A bombanő

„Shoot The Women First”, vagyis „először a nőket kell kilőni”. A „Ladies First” e meglehetősen bizarr változatát a városi legenda szerint a müncheni olimpia után létrehozott német terrorista elhárítás, a GSG-9 mesterlövészeinek szóló szakmai ajánlásként az Interpol fogalmazta meg, mondván: a női terroristák veszélyesebbek, vakmerőbbek, kegyetlenebbek és fanatikusabbak, nagyobb fájdalmat képesek elviselni, krízishelyzetben pedig jobban megőrzik hidegvérüket, mint férfi társaik.Nevezzük akár nőnemí ördögnek, Medusának, Hecubának vagy Hecitnek, a női arcvonások mögött megbúvó gonosz egyszerre tínik rejtélyesnek, rémisztőnek és ugyanakkor ellenállhatatlanul vonzónak. Legalábbis, ami a mítoszokat, legendákat és fikciókat illeti; a valóság azonban ennél szürkébb és jóval nyersebb. Az ősi időktől napjainkig a nők az élet minden területén próbáltak és próbálnak versenyre kelni a férfiakkal, s bizonyítani, hogy érnek annyit, mint az erősebb nem képviselői. Amikor pedig a törvények áthágásáról, az erkölcsi és vallási tanításokkal való szembeszegülésről van szó, akkor is akadnak nők, akik mindent elkövetnek azért, hogy legyőzzék férfi riválisaikat. Ezért fordulhat elő, hogy a sorozatgyilkosok, túszejtők, embertársaikat megkínzók s a tömeggyilkosok között is akadnak nők: ez a gonosz kevésbé ismert, ám annál inkább létező és vizsgálatra feltétlenül érdemes arca.

Zsigeri örömök…
Lynndie England amerikai közlegény nevét és arcát néhány napon belül megismerhette az egész világ, amikor napvilágra kerültek az Abu Graib börtönben az iraki foglyokon elkövetett szadista és megalázó kínzások felvételei. A 21 éves nő, amikor kegyetlen, s ép ésszel felfoghatatlan tetteiért felelősségre vonták, minden idők egyik legmegdöbbentőbb védekezését adta elő: „Hiszen csak szórakoztunk.” A világsajtót bejárt képek egyikén England egy földön fekvő, meztelen foglyot tart kutyapórázon, más képeken vigyorogva a lemeztelenített férfi foglyok nemi szervére mutat. Ami pedig az esetet még bizarrabbá teszi, hogy a lány a kínzások idején már szíve alatt hordta magzatát (a gyerek apja, Charles Garner szintén részt vett a kegyetlenkedésben, jelenleg tízéves börtönbüntetését tölti).

Az amerikai katonai bíróság végül hat vádpontban találta England közlegényt bínösnek, s a maximálisan kiszabható tíz év helyett mindössze három év börtönre ítélte, miután sikerült neki vádalkut kötni a hatóságokkal – az ítélet kihirdetését azonban a nő még így is sírva fogadta. Vallomásában ekkor már arra hivatkozott, ugyan tisztában volt vele, hogy amit tesz, helytelen, tudta, hogy a képeket saját szórakoztatásukra készítették társai, de nem mondott nemet nekik, mert közéjük akart tartozni, és meg akart felelni az elvárásoknak.   

Amit Lynndie England tett, nem felsőbb utasításra tette. Előre megfontoltan, szándékosan cselekedett, ugyanakkor nagyon ősi, ösztönös, zsigeri reakciókat adott ördögi jutalomért cserébe. Mind a történészek, mind a pszichológusok jól ismerik a jelenséget, amikor az abúzust elkövetők az áldozataikat úgy tüntetik fel, mintha nem emberek, hanem valamilyen alacsonyabb rendí lények, például állatok lennének, így ugyanis könnyebb megőrizniük a kegyetlenkedőknek az önmagukról alkotott pozitív énképet.    

Kitaszítottak…  
„Meghalni jöttünk…” – mondogatta túszainak az a tizennyolc csecsen női öngyilkos merénylő, akik (harminc férfitársukkal együtt) 2002 októberében elfoglalták a moszkvai Nord-Ost színházat. Noha a férfiak birtokában gépfegyverek, gránátok és nagy kaliberí géppuskák voltak, legfőbb fegyvereikként mégis ezek a nők szolgáltak. A nagyrészt húszas éveikben járó hadiözvegyek úgynevezett sahid övet viseltek derekukon, mindben egy-két kilogramm robbanóanyaggal. „Meghalni jöttünk, de ti is velünk jöttök Allahhoz” – valójában így hangzott a teljes mondat, amelyet a terrorista nők túszaiknak időről időre megismételtek. Hogy minél hatásosabban végezzék küldetésüket, a két lábon járó bombák elvegyültek a foglyok között. Fel voltak készülve a halálra, s azon igyekeztek, hogy minél több áldozatot vigyenek magukkal a folyó túlpartjára.

A Nord-Ostban túszokat ejtő terroristák között volt Zura Barajeva, Barajev harctéri parancsnok özvegye, s az akciót vezető Movszar Barajev nagynénje. Zelimhan és Rezvan Ahmadov harctéri parancsnokok özvegyei is a „női halálosztag” tagjai voltak. Egyes hírek szerint a terroristanők vezére Zura Barajeva volt. Az akció végül 118 halálos áldozatot követelt. 2004 szeptemberében, a 334 áldozatot követelő beszláni iskolai túszdrámában szintén számos nő volt a terroristák között. Szemünk előtt rajzolódik ki a terrorizmus női arca. 1991-ben egy Srí Lanka-i női szeparatista öngyilkos merénylő ölte meg az akkori indiai miniszterelnököt, Radzsiv Gandhit. Hasonló akciók történtek azóta már Törökországban, Pakisztánban, Izraelben, &Uumlzbegisztánban és Irakban. Amennyire a személyes sorsok ezekben az esetekben feltárhatók, a tapasztalatok szerint a terrorista nők jellemzően traumatikus életutat járnak be. Az első női öngyilkos merénylőről a palesztin–izraeli konfliktusban, Wafa Indrisről például tudni lehet, hogy nagyon korán adták férjhez, s nem született gyermeke. Abban a társadalomban az a nő, aki nem képes szülni, értéktelennek számít. A férje, miután elvált Wafától, a következő asszonyával több gyermeket is nemzett. Wafa a merénylet előtt egy humanitárius szervezetnél is dolgozott, ahol a palesztin–izraeli konfliktus számos véres eseményét volt kénytelen közelről végignézni. A lány anyja szerint mindenesetre, ha Wafa képes lett volna gyereket szülni, nem vállalta volna el az öngyilkos küldetést.

A csecsen terrorista nők között azonban nem egy terhes asszony is akad, ami még zavaróbbá teszi számunkra a jelenség megértését. Mi vihet rá egy nőt, aki már egy másik életet hordoz a szíve alatt, hogy a sajátjával együtt ezt az éppen éledezőt is feláldozza? Hogyan gondolhatja egy nő, hogy lehet bármi szentebb annál, mint a saját s a gyermeke élete? (Egyes feltételezések szerint egyébként ezek a nők házasságon kívüli viszonyban termékenyültek meg, s ezt az adott társadalom nem akceptálja.) A legtöbb női terroista, akiknek az életét sikerült górcső alá venni, sebezhető és valamilyen formában megtört nő volt, aki élete problémáiból nem látott semmilyen kivezető utat. Életük itt, a Földön túl bonyolultnak tínt ahhoz, hogy kézben tudják tartani, s amikor eljutottak erre a pontra, úgy döntöttek, az öngyilkos merénylet lehetőség arra, hogy hősként távozzanak az árnyékvilágból, családjuk nevét pedig dicsőség övezze.

Terrorszex…
Gyakran előfordul, hogy a sajtó, illetve a romantikára erősen hajlamos hollywoodi forgatókönyvírók elragadtatottan dicsőíteni kezdik a női testben alakot öltő törvénytelenséget és vakvágányra futott szenvedélyt. Ez volt a helyzet a Bonnie és Clyde páros női tagjával, Bonnie Parkerrel, ahogy a palesztin terroristanővel/szabadságharcossal, Leila Khaleddel is. Leila Khaled nevét 1969-ben, egy sikeres repülőgép eltérítés kapcsán ismerte meg a világ, amikor a palesztin felszabadítási mozgalom tagjaként egy Róma–Athén járatot Damaszkuszba irányított (az akcióban senki nem sérült meg). A következő évben plasztikai mítéten esett át, majd újra sikeresen térített el egy repülőgépet. Leila Khaled a hetvenes években a palesztin ellenállás, illetve a „női erő” szimbolikus figurája lett.

A róla készült leghíresebb, ikonografikus fotó sokféle értelemben számít különlegesnek: a fegyvert tartó törékeny, női kéz, a csillogó haj a hagyományos beduin öltözék, a keffia alatt, s az Audrey Hepburn-szerí arc, amely nem hajlandó a fotós lencséjébe, s ezáltal a szemlélő szemébe nézni, mindenkiben mély nyomot hagy. A legkülönlegesebb pedig a gyírí a lány középső ujján, amelyet annak a kézigránátnak a kioldójából készített, amelyet élete első gyakorlatán használt. Vagyis Khaled az ölésre használt eszközből női csecsebecsét gyártott: a szépséget ötvözte az erőszakkal. Nem véletlen, hogy a hetvenes években ő volt a sajtó kedvenc női terroristája, a Halálos Szépség, ahogy akkoriban nevezték. (Khaled, aki ma az ötvenes éveiben jár, azóta nem kevesebb, mint hat plasztikai mítéten esett át: nem akart azzal az arccal élni, amelyet az előbb említett fotó ikonná tett.)

Leila Khaled szabadságharcosként definiálta önmagát, s azt vallotta, a személyes érdekeknél vannak magasabb rendí és nemesebb érdekek, amelyeknek az egyénnek alá kell rendelnie magát. Abban a korban a repülőgép-eltérítés politikai lépésnek számított, s a sajtó is hajlamos volt Khaled tetteit, mint az elkötelezettség, az extrém kockázatvállalás és áldozathozatal romantikus lépéseit dicsőíteni. A lány szexualitása mindig kiemelt hangsúlyt kapott: „bombái” sokszor a melleit jelentették a híradásokban. Khaled volt a fegyveres harc címlaplánya, s megvolt benne ugyanaz a varázslatos báj, ami példaképében, Che Guevarában. Amikor 1970-ben, a második repülőgép-eltérítés után Londonban börtönbe zárták, két rendőrnő vigyázott rá a cellájában. Szabadulása után a két nővel továbbra is tartotta a kapcsolatot levélben. Könyveket küldött nekik Palesztináról, illetve megbeszélték az egyik rendőrnőnek a barátjával kapcsolatos problémáit. A két, különböző kultúrából érkező, s egészen más pályát befutó nő tehát azonnal közös nyelvet talált, amikor a férfiakról kellett beszélgetni.

Khaled túllépett a patriarchális arab társadalom nőknek szóló korlátain: ugyanúgy harcolt, mint egy férfi, elvált, majd újra férjhez ment, harmincas évei végén szült először, és ellenállt a hiúság csábításának is, amikor hajlandó volt egy akció kedvéért kozmetikai sebész kése alá feküdni. Ugyanakkor nem volt egyszerí számára egyszerre nőnek és harcosnak lenni. „Először minden nőnek bizonyítania kell, hogy harcol úgy, mint egy férfi” – mondta Khaled egy interjúban. „Ezért mindannyain férfivá akartunk válni, még kinézetünkben is.” A férfiak a szervezetben sokáig nem voltak hajlamosak tudomást venni róla, míg a nőket az frusztrálta, hogy sosem a nőkről beszélt, hanem a forradalomról, mondván: „A palesztinokat képviselem, nem a nőket.” Mairead Farrell IRA-önkéntes, akit 1988-ban lőttek le Gibraltárnál, ugyanakkor azt vallotta: „El vagyok nyomva nőként, s el vagyok nyomva írként is. Nem vethetünk véget sikeresen a nőkkel szembeni elnyomásnak mindaddig, amíg országunk elnyomásban él.”

Khaled nézetei egyébként később módosultak: „Nem gondolom már, hogy nőként azzal kéne bizonyítanunk, hogy a férfiakat imitáljuk. Megtanultam, hogy egy nő egyszerre lehet szabadságharcos, politikai aktivista, és eshet szerelembe, mehet férjhez, és szülhet gyereket. Ma már egyszerre vagyok palesztin, illetve nő. Nem rangsorolok közöttük.”

Leila Khalednek ma két huszonéves fia van, s időközben politikus lett a Palesztin Nemzeti Tanácsban, de ugyanolyan radikális, mint a kezdetek kezdetén. Ha ma megkérdezik, hajlandó lenne-e meghalni Palesztináért, hosszú cigarettára gyújt, a kérdező szemébe néz, majd kis szünet után annyit mond: „Persze.” Megrázza a fejét, elmosolyodik, és megismétli: „Persze, hogy megtenném.”

A gyengébb nem…
Láttuk s látjuk, a nők ugyanúgy hajlandóak fegyvert fogni, ölni és embert kínozni, ha arra kerül a sor. A felsorolt esetek korántsem elszigetelt jelenségek, sokkal inkább beleillenek abba a gondolati láncba, amely szerint a nőből gonoszabb és veszélyesebb terrorista válik, ha arra adja a fejét. A női agresszorokban kemény és folyamatos bizonyítási vágy él, hogy vérengzőbbnek és elszántabbnak mutassák magukat férfi társaiknál. Gyakran míködnek közre partnerekként tömeg- vagy sorozatgyilkosságokban is. Amióta a modernkori terrorizmus létezik, azóta vannak női terroristák is, szomorú „pedigréjük” ma már hosszú és tekintélyes listát tesz ki. Amikor pedig a brit újságírónő, Eileen Mcdonald „Shoot The Women First: Inside The Secret World Of Female Terrorists” címí interjúkötete kapcsán egy baszk terroristanőt kérdezett, az kajánul mesélte neki, hogyan úszta meg a komolyabb büntetést azzal, hogy sikerült elhitetnie a hagyományos nemi szerepek mellett leragadt spanyol hatóságiakkal: ő mindössze egy kihasznált, bolonddá tett és félrevezettett nő, akit a barátja vett rá mindenre.  

A hatóságok szerint tárgyalni is nehezebb a női terroristákkal. Kevésbé hajlanak a megállapodásra, makacsabbak és öntörvényíbbek, mint a férfiak. Meg akarják mutatni, mennyire kemények. Ez volt az oka annak, hogy a német GSG-9 antiterrorista csoport stratégiai szlogenje „A nőket kell először kilőni” lett.

A kérdés az, valóban halálosabb és veszélyesebb-e a női nem, ha bosszúra, agresszióra, megtorlásra kerül a sor? Ebben az esetben a „gyengébb nem” kifejezés helytelennek és félrevezetőnek tínik. Az a pszichológiai elméleti megközelítés, amely a kriminális cselekményeket elkövető nőket, mint szegény, szerencsétlen, tudatlan, megvezetett teremtményeket állítja be, akik valójában egy, a háttérben álló zsarnok férfi áldozatai, félrevezető álláspont. Ahogyan az a nézőpont is távol áll a valóságtól, amely démonizálja ezeket a nőket, mondván, a kétségbeesés és valamifajta negatív irányú szenvedély fíti őket. A női agresszorok és terroristák a tapasztalatok szerint sokkal módszeresebbek és ravaszabbak férfi társaiknál, amikor kínzásra és emberölésre kerül a sor. Minden eddig emlegetett nő aláássa azon elképzelésünket, amit a terroristákról, a terrorizmusról alapvetően gondolunk. A leggyalázatosabb ezekben az esetekben az, hogy intuitív feltételezésünk szerint a terrorizmus, az agresszió férfi privilégium. A női terroristák valami olyasmit tesznek, amellyel lerombolják a nők erkölcsi tisztasáságába vetett hitünket, olyasmit követnek el, amit szinte mindannyian alapvetően elképzelhetetlennek tartunk.

Sokan vagyunk talán olyanok, akiknek továbbra is nehezére esik elhinni, hogy a nők képesek barbár módon, válogatás nélkül ölni, nem téve különbséget még egy katona és egy ártatlan gyermekáldozat között sem. A tény mindenesetre tény marad: nők is részt vesznek terrorista akciókban, kiveszik részüket az agresszióból, brutalitásból, bosszúból, s ezeket az akciókat soha nem kíséri a közvélemény részéről semmi látványos felzúdulás. Legfeljebb némi értetlenség és hitetlenkedés, hogyan képesek nők ilyesmit tenni, de a jellemző reakció inkább az „ez van, ilyen a világ” beletörődése, azt sugallva: fogadjuk el, ami van, mást úgysem tehetünk. Az atrocitás, agreszszió és terrorizmus női oldalával szembeni közömbösségünk csak egy jele annak, ahogy a mindennapi erőszak intézményesül életünkben – s ezzel együtt tínik el esetleg a politikai, társadalmi és személyes konfliktusok rendezésének hagyományosan női útja, a békés megoldás lehetősége is.

A kérdés azonban továbbra is kérdés marad: miért érezzük sokkolóbbnak, ha egy nő bizonyulagresszívnek,kegyetlennek, perverznek? Azért, mert a nő hagyományos nemi szerepe az életadás, a gondoskodás és az élet védelme, nem pedig annak elvétele. Vannak azonban olyan idők, amikor a világ rendje kifordul magából, s amikor ez megtörténik, az már valóban a halál előszele.

Víziók…? A filmvásznon a női agresszorok jobbára úgy tínnek fel, ahogy a való életben soha: a mozi lágynak, sokszor elbívölőnek rajzolja meg alakjukat. A valóság ennél sokkal durvább: semmiféle báj nincs abban, amit a női agreszszorok tesznek, sorsukban pedig nincs semmi drámai módon tragikus. Amikor példának okáért az orosz túszdráma véget ért, a világ mintha egy középkori vagy ókori történelmi darab záróképét láthatta volna, amely az összes antagonista halálával végződött. De mindez nem dráma volt, sokkal inkább hidegvérí valóságshow. A halott női túszejtők a vörös színházi bársonyszékekben, fekete köpenyben és fátyolban, hátrabicsakló fejjel azt sugallták, öntudatlanul érte őket a halál. Miféle dicsőség lenne az, amivel ezek a nők szembenéztek?

Hollywoodnak ugyanakkor akadnak telitalálatai is: Spielberg nagy vihart kavart legutóbbi mozijának, a mind zsidó, mind arab oldalról erősen támadott München kulcsjelenete a döntés pillanata, amikor a főszereplőnek szólnak, bevetésre kell mennie. Golda Meir izraeli miniszterelnök asszonyban egy kedves jiddis máme alakja keveredik a kegyetlen, bosszúszomjas hadvezérrel, s a film legdermesztőbb kockái, amikor egy nő szájából halljuk, milyen indokok szolgálnak a bosszúra és az emberölésre, valamint, ahogyan női eszközökkel képes elérni a főhősnél, hogy azt tegye, amit az asszony helyesnek tart.