Halottak, akik köztünk élnek

A holttestek megőrzése, a fizikai enyészettől való megóvása szinte ugyanolyan ősi hagyományokra nyúlik vissza, mint a mihamarabbi temetés és a test természetnek való visszaadása, a porrá leszünk elv követése.Spontán mumifikáció
A holttest konzerválása, illetve konzerválódása természetes úton is bekövetkezhet. Ez történt az Alpok vagy Grönland jégbe fagyott testeivel. A Dél-Tirol szenzációja &Oumltzi, az ősember, akit a gleccseren, jégbe fagyva találtak meg 1991-ben a közeli &Oumltztali-Alpokban, 3200 méteres magasságban. A vizsgálatok azt igazolták, hogy 3300 éves lehet. 1972-ben Quilakitsoq területén vadászok találtak rá 8 testre, melyek között egy hat hónapos csecsemő, egy négyéves kisfiú és 6 eltérő életkorú nő volt. A testek mintegy 500 évesek.

Természetes mód az is, ha a forró levegő szárító hatása érvényesül, mint az afrikai múmiák esetében, vagy ahogy a Takla Makán-sivatag nomád népének halottaival történt. Az 1980-as évek végén találták meg a vörösesszőke hajú, kaukázusi jellegí nép nyomait és a múmiákat ebben a Kína területén lévő sivatagban. A testek szinte tökéletesen épek a mintegy 3000 évvel ezelőtt bekövetkezett halál után, a spontán mumifikáció eredményeként.

A forró levegő hatásával ellentétben a testek forró láva alatti megkövesedése nem mumifikálódás. Ebben az esetben a test megsemmisül, csak lenyomata, szoborrá formálódott alakja marad meg, de valódi emberi maradványok nincsenek az ember alakú kőben. Ez történt Pompeiben, a Vezúv kitörése után.

Az oxigén hiánya miatt megszínő bakteriális bomlás is természetes konzerváló hatású, a mocsári múmiák Anglia, Wales, Skócia, &Iacuterország mellett Dániában, Hollandiában és Németországban is megtalálhatók.
I. István király Szent Jobb ereklyéje is természetes mumifikáció eredményeként maradt meg jól felismerhető, relatívan ép állapotban.

1988-ban Szentágothai János professzor, az első vizsgálat vezetője szerint „a Szent Jobb a közepesnél csak valamivel kisebb férfikéznek a körülményekhez képest igen jól megtartott múmiája”. Azt is megállapította, hogy a mutató- és a hüvelykujj hajlatának ívében ép hámszövet található. A legendák – és mai ismereteink szerint – a szarkofágban elhelyezett holttest legmagasabbra kiemelkedő része volt a jobb kéz, amely száraz, meleg levegő hatására mumifikálódott, míg a test többi része a talaj nedvessége és az egyéb tényezők hatására a szokványos bomlási folyamaton ment keresztül.

A római kapucinus temető is a speciális mikroklímán bekövetkező spontán mumifikációnak köszönheti létrejöttét: a szerzetesek tetemei és csontjai díszítőelemként szolgálnak a templomban. A vallás parancsai alapján is extrém kuriózumról van szó. Hasonló történt Palermóban is, ahol a kapucinus kriptákban nemcsak a szerzetesek mumifikálódott holttestei kerültek elhelyezésre, hanem – a termek szigorú rendjében – évszázadokon keresztül a város polgárai is. Mindkét esetben tehát a spontán folyamatot kihasználva hozták létre múmia- és csonttárukat a szerzetesek, amelynek gondozását és fenntartását hosszú időn keresztül zavartalanul tudták biztosítani.

Mesterséges konzerválás
A holttestek megőrzése, a fizikai enyészettől való megóvása szinte ugyanolyan ősi hagyományokra nyúlik vissza, mint a mihamarabbi temetés és a test természetnek való visszaadása, a porrá leszünk elv követése. A holttest konzerválása mesterséges és szándékos eljárásként nem más, mint a természetben megfigyelt eljárások tökéletesítése és megismétlése a természetes folyamatnál gyorsabban és garantáltabb eredménnyel. A pontos fogalom ugyan a halottkonzerválás lenne, de elterjedt a balzsamozás kifejezés is.

A múlt század végén A Pallas Nagy Lexikona ebben az értelemben definiálta a balzsamozás fogalmát: Bebalzsamozás. A holttestnek konzerválása a rendes föloszlás ellen. E törekvés igen régi s összefügg némely ókori nép azon hitével, hogy az élettelen test a lélekkel újra egyesül… A balzsamozás mesterei az egyiptomiak voltak, kik nemcsak emberek, hanem a szent állatok hulláit is megóvták az enyészettől.

Háromféle eljárás dívott, az első került 1 talentum = 2700 frt, a második 20 mina = 900 frtba s a harmadik, mely olcsó volt, abból állott, hogy a tetemet nitrumba fektették 4–10 hétre. Ezt a sót az alsóegyiptomi sóstavakból nyerték s az főleg szénsavas nátriumból állott.

A gondosabban véghezvitt boncolást megelőzőleg eltávolították az agyat és a könnyen rothadó szerveket, pálmaborban megmosták és négy vázába (kanopus) a tetem mellé tették. Olcsóbb eljárás volt; mikor a hullába kedriát fecskendeztek, mely faecetből, metilaidehidból stb. állott. A testet az egyiptomiak sachu-nak, az arabok mum-nak (szurok) nevezték. A balzsamozás technikája azóta megváltozott s jelenleg főleg a sók konzerváló hatásán alapszik”.

A holttest mesterséges konzerválása, a balzsamozás mívészete, illetve annak technikai részletei az egyiptomi kultúra archeológiai megismerésével kerültek előtérbe, és kulturális divattá váltak. A filmmívészet nagymértékben kommercializálta a múmiakultuszt, főleg a horrorfilmek életre kelt múmiái járták be a világot. A köznapi gondolkodás a múmiákat az egyiptomi múmiákkal azonosítja, nem utolsósorban a filmekből szerzett élmények alapján…

Bár valóban, az egyiptomi balzsamozásról rendelkezünk a legtöbb ismerettel, és kétségtelenül magas színvonalú munkát végeztek az egyiptomi balzsamozó papok. A halottak konzerválása azonban más ősi kultúrákban is fellelhető. Az egész holttest mesterséges, vallási, világnézeti alapú konzerválásáról beszélünk ebben az esetben. A holttest temetési szertartásának a része a balzsamozás, a tartósítás.

Hítési lehetőség hiányában a holttest bomlásának lelassítása rövid időre, néhány napra is szükséges lehetett, különösen, ha a díszes temetési ceremónia érdekében kellett rövid távú konzerválást alkalmazni. A Pallas Nagy Lexikona is említi a balzsamozás címszóban: már az Iliászban aggódik Achilleus, hogy Patroklos teste elrothad, mielőtt a szent máglyára tennék, s „Annak okáért isteni anyja nektárt és ambróziát csöpögtet a testre.”

A balzsamozás gyakorlata Egyiptomból kiindulva terjedt el az asszíroknál, zsidóknál, perzsáknál és a szkítáknál. A történészek feltevése szerint a balzsamozás szokása Egyiptomban időszámításunk szerint 700 körül halt ki. Addig azonban mintegy 730 millió testet konzerváltak, amelyek közül az archeológusok becslése szerint néhány millió még mindig jól megőrzött állapotban, feltáratlanul nyugszik temetési helyén.

Az egyiptomiakat megelőzően, az időszámítás előtt 5000-ben a Chile északi tengerparti sávján élő halász néptörzs, a chinchorok mumifikálták halottaikat korra és nemre való tekintet nélkül. Más rítussal végezték időszámításunk előtt 4000-től az ugyancsak tengerparti, de északabbra élő Paloma néptörzs tagjai a mumifikálást, amelyet követően a holttestet otthonuk padlózata alá temettek.

Az inkák az időszámításunk szerinti 1100 és 1500 között ugyancsak mumifikálták halottaikat, minden halottat, nemcsak a társadalmi elit tagjait. Ennek a szokásnak csak a spanyol hódítás vetett véget, mivel a mumifikálást a hódítók pogány szokásnak minősítették és szigorúan megtiltották.

A mumifikálást a görög–római kultúra is alkalmazta. Már Nagy Sándor és Agesilaos hulláját is sós mézbe fektették. VI. Sixtus pápa alatt (1475) egy sós vízben fekvő leányhullát találtak Cicero idejéből, állítólag egészen friss állapotban.

Pannónia területén is leltek mumifikálás után kőkoporsóba zárt tetemeket. A római mintára itt is divatba jött időszámítás utáni IV. századi múmiatemetkezést ma már csak egy, az ásatás során speciális oldattal tartósított múmia reprezentálja, amely az Aquincumi Romkert múzeumában tekinthető meg. A szemlőhegyi (1912), táborhegyi (1929) és a Jablonka úti (1962) múmiatemetkezés után 1983-ban találtak olyan római kori sírt, melyben a halottat mumifikálták. A kőkoporsó az aquincumi katonaváros temetőjéhez tartozik. Egy 4 és fél éves kislányt, Cassia testét zárta magába.

Az elhunytak a provincia társadalmának felső, szík rétegét képviselték. A temetkezésnek ez a módja hirtelen színt meg. A többségében keresztény városatyák nem tírvén a pogány rítust, új liturgiát vezettek be. Az időpont feltehetően II. Constantius pannóniai tartózkodása, a 350-es évek végére tehető. Pannónia területéről eddig mindössze 10-12 lelet maradt a kutatás számára megfelelő állapotban. A lelőhelyek a provincia Duna menti határáról valók, három esetben légiótábor temetőjéből, egy ízben íjászezred temetőjéből. A koporsóban talált tárgyak kormeghatározása alapján a halottakat a IV. század első felében (Constantinus-dinasztia) mumifikálták.

Európába is az afrikai és ázsiai kultúrából származott át a balzsamozás széles körben elterjedt gyakorlata. Az időszámítás utáni 500-tól több mint 1000 éven át alkalmazott eljárás bemutatása a korabeli orvosok leírásából megmaradt. (A belszervek eltávolítása és a físzerek használata, valamint a test beburkolása az ősi eljárásokat idézi, az alkoholos fixálás azonban ma is használatos eljárás.) Egtand Canute II. dán uralkodó, Hódító Vilmos és I. Edward balzsamozott holttestét századokkal később igen jó állapotban találták meg.

Megszentelt megmentés
A keringési rendszer felismerése alapozta meg az erekbe juttatott konzerváló anyag útján való balzsamozás alkalmazását, amelyet egy holland anatómus, Fredryk Ruysch alkalmazott először, de a pontos technikát nem ismerjük. Ezt az eljárástípust a XIX. században olasz és francia tudósok fejlesztették tovább, a holttest minden részére terjedő konzerválás elérésével. A modern balzsamozás az Amerikai Egyesült &Aacutellamokban alakult ki a polgárháború alatt.

Ellentmondás látszik abban, hogy míg a kereszténység terjedésével a római provinciákban a IV. század végén és a meghódított amerikai kontinensen egy évezreddel később a katolikus hatalom betiltja a mumifikálás pogány szokását, addig a keresztény Európában uralkodói kiváltságként megmarad a balzsamozás szokása. A korábbi mumifikálástól eltérően tehát a halottkonzerválás már nem a halott tisztességes temetési eljárásának integráns eleme (a halálba való átvezetés), hanem egyes kiváltságosok megőrzése fizikai valójukban, a köznép fölött állásuk kifejezője.
 
Az anatómia és a boncolás megengedettségéhez hasonlóan itt is felmerül az „anatomia sacralis”, az uralkodók, szentek, boldogok testének és testrészeinek megkülönböztetett kezelése és speciális tisztelete.

V. Sixtus pápával kezdődően 1590-től 1903-ig, XIII. Leó pápával bezárólag 22 pápa testét balzsamozták be, belszerveiket eltávolították, és balzsamozást követően Rómában a Trevi-kút melletti St. Anastasio- és Vincent-templomban helyezték el. Az 1903-tól 1914-ig regnáló X. Pius pápa szüntette meg ezt a szokást.

Kivétel volt a XXIII. János pápa 1963-ban bekövetkezett halálakor elvégzett balzsamozás, amely a 37 évvel későbbi sírnyitás idejére, s teljes épségében őrizte meg a testet. II. János Pál esetében felmerült, hogy szívét eltávolítsák és konzervált formában szülőhazájában temessék el, ahogy az a zeneszerző Chopin (és más hírességek és előkelőségek) esetében történt, de a krakkói érsek ezt a XIX. századi szokásra épülő eljárást nem támogatta.

A híres emberek, szellemi vezérek, államfők esetében tovább él a konzerválás hagyománya, ennek eredménye például Lenin és Dimitrov balzsamozott holttestének megőrzése. A konzerválásra és a tetem karbantartására külön intézetet létesítettek, amely máig is a balzsamozási technikák kutatásával és fejlesztésével foglalkozik.
Számos politikai vezető testének konzerválását is elvégezték. Fenntartása fedezetéül manapság elsősorban magánszemélyek megrendelésre történő balzsamozása szolgál.

Fertőtlenítő tartósítás
A balzsamozás és mumifikálás a vallási, világnézeti, temetkezési kultusz része volt. A mai kor balzsamozási szokása azonban nem ehhez kötődik, hanem közegészségügyi szemléletí.
Ezt jól tükrözi a balzsamozás jogszabályi meghatározása Virginia törvénykönyvének a temetéssel és balzsamozással foglalkozó fejezetében:

„Balzsamozás: az emberi holttest vegyszerek külső és belső alkalmazásával történő konzerválása és fertőtlenítése (dezinficiálása).”

Kalifornia állam foglalkoztatási tájékoztatója is kitér a szakképzett balzsamozók munkájának fontosságára. Ebben is a közegészségügyi elem dominál. A balzsamozó nélkülözhetetlen szolgálattal segíti a közegészségügy védelmét azzal, hogy az egészségügyi és higiénés jogszabályoknak megfelelően készíti elő a maradványokat a temetésre, és közremíködik a fertőző betegségek terjedésének megelőzésében.

A balzsamozást érintő szemléletváltozás alapjaiban megváltoztatta a balzsamozás rendeltetését is. A közegészségügyi viszonyok és az ezt érintő felfogás azonban jelentősen eltér egyes országokban. &Iacutegy alakulhatott ki az, hogy az angolszász országokban, és kiemelkedően az Egyesült &Aacutellamokban, igen általánosan, főszabályként kerül sor a balzsamozásra, így az részletes szabályozás alapján történik. Ezzel szemben a kontinentális Európában szíkebb körben igénylik a konzerválási eljárást.

Hazánkban meglehetősen ritkán kerül sor a holttest konzerválására, bár beszivárgó divatjelenségként nálunk is gyarapodik a szolgáltatást igénylők száma. A magyarországi szabályozás azonban igen szegényes, jelentős gyakorlata nincs. §

  • A holttest konzerválásának válfajai
    A holttest mesterséges mumifikációja, konzerválása többféle módon és több céllal történhet. A konzerválás csoportosítható annak bekövetkezte, mértéke és társadalmi szerepe szerint: A holttest konzerválása bekövetkezhet:
    Természetes úton:
    *száraz, meleg levegő általi kiszárítás
    *nagyfokú lehílés
    *teljes oxigénhiány
    Mesterséges úton

    A konzerválás kiterjedése:
    *Az egész testre.
    *Egyes testrészekre.
    *Szövetekre, sejtekre.

    A konzerválás társadalmi célja:
    *Vallási, világnézeti parancs.
    *Orvostudományi kutatás.
    *Egészségtudományi képzés.
    *Közegészségügyi érdek.
    *Mívészeti, kulturális célok.