Törtető tüdőbaj

Mikor is jelent meg a tüdőgümőkór a történelemben? A köztudat a zsúfolt, füstös XIX. századi kapitalista nagyvárosok megjelenéséhez köti. Ebben van némi igaza, hiszen a kór terjedésének és tartós jelenlétének kedvez az ilyen környezet. De a XIX. század csak a történelmi csúcsot jelentette a tbc történetében. Hiszen már a füst-, szmog- és HIV-mentes antik Hellászban illetve Itáliában leírták a tüdőgümőkóros beteg jellegzetes tüneteit: a nyaki és más nyirokcsomók duzzanatát, a beesett, áttetsző bőrí, kísérteties arcot, a véres, gyakori köpetet, a verejtékezést, a magas testhőmérsékletet, bár utóbbit még nem tudták mérni pontosan. Másfelől a kór a zsúfolt, szellőzetlen falusi viskók, paraszti porták fertőzött vizet fogyasztó, egyoldalúan táplált, legyengült népességéből is tömegesen szedte áldozatait – és szedi ma is ilyen körülmények között.A bacilus porszemeken vagy a levegő páracseppjeinek belsejében lapul meg, és belélegzéssel jut a tüdőhólyagokba, vagy táplálkozással a bélrendszerbe, ahonnan tovaterjed – gyakran egész családokat irtva ki. Mindemellett a különböző népcsoportok változó érzékenységet mutatnak a megbetegedésre, egyes indián törzsek csaknem kihaltak, de több történelmi bizonyíték szerint néhány generáció alatt erősödhet is az érintett népesség védekezőképessége. Ha az immunrendszer legyengül alultápláltság, környezeti szennyezés vagy más betegségek, esetleg gyógyszeres kezelés miatt, akkor támad az addig lapuló kórokozó bacilus, betegséget vált ki és halált okoz 5–15 éven belül.

Királyi kór – királyi érintés
Évszázadokon keresztül görvélykórós volt vagy scrofulában szenvedett az a beteg, akinél – mint ma már tudjuk – a tuberkulózisbacilus a nyirokcsomók, elsősorban a nyaki nyirokcsomó megduzzadásában, elgennyesedésében jelentkezett, de pontos orvosi ismeretek híján más, hasonló tünettel járó megbetegedést is idesorolhattak. Angliában és Franciaországban királyi kórnak is nevezték a betegséget… A királyokat ezen országokban arra is képesnek tartották, hogy a betegeket – megengedvén a duzzanat megérintését – meggyógyítsák, persze kellően látványos kísérőelemek közepette. A hiedelmet táplálta, hogy a megfertőződött állapota átmenetileg akár évekre is megjavulhatott. De honnan is származik a hit az uralkodók természetfeletti gyógyító hatalmában? Kétségtelenül az ókorból eredt. Már az ókori Kelet uralkodóinak, köztük Izrael királyainak is isteni, természetfeletti erőt tulajdonítottak, amihez leginkább úgy jutottak, hogy trónra lépésük alkalmával szent olajjal „felkenték” bizonyos testrészeiket. Ezt a szokást a Biblia révén a kereszténység és a keresztény uralkodók is átvették.

A középkor és a kora újkor embere úgy gondolta, hogy a királyi érintés gyógyítja e betegséget, ahogyan hittek a gyógyító szentek csodáiban, de a boszorkányok természetfeletti erejében is. A hit gyökerének pogány szálai a frank és angolszász uralkodók törzsi hagyományaiból erednek, ahol szintén szentséges jellegí volt a királyi hatalom. A francia történész, Marc Bloch a gyógyító királyok történetét tárgyaló vaskos tanulmányában azonban maga sem érti, hogy az első francia uralkodócsaládok tagjai, a Merovingok és a Karolingok miért nem rendelkeztek gyógyító hatalommal a történeti iratok szerint, miért Capeting I. Fülöp (1060-1108) volt az első király, akiről biztosan tudjuk, hogy kezelte a görvélykórosokat. Arról nem is szólva, hogy se akkor, se később sem alakult ki az angol és a francia uralkodókon kívül más keresztény uralkodók gyógyító hatalmába vetett hiedelem és gyógyító gyakorlat. Angliában II. Henrik (1133–1189) volt az első, akiről biztosan megállapítható, hogy kezelte a görvélykórosokat.

A gyógyító királyok mítosza – bár immár sokak által már megkérdőjelezve – a reformáció elterjedésével is fennmaradt a 16-17. században. A teljhatalmat a polgári erőkkel szemben megtartani igyekvő angol uralkodók az anglikán egyház vezetőiként is gyakorolták a jótéteményt, s az alattvalók szintén ragaszkodtak a jól bevált hagyományhoz. A polgári forradalom idején fogságba esett, megbilincselt, őröktől kísért I. Károlytól (1625–1649) is elvárták, sőt kikövetelték ezt a kegyet, aztán lefejezték. Az angol forradalmat követően II. Károly uralmának 25 éve alatt mintegy 92 000 érintést adott. IX. Henrik halálával 1807-ben azonban kihalt a Stuart-ház, s ezután érintetlenül maradtak a görvélykórosok…

Franciaországban a jelentősebb vallási ünnepeken a Louvre-ban megtartott díszes udvari ünnepséggé nőtte ki magát az esemény, amelyre a környező országokból is tömegek zarándokoltak el. XIII. Lajos (16010-1643) és XIV. Lajos (1661-1715) alkalmanként több száz, évente több ezer embert érintett meg, ezzel is szilárdítva egyeduralmát. XVI. Lajos (1774-1792) a francia forradalom kitöréséig érintett, de ez sem menthette meg a lefejezéstől. A szokást fenntartotta és terjesztette, hogy a gyógyulás céljából királyi érintésért folyamodó betegek sokáig alamizsnát is kaptak. A gyógyító uralkodó kezéből kapott pénz, később külön e célra vert érme, talizmán, amulett maga is gyógyító hatalommal bír – tartotta a hiedelem. A királyi érintés kultuszát az sem zavarta meg, hogy egyes gyógyító uralkodók illetve hozzátartozóik maguk is görvélykórban hunytak el.

Köpés, kopogtatás, átvilágítás
Évszázadokon át a hit „pótolta” a tudást. Sem a gyógymód, sem a kóros belső elváltozások, tünetek nem voltak ismertek. Jobb híján ezért az orvosok is sokáig őszintén hittek a királyok gyógyító hatalmában: népszerísítették, sőt az uralkodó színe elé küldték gyógyulni a beteget, esetleg bölcsen hallgattak. Csak az emberboncolás elterjedésével, a kórbonctan megjelenésével vált ismertté a belső pusztítás jellege és mértéke. A kórokozó bínöst, a mycobacterium tuberculosis bacilust a zseniális Robert Koch azonosította (1882, orvosi Nobel-díj 1905), amihez a mikrobiológia alapszabályait lefektető, rendszeres lángelmének megfelelő mikroszkópra is szüksége volt. Ettől kezdve gyors és olcsó eljárás lett a köpetvizsgálat, és a kórboncnokok leleplezhették a bacilus tüdőn kívüli pusztításait. Kiderült, a bacilus bármely szervet: az agyhártyát, a csontokat, a bélrendszert, a vesét is megtámadhatja.

Wilhelm Conrad Röntgen (1845–1923) a würtzburgi egyetem fizikaprofesszora vákuumcsövön átvezetett elektromos árammal kísérletezett, s eközben véletlenül felfedezte, hogy valamilyen sugarak átjutnak a takarásra használt fekete kartonpapíron a sötét laboratóriumban, mert egyes tárgyak foszforeszkálni kezdtek. Rájött arra, hogy ez a sugárzás, amit X sugárnak nevezett, jellemző mértékben áthatol a különféle tárgyakon, a test szövetein, azaz az orvos immár bepillanthat az élő emberi szervezetbe is. A szerény Röntgen ezzel nyerte el az első fizikai Nobel-díjat 1901-ben, és a röntgenezés vált a legbiztosabb diagnosztikus módszerré, ami pótolta a diagnosztikus kopogtatást és a sztetoszkópot, az orvosi hallgatózó készüléket. 

A kezelések egy-két kivételtől eltekintve inkább ártottak, mint segítettek a betegnek. Az angol romantikus költő, John Keats (1795–1821) halálát csak siettette, hogy a már rendszeresen vért köhögő, csontig soványodott beteget első kezelőorvosa az évszázadokon keresztül minden betegségre alkalmasnak tartott gyógymódokkal kezelte: éheztette és rendszeresen eret vágott rajta, azaz véreztette. Egy másik orvos egy izzasztó és köptető hatású és mérgező fémmel, antimonnal (stíbium) gyógyította, egy újabb pedig lovagoltatta. De a többi tüdőbeteg sem remélhetett túl sokat. A sarlatánok és – jobb híján – a képzett orvosok is maguk kotyvasztotta főzeteket, tapaszokat, kenőcsöket, (tőkehalmáj-olajat, jódot, higanyt) árultak a fertőzés ellen. A lényeg az volt, hogy a szer legyen még éppen megfizethető, emellett pocsék, azaz igazi gyógyszerízí, vagy ellenkezőleg: enyhítő, nyugtató és bódító, mint az ópium, a morfin. Különböző gázkeverékek tüdőbe juttattatásával, illetve különféle anyagok inhalálásával is gyógyítottak.

&Uacutejra meg újra kiderült, hogy ez vagy az a szer hatástalan, de a csodavárás mindig megmaradt a hozzátartozókban és a gyógyíthatatlan betegekben. Ez még a zseniális Robert Kochot is megingatta tudósi mivoltában. A bálványozott tudós hozzájárult ahhoz, hogy az általa kifejlesztett, de megbízhatóan még nem tesztelt, elölt tuberkulózisbacilus-készítménnyel (Tuberkulin) kezeljenek tüdőbetegeket. A szer hatástalan volt, de legalább nem mérgezett. &Aacutem volt egy súlyosabb tévedése is Kochnak. &Uacutegy vélte, hogy a teheneket megfertőző bacilusváltozatot nem kaphatja meg az ember, és viszont: a humán bacilust nem lehet átvinni a tehenekre. Ezzel szemben az igazság, hogy a tehéntuberkulózis a tej és a hús közvetítésével súlyos, végzetes béltuberkulózishoz, tuberkulotikus agyhártya-, csont- és vesegyulladáshoz vezetett, elsősorban a gyereknél.
 
Napfénytől az antibiotikumokig
A tehetősek számára közkedveltté vált a gyógyító utazás napfényes, érintetlen, távoli tájakra, Itáliába, a francia Riviérára; vagy még meszszebbre, Egyiptomba, a karibi szigetvilágba –, amíg a fertőzés el nem árasztotta az egész világot. A Bajor és a Svájci Alpokban a XIX. század közepétől beköszöntött a szanatóriumok kora. Arthur Conan Doyle és Thomas Mann is elkísérte tüdőbeteg feleségét a svájci Davosba, utóbbinak A varázshegy az irodalmi lenyomata. (A vékonypénzí Tóth &Aacuterpádunk hiába vágyott rá, nem jutott el ide.) A hozzátartozók csodaváró hangulata, jóval a kézrátétel ódivatúvá válása után, a XX. században is fennmaradt. Az Egyesült &Aacutellamok legnépszeríbb szanatóriuma alapítójának, Trudeau-nak nem csak a leányát vitte el fiatalon a kór, hanem maga is köztudottan tüdőbeteg volt. Ennek ellenére a leggazdagabbaktól a legszegényebbekig özönlöttek hozzá a páciensek – még akkor is, amikor ő már haldoklott. A szanatórium ugyanakkor elkülönítette a beteget az egészségestől, ami előrelépést jelentett, és hozzájárult a tüdőbeteg-gondozás további fejlődéséhez.

Számos sebészeti eljárást dolgoztak ki a megtámadott tüdőhólyagok, lebenyek kiiktatására, a kór tüdőbeni
továbbterjedésének megakadályozására. De nem a sebészeti bravúr, hanem a betegség megelőzése vált volna az orvostudomány nagyobb dicsőségére. Ezt a dicsőséget Albert Calmette és Camille Guérin hozták meg hosszú évek laboratóriumi munkájával, az 1920-as évek elejére. A róluk elnevezett bacilus törzs (BCG) kitenyésztésével lehetővé vált a vakcinálás, a védőoltás. De mi történjék a már megfertőződöttekkel? A szulfonamidok, az első mesterséges, szintetikus szerek a tuberkulózis ellen nem, csak a másodlagos fertőzésekkel szemben voltak hatásosak, de így is sokat segítettek. A megoldáshoz a New Jersey-i főiskola kutatói juttatták az emberiséget. Selman Abraham Waksman és társai a talajlakó baktériumok és egyéb mikroorganizmusok közti kapcsolatot kutatták – különösen a baktériumoknak azt a képességét, hogy hogyan tudják gátolni más bacilusok növekedését bizonyos kémiai anyagok – vagyis antibiotikumok – képzésével.

1945-ben találtak rá arra a talajlakó bacilusra, amelynek antibiotikuma úgy gátolja a tüdőgümőkór kórokozójának szaporodását, hogy magát a szervezetet nem bántja. Az ebből kifejlesztett gyógyszer, a streptomycin a második világháború után véget vetett a mycobacterium tuberculosis nemzetközi garázdálkodásának, amiért Waksman orvosi Nobel-díjat kapott 1952-ben. Ezzel párhuzamosan egy dán kutató, Jorgen Lehmann rátalált egy másik, hasonló hatású szerre, a para-aminoszalicilsavra. Ez jó hír volt, mert időközben megjelentek a streptomycinnek ellenálló bacilus törzsek, de a para-aminoszalicilsav képes volt visszaszorítani e mutánsok támadását… Azóta folyik a versenyfutás, a bacilusok és az orvosok között. Jelenleg hét antibiotikummal kezelnek, de már kialakultak az újabb, mind a hétnek ellenálló, gyilkos erejí multidrogrezisztens baktérium törzsek.§

  • Híresek és kórosok
    Tüdőbeteg volt az orvos végzettségí angol filozófus: John Locke (1632–1704), a hollandiai zsidó filozófus: Baruch Spinoza (1632– 1677), a francia rokokó festő: Jean Antoine Watteu (1684–1721), a zseniális angol piktor: William Turner (1775–1851), a nagyszerí zeneszerző: Frédéric Chopin (1810–1849), a német költőóriás: Friedrich Schiller (1759–1805), a Brontë-nővérek, a pornográfiával vádolt, erotikus hangvételí angol regényíró: Davis Herbert Lawrence (1885–1930), a túlfinomult, a Montparnasse-on belőve és részegen kóválygó, izzó erotikájú aktokat festő toscanai zsidó mívész: Amadeo Modigliani (1884–1920) és még sokan. Jean Baptist Poquelin, azaz Moliere (1622–1673) éppen az általa írott Képzelt beteg előadásán szerepelt színészként a Napkirály, XIV. Lajos fenséges színe előtt, amikor vérzéses köhögési rohamot kapott, amibe végül belehalt a színfalak mögött. Nem tudni, vajon részesült-e királyi érintésben, mindenesetre nem sokra tartotta és kifigurázta a tudatlan ám nagyképí orvosokat.

  • Rövid és légies…
    Tóth &Aacuterpád (1886–1928) már az első világháború előtt érett és ismert költő, verseket közöl a Nyugat címí irodalmi folyóiratban. Dekadens, reménytelen, halálváróan pesszimista, különösen a felismert tüdőbajától kezdve. Ahogy terjed a kór, úgy lesznek versei is egyre légiesebbek és rövidebbek. Talán ezért is fordít előszeretettel tüdőbeteg költőket, írókat: Keatset, Csehovot és Baudelaire-t, a dekadenseket. A sokat betegeskedő, munkából kieső poéta gyakran került pénzzavarba, s ilyenkor Hatvany Lajoshoz, a Hatvany-Deutsch cukorgyáros-földbirtokos család irodalompártoló, irodalmár tagjához fordult segítségért, mint oly sok író- és költőtársa. E levélrészlet jól jellemzi helyzetét s betegségét:

    „– ne vegye rossz néven, hogy háborgatom, de sajnos, muszáj: váratlanul rosszul lettem. A dolog úgy áll, hogy már négy napja több-kevesebb vért köpök. Eddig nem törődtem az üggyel, hozzá vagyok szokva ehhez a tavaszi izéhez. Tegnap óta azonban kissé sokallom a vért, s egyébként is tüneteim oly furcsák, hogy teljesen meg vagyok ijedve: eddigi »praxis« -omtól teljesen eltérő dolgokat észlelek. Orvos kellene. Sajnos, az a doktor barátnőm, aki Tátraházán kezelt, éppen tegnap utazott el húsvéti szabadságra, idegen orvost pedig őrületesen nehéz most hívatni, sokba kerül, és nem is jönnek. Arra gondoltam tehát, hogy &Oumlnhöz for-dulok, hívja fel telefonon Kőszeg dr.-t, eljönne-e ma délelőtt hozzám? Az &Oumln szavára nyilván eljön, sőt, ha ez &Oumlnnek nem esnék nehezére, az &Oumln autója is elmehetne érte. Igazán nagyon kéne az orvosi vélemény – tehát kérem, ne tessék haragudni, hogy így megrohanom &Oumlnt. Tegnap különben a gégespecialistámmal már megnézettem magam, a gégével, úgy látszik, nincs momentán baj. Sajnos, tüdővérzésnek látszik az ügy, amitől pedig nagyon drukkolok. Kérem, kegyeskedjék azonnal választ adni, feleségem megvárja…” (1918, húsvét körül)