IPM: Ha 15–20 évvel ezelőtt beszélgettünk volna a távközlésről, akkor minden bizonnyal a telefónia, pontosabban itt Magyarországon a telefonhiány állt volna a beszélgetés középpontjában. Napjainkban milyen témát, milyen fogalmat emelne ki?
S.Gy.: Egyértelmíen a konvergenciát; a távközlés, az informatika és a média konvergenciáját. Az elmúlt másfél évtizedben a távközlő hálózat radikálisan modernizálódott, digitális lett, a szolgáltatások köre rendkívül kiszélesedett, a távközlési szektor teljesen átalakult. Ma már nem szerencsés önmagában távközlésről beszélni. A dinamikusan fejlődő digitális technológia közös bázisán a távközlés, az informatika és a média lépten-nyomon ötvöződik, beszédet, adatokat, szöveget, audiovizuális tartalmat egységesen kezelhetünk, továbbíthatunk. Gondoljunk csak az internetre. Az utóbbi harminc évben a távközlés fajlagos, tehát adategységre (bitre) eső költsége az egymilliomod részére csökkent, az információkezelésé ötvenezred részére, így az új technológiák akadály nélkül behatolhattak és behatolhatnak az élet legkülönbözőbb területeire. Összetett multimédia-rendszerek jönnek létre, amelyek a szinergiák révén eddig soha nem látott pluszt nyújtanak, a számítástechnikai eszközök környezetünkben mindenütt megjelennek és hálózatba kapcsolódnak. A konvergencia azonban nem áll meg a technológia szintjén. Már kiformálódott az integrált rendszerek üzleti modellje. Lényege, hogy a tartalomtól a felhasználóig azonos technológiával kapcsolja össze a teljes folyamatot és a különböző területeket. De itt sem állhatunk meg, hiszen az említett folyamatok végeredményben társadalmi szintí konvergenciához vezetnek. Ennek egyik ékes bizonyítéka, hogy az Európai Unió a távközlési, informatikai és médiatechnológiára új, közös fogalmat alkotott: bevezette az „információs társadalom technológiái” fogalmat.
IPM: Ön egy hagyományosan távközlési tanszéket vezet a Budapesti Míszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Hogyan tükröződik a konvergencia a tanszéken folyó munkában?
S.Gy.: Az utóbbi évtizedekben jócskán kiszélesedett a tanszék profilja. Még az ősidőkben vezetékes híradástechnika tanszék névre hallgattunk, és természetesen volt egy vezeték nélküli híradástechnika tanszék is. A hetvenes években a két tanszék Híradástechnikai Elektronikai Intézet néven egyesült. A kilencvenes évek elején az egyetemi vezetők
a szétválasztás mellett döntöttek, de a korábbi felosztás már aktualitását vesztette. Ekkor jött létre a híradástechnika tanszék és mi, a távközlési és telematikai tanszék. Tanszékünk már akkor megtette az első tartalmi lépéseket az informatika felé, és Gordos Géza professzor tudatos döntése volt, hogy a név is jelezze ezt az irányt. A telekommunikáció és az informatika szavak összeházasításából született telematika szó azonban nem honosodott meg Magyarországon. Miután 2003-ban átvettem a tanszék vezetését, vettem a bátorságot, és új kifejezést kerestem. Mostani nevünk – távközlési és médiainformatikai tanszék – egyrészt az értékek megőrzését, másrészt a konvergenciát tükrözi. A médiainformatika világosan kifejezi, hogy milyen irányba haladunk. Alapvetően azokkal a médiatechnológiai, tartalomkezelési megoldásokkal foglalkozunk, amelyekben meghatározó szerepet játszik az informatika. De természetesen megőriztük a távközlési, illetve a konvergencia jegyében most már inkább infokommunikációnak nevezhető profilt is. A két terület aránya durván 50-50 százalék.
IPM: Az önöknél végző villamosmérnökök, informatikusok minden bizonnyal kiváló, a konvergens megoldásokat jól ismerő szakemberek. Elég ma a munkaerőpiacon a vegytiszta míszaki tudás?
S.Gy.: Korántsem elegendő. Úgy tíz évvel ezelőtt fogalmazódott meg tanszékünkön először a gondolat, hogy nem csak technológiát kell tanítanunk. A képzés részévé kell tenni azt a környezetet is, amibe a technológia beágyazódik. Mire gondolok? Az infokommunikáció menedzsmentjére, a stratégiakészítésre, a szabályozásra. Mindezeket természetesen csak a technológiai ismeretekre építve lehet tanítani, külön tantárgyak keretében. A végzős hallgatóknak egy bizonyos mélységig ismerniük kell az üzleti és a szabályozási környezetet is. A mérnök úgy tud igazán sikeresen dolgozni, ha jól tud kommunikálni a közgazdásszal és a jogásszal. A technológiában említett szinergiák tehát itt is megjelennek.
IPM: Elég érettnek tartja a hazai társadalmat a konvergens megoldások befogadására, alkalmazására?
S.Gy.: El kell ismerni, hogy nagyon sok még a teendő. Ha megnézzük az OECD országok statisztikáit, akkor láthatjuk, hogy növekedésük számottevő részét – átlagosan közel a felét –, termelékenységük növekedésének pedig jóval több mint a felét az információs és a kommunikációs technológiák alkalmazása hozza. E területen az Egyesült Államok az élen jár, az Európai Unió némileg lemaradt, Magyarország pedig még hátrább kullog. Hangsúlyozom, nem a termékek fejlesztéséről, gyártásáról, hanem azok hasznosításáról van szó. Korántsem elegendő, ha egy mérnök kitalál egy jó terméket. Alapvető fontosságú a jó üzleti modell, továbbá az emberek befogadóképessége. A fogyasztókra semmit sem lehet ráerőltetni. Ezt még az üzlet sem tudja elérni. Hiába próbálják elhitetni az emberekkel, hogy egy termék vagy szolgáltatás gazdaságilag előnyös a számukra, ha hiányzik a bizalom iránta. Remek példa a rossz gyakorlatra a biztonság témaköre. A lisszaboni irányelvekben még szerepelt, hogy a biztonság kérdésével foglalkozni kell. Az akcióprogramokban azonban már nem kapott kellő súlyt a téma. Menet közben aztán kiderült, hogy a felhasználói bizalom egyik kulcskérdése a biztonság. Sajnos, csak az irányelvek felülvizsgálatát követően kerültek be a biztonsággal kapcsolatos programok az élmezőnybe.
IPM: Nemcsak az Egyesült Államok, hanem több távol-keleti ország is élen jár az infokommunikációs szolgáltatások hasznosításában. Ön nemrégiben jött haza Koreából. Véleménye szerint mi lehet az ottani sikertörténet titka?
S.Gy.: Elsődleges válaszom, hogy alapvetően nem technológiai, hanem kulturális kérdésről van szó. A távol-keleti országok rendkívül sikeresen fordították le a kulturális sajátosságokból fakadó igényeket a technológia, a szolgáltatások nyelvére. Hogyan? Először is volt hozzá pénzük. Másodszor: éltek a sírín lakott települések adta előnyökkel, azaz hálózataikkal viszonylag gyorsan értek el óriási tömegeket. Harmadszor: jó ideje sugallják az embereknek a tehetség, a képességek fontosságát. Koreából én a talentum szót hoztam magammal. A Távol-Keleten ez a fogalom az utóbbi időben valósággal piedesztálra került. Felismerték, hogy az előrelépés egyik kulcskérdése a tehetséggondozás, és nem baj, ha a tehetségesek kitínnek a tömegből. Komoly értékként kezelik a tudást, és vallják, hogy ez mindenkinek, az egész társadalomnak előnyös. Végezetül, de nem utolsó sorban még egy kulturális különbséget említek: az ázsiai országokban sokkal jobban érvényesül a respekt, a tekintélytisztelet, mint Európában. Ha például mérvadó emberek szerint az ADSL jó, akkor azt a többiek elhiszik. A mellette szóló érveket keresik, nem pedig az ellenérveket. Magyarországon ez többnyire éppen fordítva míködik.
IPM: A tehetséggondozás pontosan a felsőoktatási intézményekből indulhatna ki. Milyen eredményeket mutathat fel e téren a Míegyetem, illetve a tanszék?
S.Gy.: Valóban, egy prosperáló tanszék ehhez kiváló környezetet nyújt, megvan a dinamizmus, a lelkesedés. A Míegyetem feladatai, stratégiai célkitízései között természetesen kiemelten szerepel a tehetséggondozás. De ez persze csak egy viszonylag szík kört érint, nem tekinthető társadalmi szintí programnak. Ide tartozik például a PhD képzés. A Míegyetemen körülbelül 900, a távközlési és médiainformatikai tanszéken folyamatosan 55-60 hallgató vesz részt a hároméves doktori képzésben.
IPM: A többi tanszéken is ilyen mértékí a tehetséges szakemberek továbbképzése?
S.Gy.: Van több jó példa, de ilyen számokat nem lehet egyik percről a másikra elérni, ehhez tudatos építkezésre van szükség. Nem az én érdemem, hogy tanszékünkön ma ilyen kedvező a helyzet. A gyökerek Gordos professzor idejébe nyúlnak vissza. Én csak továbbvittem és erősítettem a jó tendenciát, aminek elindulásához konkrét, objektív okok is hozzájárultak. A kilencvenes években több nemzetközi cég jelent meg (vagy települt vissza) Magyarországra. Ezen vállalatok hazai kutató-fejlesztő bázis kiépítésében gondolkoztak. Esetünkben az Ericsson volt az a multinacionális vállalat, amely – a kölcsönös előnyöket felismerve – a tanszékünket választotta legfőbb partnerül. Ez lett az alapja a PhD képzésnek. Hallgatóink feladatokat kaptak, majd a doktori cím megszerzését követően munkahelyhez jutottak. Ma már természetesen nem mindenki az Ericssonnál helyezkedik el, végzőseink lehetőségei meglehetősen szélesköríek.
IPM: Magyarország csatlakozott a Bolognai Folyamatként ismert kétszintí felsőoktatási képzéshez. Hogyan befolyásolja ez az egyetem, a tanszékek munkáját?
S.Gy.: A megállapodás értelmében a felsőoktatási intézményeknek 2005-ben, de legkésőbb 2006-ban át kell térniük a kétlépcsős képzésre. Nálunk, a villamosmérnöki és informatikai területen a hétszemeszteres alapképzés (BSc) már elindult, a négyféléves mesterképzés (MSc) bevezetésén most dolgozunk. A váltás természetesen szükségessé tette
a tantervek újragondolását, átalakítását. Tartalmilag ez elsősorban azt jelenti, hogy már az alapképzés végén kiforrott, piacképes szakembereknek kell elhagyniuk az egyetemet. Az első hét félévben tehát a korábbiaknál lényegesen több gyakorlati tudással kell felvérteznünk a hallgatókat. Ehhez több laborra, több önálló laboratóriumi feladatra, több projektmunkára van szükség. A tanszékek belső életét, a tanszékeken folyó munkát ennek megfelelően kell átszervezni.
IPM: A Míegyetem stratégiai rektorhelyetteseként hogyan ítéli meg a hazai míszaki felsőoktatás helyzetét, szerepét a gazdaság fejlődésében?
S.Gy.: Ma már általánosan elfogadott, hogy a felsőoktatásnak meghatározó szerepe van a gazdaság fejlődésében. Ha tudástársadalmat akarunk építeni, akkor óriási szükség van magas szintí tudással rendelkező emberekre és azokra a helyekre, ahol a tudás termelődik. Ez a fő oka annak, hogy a felsőfokú képzés világszerte tömegessé válik. Sokszor hallani olyan hangokat, hogy Magyarországon túl sok diplomás végez az egyetemeken és a főiskolákon. A nemzetközi statisztikákat figyelve azonban ez egyáltalán nem így van. A mérnököket és a természettudományi karokon végzetteket tekintve pedig kifejezetten elmaradásban vagyunk. Egy új fogalom kezd elterjedni a nemzetközi gyakorlatban: a kutató, alkotó, megvalósító, innovatív egyetem fogalma. A mérnököket képző Míegyetem végeredményben ilyen kutató, megvalósító egyetem. A nemzetközi trendek alapján óriási kereslet mutatkozik az innovációra és az olyan szakemberek iránt, akik az ötleteket valóra váltják. A gazdaság felismeri a tudás, a felsőfokú intézmények jelentőségét, és igényli, hogy tömegessé váljon a képzés. A gazdasági élet szereplői tehát egyre szorosabban együttmíködnek az egyetemekkel, főiskolákkal, ezzel együtt a vállalati szempontok, a vezetési aspektusok, a minőségbiztosítás kérdései megjelennek a felsőfokú oktatási intézményekben, az állam elkezd kivonulni a felsőoktatás finanszírozásából.
IPM: Az elmúlt években számos új felsőoktatási intézmény alakult. Noha mind több diák akar egyetemre, főiskolára menni, nem félő, hogy üresen maradnak a padsorok?
S.Gy.: A piac igényli és megfizeti a színvonalas felsőoktatási kínálatot. Valóban, az elmúlt években több intézményt hoztak létre, ma 25 egyetem és közel 50 főiskola míködik Magyarországon. Mi következik ebből? A verseny. Verseny országon belül, de a globalizáció révén már nemzetközi szinten is. Az egyetemek versenyeznek a hallgatóért, a tanárért, továbbá az ipari és az állami támogatásért. Fontossá válik a képzés színvonala, minősége,felértékelődik az intézmény marketing munkája. Az informatikai oktatásban például már erősen érzékelhető a verseny; számos egyetemen és főiskolán folyik informatikusképzés, a Míegyetem már nem egyeduralkodó ezen a területen. Ugyanez egyelőre még nem mondható el a villamosmérnököknél. De említhetem a közgazdászoktatást is. Itt a Míegyetem számít új versenyzőnek.
IPM: Néhány év múlva azonban – a demográfiai helyzetből fakadóan – sokkal kevesebben érettségiznek majd, mint napjainkban. Mihez kezdenek akkor a felsőoktatási intézmények?
S.Gy.: Valóban, idén körülbelül annyi gyerek jár az általános iskolák első osztályaiba, amennyi a felsőoktatási intézmények férőhelyeinek száma az első évfolyamokon. Szerencsére van jó néhány év a probléma megoldására. Ezek igazi stratégiai kérdések az egyetemek és főiskolák számára. Az egyik elvi kitörési lehetőség a felnőttoktatás. A tudástársadalom alapgondolatából, a felsőfokú képzés fontosságának az elismeréséből az életen át tartó tanulás gondolata is fakad. A felnőttoktatásban Magyarországon sok lehetőség nyílik. A másik kitörési pontot a külföldi hallgatók jelenthetik. Világszerte óriási potenciális hallgatói bázis található, amelyért természetesen globális verseny folyik. Komoly stratégiai feladat a hazai felsőoktatási intézmények számára, hogy meg tudják ragadni ezt a kínálkozó lehetőséget.
IPM: Hogyan foglalná össze a felsőoktatási intézmények hosszú távú, stratégiai feladatait?
S.Gy.: Mai világunkban a tudásnak óriási jelentősége van. A tudás legösszeszedettebben a felsőoktatási intézményekben jelenik meg. Az egyetemek első számú „terméke” a végzett hallgató. A jól képzett szakember az értékteremtő folyamat legfőbb eredménye. Az egyetemek másik, szintén hagyományos területe a tudományos, kutatói munka. Nemzetközi tendencia, hogy az egyetemek hálózatba kapcsolódó kutató egyetemek legyenek. A tudásátadás hagyományos módjai mellett egy harmadik, innovációs csatorna is kezd kiépülni. Egy olyan csatorna, amely tudatos kapcsolatépítés, ipari együttmíködések révén közvetlenül juttatja el a kutatási eredményeket, innovációs megoldásokat a gazdasági szférába, illetve tudományos alapossággal közvetlen választ ad a gazdaság igényeire. Az egyetem, a tanszékek elősegítik a szellemi termékek megvalósítását.
IPM: Nem félő, hogy ez a közvetlen ipari kapcsolat az oktatási tevékenység rovására megy?
S.Gy.: Úgy kell a folyamatokat menedzselni, hogy ez ne történhessen meg. Jó szervezés esetén a szellemi míhelyek azokon a területeken végzik a kutatás-fejlesztési és innovációs tevékenységet, ahol az oktatás folyik. A két tevékenység tehát kiegészíti, megtermékenyíti egymást, azaz egyértelmíen pozitív hozadékról beszélhetünk. Nagy segítséget nyújt ebben a munkában a minőségbiztosítás. Az oktatás minőségbiztosítása ma már alapvető követelmény. Csak így található meg az egészséges egyensúly az oktatás, a kutatás és a közvetlen ipari kapcsolattal járó innováció között. §
- Életrajz
Sallai Gyula a Budapesti Míszaki Egyetem (BME) Villamosmérnöki Karának Híradástechnika Szakán végzett. 1973-ban egyetemi doktori, 1976-ban a míszaki tudomány kandidátusa, 1989-ben akadémiai doktori fokozatot szerzett, 1997-ben habilitált. 1990-ben címzetes, 1997-ben rendes egyetemi tanárrá nevezték ki. 1990-től a Magyar Távközlési Rt. stratégiai ágazati igazgatója, majd szolgáltatási vezérigazgató-helyettese. 1995-ben a Hírközlési Főfelügyelet nemzetközi igazgatója, majd szakmai területekért felelős elnökhelyettese lett. 2001-től a BME távközlési és telematikai tanszékén a távközlésmenedzsment professzora, 2002-től a tanszék vezetője. 2004 augusztusától a BME stratégiai rektorhelyettese. A Mígyetemen az infokommunikációs (távközlő- és számítógép-) hálózatokkal, beszéd- és multimédia-információs rendszerekkel foglalkozó tanszék átfogó irányítása mellett szíkebb kutatási területe az infokommunikáció stratégiái és szabályozása. Évek óta vezetőségi tagja, hat évig alelnöke volt, majd 2005-től elnöke a Hírközlési és Informatikai Tudományos Egyesületnek. A Magyar Tudományos Akadémia közgyílési képviselője és távközlési rendszerek bizottságának elnöke. Eötvös Lóránd, Békésy György, Puskás Tivadar, Pollák-Virág és Baross Gábor-díjas, a Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének tulajdonosa.
