A hajnal a kenyai Szamburu Nemzeti Parkban köszönt ránk, az esti tábortíz rég elhamvadt, néhány fényseregély hiába keresgél hamuba sült pogácsát… Indulás előtti a hangulat… Fekete arcú szavannacerkófok lopakodnak a szemetes hordóhoz. Régi ismerőseim, már Tanzániában is ott ólálkodtak körülöttünk e kukabúvárok. Élelmesek, túlélők, de agresszívek, mint a páviánok.A leggyakoribb óvilági majmok, mintegy nyolcvan fajjal képviseltetik magukat a keskenyorrú majmok népes családjában. A tekintetben, hogy az újvilági majmokhoz képest igen keskeny az orrsövényük, hasonlók az emberszabású majmokhoz, sőt hozzánk emberekhez is. Ugyanez érvényes a fogazatukra. Mindenevők, pókokra, rovarokra, gyíkokra, madárfiókákra is vadásznak, sőt állítólag a skorpiót is megeszik. De a kukában található zöldségmaradékok szemmel láthatóan jobban vonzzák őket…Kenya olyan területén járunk, ahová csak kevesen jutnak el a magyarok közül. A Uaso Nyiro neví folyóban krokodilok élnek, ritkán vízilovak is, de a sekély víz miatt csak az áradások idején. Vezetőnk, Nikos mondja: a bokrot, amelynek síríjében a fekete arcú cerkófok hancúroznak, a helybeliek fogkefe-bokornak hívják. A majmok vékony ágakkal tisztítják fogaikat hófehérre. Az Uaso Nyiro partján nílusi lúd legelészik, gólya kap szárnyra jöttünkre. Mint valami erkélyen, oroszláncsalád tartja szemmel a sziklacsoport tetejéről a tájat. Bennünket alig méltatnak figyelemre.A közeli bozótban – nevükre rácáfolva – sivatagi rókák vakaróznak. Méretes hallószervük alapján lapátfülí rókáknak is nevezik őket. Híségesek, a párok egy életen át kitartanak egymás mellett. ők a legkisebbek a rókák nagy családjában, testhosszuk két arasz, s egy arasznyi a farkuk. Füleik alig rövidebbek, mint a lábuk. Afrikai csavargásaim alatt most először találkozom velük, mert a nappalt többnyire a kotorékban töltik, s csak este indulnak vadászatra.
Teleki Sámuel 1887-88-as felfedezőútján többször kényszerült arra, hogy több száz fős karavánjának ellátására zsiráfokat lőjön. Vadásznaplójába ezt írta: „…hosszú gondolkodás után, vajon hol lehet a szokatlan alkotású testben a szív, puskámat elsütöttem. A hímet halálra találtam.” Teleki a Baringo-tó felé haladtában megszámlálhatatlan antilopot, gazellát, sok-sok kafferbivalyt, húsznál több orrszarvút és tíz elefántot ejtett el karavánjának élelmezésére. A vadászat nem volt veszélytelen: 11 alkalommal támadtak rá megsebesített kafferek.
Utunkat rablóhangyák keresztezik, éppen egy termeszvárat rabolnak ki. Aztán oroszlánok. Egyszeríen keresztbe fekszenek az úton, mintha szundikálnának. Egy darabig mi is várakozunk, aztán amikor ki akarjuk kerülni őket, először egyikük oldalog el, kényszeredetten, majd lassan mind félrehúzódik. Pár percnyire innen a fíben egy kígyászkeselyíre figyelünk fel. Peckesen lépked a magas fíben, a legerősebb mérgí kígyó is csemege a számára. Egy másik bokor előtt dik-dik bukkan a szemünk elé. A legkisebb az antilopok közül, mindössze fél méter hosszú. Mellette áll a párja. Nappal ritkán lehet találkozni velük, méretük miatt is észrevehetetlenek a bozótban. Nekünk most szerencsénk van.
Rendille lelke mindennek
Elhagyjuk a Szamburu Nemzeti Parkot. Észak felé indulunk, Marsabit irányába. Egyre sivárabb a táj… Ez már a rendillék földje. A Merile folyó kiszáradt medrében még nincs nyoma annak, hogy elkezdődött az esős évszak. Szárazság idején a kiszáradt folyómedrekbe ásnak le vízért a helybeliek. A félsivatagos tájon egyre gyakrabban tínnek fel tevék, a kecske mellett a sivatag hajója a legfőbb haszonállat. Néhány akácia árnyékába húzódunk megpihenni. Nikost kérdezem, nagyon szegények-e az itt élő emberek? Szerinte erről így nem lehet beszélni. Életkörülményeik miatt úgy tínik, hogy szegények, másrészt viszont gazdagok. Vannak tevéik, kecskéik, birkáik, marháik. Ettől függ az életük, tejet isznak, vérrel keverik, kecske-, birka- és marhahúst esznek. Kérdezem, mi a különbség a rendillék és a szamburuk között? A rendille nép szomáli dialektust beszél, a szamburuk pedig nílusiak. A különbség a vándorlás során alakult ki. A XVII. századtól kezdve maszájokkal, turkánákkal és egyéb törzsekkel találkoztak, s végül szétszóródtak ezekben a körzetekben. A rendillék tehát Szomáliából jöttek.Miközben beszélgetünk, egy rendille nő áll mellénk gyermekével. Aztán megszaporodnak alkalmi látogatóink. A nők oldalára a sivatagban nélkülözhetetlen kulacs van felerősítve. Nekünk, távolról jötteknek fejdíszeik, gyöngysoraik a szamburukéhoz megtévesztésig hasonlónak tínnek, de a kenyaiak messziről különbséget tudnak tenni közöttük. A rendille nők ma is ragaszkodnak hagyományos viseletükhöz. Az összesereglő gyerekek viszont modern cuccokban járnak. Kérdezem a nevüket, egyiküket Józsuénak, a másikat Éliasnak hívják.
Akad köztük néhány igazán vagány, mintha amerikai filmekből lesték volna el a gesztusokat… Míg a nők elindulnak a tanyájuk, a manyattájuk felé – a gyerekek még maradnak. Errefele ritka az idegen.Meredeken kaptatunk fel a Marsabit-hegység déli oldalán. Szinte varázsütésre harsányzöld táj tárul elénk, de az út olyan rossz, hogy néhány percen belül elakadunk. Nem sok időnk marad arra, hogy az esőerdőben gyönyörködjünk. Faágakat, köveket rakunk a kerék alá, hogy mehessünk tovább.A Marsabit-hegység zöld sziget a sivatagban. Az Édenkert-, vagy Paradicsom-tó kerek formája a geológusnak rögtön elárulja, hogy a víz egy vulkáni krátert töltött fel. A bazalthegység nagy része nemzeti park, híres a hosszú agyarú elefántjairól. Ebben az erdőségben élt egykor az Ahmed neví elefántbika, akit hihetetlen méretí agyara miatt Kenya elnöke nemzeti kincsnek nyilvánított.
Marsidéző sivatag
Állig felfegyverzett természetvédelmi őrökkel találkozunk a tóparton. Mondják, sok az orvvadász, de a rablótámadások sem ritkák, főleg a hegység északi oldalán. Most mindenesetre semmi sem árulkodik veszélyről. A tó feletti egykori kráterfal pereméről egészen lenyígöző a kilátás. Egy másik krátertóhoz ereszkedünk alá. Érdekes, hogy a felemelkedő légtömegek mennyire tehetetlenek, a minden oldalán sivatagokkal körbevett hegység rákényszeríti, hogy kiejtsék csapadékterhüket. Párapamacsok bujkálnak a termetes fák koronái között, időnként a sodródó felhők mindent eltakarnak. Itt a hegység északi oldalán, a krátertó partján különös szálláshelyet építettek. A szobákba vezető utat vadkoponyákkal szegélyezték, ezeken jelölik, melyik szoba merre esik. A turisták érdekében sózzák a tó szállás előtti partfalát, ezzel csalogatják az erkélyek elé az elefántokat. Most azonban még öreg kecskék sem jönnek sót nyalni, nemhogy termetes vastagbőríek. Másnap délelőtt sáros, csúszós, meredek úton ereszkedünk alá a nemzeti park főbejáratához. A turisták többnyire innen északról közelítik meg az esőerdőt, a déli, alig járható oldalról csak a hozzánk hasonló fanatikusok kísérlik meg a feljutást. Páviáncsapat rajzik szét, amikor lefelé csúszkálunk az agyagos lejtőn.Ahogy távolodunk a Marsabit-hegységtől, egyre sivárabb lesz a táj. Eredetileg úgy terveztük, hogy a Chalbi-sivatagon keresztül jutunk el a Rudolf-tóig.
Marsabitban azonban megtudtuk, egy felhőszakadás okán a sivatag közepén egy hatalmas, átjárhatatlan tó keletkezett. Északról kerültük meg a sivatagot, Kalacha felé. A táj megtévesztésig hasonlít a Mars felszínére, ha nem látnánk kecskéket, tevéket, itt-ott túzokot, meg elszórtan csenevész fákat, nyugodtan hihetnénk: a vörös bolygó felszínén járunk. Már 18 éve is, amikor Teleki Sámuel nyomát először követtük a Rudolf-tó felé tudományos expedíciókkal, gyakran tínődtünk el azon, hogy a gróf mezítlábas fekete teherhordói hogy tudtak több ezer kilométert gyalogolni ezen a kegyetlen felszínen. Akad néhány nagyobb akácia, amelynek árnyékába húzódhatunk ebédszünetre. A köveket nézem. A vöröses színí homokban sötét, sivatagi mázzal bevont bazaltdarabok hevernek. A bazalttömbök teli vannak lukakkal, ez az eltávozott gőzök, gázok nyoma. Szakácsunk e körülmények között is mindig ízletes és tiszta menüt produkál. Egy holló figyel az ételkészítésre. Hogy közelebb csalogassuk a kamerához, állatorvosunk csalit rak az egyik bazalttömbre. A holló a nagy túlélők közé tartozik, az afrikai félsivatagoktól az alaszkai erdőkig mindenfelé megfigyelhettem megfontolt viselkedésüket. Most sem megy lépre, a fa tetejéről figyeli, nem csalétek-e az étek.
A dühös gabbrák világa
Indulunk tovább, a gabbrák faluja, Kalacha felé. Hogy a strucc talál magának valami ennivalót e kietlen tájon, az még csak hagyján, de hogy az itt élő kusita nyelví, muzulmán gabbrák hol legeltetik állataikat ebben a marsi környezetben, azt el sem tudom képzelni. Mindenesetre kunyhóik itt gömbölyödnek a kősivatagban. Központjuk Kalacha, a Chalbi sivatag peremén. Itt állítjuk fel alkonyatkor sátrainkat. A közbiztonság nem a legjobb, táborhelyünket kerítés és helyi őrök biztosítják. Hajnalban gabbra pásztorfiúk hajtják a kecskenyájat a legelő felé, de csapatunkat nem a mekegés, hanem a reggeli Nap ereje ízi ki a sátrakból. A hollók a reggelink maradékára várnak, kitartóan. A gabbrák lakókörzete egészen az etióp határig nyúlik, itt Kenya legészakibb részén, de szétszórtan élnek, mert a sivár táj csak a víznyerő helyek közelében biztosít stabil életkörülményeket. A legeltetésre alkalmas területekért gyakran vívtak territoriális háborúkat a szamburukkal. Most béke honol közöttük. Nikost arra intik, ha útban a Turkána-tó felé áthajtunk a terepjárónkkal Kalachán, ne álljunk meg, s ne is fotózzuk az embereket, mert könnyen lincselés lehet a következménye. Egy öregasszony, látva a kamerámat, felém is hajítja botját, pedig nem is az ő irányába tartottam…
Nikos az éneklő kúthoz vezeti expedíciónkat. Ezekről a fura víznyerőkről már Teleki is tudósított. A kút a falu szélén áll, belső fala cementtel van kibélelve, eredetileg agyaggal tapasztották. Szakácsunk illusztrálja is, mit és hogyan énekeltek a vizes edények feladogatása közben a gabbrák. Nikos mutatja, hogy lent, középen és fent is állt egy-egy ember, két tömlőjük volt, eredetileg bőrből. A mélység a hangot felerősítette, ezért hívták ezeket éneklő kutaknak. Teleki kísérője, Höhnel, részletesen leírta, miként jutott vízhez e sivatagi tájon a szomjhalál szélére jutott karaván.
„Másfél méter mélyen nedves homokra bukkantak… Tovább ásnak, három méterig. Víz sehol… Tucatnyi újabb gödröt ásnak. A víz kimondhatatlanul lassan gyílik, mire az utolsók hozzájutnak néhány kortyhoz, megszomjaznak az elsők. Nincs elegendő edény, amiben folyadékot tároljanak.”
Akkor persze senkinek nem volt kedve énekelni, itt és most azonban vidámnak tínik a tradicionális víznyerés imitálása. Mi európaiak, akik hozzászoktunk, hogy csak megnyitjuk a csapot és ömlik belőle a tiszta víz, itt megérthetjük, mit jelent a túlélés szempontjából egyetlen bögre zavaros folyadék. Mindenesetre az itt élő gabbrák egész életük során nem használnak el annyi vizet, mint mi, néhány hónap alatt.§
