A Rudolf-tó partján

Kenya északi, kietlen vidékén járunk, közel Etiópia határához. Ehhez a sivatagos környezethez a tevék tudtak legjobban alkalmazkodni. A szélviharok miatt a homokbuckák állandóan vándorolnak, bár a növények igyekeznek meggátolni ezt. Néhol a sókiválások hófoltokra emlékeztetnek. Aztán kősivatagon haladunk át. Errefelé csak az oázisokban találnak az állatok innivalót, a víz közelségét terpeszkedő gyökerí dumpálmák jelzik. A Chalbi-sivatag északkeleti peremén North Horr a legnagyobb település.Ki hitte volna, még sörhöz is jutunk egy ilyen isten háta mögötti, mohamedán településen. Kenya északi részén, a Teleki Sámuel által felfedezett Rudolf-tó keleti partjától a mai etióp határig arab karakterí népek, köztük gabbrák élnek. E kusita nyelví pásztorok a rabszolga-kereskedelem időszakában vették fel az iszlám vallást, bár akadnak köztük keresztények is. A kusita nyelv egyébként a sémi-hámi nyelvcsaládhoz tartozik. Délnyugat felé haladva kerek kunyhók tínnek fel, ezeket már a turkánák lakják. E népcsoport nevét viseli 1975 óta az egykori Rudolf-tó. A tóparti kemping kunyhói is hasonlók. 18 éve már jártam itt, akkor még nyoma sem volt ezeknek a turisták számára épített pálmakunyhóknak.

A háromneví tó
A Turkana-tó partjára érkezni ünnepi pillanat. Teleki Sámuel, a kalandvágyó erdélyi gróf 1888. március 5-én érkezett meg a helybeliek által Basso Narokként, azaz Fekete-tóként emlegetett hatalmas állóvíz partjára. A tavat szegélyező sziklák többsége komor színí, sötétszürke vagy fekete, de a tó vize inkább kékesszürke. Rengeteg benne a hal, köztük a mázsányira növő nílusi sügér, és a krokodil…A helybeliek előkészítik a hajót, amellyel az el molo népcsoporthoz indulunk látogatóba. Erős építésí kishajók és motorcsónakok kellenek errefelé, mert gyakoriak a 100 kilométeres sebességet elérő szélviharok, és hatalmasak az általuk felkorbácsolt hullámok.

A vízszint ingadozásának függvényében a Turkana-tó mérete szélsőségesen változik, a hossza 320 és 250 kilométer közötti, és a mélysége sem állandó, a geológiai közelmúltban 180 méterrel is volt már magasabb a vízszintje. Teleki az alábbiakat jegyezte fel a tó partjára érkezve: „…a Basso Narok mutatkozott több szigetekkel, kolosszális nagy, kék vizí tó…. Rudolf-tónak keresztelem”. Az egyik hullámokkal körbefodrozott zátonyon el molo fiú halászik. A sziklás part Teleki szerint „kopár wulcanicus”. A bazalttömbökön kormoránok és más halászmadarak tollászkodnak, a tó bőséges táplálékkal szolgál. A magányos halászok után a sivár parton csakhamar feltínnek az el molók kunyhói is. &#336k a legszegényebbek közé tartoznak, emberemlékezet óta csak a halászatból élnek. Az egyoldalú táplálkozás miatt immunrendszerük meggyengült, fogékonnyá váltak a különböző betegségekre.

Az el molók lélekszáma egy-két évtizede 500-ra csökkent, a vegyes házasságoknak köszönhetően ma már több mint ezren vannak. Egyre több a vegyes házasság, szamburuk is látogatják a tóparti települést. Ezzel együtt jár, hogy életvitelük, szokásaik is elvesztették egyediségüket. A hagyományos gyöngy nyak- és fejdíszek mellett egyre többen viselnek pólót vagy színes női ruhákat. Frizurájukat pedig a közeli loyangaláni oázisban plakátra kitett modelleké alapján készítik. A gyerekek számára kötelező az iskolai oktatás, de erős a gyanúm, hogy nem csak a mi látogatásunkkor nyüzsögnek itt annyian. Az ének és tánc után is hasonló a program, mint a maszájoknál, vagy szamburuknál: kiterítik a földre eladásra szánt dísztárgyaikat.

A szuvenírek közt látható fejtámlát főleg a turkánák használják. A szokványos szuvenírek után a kincseskamrához vezetnek minket. A kőből rakott rejtekhelyről krokodilkoponya és krokodilbőr kerül elő. Szárított halat is kínálnak, de nem vagyunk vevők rá. Mire búcsút veszünk az el molóktól, felerősödik a szél, méteres hullámok dobálják a hajót. A dumpálmák a loyangalani oázist jelzik, a név jelentése: a fák helye. 1988-ban a Teleki-vulkánról visszajövet expedíciós emléktáblát helyeztünk el a felfedezés 100. évfordulójára. 18 év alatt a tábla egy kicsit már megfakult, de a felirat magyarul és angolul még jól olvasható. Itt van a falon Teleki kísérőjének és krónikásának, Ludwig von Höhnelnek a kitínő térképe is, aki a szíkszavú grófnál költőibben jegyezte fel a felfedezés pillanatát. A kertben dolgozó helybeliek valószíníleg sose olvasták még Höhnel sorait…

Harcos koreográfia
Alkonyatkor – előzetes egyeztetés után – meglátogatunk egy turkána családot a salakos sivatagban. A kunyhókat itt is dumpálmákból készítették. A szél átjárja őket, ami létfontosságú errefelé, ahol még éjjel is 40 Celsius-fok körüli a hőmérséklet. A turkánák korábban hírhedtek voltak harcias magatartásukról. Uganda területéről vándoroltak ide, nyelvük hasonlít a maszájokéhoz illetve a szamburukéhoz. &Oumlsszlétszámukat negyedmillióra becsülik, ami ebben a sivár környezetben nagy túlélőképességről tanúskodik. Mivel a közelben csak kősivatag van, állataikat messze kell kihajtani – a Kulal-hegység lejtőire –, esténként pedig vissza a településre. A turkána gyerekek iskolába járnak, angolul és szuahéliül tanulnak. Az állattartás mellett halásznak is. Egy turkána férfi éppen az esti halászathoz készíti elő a hálót. &#336k főként partról halásznak, míg az el molók vízre szállnak, többnyire dumpálmákból készített lélekvesztőiken.

A családfő magabiztos tekintettel néz a kamerámba. Az 1900-as évek elején még az is szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy turkána – legyen férfi, nő vagy gyermek – a fotó- vagy filmkamera elé álljon. A fényképezéstől való tartózkodás mögött a legtöbb hasonló esetben a képmástól való mágikus félelem állhatott. Érdekes, hogy a turkánák többsége önként lemondott a fiúk körülmetéléséről, pedig általános szokás a környékbeli pásztornépeknél. Egy idősebb férfi 80 évesnek mondja magát, nem hiszem, hogy elmúlt volna 60. &#336 még abban a korban nőhetett fel, amikor a turkánák gyakran bocsátkoztak harcba szomszédaikkal – elhajtva kecskéiket, marháikat. A fegyveres rablótámadások, véres leszámolások mögött napjainkban inkább kóborló rablóbandák állnak.  

De ezek a turkánák egyáltalán nem emlékeztetnek azokra, akikkel Teleki 1888-ban találkozott, s akikről így írt: „Az első turkána harcosok látványos ugrándozással, fantasztikus csatakiáltásokkal közelednek felénk, de 50 méterre megállnak. Megelégednek a harcos koreográfia bemutatásával.”

A következő nap alkonyati ege az utolsó, amelyet a Turkana-tó partjáról látunk. Teleki Sámuel egyébként 1988 júniusában vett búcsút a Rudolf-tótól, míködés közben látva a Höhnel által róla elnevezett vulkánt. Másnap reggel friss szélben elindultunk a Nyiro-hegység felé. Teleki ebből az irányból érkezett, de visszafelé menet délnyugatra kanyarodott. Az útirány kijelölésével kockázatot vállalt; félelmetes harcosok hírében álló néppel kellett megismerkedniük. A mi vendéglátóink egyáltalán nem voltak harciasak, őszintének tínő barátsággal integettek utánunk. Vezetőnket, Nikost, leverte lábáról a malária, biztonságunkról ezen az útszakaszon fegyveres katona gondoskodik.

A Teleki által Nyiro néven számon tartott, a mai térképek szerint Ngiro-hegység úttalan útjain kapaszkodik fel a terepjárónk. A hegység legmagasabb pontja 2700 méter fölé magasodik, de már ezer méter körüli tengerszint feletti magasságban is megmutatkozik a csapadék hatása, egyre több a növény a sivatagos környezetben. A termeszvárak mindig olyan színíek, amilyen színí a talaj. Többször is fegyveresek állítanak meg, mielőtt Tuumba érkezünk. E szamburu településen készítik fel az útra a tevéket, amelyekkel a Nyiro-hegység magasabb régióiba indulunk. A helyi szamburuk számára szokatlan ez a feladat, de Tuum katolikus misszionáriusa fantáziát látott a teve-szafarik szervezésében, mert így alternatív munkalehetőséget biztosít a pásztoroknak. Ahogy azonban kiderül, ezek a tevék nemigen szokták még a fegyelmet, nehezen tírik, hogy csomagokat kötözzenek a hátukra.

Teleki Sámuel déli irányból, a Baringo-tó felől érkezett karavánjával a Nyiro-hegység nyugati lábához, 197 teherhordóból, néhány szomáliai és szuahéli tolmácsból illetve idegenvezetőből álló expedíciójával. A karaván rendjére 15 felvigyázó, úgynevezett aszkari ügyelt. Magukkal hajtott állatállományuk 19 szamárból, 21 ökörből, 60 kecskéből illetőleg juhból állt. Élelmiszertartalékuk előzetes számításaik szerint 35 napra volt elegendő.

A Baringo-tó és Nyiro-hegység között ember nem lakta területen kellett áthaladniuk. A teherhordók egyenként 40 kilogrammnyi terhet cipeltek. Mielőtt elérhették volna a Nyiro-hegység patakokban, forrásokban gazdag nyugati lejtőit, közel voltak a szomjhalálhoz. Keserves munkával véstek gödröket a sziklába, hogy néhány kortynyi vízhez jussanak. Innen még napi 22-24 órás erőltetett menetekkel érték el a Nyiro-hegység nyugati peremét. A karaván öt halottal fizetett a túlhajszoltságért.

Az éjszaka varázsa
Déltájban indulunk útnak Tuumból, csapatunk végén Geoffrey, a kikuju szakács ballag. A tábori felszerelés nagy részét a tevék viszik. A Nyiro-hegység felett felhős az ég, minden negyedórában kapunk egy kiadós záport. Teleki és Höhnel biztos örültek volna az ilyen égi áldásnak. A Nyiro-hegység hasonlít az utunk során felkeresett Marsabit-hegységhez. Ez is, az is, sivatagos környezetből emelkedik a magasba, arra késztetve a felszálló légtömegeket, hogy lehullajtsák csapadékterhüket.A tevék jobban bírják a tempót, mint mi. A szamburuk időnként megállítják a menetet. Ahogy a tevék mögött megyek, megfigyelem: alig hallani a lépéseiket. Nem véletlen: a tevék a párnás talpúak családjába tartoznak. Oldalsó ujjaik nem csupán külsíleg tíntek el, hanem a csontjaiknak még a nyomai is hiányoznak. Nem csak az utolsó ujjpereceik, hanem az utolsó előttiek is a földre fekszenek.

A széles talp vánkosszerí, ezért tudnak jól járni a laza homokban – ez olyan, mint amikor a légnyomást csökkentik a terepjárók abroncsában a sivatagi expedícióknál. Alkonyatkor érkezünk táborhelyünkre, amelyet az oroszlánok miatt nemcsak kőből rakott fallal, hanem tüskés ágakból font kerítéssel is védenek. Az ilyesféle afrikai tüskevár általánosan elterjedt a nomád pásztornépeknél, a maszájoknál, a rendilléknél, a gabbráknál, a szamburuknál. Bár a tevék most se akarnak önként térdet hajtani, a tehertől örömmel megválnak. A záporok miatt minden rakomány elázott, a fekvőhelynek szánt szivacsokból csavarni lehet a vizet. Tíz mellett szárítjuk csupa víz holminkat.
 
Aki valaha álmodott Afrikáról, ilyesféle alkonyatot képzelhetett maga elé. Eszembe jut a vád, amivel Teleki expedícióját sokszor illették, a gróf marhalopásra kényszerült, hogy teherhordói nehogy éhen haljanak. Történt ez a Rudolf-tótól visszatérőben is, a szuk törzs által lakott körzetben. Teleki karavánvezetője, Dualla kilencven felfegyverzett emberével tört az alvó szukokra, marhák, juhok, kecskék csapatát hajtva el tőlük fegyvereik védelmében. 

Egy biztos, aki csak luxuspáholyból nézve ismeri e tájat, sose érezheti meg a vadonban töltött afrikai éjszakák varázsát. Teleki Sámuel nem volt romantikus alkat, estéit lekötötte a másnapi túlélésről való töprengés, de kísérője, Höhnel még súlyos betegen is lírai szavakkal ecsetelte az afrikai élményeket. Amikor 18 éve végigjártuk egykori útjukat, Höhnel és Teleki írásait úgy olvastuk, mint a Bibliát. Közel két évtized alatt is sokat változott Kelet-Afrika. A civilizáció ezer amőbanyúlvánnyal nyomul a vadonba és csak reménykedhetünk, marad még valami az igazi Afrikából a jövő generációknak.§