Hadihajók hullámsírban

Amikor egy hirtelen jött vihar elsöpörte a görögök elleni invázióra felszerelt perzsa hajóhadat, Xerxész király tehetetlen dühében megkorbácsoltatta és bilincsbe verette a tengert. Az időjárás, emberi ostobaság, gyávaság, technikai problémák gyakran vezettek katasztrofális vereségekhez nagy hadjáratok alkalmával. Egy tengeri ütközet során elkövetett hiba azonban ritkán ad esélyt a túlélésre.Nem a méret a lényeg…
Ha a problémák együttesen jelentkeznek, abból rendszerint óriási hadi katasztrófák születnek. A történelem folyamán néha hihetetlen méretí flottákat szereltek fel egy sikeres invázió érdekében, ám a melléfogások ellen sajnos nem kötöttek biztosítást az admirálisok.

Minden idők legnagyobb tengeri flottáját egy jellegzetesen szárazföldi hódításra berendezkedett ázsiai birodalom indította el. Miután Japán elutasította a behódolást, a mongol Kubiláj kán bosszút esküdött a Felkelő Nap Országa ellen. 1281-ben imponáló nagyságú hadiflottát szerelt fel, hogy leigázzák a szigetországot. Az ezer hajó fedélzetén 165 ezer ember teljesített szolgálatot. &Aacutem az új vízi alkalmatosságok többsége rohamtempóban készült, az armadába rengeteg halászbárkát és folyami hajót is besoroztak. Emellett a mongol hadvezérek nem mozogtak túl otthonosan a tengeren, korábban még sosem kóstoltak bele a hajóhadak irányításába, ráadásul már az indulás óta viszálykodtak egymással. &Iacutegy nem is csoda, hogy augusztus 15-én hajnalban egy tájfun elsöpörte Kubiláj egész flottáját.

A kamikaze, az isteni szél csak maroknyi túlélőnek kegyelmezett meg.Bátran nevezhetjük kamikazeakciónak a spanyol Győzhetetlen Armada 1588-as expedícióját is Anglia elfoglalására. Medina Sidonia herceg, a főadmirális többször is visszautasította a parancsnoki kinevezést, ám még súlyos tengeribetegsége sem győzte meg az uralkodót alkalmatlanságáról. A haditerv olyan szigorúan titkosnak minősült, hogy a zászlóshajó páncélkazettájában őrizték, s csak akkor nyithatták volna fel, ha a tengernagy meghal. A 130 gálya 20 ezer katonájára összesen 2500 löveg jutott, amely akkoriban valóban félelmetes haderőnek számított. Az ellátás azonban hagyott némi kívánnivalót maga után, hiszen a hordókban tárolt liszt megpenészedett, a víz pedig megposhadt. A morált azzal igyekeztek fenntartani, hogy a vitorlákra szentképeket függesztettek, betiltották a kockázást, káromkodást, paráználkodást, ellenben kötelezővé tették a napi kétszeri imát.

Az összecsapásokban azonban mindez nem sokat segített, a viharok és az angolok gyújtóhajói már a Csatornán szétzilálták az Armadát, ráadásul az ellenséges vitorlások gyorsaságban és tízerőben is messze felülmúlták a spanyol hajórajt. A hispánok több mint 100 ezer lövést adtak le az összecsapások során, ám egyetlen angol hajót sem sikerült komolyabban megrongálniuk. A flották augusztus 7-étől két héten keresztül vívták a tengeri párbajukat, mígnem a megtépázott spanyol hajóhad menekülőre fogta. A harcok és a megfutamodás során hadihajóik felét, s tizenötezer embert veszítettek el. Az Armada hivatalos elnevezése valójában a „legszerencsésebb” volt, amelyre ugyanúgy nem szolgált rá, mint a „győzhetetlenre”. Erzsébet diadala emlékére érmet veretett e felirattal: „Isten rájuk lehelt és szétszóródtak.” Amikor a 20. század elején a japán kormány a távol-keleti Port Arthur kikötőben állomásozó orosz flotta megtámadásával megráncigálta a cár bajszát, II. Miklós világkörüli útra küldte a Balti Flottát, hogy 33 ezer kilométer megtétele után súlyos csapást mérjen a Felkelő Nap Országára. Már a kezdet sem kecsegtetett túl sok jóval. Amikor 1904. október 16-án Libaú kikötőjéből kifutott a hajóhad, a zászlóshajó rögtön megfeneklett, az egyik romboló pedig orral nekivágódott az Oszljabja csatahajónak.

A legtöbb matróz tanulatlan parasztivadék volt, csaknem kiképzés nélkül. Az egyik hadgyakorlaton riadót rendeltek el, ám senki sem cselekedett, mivel a tisztek és a legénység is békésen szundikált. Ha mégis ébren voltak, az már közelített a katasztrófához. A „zseniális” orosz hírszerzés japán torpedónaszádok támadását jelentette Skandinávia partjainál. Ezért azonnal tüzet is nyitottak – a Rozsgyesztvenszkij altengernagyi kinevezését kézbesítő dán halászbárkára. A Dogger-pad vizein angol halászgőzösöket néztek ellenségnek, de a több órás „harc” során még így is csak egyet sikerült elsüllyeszteniük. A cári diplomácia csak nehezen tudta elsimítani az incidenst. A hosszú tengeri út során a tisztek és matrózok gyakran lerészegedtek, rákaptak az ópiumszívásra. Unalomízőként a tengerészek pezsgővel itattak le afrikai piacokon vásárolt majmokat és kutyákat, aztán összeeresztették őket. Hihetetlen egyetértésben látogatták a kártyabarlangokat, csapszékeket, bordélyokat a kikötőkben. A tengernagy a harci szellem fokozása érdekében lőgyakorlatot tartott, ám a hadihajók az álló célt sem tudták eltalálni. A hét elindított torpedóból egy beszorult, kettő balra, egy jobbra tért ki, kettő lassan vánszorogva kerülte el a célt, az utolsó vadul körözni kezdett, mire a flotta egységei riadtan szétrebbentek.

A „legsikeresebb” lövést a zászlóshajó adta le, amikor telibe trafálta a céltárgyat vontató segédhajót. Amikor az egyik csatahajó lőszerfelvonója elakadt, kiderült, hogy kobra tekeredett a csörlőre. Közben a cár parancsára elindították Revalból Nyebogatov armadáját erősítésként, amely a Harmadik Csendes-óceáni Hajóraj hangzatos nevet viselte, ám a vén, ócska teknők afféle úszó múzeumnak számítottak. A tengerészek találóan csak önjáró hajótemetőként emlegették. Az egyesített flotta 1905. május 27-én Csuzimánál (Szamárfül) kerültek szembe a japánokkal. Togo admirális megsemmisítő vereséget mért az orosz tengeri erőkre: 4400 emberük meghalt, 5900 fogságba esett, és minden csatahajó odaveszett. Az ázsiaiak hatalmas szamárfület mutattak a cárnak.

Harctalan alámerülés
Ha egy tengeri ütközetben süllyed el valamelyik hatalmas csatahajó, az a vízi összecsapások természetes velejárójának tekinthető. &Aacutem néha megtörtént, hogy teljesen váratlanul, harc nélkül merültek a hullámsírba a kor legnagyobb monstrumai.

A franciák királya, I. Ferenc 1545 júliusában jelentős hajóhadat küldött Anglia ellen. Az angolok még messze voltak, amikor a Carraquon zászlóshajón ünnepi vacsorát rendeztek. A szakácsok addig sürögtek-forogtak, amíg véletlenül fel nem gyújtották az alkotmányt. A fából készült vitorláson hamar elharapództak a lángok. Előbb az ágyúk, aztán a lőporraktárak is felrobbantak, ami után senkinek sem maradt esélye a túlélésre. &Aacutem az ellenség sem járt jobban. Az angol hajóhad büszkesége, a Mary Rose néhány nappal később futott ki a portsmouth-i kikötőből. VIII. Henrikkel együtt az egész udvar kivonult a partra, hogy láthassa a pompás eseményt. Csodálatos idő volt, szellő sem rebbent. &Aacutem amikor az alsó szint lőréseit kinyitották, a tengervíz hirtelen beömlött a hajótestbe, amely lassan oldalra dőlt, és a király szeme láttára elsüllyedt. Csaknem hatszázan vesztek oda. Az uralkodó dinasztia nevét viselte a svéd Wasa, amely 1628 nyarán indult első útjára Stockholmból.

A hadihajót megtöltötték a polgári-katonai előkelőségek, a személyzet és a családtagok, a partról pedig ünneplő tömeg integetett nekik. Miután felhúzták a horgonyokat, a vitorlákat kibontották, a dicsőséges pillanatot két ágyú elsütése jelezte. Ebben a pillanatban egy erős széllökés hatására a hajó oldalra billent, majd kiegyenesedett. &Aacutem a keresztvitorlák pattanásig feszültek, a hatalmas vízi alkalmatosság riasztóan megdőlt, újabb szélrohamok oldalra döntötték, és a Wasa felborult. Mintegy négyszázan lelték halálukat a hullámok között. Az életben maradt navigátor bevallotta, hogy hetekkel korábban a borulékonysági próba ijesztő eredménnyel járt, s erről a tengernagyot is értesítették. A víz alatti részt ugyanis túlságosan is  keskenyre tervezték, ám a konstrukciót maga a svéd király hagyta jóvá, így aztán felelőst nem találtak. (A hajót később kiemelték, ma is látogatható.)

A százágyús brit hadihajó, a Royal George vitorlás tizenöt esztendőn át állt leszerelve a dokkban, de 1782-ben a háború miatt ismét csatasorba állították. A Gibraltár megsegítésére szánt hajóhad egyik zászlóshajójának jelölték ki. Az indulás előtt két nappal Southsea előtt a nyugodt tengeren ringatózott. Az utolsó javítások, záródugó cseréje miatt a hajótestet kissé balra döntötték, s az összes löveget a másik oldalra vontatták. Az alsó ütegfedélzet lőréseit azonban nyitva hagyták, mivel éppen rumoshordókat pakoltak be. A hajón rengeteg látogató nyüzsgött: uzsorások, zsibárusok, bájaikat kínálgató nők, így aztán senki sem figyelt fel arra, hogy a víz be-becsapdosott. Amikor a dagály tetőzött, a Royal George felborult, és pillanatok alatt elmerült a hullámsírban. Csak néhányan élték túl a katasztrófát.

Vagy esze van, vagy admirális…
A haditengerészet történetében egyre másra tínnek fel olyan tengernagyok, akikben túltengett az önbizalom, származásuk és kegyeltségük miatt nagy hajóhadakat bíztak rájuk, ám az irányításukra teljességgel alkalmatlannak bizonyultak. Tapasztalt tisztjeik tanácsaira nem hallgattak, képtelennek bizonyultak épkézláb tervekkel előállni, gőgösen-lenézően kezelték embereiket, gyakorta bizonyultak hanyagnak, ügyetlennek. Természetesen hadmíveleteik is szánalmas kudarcot vallottak.

Jean D’Estrées francia admirális valószíníleg azok közé tartozott, akik úgy véltek, ha valakinek Isten hivatalt ad, esze is ad hozzá. A legősibb nemesi famíliák egyikének sarjaként fittyet hányt navigátorainak javaslataira, s 1678. május 11-én éjjel Curaçao mellett egész flottáját zátonyra futtatta. Végül 12 hadihajója veszett oda, a többit ugyanis másnap sikerült leúsztatni a sziklaszirtekről, s a roncshalmazból még 364 löveget is megmentettek. Az butaság elnyerte királyi jutalmát: a Napkirály jeles tette elismeréseként előléptette a tengernagyot…Szegény Thomas Talmasht még az ág is húzta. Nem elég, hogy a Brest elleni támadás híre kiszivárgott, s a londoni lapok Bresti levelek címmel állandó mellékletben számoltak be az inváziós erők előkészületeiről, s a franciák védelmi intézkedéseiről, ráadásul még saját seregében sem talált megbízható emberekre.

&Iacutegy aztán 1694 júniusában maga végezte el a villámfelderítést, s megállapította, hogy sáncoknak nyoma sincs a parton, az ellenfél védelmi készülődését csak az újságok fújták fel. Néhány nap múlva meg is indította a támadását. A partraszálló bárkák hadrendje azonban hamar felbomlott, zírzavar támadt közöttük az öböl közepén, s a köd is felszállt. Kartácstíz, láncos golyók, muskétalövedékek zúdultak a szerencsétlen angolokra, akik a part közelébe érve rémülten vették észre a jól álcázott, hármas sáncrendszert. Mire Talmash a fövenyen golyót kapott a lábába, addigra evezősei már árkon-bokron túl voltak. Néhány tengerész mentette ki, fejenként 5–5 fontot ígért nekik, ám a hajóorvosok közremíködésével a vezér sebe végül elüszkösödött, s hamarosan meghalt.

Még rosszabbul járt az az expedíció, amely Buckingham herceg, a hírhedt Lordadmirális irányításával Ré szigetét célozta meg. Ezzel az akcióval a La Rochelle-nél szorongatott francia hugenottákat kívánta megsegíteni. Több mint száz vén, rozoga hadihajó kelt útra, fedélzetükön rongyos, alultáplált koldusokból, zsiványokból, csavargókból verbuvált legénység és katonák. Az egész hadjárat alatt egyetlen penny zsoldot sem kaptak, s csak penészes élelem jutott a számukra. A piperkőc herceg nyilván átérezte szenvedésüket, hiszen zászlóshajóját zenészek, apródok, lakájok népesítették be, magával vitt egy pazar hintót is lovakkal, valamint egy remek háztáji gazdaságot ökrökkel, tehenekkel, kecskékkel, csirkékkel. Amikor 1627 júliusában partra szálltak a francia szigeten, a marcona angol hadfiak vidáman fröcskölték egymást a sekély vízben, elnyúltak a homokban, és Buckingham csak husángot ragadva bírta felrázni őket. Ezután blokád alá vonták Rét, és megindították a fellegvár ostromát.

A Lordadmirális hetvenkedő tízmestere megígérte, hogy percek alatt szétlövi a citadellát, ám csak a környék szélmalmait tarolta le. A kikötő bejáratát árbocrudakból és összeláncolt fagerendákból ácsolt úszó gáttal torlaszolták el, hogy a franciák ne küldhessenek segítséget. A védmívet azonban hamarosan szétszaggatták a hullámok. Erre kiöregedett hajókból pontonszerí építményt készítettek, és a herceg azzal kérkedett, hogy még egy madár sem juthat be St. Martinbe. A viharos tengeren azonban elszabadult a tákolmány, s már az angol hajókat is fenyegette. Az utánpótlást szállító francia hajóraj akadálytalanul siklott át a blokádon, s hajnalban a helyőrség katonái már lándzsahegyre tízött sonkákat, pulykákat mutattak fel az éhkoppot nyelő briteknek. Az értelmetlen hadmívelettel ötezer embere életét tékozolta el a herceg. Angliában olyannyira népszerítlenné vált, hogy amikor egy esztendővel később serege egyik megkeseredett veteránja ledöfte, szinte az egész ország örömmámorban úszott.

A Sir George Tryon irányította földközi-tengeri brit hajóraj 1893 nyarán az altengernagy csökönyössége okán érte katasztrófa. Bejrútból indult el 11 csatahajójával, hogy hadgyakorlatot tartson. A hadihajók között mindössze hat kötélhossz távolságot szabott meg, annak ellenére, hogy többször is figyelmeztették, hogy így a manőverek túlságosan is kockázatosak. Fordulás közben a Camperdown döfő orrával három méter széles rést hasított a Victoria oldalába, mire a zászlóshajó oldalára dőlt, s kilenc perc leforgása alatt elsüllyedt. A kezeit tördelő Tryon meg sem kísérelte a tengerészek mentését. El kellett veszítenie egyik csatahajóját, hogy bebizonyítsa alkalmatlanságát.

A gyávaság tengernagyai
A bátorságot csak hírből ismerő tengernagyok, gyakran az óvatosságra hivatkoztak, amikor nem szálltak harcba az ellenséggel. Persze embereiket, hajóikat nemegyszer könnyí szívvel feláldozták, hogy saját bőrüket mentsék. A nyúlszívíség sokszor vezetett már totális vereséghez.

Claudius Pulcher, a római hajóhad vezére saját evezősét sereghajtónak tette meg, amikor a szicíliai Drepana kikötője ellen intézett támadást Krisztus születése előtt 250 esztendővel, hogy rajtaüssön a punokon. Az ellenség azonban még időben felfedezte az akciót, s a szík öbölben a karthagói hajóraj csatarendbe sorakozott… Amikor a római elővéd benyomult a kikötőbe, veszélyesen összezsúfolódtak és feltorlódtak. A megriadt Pulcher gyorsnaszádot küldött, hogy azonnal hajózzanak ki, ám ekkor már flottája középső része is befelé araszolt. A szík helyen teljessé vált a zírzavar, a köztársaság hajói döfő orral egymást lékelték meg, gázolták le, sorra roppantak szét az evezők. A punok megrohanták őket, 93 római gályát elsüllyesztettek illetve elfogtak, és több mint 20 ezren vesztek oda a csatában a vesztesek oldaláról. A tengernagy azonban kamatoztatni tudta, hogy hátul kullogott, és az utóvéd élén kereket oldhatott az ütközetből.

A flandriai partvidéken 1340. június 24-én, Sluysnál, óriási francia–genovai flotta gyülekezett, amelynek létszáma jócskán felülmúlta a 200 hajóból álló angol hajórajt. A százéves háború első jelentős összecsapásának számító csatában Kiriet admirális mégsem futott ki a tengerre, hogy kihasználja fölényét, inkább védekező taktikához folyamodott. A hajói a sekély part menti vizeken maradtak lehorgonyozva, szorosan egymás mellé préselődve. A jobbszárny és a derékhad gályái rengeteg lándzsással és számszeríjásszal a fedélzetükön tétlenül nézték, ahogy az angolok körülvitorlázzák őket, aztán lecsapnak a balszárnyra. Az  angol íjászok nyílzáport zúdítottak a francia lovagokra, s halomra lőtték szerencsétleneket. Ezután a többi francia egységre vetették magukat, 30 ezer francia és itáliai veszett oda.

A gyávaság „erényével” büszkélkedhetett az olasz haditengerészet élén álló Carlo Pellion di Persano gróf is. Bár 1866 nyarán a vele szemben álló osztrák flotta csak a felét tette ki erőinek, s több ellenséges hajót csak horgonyláncokból, vasúti sínekből és masszív fagerendákból rögtönzött „páncélzat” borított, a talján tengernagy mégis igyekezett kerülni az összecsapást. A király parancsára végül mégis megtámadta a gyengén védett Lissa szigetét az Adriai-tengeren. Július 20-án azonban az osztrák hajóraj meglepetésszerí ellentámadással súlyos vereséget mért az olaszokra, akik több hadihajót, és hatszáznál több tengerészt veszítettek. Persano pánikba esett, és képtelen volt egyetlen parancsot is kiadni. Az ütközet közben flottáján erőt vett a zírzavar. Később mégis azt híresztelte, hogy fényes diadalt aratott. Persze kevesen dőltek be neki, és alkalmatlanság címén megfosztották tisztségétől.

Montojo tengernagy spanyol hajóraja nem a legjobb előjelekkel készült csatába bocsátkozni a manilai-öbölben 1898. május 1-jén az amerikaiak ellen. Kevés volt a képzett tengerésze, a szén és a lőszer, s a torpedókhoz nem álltak rendelkezésre robbanófejek. A tengeri csata több órán keresztül tombolt, eközben az amerikaiak lőszerhiánytól tartva egyszer meg is szakították a harcot. A jenkik hajóit csak karcolások érték, és mindössze egyetlen embert veszítettek: a főgépész a hőség miatt szívrohamot kapott. A cirkálók összesen 5859 gránátot lőttek ki, s ezek közül mindössze 142 talált célba, igaz, így is a tenger fenekére küldtek tíz spanyol hadihajót. Az elkeseredett Montojo parancsot adott kapitányainak, hogy süllyesszék el megmaradt hajóikat. Pedig ha vár egy kicsit, az amerikaiak talán végleg kifogynak a lőszerből…

&Aacutellati csapdák és ellencsapások.
A babonás tengerészek baljós előjelnek tartják, ha a hajó fedélzetén, vagy közelében állatok tínnek fel. Nemegyszer még az állatnevek is rossz ómennek bizonyultak, máskor a furcsa élőlények egész hajórajokat is messzire kergettek.

Kr. e. 406 szeptemberében az athéni flotta lehorgonyzott a Kherszonnészosz-félsziget nyugati partjánál, a Kecske folyó torkolatánál. A tehetségtelen parancsnokok a környékbeliekkel kereskedtek, beszerző körútra küldték a legénységüket, és szinte az összes emberüket szélnek eresztették, hogy a parton pihenjék ki magukat. A spártai Lüszandrosz csak erre várt. Rajtuk ütött, s végül mindössze kilenc athéni hajó tudta teljes személyzettel felvenni a harcot Aigoszpotamoinál. A spártaiak diadala nem lehetett kétséges, 171 hajót foglaltak el, 3000 tengerészt ejtettek fogságba, akiket aztán brutálisan lemészároltak. Athénnak ezek után nem maradt más választása, mint a behódolás. Amikor 1911-ben Marokkóban zavargások támadtak, a németek az ország partjaihoz küldték Panther (Párduc) neví ágyúnaszádjukat, azzal az indoklással, hogy evakuálja súlyos veszélyben lévő polgáraikat. Az egyetlen németnek, Wilburg úrnak, egy hamburgi cég képviselőjének üzenetet küldtek, hogy legyen a megfelelő időpontban Agadir kikötőjében, hogy kimenthessék. &Aacutem a jóravaló üzletember késett, másnap órákon át ugrabugrált s integetett mire észrevették… A szánalmas Párduc-manőver nem hatotta meg a nagyhatalmakat, a németek kénytelenek voltak elismerni Marokkó francia védnökségét, cserébe nagyvonalúan három magyarországnyi dzsungelt engedtek át nekik.

A kubai Disznó-öböl  elleni invázió sem tínt igazán remek ötletnek. A CIA eredeti terve mindössze gerilla-behatolást vázolt fel, ám a fejesek úgy vélték, hogy az 1400 emigráns majd megbuktatja a Castro-rendszert. A „felszabadító hadsereg” 1961-ben Nicaraguából kelt útra öt teherszállító hajón, melyek közül kettő fenekét korallzátony szakította fel. Castro légiereje, amelyet a felderítők szerint szétzúztak, levadászott négy B–26-os bombázót, s elsüllyesztette a tartalék muníciót szállító hajót is. Az inváziós erőket 64 óra alatt szétzilálták, 114 emigráns elesett, további 1189 fogságba került. Kennedy-kormányzat szégyenteljes kudarcot szenvedett el a Disznó-öbölben.Az első világháború kevéssé ismert részlete a brit haderő inváziója 1914 őszén Német Kelet-Afrika ellen. A gyarmatot alig ezer askari bennszülött védte egy német tiszt irányításával.

Aitken tábornokot és nyolcezer indiai katonáját jelölték ki arra, hogy legyőzze őket. Az angolok úgy vélték, hogy a Tanga kikötőjét elaknásították, ezért egy szúnyogoktól nyüzsgő mangrovemocsárnál tették partra embereiket, ráadásul éjszaka. A várostól 300 méterre komoly védelmi vonallal találták magukat szemben, a védők tüze súlyos veszteségeket okozott a támadóknak, de mindebből Aitken semmit sem láthatott, mivel az egyik hajó kényelmes kajütjében pihente ki az út fáradalmait. Az ütközetben döntő fordulatot jelentett, amikor a mocsár szélén hajladozó fákra aggatott kasokat néhány találat érte, s onnan agresszív afrikai méhrajok törtek elő. Az indiaiak között pánik tört ki, és menekülni kezdtek. A dzsungel elfedte a harcolókat az angol hadihajók elől, akik tüzet nyitottak a rémült kiáltozás irányába, s letarolták saját csapataikat. A generális több mint 800 katonáját veszítette el. A Times azzal vádolta meg a németeket, hogy harcra idomított méhrajokat vetettek be a britek ellen.      §

  • D-nap: eszeveszett főpróba
    Kevesen tudják, a normandiai partraszállás, a D-nap sem kecsegtetett túl nagy sikerrel a főpróba után. A Tiger-hadgyakorlat során 1944. április 26–29-én négyszer annyi amerikai lelte a halálát, mint június 6-án. A parancsnokok éles lőszer alkalmazása mellett döntöttek, ám erről a csapatokat elfelejtették értesíteni. Az első napon a 1 romboló ütközött egy szállítóhajóval, s csaknem ezer katona süllyedt a hullámsírba. Két nap múlva éjfél után német torpedóvető gyorsnaszádok támadták meg a csapatszállító egységeket, hármat telibe is találtak. A kétségbeesett, tapasztalatlan amerikai katonák tévedésből egymásra is tüzeltek. Mivel nem kaptak megfelelő kiképzést, a mentőövek helytelen használata is sok tragédiához vezetett. A hónaljuk helyett ugyanis a derekukra húzták fel azokat, és a vízben a szerencsétlenek felbillentek és megfulladtak. A tragédia mintegy 40 esztendeig szigorú hadititoknak minősült.

  • Kenu ízte hadihajó
     Nem számított a bátorság mintaképének Barroso brazil admirális sem. 1865–66-ban Brazília–Argentína és Uruguay koalíciója Paraguay diktátora ellen vívott véres háborút. A brazilok 6 vén ellenséges hadigőzös ellen 40-et állítottak ki 250 ágyúval felszerelve, ráadásként még 20 páncélos hajót is. &Aacutem Barroso olyan óvatosan haladt flottájával a Paraná folyón felfelé, hogy 100 mérföldet 42 nap alatt tett meg. Amikor 4 páncélos hajója kenuban kuporgó paraguayi gyalogosokkal került szembe, jobbnak látta gyorsan kereket oldani. Később mégis vívtak néhány folyami ütközetet. Egy ellenséges tutajt többórás gránáteső után tudtak csak elsüllyeszteni a brazil armada egységei. A helyiek összeszedték, beolvasztották és újraöntötték az irdatlan mennyiségí lövedéket. Curupaity ostrománál 4000 gránátot lőtt ki a hajóhad, anélkül, hogy a legcsekélyebb kárt okozta volna az ellenségnek…

  • A győzelmes tarisznyarákok
    A Karib-tenger már Cromwellt is vonzotta, aki 1654-ben flottát küldött, hogy parancsnokai spanyol birtokokat foglaljanak el támaszpontként. A legénységet kikötői söpredék, kalózok és bínözők alkották. A fegyver- és élelemhiány egyre aggasztóbbá vált, a Hispaniola elleni támadáskor pedig elfelejtették magukkal vinni a révkalauzt, aki egyedül ismerte a sziget partvidékét. A spanyol kormányzó minden angol fejért vérdíjat ajánlott a „tehénölőkként” hírhedtté vált kreol harcosoknak. A britek hamarosan megfutamodtak, de nemsokára megpróbálkoztak a csaknem védtelen Jamaica elfoglalásával. A szállító csónakok a Rio Hayna torkolatánál közelítették meg a partot. Amikor a nádasból fura zizegő hangok hallatszottak, és egyre erősödtek, a katonák tehénölőket „vizionáltak”, és rettegve visszakapaszkodtak a csónakokba, s veszett gyorsasággal visszaeveztek a hadihajókhoz. Amikor néhány nappal később mégis visszamerészkedtek, kiderült, hogy a nádasban rejtőző több száz tarisznyarák ijesztett rájuk.

  • Rizságyúk
    A kínai Ting admirális is képtelen volt kézben tartani embereit. Hajóhadának tengerészei, még az őrszemek is szerencsejátékokkal töltötték az idejüket, miközben a fedélzetek ragadtak a kosztól. Az ágyúk csövében rizst és evőpálcikát tároltak, feltéve, hogy nem adták el a lövegeket és a lőport. Utóbbit leggyakrabban kakaóval helyettesítették. Amikor a japánokkal kellett felvenniük a küzdelmet, torpedóikat kétszeres lőtávolságról indították, így a cél felé félúton elsüllyedtek.

  • Amikor visszafelé sül el…
    Néha bizony a hasznavehetetlen technika, vagy éppen a kiszámíthatatlan fegyverzet meghibásodása is megtréfálja a haditengerészetet. A kárvallottak ezen a tréfán csak ritkán szoktak nevetni.

    • Az első világháború sikeres eszközének bizonyultak az olaszok törpe tengeralattjárói a Monarchia hadihajói ellen. A bátor Rossetti őrnagy és Paolucci főhadnagy 1918. október 31-én kétszemélyes Mignatta zseb-tengeralattjáróbansiklottak Pola kikötőjébe, ahol könnyíbúvár öltözetben robbanószerkezetet erősítettek a Viribus Unitis (képünkön) csatahajó törzsére. Hamarosan azonban lelepleződtek, és foglyul ejtették őket. Nemsokára kiderült, hogy az általuk kiválasztott hadihajót már átvették az olaszok szövetségesei, a jugoszlávok. A beavatkozással azonban elkéstek, november 1-jén hajnalban a bomba ugyanis magától felrobbant, hullámsírba küldve a korszerí csatahajót.

    • A torpedó félelmetes fegyvernek számított, ám néha éppen a fejlesztés, korszerísítés okozott komoly gondokat. A második világháború első hónapjaiban a németek sorra kudarcot vallottak G–7a típusú mágneses torpedóikkal. E modern fegyvereket a célba vett hajó mágneses erőtere robbantotta fel. Az U–39-es 732 méterről két torpedót lőtt ki a nehézkes Ark Royal repülőgép-hordozóra, ám mindkettő idő előtt robbant fel, s a búvárhajót foglyul ejtették a kísérő rombolók. Az esetek sorra ismétlődtek. A torpedóválság 1940 tavaszán érte el a mélypontot, amikor a németek minden tengeralattjárójukat visszarendelték, hogy új torpedókkal szereljék fel őket. A szakértők ugyanis megfeledkeztek arról a csekélységről, hogy a hajók mágneses tere a földgolyón elfoglalt helyzetük szerint változik, azaz minél északabbra alkalmazzák a torpedókat, annál valószíníbb, hogy a mágneses gyújtóeszköz korábban robban.

    • &Aacutem még ennél is rosszabb, hogy a torpedó visszafelé is elsülhet a sarki hidegben. A brit Trinidad cirkáló 1942 tavaszán a PQ-13-as konvoj kíséretének részét alkotta, amikor a hajókaravánra az északi vizeken német rombolók támadtak. A cirkáló 3 torpedót lőtt ki rájuk, ám kettő annyira eljegesedett, hogy az indítócsövet sem hagyta el, a harmadikban a motor és a giroszkóp olaja fagyott meg, letért a pályájáról, kört írt le, majd visszafordult, s egyenesen a Trinidad hajótestének közepébe fúródott. A súlyosan megrongálódott cirkáló azonban még képes volt bevánszorogni Murmanszkba.

    • Az 1982-es argentin–brit falklandi háborúban mindkét fél feltárta technikai gyengeségeit. Az összecsapások során az argentin bombák háromnegyede nem robbant fel, mivel a repülőgépek túl alacsony magasságból támadtak, így a gyújtószerkezetük nem tudott aktiválódni. Ha ez az arány csak 50 százalékkal jobb, akkor a britek nem diadalt ünnepeltek volna, hanem teljes hajóhaduk elvesztésén kesereghetnének. &Aacutem így végül a falklandi fókák köszönthették örvendezve az angolok visszatérését.