Tarkovszkij. A Zóna csapdájában

1982 elején – pontosabban január hatodikán – Andrej Tarkovszkij, a híres költő Arszenyij Tarkovszkij fia, Moszkva egykori helytartójának leszármazottja, Tbiliszibe utazott a barátjához, Szergej Paradzsanovhoz, egy hétre. Két nap és tíz óra alatt ért az örmény fővárosba, egy vonatszerencsétlenség és a folyamatos állások hátráltatták, a szerelvény tizenkilenc órát késett.Az alatt az egy hét alatt az egyetemes filmmívészet két jelentős képviselője cserélt eszmét a filmekről, az irodalomról, az orosz városokról, a régiségpiacokról, a nőkről. Tarkovszkij azt írja a Naplójában, hogy Paradzsanov rémes körülmények között él. „Nincs nála sem víz, sem gáz, sem fürdőszoba, pedig csodálatosan jóságos ember.” Politikáról nem esik szó közöttük. Paradzsanov már az első éjszaka súlyosan lerészegedik, folyton jön hozzá valaki, aki látni akarja Tarkovszkijékat, aki hallani akarja, miről beszélgetnek. Hiszen alig van olyan filmhez értő, a filmet szerető ember, aki ne akart volna részt venni ezen a különös szeánszon, amin folyt a bor, a vodka, amin mindig terített asztal várta az újabb és újabb látogatókat. Mindenki, akit csak kicsit is érdekel a film, a filmtörténet egyik legvarázsosabb hetének gondolja azt a hetet. A két rendező utoljára találkozik. Ezt még egyikük sem tudja. Paradzsanov már túl van a börtönön, Tarkovszkij még az emigráció előtt…

Paradzsanov,  az óvatlan idióta
Paradzsanov a filmmívészet egyik legkülönösebb alakja, nem csak filmeket rendezett, kiállításokat is,
performanszokat is, egész élete sajátosan összhangban volt azzal a kaotikus, patchworkszerí világgal, amit kollázsaival ábrázolt. Olyan elánnal élte az életet, hogy szinte törvényszerí, hogy hazudott. A hazugságai okozták a vesztét. Gyakran mondogatta egy botjáról, hogy az Rettegett Iván botja volt, egy csészéjéről, hogy abból Nagy Katalin cárnő ivott, s gyakran hencegett azzal, hogy komszomolista ifjakat hágott meg a célból, hogy ily módon álljon bosszút a kommunista párton. Paradzsanov öt éves börtönbüntetésének indoklásában szerepelt elvetemült életmódja és köztörvényes bín is. &Uacutegymint feketézés, sikkasztás. Az apparatcsikok komolyan vették, amit mondott: nem volt humorérzékük. Pedig Paradzsanov a szó régi értelmében idióta volt, vagyis nem politizáló ember, olyan ember, aki egy gyermek érdeklődésével tud figyelni dolgokat – parázsló érdeklődéssel égette bele magát különböző mívészeti ágakba – de a gyermek egykedvíségével tudott letenni is dolgokról. Egy évvel hamarabb szabadult, mert a francia költő, Aragon közbenjárt az érdekében.

Paradzsanov példás büntetésével azt is demonstrálni akarta a rendszer, hogy nem engedi, hogy a hozzá hasonló figurák népszeríségre jussanak. Paradzsanov ha politizált, legfeljebb csak olyanokat mondott, hogy Gorbacsovnak szép lába van, és szívesen eljátszatná vele a Hamletet. Apja régiségkereskedő volt, és a rendező is rajongott a régiségekért, akárcsak barátja Andrej Tarkovszkij. Hihetetlen kompozíciókat állított össze kalapokból, a kalapokra zománcedénydarabokat, csempetörmeléket, kis hajókat, lúdtollakat, parókadarabokat, szinte mindent ráragasztott. Hommage Gagarin címí kollázsa egy bekeretezett babaarc, a baba három szál virágot tart a kezében, a keretet tüll veszi körül. Az Emlék a fekete kaviárról egy fekete fésíkből épített halváz. Az Andrej Tarkovszkij emlékének ajánlott különös kettős portré két kirakati bábura és az elsiratás klasszikus helyzetére épül: az álló bábu, amely hosszú fekete köpenyt és vakszemüveget visel, a karjaiban tartja a másik csüngő, tehetetlen testét, amit fehér gyolcsfátyol takar. Tarkovszkij Paradzsanovval ellentétben tipikus értelmiségi. Dagesztáni családból származik, a háború éveit is Dagesztánban tölti, arab szakra jár, majd bányamérnöki karra, de egyik sincs rá hatással. Az arab szak az egyetemen belül egy kis ellenzéki sziget, aki ide jár, annak a szülei többnyire mívészek, vagy módosabb vezetők. Vagyis nem lumpenek.

Paradzsanov és Tarkovszkij körülbelül egy időben kezdenek el filmezni. Tarkovszkij Mihail Romm tanítványa lesz, Paradzsanov az ukrán a Dovzsenko Filmközpontban dolgozik. A hucul Rómeó és Júlia történetből készült Elfeledett ősök árnyai címí munkája előtt, nem csinált jelentős, említésre érdemes filmet. Tarkovszkij tanára 1962-ben Magyarországon járt és találkozott többek közt Aczél Györggyel. A beszélgetésüket rögzítették, és nem régen közzé is tették. „Az idősebb rendezők nem rendelkeznek olyan mívészi, eszmei és emberi kvalitásokkal, hogy ez elősegítené a színvonalbeli emelkedést, és nem képesek, nem alkalmasak arra, hogy az új rendezői garnitúrát kineveljék. Márpedig az egész kérdés megoldása csak a fiatalok szóhoz juttatásában rejlik, akik az élet jelenségeit másképpen, helyesebben látják és tudják ábrázolni, mint a régiek. Ennek megvalósítása természetesen azt a kockázatot jelenti, hogy egyes filmeket nem is lehet majd vászonra bocsájtani, azonban ha csak 2-3 valóban tehetséges fiatal filmrendező indulhat el pályáján, akkor is megéri az eredmény a kockázatot” – mondta Mihail Romm az egész későbbi magyar filmre kihatással bíró eszmecserén. És külön kiemelte Andrej Tarkovszkijt, illetve az Iván gyermekkora címí filmet.

1962-ben Tarkovszkijt még szereti a hatalom, jól honorálják munkáját, kiküldik a Velencei Filmfesztiválra, ahol elnyeri az Arany Oroszlánt. A konfliktus – közte és a hatalom, illetve annak képviselői közt – a következő filmje, az Andrej Rubljov forgatása után kezdődik. És tart egészen élete végéig. Nem alázzák meg úgy, mint Paradzsanovot, nem számízik, de folyton ellehetetlenítik, és tarthatatlanná teszik a helyzetét. Megpróbálnak minden örömöt kipumpálni az életéből. A Rubljov sikere után a szovjet film legelismertebb rendezője lesz, nem lehet vele nem számolni, és nem lehet csak úgy, mint Paradzsanovot, koholt vádak alapján felszámolni. Tarkovszkij politikusabb alkat Paradzsanovnál, de ugyanakkor óvatosabb (jobban is fél).

Boriszka. A harang metaforája…
A Rubljov tulajdonképpen jobb film lett, mint amilyenre Mihail Rommék számítottak, az Iván gyermekkora után még nem lehetett sejteni, hogy merre visz Tarkovszkij útja, hogy ő lesz a legoroszabb, és a legidealistább rendező. Az Andrej Rubljov nagyon orosz, és nagyon pravoszláv film, ha nem lenne olyan hatású, ha nem lenne olyan meggyőző és megrendítő, a szovjet hatalom nem akarta volna már az első vetítése után azonnal betiltani, nem lehetetlenítette volna el a forgalmazását. Csak kis kópiaszámmal vetítették, de ahol vetítették, ott harc folyt a jegyekért. A Rubljov híen tükrözi milyen is az orosz lélek, hogy az orosz ember milyen szélsőséges cselekedetekre és érzelmekre képes, hogy nem langymeleg, mint az európai ember, hanem forrófejí, indulatos, ugyanakkor elképesztő szeretetre és önfeláldozásra képes.  

(Dosztojevszkij kedvenc idézetét a Jelenések könyvéből: „tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév, mivel langymeleg vagy, kivetlek az én számból” Tarkovszkij is gyakran citálja)

A szovjet birodalom, ami a népek olvasztótégelye kívánt lenni, nem tírhetett meg egy ennyire orosz, és mindemellett hívő rendezőt. A Rubljov számtalan epizódja tulajdonképpen a hit metaforája, olyasféle példázat, mint az &Uacutejszövetség példázatai. A híres harangöntés jelenet felfogható úgy is, mint egy megigazulás története. Boriszka – egyébként ugyanaz a kisfiú (Nyikolaj Burljajev) játssza, mint Ivánt – azt állítja, hogy apja átadta neki a harangöntés titkos fortélyait, és sokak segítségével nekilát a harangöntésnek. A harang annak ellenére megkondul, hogy öntése közben kiderül, Boriszka nem tudja, hogyan is kell harangot önteni. A harang hangja nem csak azt adja hírül, hogy a mívelet sikerrel járt, hanem azt is, hogy van isteni kegyelem, hogy van értelme a hitnek, és a reménynek. Kevés veszélyesebb véleményt lehetett kongatni a szovjet rendszerben. Mivel Tarkovszkijt a Rubljov után egészen a halálig üldözte a rendszer – és képviselői –, nem lehet azt állítani, hogy ne tudták volna, Tarkovszkij milyen jó, hogy veszélyesen jó rendező, hogy hiába minden kísérlet arra, hogy az orosz ember is langymeleggé (vagyis beletörődővé) váljon, Tarkovszkij nem tart senkit langymelegen.

Tarkovszkij munkatársai között van számos ellenzéki figura, de mégsem ezért szálka a Rubljov a hatalom szemében.
A film társ-forgatókönyvírója Andrej Mihail-Koncsalovszkij, Nyikita Mihalkov testvére, kitínő filmek rendezője. Ãt és Tarkovszkijt ügyesen játszotta ki egymás ellen – a Sztalker forgatása idején – a filmekről döntő apparátus: Koncsalovszkij Tarkovszkij bírálója lett, és szinte élete végéig gyötörte a lelkiismeretfurdalás. Koncsalovszkij szerint Tarkovszkij túlontúl lassú filmeket csinál. Éppen azt bírálta, ami a Tarkovszkij filmeket igazán Tarkovszkij filmekké teszi, a rendező időkezelését, a filmidőhöz való viszonyát

Tarkovszkijnak egyébként a Fellini filmekkel éppen az a baja, hogy szerinte azok túl gyorsak, szórakoztatni akarnak, ezért túl sok bennük a vágás.

Tarkovszkij valóban gyakran elidőz egy-egy beállításban, mindent szemügyre vesz, mindent megmutat: a tárgyaknak nem csak az a jelentőségük a filmjeiben, hogy egy jelenet díszletei, az eső, a padlón kopogó csöppek, egy álom képei, az orosz táj, egy lángokban álló emlék, vagy ház – lehetne folytatni a sort – súlyosabban vannak jelen, mint bárkinél a filmmívészetben; ugyanakkor egyes képzőmívészeti alkotások, mint például della Francesca vagy Leonardo képei sem lesznek jelentősebbek, mint a behúzott függönyök között beszírődő éles fények.Tarkovszkij a nyolcvanas években – már Nyugatról – írogat leveleket a szovjet állami vezetőknek. Konsztantyin Usztyinovics Csernyenkónak címzett levelében a következőket írja: „Az állami filmbizottság mindig arra törekedett, hogy én minél kevesebbet dolgozzak. A szovjet filmgyártásban eltöltött huszonnégy év alatt (1960 óta), mindössze hat filmet készíthettem. Vagyis mintegy tizennyolc évig munka nélkül voltam. Ha tekintetbe vesszük, hogy nagy családom van, nyilvánvalóvá válik, hogy létfontosságú volt munkához jutnom. Filmjeim mindig rendkívül jó értékelést kaptak a minőségi kategóriákba soroló bizottságtól. Egy meghatározott rendelet értelmében már önmagában ennek a ténynek biztosítania kellett volna, hogy a forgalmazás nagy példányszámban kapja meg filmjeimet. És ennek következtében engem, a törvényben meghatározott kiegészítő jövedelem illetett volna meg.

Az én esetemben a példányszámra vonatkozó rendeletet mindig megszegték. Valamennyi filmem forgalmazását törvénytelenül korlátozták a filmjeim iránti állandó érdeklődés ellenére. Filmjeimet ugyanakkor mindig eladták külföldre, mégpedig nagyon magas áron. Remélem, munkásságom legalább anyagi szempontból hozott bizonyos hasznot országomnak. Filmjeim közül egyetlen egyet sem, egyetlen alkalommal sem jelöltek a szovjet kormány által alapított semmilyen díjra (annak ellenére, hogy munkáim világszerte elismerést vívtak ki maguknak). Egyetlen filmem sem vett részt soha hazám egyetlen filmfesztiválján sem. Azt követően, hogy Jermas elvtárs lett a szovjet állami filmbizottság elnöke, filmjeim már a külföldi filmfesztiválokon sem szerepelhettek.”

Isten ikonja. Idő, tér, ima.
Tarkovszkij 1972-ben forgatta le a Solarist. A filmet úgy reklámozták, mint a szovjet filmmívészet válaszát Kubrick 2001 Ùrodüsszeia címí filmjére. A szovjet filmbizottság tagjai nem érezték – eléggé – a veszélyt, amikor Tarkovszkijt kérték fel a sci-fi megrendezésére: biztosak voltak abban, hogy egy sci-fit nem lehet „átideologizálni”. Tarkovszkij nem sci-fit rendezett. Ezt már a film forgatása közben is érezték a bizottság tagjai, ezért akadályozták a rendező munkáját, nem kapott például – eleinte – engedélyt az autópálya jelenet leforgatásához, nem mehetett ki Japánba, illetve rossz minőségí nyersanyagot kapott. A Solaris a legkevésbé az írkutatásról, a világír felfedezéséről szól. Sokkal inkább a lélek rejtelmeiről, a lelkiismeretről, a vágyakról, a titkos vágyakról. Tarkovszkij filmje enigmatikus, tele van rejtélyes utalásokkal (főként a Bibliára: a vége a tékozló fiú történetét meséli el). De megfejtése nem csak a film megértéséhez visz közelebb, hanem az élet rejtett összefüggéseinek megértéséhez is. A film egyenesen az írkutatás ellen beszél (abban az időben, amikor az SS rakéták folyékony hajtóanyagának kiváltása után a Szovjetunió tulajdonképpen megnyeri a hidegháborút), és a világír felderíthetetlenségét hangsúlyozza. A szovjet filmbizottság bekéreti Tarkovszkijt, aki 35 pontban jegyzi le a kifogásokat.

A lista arról tanúskodik, hogy a bizottság tagjai megértették, hogy ez a film is, bár látszólag sci-fi, ugyanolyan veszélyes, mint a Rubljov. A kérdések és javaslatok többsége ostobaságnak hangzik, és jól mutatja mennyire zavarba hozta a rendező a szovjet állami bizottságot, (csak néhány pontot idézek): „Nyilvánvalóbbá kellene tenni milyen lesz a Föld a jövőben. Meg kell mutatni a jövő bolygójának tájait. Milyen rendszerből repül el Kelvin? A szocializmusból, a kommunizmusból, vagy a kapitalizmusból. Sznaut nem beszélhet a kozmosz tanulmányozásának értelmetlenségéről. Ki kell iktatni a filmből az istenfelfogást. Ki kell iktatni a keresztény felfogást, az ülésről el kell távolítani a külföldi szereplőket.(…) le kell rövidíteni Harvey öngyilkossági jelenetét. Le kell rövidíteni az ágyjeleneteket. Ki kell vágni azokat a filmkockákat, amelyeken Chris nadrág nélkül járkál.” Ha Tarkovszkij a kérések alapján átalakítja a filmjét, a Solaris nem az a film lenne, ami végül, egy évnyi harc után lett. Tarkovszkij még bátran és elszántan küzd a hatalommal, bár már egyre több benne a gyílölet. A következő filmjét nem nevezheti a Cannes-i Filmfesztiválra, de a filmet kikövetelik a nyugati filmesek, és egy külön szekcióban bemutatják. Az emlékezés folyamatát illusztráló, Tarkovszkij gyerekkori emlékeire épülő Tükör megkapja a zsíri különdíját. A készülő Sztalker német forgalmazási jogát előre megveszi egy nyugatnémet forgalmazó cég, és nyersanyagot is küld a rendezőnek, de azt Tarkovszkij ellenfelének, a negyedannyira sem tehetséges, de rendszerhí Szergej Bondarcsuknak, másrészt Mihail-Koncsalovszkijnak adják. Koncsalovszkij a Szibériádát forgatja
az alapanyagra.

Koncsalovszkij később az USA-ba emigrált, ahol néhány tírhető film után – Mária szerelmei, Odüsszeia – akciófilmeket rendezett – Tango és Cash. Az ő története legalább olyan szomorú, mint Tarkovszkijé.

Tarkovszkij a Sztalkert tartotta
az egyetlen jó filmjének. Alekszej German, a rendező, azt írta egy levelében Tarkovszkijnak, hogy a Sztalker az egyetlen film, a legjobb és legmélyebb film, amit valaha készítettek. Másként ikonszerí, és pravoszláv, mint a Rubljov. Az orosz ikon szó nem csak a festményt jelenti. A görög szó jelentése: képmás. (Az &Uacuter a saját ikonjára teremti az embert.) Az idő is Isten ikonja, ahogy a tér is. Ahogy az ima is. A Sztalker főszereplője a Zóna. A Zóna, ahogy az egyik szereplő ki is mondja, olyan tér, ahol a kívánságok teljesülnek, ahol a szív legrejtettebb kívánságai teljesülnek, azok a kívánságok, amelyek a lélek legmélyén vannak, nem mint súly, hanem mint erő: efelé gravitál minden, ettől a vágytól lesz valaki valamilyenné, ez a jellem legfontosabb alkotóeleme. A Zóna persze felfogható úgy is, mint egy kivételes tér a diktatúra rendszerében. Egy szabad hely: a szamizdat gondolatok helye. De minden átpolitizált magyarázat a Zónán kívül esik, nem érinti a Zóna leglényegét.A Sztalker készült a legmostohább körülmények között, három operatőr dolgozott rajta, a nyersanyag rossz minőségívolt, ezért újra kellett forgatni, a Tallinhoz közeli forgatási helyszínt át kellett rendezni (Tarkovszkij még a virágokat is kiszedette a rétről), a stáb egy része – többek közt a díszletezők – folyton részeg volt. A Sztalker Zónája szakrális tér, az ima tere. A Sztalkerből már nem lehetett volna – a bizottság kérésének eleget téve – kiiktatni az istenfelfogást.

Szabad világ. Kétségbeesés és alázat
A következő évben Tarkovszkijt Tonino Guerra keresi meg, hogy dolgozzanak együtt, és Tarkovszkij kiutazik a forgatókönyvíróhoz (aki többek közt Fellini Amarcordjának, és Antonioni filmjeinek forgatókönyvírója) Olaszországba. Arra kap engedélyt, hogy három hónapra hagyja el az országot, második feleségével, asszisztensével, Larisszával együtt. Jermas és a hatalom képviselői úgy gondolták, Tarkovszkij biztosan vissza fog térni, ha nem viheti magával a tíz éves Andrej fiát, és Tarkovszkijnak valóban eleinte nem is állt szándékában az, hogy elhagyja a hazáját. Orosz rendezőnek, orosz állampolgárnak gondolta magát, mindvégig. Tarkovszkijra zúdulnak a biztatóbbnál biztatóbb felkérések: rendezze meg a Covent Gardenben a Borisz Godunovot, Muszorgszkij operáját, tanítson a filmfőiskolán, rendezze meg a Hamletet; a firenzei polgármester lakást ajánl neki, megismerkedik Európa nagy rendezőivel, Fellinivel, Antonionival. Eleinte kérelmezi, Jermasnál és a kulturális tárca vezetőjénél, Szaurovnál, hogy kinn maradhasson a megengedettnél hosszabb ideig, de kérését elutasítják. &Uacutegy dönt, hogy Nyugaton marad, és ettől kezdve fél is visszatérni a Szovjetunióba. Fél attól, hogy Paradzsanov sorsára jut, hogy hiába az elismertség, a hírnév, őt is letartóztatják. A félelme tulajdonképpen nem alaptalan. Soha többé nem látja az orosz földet.

Az Olaszországban oltalmat találó Tarkovszkijt meglátogatja Jermas és Szaurov is. A találkozó után Tarkovszkij a következőket jegyzi fel Naplójába: Jermas szerint „aláásom a kulturális kapcsolatok tekintélyét és kompromittálom a kultúra területén dolgozó szovjet közéleti személyiségeket”. „Kellemetlen, kiszámíthatatlan lépésekre kell várni – írja –, mi történik, ha erőszakhoz folyamodnak. Bár igaz, a védelmi miniszter titkára szerint ez aligha következhet be, pontosabban, képtelenség.” Tarkovszkijék a beszélgetés utáni éjszakán furcsa zajokat hallanak, úgy hallják bejön valaki a házba, ahol laknak; biztosak benne, hogy lehallgatják őket. Tarkovszkijt a német KGB központ figyeltette, többek közt a szovjet filmek Olaszországi forgalmazójával Narmikovval. Tarkovszkij kétségbeesett leveleket ír a szovjet vezetőknek, azért, hogy legálisan maradhasson kinn, illetve, hogy kiengedjék hozzá anyósát és a fiát. A levelek hangneme inkább alázatos, mint dacos. Ha az nem is állítható, hogy Tarkovszkij könyörög, mindenképpen elszomorító leveleit olvasni. A hüllőarcúnak becézett Jurij Andropov (aki a KGB vezetője is volt, korábban, éppen 1956-ban követ Magyarországon) keményebb és agresszívebb volt, mint az őt követő Csernyenko. Tarkovszkij Andropovhoz címzett leveléből hiányzik az a düh, az elkeseredett hang, ami a Csernyenkónak címzett levél legfőbb tulajdonsága. „Nemrégiben fejeztem be filmemet – írja Tarkovszkij Andropovnak – amelyet a Szovinfilm és az olasz televízió segítségével itt, Olaszországban forgattam.

 A címe: Nosztalgia. Arról a honvágyról szól, amelyet az egy időre külföldre került szovjet ember él át. (…) A filmen dolgozva igyekeztünk beleadni országunk iránti egész szeretetünket. Alighanem először sikerült olyan filmet készítenem, amelyet nagy mértékben áthatnak személyes érzelmeim. Remélem, a szovjet nézők értékelik majd azt az igyekezetünket, hogy kifejezzük a filmben Oroszország iránti vágyakozásunkat, azt, hogy rajta kívül lehetetlen az alkotás, hogy formába öntsük benne a hazához való örök és szent kötődés őszinte érzéseit. Remélem, hogy ez a legutóbbi munkám is öregbíti annak a szovjet filmmívészetnek a dicsőségét, amelyért élek és dolgozom.”A levélre az állambiztonsági szervek mindössze csak annyit reagáltak, hogy nem kell fokozni a rendező ellen foganatosított intézkedéseket, elegendő az a büntetés Tarkovszkijnak, amellyel már korábban sújtották (tudniillik, hogy nem engedik ki hozzá a fiát). Vagyis szóba kerülhetett az is, hogy keményebben lépnek fel Tarkovszkijjal szemben. Esetleg az is, hogy hazatoloncolják. A csábításnak nem engedett. Hiába ismételte el újra és újra Jermas és Andropov megbízottja, hogy nem esik bántódása, ha hazatér, nem hitt a hírhozóknak, nem hitte el nekik azt, hogy nem tartóztatják le, mint Szaharov professzort, hogy nem teszik lehetetlenné a helyzetét. Andropov halála után a már korábban is jelölt Csernyenko került hatalomra. Csernyenko bár asztmás volt, eljárt vadászni Leonyid Brezsnyevvel (akinek hí szolgálója volt), olykor ő hajtott fel nőket a pártvezetőnek.

A nehezen fogalmazó Brezsnyev helyett beszédeket írt. Egyetlen igaz szenvedélye volt, a Szpartak Moszkva, aminek minden meccsén megjelent – a díszpáholyban, forró teát szopogatva.Tarkovszkij az emigrációban ismerkedett össze a Szlavának becézett csellistával Rosztropoviccsal, aki a rendező legállhatatosabb és legodaadóbb segítsége lett. „Ma telefonált Szlava Rosztropovics – írja a Naplóba – szerinte meg kell írnunk az utolsó levelet, Csernyenkónak, világméretí botrányt kell csapnunk, nemzetközi szervezetek valamint a Nyugat politikai köreinek legmagasabb fórumai segítségével követelve a fiunkat. Nevetett a svédekhez és Andreottihoz fíződő reményeinken, és azt mondta, hogy kizárólag botránnyal és nyomásgyakorlással nyílik út számunkra. A mostanihoz hasonló kompromisszummal csak az ő kezükre játszunk. Pénzbeli segítséget ad, ha rászorulunk.”A Csernyenkónak szóló levelet – mellyel minden sérelmét a vezető fejére zúdítja: levele szinte sistereg a sértődöttségtől, az elégedetlenségtől – a következő (szomorú, és enyhén hízelkedő) mondatokkal zárja: „…az elmondottak ismeretében semmiképp sem számíthatok, nem hogy objektív, de egyszerín emberi bánásmódra, a filmhatósági vezetőim részéről, akik hosszú, hosszú évekig egyszeríen gyilkoltak engem. Mélyen tisztelt Konsztantyin Usztyinovics, segítsen rajtam, méltányolja egy szovjet rendezőnek azt a törekvését, hogy hasznot hajtson a szovjet kultúrának.”

Tarkovszkij és felesége, miután minden csöndes kísérletük arra, hogy újra lássák a fiukat és legalizálják helyzetüket, kudarcot vall, sajtótájékoztatót tart, melyben a világ tudomására hozzák, hogy amerikai állampolgárságért folyamodnak. Nincs visszaút, el kell indulniuk a Szlava által kitaposott úton, világméretí botrányt csapnak. Tarkovszkij levelet ír Mitterrand-nak, Margaret Thatchernek, és Ronald Reagennek is. A legsegítőkészebbnek Mitterand bizonyul. Csernyenko halála után ő tárgyal az egyébként Andropovhoz közelálló, tehát inkább keményvonalasnak, mint engedékenynek tínő, de az idők szavára ugyanakkor hallgató Mihail Gorbacsovval. Gorbacsov akkor ígér segítséget, amikor tudomására jut, hogy Tarkovszkij nagybeteg. Tarkovszkijnál 1985. december 13-án diagnosztizálták a rákot. Ekkor már Párizsban lakik, Marina Vladynál. A Tarkovszkij házaspár öt év után láthatta újra a fiát, s a rendező szinte rá sem ismert „a lófogú” fiúra. Találkozásukat a filmrendező, Chris Marker is rögzítette. Tarkovszkijon már látszik, hogy a hatalommal folytatott harc kikezdte a szervezetét. 1986 karácsonyán halt meg.

Mindössze hét nagyjátékfilmet rendezett.

Utolsó filmjétől eltekintve mindegyik arról tanúskodik, hogy Tarkovszkij mennyire szerette az orosz kultúrát, az orosz földet, az orosz tájat, azt az országot, amely végső soron – ha elfogadjuk, hogy van összefüggés a daganatos betegségek és a stressz, illetve a megalázottság között – a halálát okozta.              §

  • A szamizdat:
    A Rubljovban levegőúszót alakító költő – hatalmas léggömbjével emelkedik a magasba –, Nyikolaj Glazkov találta fel az ötvenes évek végén a szamizdatot. ő volt az, aki saját verseit vékony kötetekbe fízve árulta – miután minden kiadó elutasította, politikai okok miatt – s a hivataloskodás paródiájaként írta rá a borítóra: SZAMIZDAT vagyis &OumlNKIADÓ; ettől kezdve ez a terminus szolgált arra, hogy megnevezzék a cenzúrától mentes, szabad irodalmat.