedők által Zanzibárba juttatott levélben, Teleki így írt Rudolf trónörököshöz:
„Most küldök eleségért Miamsziba, mert El Gejóban is éhség van, magam Mikvajumiba megyek a többi emberrel 20 nap vadászatból kelvén élni. Innen megyek a Zamburuhoz. Zamburu nem tó, hanem egy ország és mellette van a Fehér- és távolabb a Nagy Fekete-tó. Caravannák már nem járnak ott és senki sem tudja, mily messze vannak és mily népek lakják.”
A levél szinte hihetetlen körülmények között jutott el Zanzibárba, majd onnan a hivatalos postaszolgálattal Bécsbe, Rudolf trónörökös kezeihez. Meggyőzően utal arra, hogy a Kenya-hegység és az Abesszin-magasföld közötti terület akkoriban a szó szoros értelmében terra incognitának, azaz ismeretlen fehér foltnak számított. Teleki kitartása, páratlan szervezőereje a legreménytelenebb helyzetekben is diadalmaskodott. Nem feledhetjük: a Baringo-tótól északra olyan kietlen lávasivatagokon kellett átkelniük, ahol előttük még nem járt fehér ember, s térkép sem állt rendelkezésre. Nagy meglepetésükre 1888. március 6-án hatalmas víztömeget pillantottak meg. A helybéli törzsek által Basszo-Narokként emlegetett víztükör mellett füstölgő tízhányót fedeztek fel. Az emlékezetes eseményt Ludwig Höhnel így örökítette meg:
„…balra tőlünk, tőszomszédságunkban a sötétfekete kúphegyből állandóan, mint valami kémény, hatalmas füstoszlop szállott fel. Jobbra tőlünk az az alacsony, kerek kráter állott a maga meredek, sárga, zöld és vörös színí lejtőivel, amelyet tulajdonképpen látni akartunk… Igazán borzasztó volt az a hőség, amely a fekete lávából sugárzott ki.”
Később a híres francia vulkanológus, Haroun Tazief is elvetődött erre a nehezen megközelíthető vidékre, s mivel a kimerültségtől fáradtan nem volt módja alaposabb tereptanulmányokra, könnyelmíen kétségbe vonta a Teleki-vulkán létezését. A kráter azonban a mai napig megvan, s amikor a Magyar Tudományos Afrika Expedíció tagjaként 1988 márciusában eljuthattam erre a vidékre, láttam, hogy a sárga kénkivirágzások, a szúrós illatú gázok arra figyelmeztetnek, hogy a Föld belső erői látszólagos nyugalmuk ellenére sem hunytak ki. A Turkána-tó melléke ma sem tartozik Afrika legbiztonságosabb területei közé. A kóborló, rablásból, fosztogatásból élő, csaknem ruhátlan törzsek tagjai manapság nem nyíllal és lándzsával, hanem Kalasnyikov géppisztollyal érvényesítik érdekeiket. Rajtaütéseik gyakran követelnek áldozatokat az elmaradott helybéli szegényes falvak lakói közül. A kecske- és marharablás a mai napig a hétköznapi élet része. A kenyai hatóságok szinte tehetetlenek. 2004-ben még az etiópiai határállomástól, Moyalétől Marsabitig vezető utat csak fegyveres rendőrök kíséretében volt ajánlatos megtenni, mert annyira elszaporodtak az országúton közlekedőket ért rablótámadások.A Teleki-expedíció értékes eredményeket hozott a tudománynak. A zoológia, a botanika, a geográfia, a kartográfia, a geológia és a néprajz egyaránt sokat profitálhatott az útközben szerzett gyíjteményekből, a Ludwig von Höhnel által rajzolt térképekből és leírásokból. A Teleki-vulkán neve fogalommá vált, mivel ez az egyetlen aktív tízhányó a Földön, mely magyar ember nevét viseli.
Torday Emil
A Kongó-medence magánya
A British Museum Afrika-gyíjteményének legértékesebb darabjait magyar kutató gyíjtötte a fekete földrészen. John Mack, brit néprajztudós, antropológus értékelése szerint ez a gyíjtemény kimagasló értékeket hordoz, mivel minden darabról részletes dokumentáció készült, legyen az használati tárgy, fegyver vagy ékszer. A gyíjtő magyar ember, Torday Emil (1875-1931), akit nem arany, físzer vagy elefántcsont szerzése iránti vágy vezérelt Afrikába, hanem az itt élő emberekre volt kíváncsi.Torday pénzügyi bizonylatokkal bajlódó könyvelőből vált tudós kutatóvá, aki Afrika rejtelmes ösvényein haladva messzebbre jutott, mint számos kortársa. Belga szolgálatban jutott el Kongóba, ahol csalódottan döbbent rá a kontinensen uralkodó szörnyí viszonyokra. „Kincses szigetet reméltem, de dögletes mocsárvilág fogadott” – írta megérkezését követően. A sárgaláz őt is ledöntötte lábáról és kis híján az életébe került az Afrikával való nagy találkozás. Ã azonban nem futamodott meg, s bebarangolta a Kongó-medence sírí esőerdővel borított vadregényes tájait. Hatalmas vízi utat tett meg a Kongó-folyón, átkelt a Stanley-zuhatagon és eljutott az ásványkincsekben gazdag, mesés Katangába. Megtalálta a Tanganyika-tó partján a régóta keresett Akalunga-fokot, mely a brit és a belga gyarmatok határait jelölte ki. Sokat foglalkoztatta másik elődje, a Délnyugat-Afrika feltárásában úttörő érdemeket szerzett Magyar László életútja.
„…titkon reméltem, hogy megtudok valamit a mi Magyar Lászlónk sorsáról, aki sok-sok évvel ezelőtt eltínt a babundák között. A négerek kitínően szoktak emlékezni a rajtuk esett sérelmekre és föltehető, hogy a nyomozóbírót fogják bennem sejdíteni. Biztosra veszem, hogy ha Magyar László hagyott hátra írásokat, ezeket gondosan megőrizte a lakosság; a primitív népek roppant tiszteletben tartják az írott szót és bívös erőt tulajdonítanak neki. Az idő viszontagságai évtizedek alatt persze elpusztíthatták a följegyzéseket, de – gondolám – érdemes lesz mégis kísérletet tenni.”Torday Magyar László ügyében nem érhetett el eredményeket, utazásai mégis sok eredménnyel jártak. Barátságot kötött a Kongó-medence őslakóival, a bambalákkal és a busongókkal, akiknek számos használati tárgyát megvásárolta és juttatta el Európa több közgyíjteményébe. Pártfogója, a busongók törzsfőnöke, Kvete Pesanga Kena segítségével páratlan néprajzi gyíjteményre tett szert. Lejegyezte a busongók meséit, megfigyelte szokásaikat. Körükben jegyezte le a civilizált világban is megszívlelendő örökérvényí igazságot: „Minden férfinek legyen meg a maga felesége, a kutyának a csontja, s akkor békesség lesz.”
1900-1909 között megtett barangolásainak voltak hátborzongató élményei. Előfordult, hogy az egyik eldugott falu főnöke barátsága jeléül embercombbal kedveskedett neki. Volt, ahol négyesztendős menyaszszonnyal kívánták összeházasítani, volt, ahol alattomos méreggel akarták a túlvilágra küldeni. Torday nyolc afrikai nyelvet sajátított el, s ez olyan előnyöket biztosított számára, mellyel igen kevés kortársa tudott vetekedni. Így érthető egyik kortársa és barátja, Hilton Simson jellemzése: „A négerek bizalmukba fogadták, népszerí volt. Biztonságosan járt olyan helyeken, ahol a kevésbé tapasztalt utazó életével lakolt volna.” Torday szenvedélyes kíváncsisággal fordult az afrikai emberek felé. A British Museum és a Brit Királyi Embertani Intézet anyagi támogatása lehetővé tette, hogy minden energiáját kutatásaira összpontosítsa. Fáradhatatlanul tájékozódott, kérdezett, jegyzetelt, fényképezett. Adatközlőire, a civilizálatlan fekete emberekre így emlékezett: „Szívemben csodálat ébred ezek iránt a megvetett vadak iránt. Óriásokká nőttek szememben és a csodálat első lépcsőfoka a barátságnak és a szeretetnek.”
Almásy László
A Líbiai-sivatag titkai
Az Oscar-díjas film, Az angol beteg, a világ egyik legismertebb magyarjává tette Almásy Lászlót (1895-1951), az Ázsia-kutató Almásy György (1867-1933) fiát. Alma nem esik messze a fájától – tartja a közmondás, mely az Almásyak esetében is igaz. Kissé furcsának tínt, hogy Ondaatje, a holland származású, ceyloni születésí, Kanadában élő brit állampolgárnak jutott eszébe regénybe foglalni Almásy életét, mely a sikeres film alapjává vált. Önkéntelenül vetődhet fel a kérdés, miért nem hazai filmrendezőink dolgozták fel e rendkívüli ember életpályáját? Mi akkor szoktuk értékeinket megbecsülni, ha már külhonban elismerést szereztek. Almásy nevét még az Új Magyar Lexikon szerkesztői sem tartották említésre méltónak, míg német, francia, angol enciklopédiák sírín hivatkoztak rá.A borostyánkői születésí, kalandos sorsú autóversenyző, pilóta és vadász legfőbb érdeme, hogy letörölte a térképről a Szahara utolsó fehér foltjait. Vakmerő vállalkozásaival feltárta a Líbiai-sivatag ismeretlen fennsíkját, a Gilf Kebirt, melynek egyik völgyében, Vádi Szúrában őskori sziklafestményeket fedezett fel. A zsiráfot, szarvasmarhát, embereket megörökítő ábrázolások arról tanúskodnak, hogy a ma kopár, víztelen sivatagban hajdan csapadékosabb volt az éghajlat, dúsabb a növényzet, mely kedvező életfeltételeket nyújtott. Az egyik ábrázoláson úszó embereket örökített meg az őskor ismeretlen mívésze.
A legtalányosabb ábrázolás négy úszó ember látványa a szárazság poklában, a Szaharában. Úszni csak ott lehet, ahol víz van. Manapság a Szahara e kietlen zugában se víz, se növényzet, se tízifa nem található! A legközelebbi vízfolyás, ahol úszni lehet, a Nílus – keleti irányban csaknem 1000 kilométeres távolságban hömpölyög. Márpedig akik e festményeket készítették, láthattak úszó embereket! Ezért biztos, hogy időszakos, vagy állandó, úszásra alkalmas vízfolyások, tavak létezhettek ezen az elhagyatott környéken. Egyes feltételezések szerint Hérodotosz történeti munkáiban emlegetett sivataglakó népek, a garamanták, vagy a barlanglakó troglobiták elődei jeleníthették meg azt, amit láttak. Mi történhetett velük? Honnan kerültek Vádi Szúrába és később merre vezetett az útjuk? Mi lett a sorsuk? Megannyi megválaszolatlan kérdés, ami a mai napig töprengésre készteti a kutatókat. A neolitikum embere nem adhat választ. Csak találgathatunk, mert írott forrásokkal nem rendelkezünk e korból.
Almásy szenvedélyévé vált a Szahara kutatása. 1926-ban egy osztrák Steyr autóval eljutott Szudánba, a Dinder folyó mellékére, s vadászatairól izgalmas útirajzaiban számolt be. Éveken keresztül rögeszmés hittel, csökönyös kitartással kereste, kutatta az elveszett oázist, Zarzurát, mely évszázadokon át izgatta a sivatagjárók fantáziáját. Az elveszett oázis nevét gyakran suttogták a beduin karavánvezetők, akik fáradhatatlanul rótták a Szahara úttalan útjait. Almásy – akit az arabok Abu Ramlaként, a Homok Atyjaként tiszteltek – fejébe vette, hogy megfejti az ősi titkokat. Hosszú évek után sikerült a nagy terv. Almásy és barátja, Penderel repülőőrnagy 1932. május 1-jén repülőgépről pillantották meg a Gilf Kebir északi fővölgyét, melyet később Vádi Abd El Malik néven vezettek rá a térképekre. Almásy így írt az emlékezetes eseményről:
„Az embereknek a start pillanatában fogniok kellett a szárnyvégeket, hogy hátra ne vágjon a szél! Örülök, hogy beszereltem a mírepülő-tartószíjakat – a gép majdnem kidobott minket az ülésekből. Egyenesen a Gilf párkány felé tartok, kurzus 12 fok. Egy ideig azt gondoltam, hogy el kell fordulnom, különben nekirepülök a sziklafalnak… A 14. percben meglátom előttünk a völgyet, a fecskék kurzusa helyes volt, nyílegyenesen arra repülünk… A Gilf egész nyugati fennsíkja ebbe a völgybe ömleszti esővizét, ami valamikor rohanó hegyi folyó lehetett.A két forrásmeder találkozásától nem messze állnak az első fák, zöld szajalok. Majd tovább lejjebb tucatszámra – mindig több – százszámra a völgy fenekén zöld fí és bokrok. Pompás, csodás kép a kő és homok ezen élettelen világában!”
Almásy László a régi legendák birodalmából keltette életre Zarzurát és ezzel mindörökre beírta nevét a legjelentősebb afrikai földrajzi felfedezések történetébe.Legjelentősebb felfedezése az Egyiptom, Szudán és Líbia hármas határán magasodó Uweinat-hegységhez kötődik. Az Ain Dua sziklabarlangja közelében ugyancsak őskori falfestményekre bukkant. A nagy jelentőségí esemény részese volt egykori tanárom, Kádár László (1908-1989), debreceni földrajzprofesszor, aki a szemtanú hitelességével így írt a Szaharában tett útjukról:
„…hatalmas homokvihart kaptunk. Tulajdonképpen majdnem mindig fúj a szél a sivatagban, kisebb-nagyobb erővel… Hajnalban aztán arra ébredtem, hogy arcomat számtalan tível szurkálják: az északira fordult szél a vihar erejével csapkodta szemembe a homokot. Hálózsákom vásznán úgy kopogtak a homokszemek, mint a nyári zápor esőcseppjei a tetőn. Köröskörül homályos a tájék. …A föld és a levegő határa mintegy elmosódik, fokozatosan olvad át egymásba. Az ember úgy érzi, mintha homokfolyóban járna vagy gázolna.”
A sors szomorú fintora, hogy Almásyt azok akarták megfosztani felfedezése dicsőségétől, akiket ő önzetlenül segített, s akik nélküle soha nem juthattak volna el e kietlen tájakra. Leo Frobenius, akit 1933 őszén Almásy kalauzolt, furfangos, csalárd módon próbálta kisajátítani a magyar kutató eredményeit. Ő maga mögött tudhatta a német állam és német cégek bőkezí anyagi támogatását, míg Almásy egy szegény, a gazdasági válságból alig magára találó ország fiaként állandó pénzügyi gondokkal küszködött. Frobeniust Almásy vezette el felfedezései helyszínére. Hónapokig együtt járták a Szahara őskori sziklafestmény-lelőhelyeit, ahol Frobenius munkatársaival, Hans Rhoterttal és Pauli festőmívésznővel fényképen és akvarelleken örökítették meg a látottakat. Frobenius erszénye márkáktól, keble pedig az önbizalomtól duzzadt. Úgy vélte, eljött az alkalom, hogy a világ érdeklődésének fókuszpontjába kerüljön. Nem mérte fel kellőképpen Almásy szakmai képességeit. Úgy érezte, nyugodtan kisajátíthatja a sivatag magyar megszállottjának felfedezéseit. Egyedül akarta learatni a babérokat, s orcátlansága nem ismert határokat.
Miközben Almásy továbbra is a Szaharát járta, Frobenius nagy sajtókampánnyal beharangozott európai előadókörutat tett, hogy a nagy nyilvánosság elé tárja legújabb afrikai tudományos eredményeit. A pimaszságban odáig vetemedett, hogy a budapesti székhelyí Keleti Társasággal meghívatta magát, s ellátogatott Almásy hazájába, Magyarországra. Azt gondolta, ha Budapesten, a magyar tudományos körökben – Almásy honfitársai között – sikerül elfogadtatnia a felfedezéseit, hamis dolgok révén megünnepeltetnie magát, később már soha senki nem vonhatja kétségbe elsőségét. Igen szomorú – de sajnos nem egyedülálló eset, amikor egy tehetséges, szorgalmas kutató odáig süllyed, hogy mástól elorozott eredményeket kíván feltüntetni a sajátjaként, leplezve azt a körülményt, hogy önállóan aligha képes ilyen nagyságrendí teljesítményekre.
Frobenius sanda próbálkozása balul sikerült és bumerángként ütött vissza. A magabiztos német professzornak fogalma sem volt arról, hogy az előadóteremben, a hallgatóság soraiban ott ül Richard Behrmann, aki 1933 tavaszán tagja volt az Almásy-Kádár expedíciónak…A váratlan botrány a sajtóban is visszhangot kapott, Behrmann gúnyos hangú cikkben leplezte le Frobenius csalását. A jeles német szakember dicstelen szereplése után viharos gyorsasággal távozott Magyarországról. Frobeniusnak azonban nem sokat használt a lecke. Afrikai kultúrák címí, később kiadott könyvében – melyben a szaharai sziklafestményekről is írt – már meg sem említette Almásy nevét…Almásy történetéhez hozzátartozik az a hátborzongatóan veszélyes felderítő vállalkozás, amit a második világháború idején az észak-afrikai hadszíntéren hajtott végre Rommel tábornok katonájaként. A Salaam-akció néven elhíresült mívelet tervezője és végrehajtója a magyar kutató volt, aki két német hírszerzőt járatlan sivatagi utakon juttatott el az ellenséges vonalak mögé. Jól kiképzett brit sivatagi katonák százai keresték, de nem voltak képesek elfogni. Rádiógramjait megfejtették, s úti célja sem volt titok a britek előtt, mégis sikerült egérutat nyernie. Az Akabai-átjárón keresztül jutott vissza övéihez, a líbiai Gialo oázisába. Almásy megkapta a német Vaskeresztet, s Rommel seregénél Líbiában címí könyve nagy érdeklődést keltett a háború utolsó időszakában.
Ezek a tények is hozzájárultak azokhoz az igaztalan vádakhoz, melyek következtében a Líbiai-sivatag kutatóját a második világháború után Budapesten Népbíróság elé állították. Germanus Gyula tanúvallomásának köszönhetően felmentették az alaptalan, rosszindulatú vádak alól, de a börtönben töltött hónapok és a kihallgatások kegyetlenségei nagyon megviselték szervezetét. El kellett távoznia hazájából, s a brit titkosszolgálat közremíködésével kalandos módon érkezett meg Rómába. Az olasz fővárosban Valderano herceg vette pártfogásába, s az ő segítségével juthatott ki Egyiptomba. Élete utolsó éveiben is élénken foglalkoztatta a gondolat, hogy felkutatja a Szaharában eltínt perzsa hadvezér, Kambüszész seregét. Hérodotosz míveit olvasgatva hitte, remélte, hogy sikerülhet ez a nagyszerí terv. Súlyos betegen tért vissza Európába, ahol a salzburgi Wehrle Szanatórium kórházi ágyán dizentériás májbetegség vetett véget életének.
Az utazások mindig megtermékenyítették a tudományokat, bővítették a résztvevők ismereteit, s összekötötték Magyarország lakóit távoli világrészek népeivel. Felfedezéseikkel, könyveikkel a magyar utazók kivívták külhonban élő kortársaik elismerését és az utókor megbecsülését egyaránt. Újfundlandtól Kenyáig, a Sarki-Uráltól Tajvanig nincs olyan tája a világnak, ahol ne jártak volna hazánk fiai. Almásy László élete a legjobb példa arra, hogyan válhat egy földrajzi felfedező fél évszázaddal a halála után világhírívé. Az Ondaatje alkotása nyomán készült filmet 120 ország televíziós társaságai közvetítették, így nevét több mint egymilliárd ember ismerhette meg. Dél-Amerikában járva a chilei, perui határállomáson az útlevélvizsgáló katona útlevelemet lapozgatva emlékeiben kutatott, mit tudhat Magyarországról. Három név jutott az eszébe hazánkról: Puskás Öcsi, Cicciolina és az angol beteg… §
