Akár megházasodsz, akár nem, mindenképp megbánod!
Rabelais: Gargantua és PantagrueA házasság, mint társadalmi és jogi intézmény eredeti célja a szexuális kapcsolatok szabályozása, illetve az ezekből születő gyermekek jogállásának meghatározása volt. Lényegét tekintve a szexuális vágyak, illetve az azokból kifejlődő érzelmek korlátozását szolgálta. A szerelmi házasság fogalma csak az utóbbi két évszázadban tínt fel, s vált rendkívül népszerívé, annak ellenére, hogy sokak szerint ez az idealizált formula a fejlett világban már az utóbbi évtizedekben is tömegessé tette a válást és az újraházasodást, és sokak szerint idővel a házasság intézménye jelentőségének csökkenéséhez, végül a megszínéséhez vezet.
Az emberek természetesen jóval előbb létesítettek párkapcsolatokat, mintsem felmerült az igény, hogy hivatalosan is híséget esküdjenek egymásnak. A szexualitás történetével foglalkozó szakemberek az őskorban három típusú együttélési formát különböztetnek meg: a természetes monogámiát, mely az állatok egy részére is jellemző, és amelyet a közösség még nem szabályozott. Ezután következett a már törzsi kereteket feltételező poligámia (többnejíség) és poliandria (többférjíség), ami már társadalmi jellegí korlátokat és kódokat tételezett fel. Végül, mintegy két-három évezreddel az utolsó jégkorszak után kialakult a szervezett monogámia, melyet azonban egyelőre csak a törzsek uralkodó csoportjain belül gyakoroltak, kifejezetten azzal a céllal, hogy a vezetők átörökíthessék kiváltságaikat a közösség által elismert utódaikra. Ebben az időszakban tíntek fel az első nevek, melyek először az anyai leszármazást örökítették meg, jóval később kezdtek csak az apára is utalni.
Kötelező vérfertőzés…
Egyiptomban, az Óbirodalomban a házasság a legelőkelőbbek kiváltsága volt, ugyanúgy, mint a díszes temetés. Ebben az időszakban a fáraók rendszeresen a saját testvérüket vették feleségül, vagyis a vérfertőzés nemhogy kizáró oka, de előfeltétele volt a házasságnak. Megjegyzendő, hogy a fáraók testvérházasságai inkább az abszolút hatalom szimbólumai voltak, vallási és dinasztikus téren egyaránt: egyrészt Isis és Osiris halált legyőző kapcsolatára utaltak, másfelől a hatalom és a vagyon megőrzését szolgálták. Babiloni Hamurabbi törvénykönyvében 252 cikkely közül 64 foglalkozik a családdal, a férj és a feleség jogaival és kötelességeivel. A válást például megengedték a babiloniak, ha nem volt gyermeke az asszonynak, betegség vagy sterilitás miatt. De az elvált feleség a házban maradt és megőrizte előjogait az új feleséggel szemben, aki rendszerint fiatalabb volt. Ami a házasságtörést illeti, szigorú szankciókat helyeztek kilátásba: a nőt szeretőjével együtt megkötözték és vízbe dobták. Ugyanezt a bínt az asszírok a nő orrának levágásával, és partnerének kasztrálásával büntették.
Az antik Görögországban a házasság különböző formákat öltött. A harcos Spártában elismerték a többférjíséget is, és a születésszabályozást a katonatársadalom (pontosabban egy, az újszülöttek életképességét vizsgáló bizottság) gyakorolta. Athénben a polgárok meglehetősen későn kötöttek házasságot, s a társadalmi elvárások szerint azért, hogy törvényes utódaik legyenek. Azt, hogy elismeri-e sajátjának a gyermekét, egyedül a férj döntötte el. Az asszonyokat „szülőgépnek” tekintették és visszavonult életre kényszerítették, ami igen megviselte őket.Valószíníleg ettől voltak olyan elviselhetetlenek. A görög komédiákban megörökített házsártos feleségek egyik legendás modellje volt alighanem Xantippe is, a filozófus Szokratész felesége. A férfiak a szexuális örömöket házon kívül keresték. Ezt tette Periklész is, akinek Aszpázia volt a közmegbecsülésnek örvendő szeretője. De legitim volt a házasemberek szerelme fiatal fiúk iránt is, amit a görög mitológia, sőt a filozófia (Platon, Arisztotelész) is tükröz, s ami különböző társadalmi konfliktusokhoz vezetett.
Jó hangulatú nemzőapák
A házasság, mint jogilag szentesített együttélési forma először a Római Birodalomban intézményesült, ami persze nem jelentette azt, hogy például az ókori Egyiptomban vagy Mezopotámiában ne ismerte volna el a társadalom törvényesnek a legelőkelőbbek együttélését, s ezen az alapon ne tekintette volna a gyermeket törvényes örökösnek. De még Rómában sem volt egységes a házasság intézménye, hiszen a legfelsőbb elit számára az előre elrendezett, politikai szövetségnek számító frigy egészen mást jelentett, mint a rabszolgák vagy a katonák számára, akik természetesen csak uruk, illetve a parancsnokaik engedélyével nősülhettek. A rómaiak felfogásában már megjelent az a gondolat, hogy a házasság szabadon választott, életre szóló kötelék férfi és nő között, melyet azonban a felek közös akarattal fel is bonthatnak.Rómában nem tartottak semmiféle polgári szertartást. Előjeleket kértek a jósoktól, mint más esetekben, s ha a frigy szerencsésnek, azaz termékenynek ígérkezett, a fehérbe öltözött menyasszony, aki a fején narancsszíní fátyolt (velarium flammeum), és virágkoszorút viselt, a vőlegénnyel együtt áldást kért a szüleitől. Ezzel a társadalom elismerte, hogy a két ember ezentúl férjként és feleségként tekint egymásra. Nem volt igazán elterjedt az esküvői lakoma sem: bár az előkelők körében, különösen, ha első házasságról volt szó, gyakori volt az ünnepség, és az azt követő dínom-dánom – ahogy ez Catullus verseiből is kítínik. Ellentétben a keresztény felfogással, Rómában a házasság nem a házasfelek egyszeri esküjére, hanem folyamatos beleegyezésére épült. Ha a férj és felesége között megszínt az egyetértés, a házasság is megszínt, és szétváltak. Ezt az aktust azonban az állam magánügynek tekintette, melybe nem avatkozott be, csak elismerte.
Mindemellett Rómában a házasság mégsem pusztán két ember magánügye volt, általa mindkét fél egy szerteágazó társadalmi hálózat tagjává vált, s a nő az aktussal megszerezte férje társadalmi státuszát. A férfi ugyanakkor számolhatott felesége kiterjedt családjának a támogatására, ami különösen akkor volt fontos, ha politikai tisztségre pályázott, és ehhez támogatókra volt szüksége.A római polgárok társadalmi kötelezettségüket tekintve adófizetők, mozgósításra váró katonák és politikai szereplők voltak. Mindenekelőtt azonban egy család tagjai, melynek legfőbb funkciója az erkölcsi jellemességre, az önfeláldozásra való nevelés volt, mert ez tette képessé a férfiakat és nőket, hogy teljesítsék kötelességeiket. Ennek megfelelően a házasságot az érintett családok megegyezése hozta létre, s benne a felek érzelmeinek nem, vagy csak ritkán volt szerepe.
A férfiak számára komfortérzést,
a nők számára az anyai hivatás megélését tette lehetővé. A szexualitásnak mindenekelőtt hasznossági és rekreációs funkciója volt: biztosította, hogy a férfi jó hangulatban vegyen részt a politikai életben, illetve a csatában, ugyanakkor pedig minél több bátor katona nemzőapja legyen.
Az asszonyok termékeny időszakukban a férj családjának szigorú ellenőrzése alatt, alárendelt helyzetben éltek. Viszonylagos szabadságot csak akkor élvezhettek, ha terméketlenek voltak, illetve elváltak, és visszatértek az apai házba. De igazi megbecsülést Rómában csak a matrónák élveztek, azok az idősebb asszonyok, akik sok bátor harcost adtak a hazának, s így megszerezték a jogot, hogy özvegyként a közéletben is hallassák a hangjukat. Egy Murdia neví, Kr. u. 139-ben elhalt matrónáról így emlékezett meg a sírfelirata: „…szerénysége, tisztasága, szíziessége, engedelmessége, szorgalma és becsülete nem maradt el a jó asszonyok mögött, s élen járt erkölcsben, munkában és bölcsességben veszély idején”. Ahogy erről Plutarkhosz megemlékezik, legendás matróna volt a Gracchusok anyja, Cornélia is, aki tizenkét gyermeket szült. Összességében a római házasság nem a mai értelemben vett szerelemre, hanem az érintett családok érdekeire épült. És ha a politika úgy kívánta, minden további nélkül elválasztották egymástól a házastársakat, ha egy újabb, előnyös frigy ígérkezett – még akkor is, ha az asszony épp terhes volt, és nem volt kedve valaki máshoz férjhez menni.
Előírt nyilvánosság…
A keresztény házasság eszméje, mely az új, egyistenhívő vallás legfontosabb tanításainak egyike, a pogány házasság- és szexualitás felfogással szemben, annak tagadásaként alakult ki. Ismeretes, hogy a római hatóságok Néró császár idején az „emberi nem ellenségének” tekintették a szegénységet és szízességet propagáló keresztényeket, akik ekkor már azt vallották, hogy a házasság Isten előtt köttetik, egyszer s mindenkorra, tehát feloldhatatlan. Ez a felfogás azt is magában foglalja, hogy két, önálló akarattal rendelkező, ellentétes nemí ember joga, hogy házasságot kössön, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül, ami forradalmi újdonságnak számított az előző korok jogi szabályozásához képest. (Más kérdés, hogy a gyakorlat hosszú időn át nem követte ezt az elvi álláspontot.)
Jézus Krisztus tanításai nem tartalmazzák a válás abszolút tilalmát, sőt Máté evangéliumában még arról olvashatunk, hogy a férj eltaszíthatja feleségét annak „rossz magatartása” esetén.
Márk, Pál és Lukács azonban már állást foglalt a házasság feloldhatatlansága mellett, még abba az esetben is, ha a házasság terméketlen. Sőt, Pál már hitet tett a házasságon belüli önmegtartóztatás mellett is. Ôt követve számos egyházatya, többek között Ágoston is azt vallotta, hogy a szexuális örömök hajszolásával a házasfelek is követhetnek el bínt, amenynyiben egyesülésük nem az utódok nemzését szolgálja. A kora középkorban a házasság magánjellegí vallási szertartássá vált, melyet a keresztény pap megáldott, de ennek hivatalos szempontból nem volt jelentősége. Megjelent a menyasszony és a vőlegény által aláírt házassági szerződés, melyet elsősorban a házasulandók szülei kötöttek egymással a hozományról, illetve más vagyoni kérdésekről. Ezt már a kései császárkorban elismerte az állam, de idővel, ahogy az írásbeliség visszaszorult, „kiment a divatból”. Ettől kezdve már csak a tanuk igazolták, hogy két ember házasságot kötött, de ekkoriban még a tanuk jelenléte sem volt feltétlenül szükséges ahhoz, hogy egy frigyet érvényesnek tekintsenek. A középkorban meglehetősen gyakoriak voltak a válások és az újraházasodások. Az egyház megértette az uralkodók hatalmi és szexuális igényeit: így Nagy Károlynak öt felesége és legalább fél tucat ágyasa volt. Az egyház a nőrablást is megáldotta: Hódító Vilmos például így tett szert a feleségére, Matildra.
A katolikus egyház végül a IV. lateráni zsinaton, 1215-ben szabályozta először a keresztény házasságot, mint férj és feleség törvényes egyesülését. Ekkor írták elő, hogy a házasságokat előzetesen hivatalosan ki kell hirdetni, így kerülve el a titkos frigyeket, melyekből akkoriban, sőt, évszázadokkal később is sokat kötöttek. A lateráni zsinat határozta meg szentségként a házasságot, előírta továbbá, hogy a feleknek szabadon és nyilvánosan, hangosan bele kell egyezniük a házasságba, melyre csak nyilvános helyen kerülhet sor, és minimális életkort is előírt a házasulandók számára. Végül a zsinat rendelkezett arról is, hogy ha a házasság csalásra (megtévesztésre), erőszakra épül, illetve ha nem hálták el, akkor érvénytelen. Az 1542-ben kezdődött tridenti zsinat tovább szabályozta a katolikus házasságot, előírva, hogy az előzetes kihirdetést nyilvánosságra kell hozni, plébános és tanuk előtt kell megkötni, és a házasulandóknak alá kell írniuk az egyház által vezetett anyakönyvet. Ugyanakkor a Tridentben összegyílt főpapok megtiltották a keresztény hívők számára a házasságon kívüli együttélést és a vadházasságot, és kijelentették, hogy az ezekből a kapcsolatokból származó gyermekeket nem ismerik el törvényesnek.
Csak a melegeknek fontos?
A polgári házasság intézménye a keresztény intézmény laicizálásának (világiasításának) tekinthető. Mintapéldáját a francia forradalom hozta létre, miszerint a házasság olyan polgári szerződés, melyet az 1792-es törvény szerint válással fel lehet bontani. Ezt a példát követte 1894-ben Magyarország is – igaz, egy évszázados késéssel – amikor törvénybe iktatta az egyházi szertartástól független polgári házasság intézményét.Portalis, a Code Napoleon szerkesztője a következő meghatározást adta a házasságról: „férfi és nő társulása, akik fajuk fenntartása miatt egyesülnek, és azért, hogy kölcsönösen segítsék egymást, az élet terheit hordozzák, és megosszák egymással a sorsukat”. Franciaországban a válás intézményét 1816-ban felszámolták, és 1884-ben állították csak vissza. De a törvény Franciaországban az asszonyokat még hosszú ideig a családfőnek tekintett férj hatalmának rendelte alá, amin csak a családjogi törvény 1970-ben elfogadott módosítása változtatott, mely kimondta: „a házastársak együttesen irányítják a családot, erkölcsileg és anyagilag”. Napjainkban nemcsak az egyházak által megáldott házasságok száma csökken Európában és Amerikában, de a polgári házasságoké is, ami arra utal, hogy ez a nagy múltú intézmény válsággal küzd, kiszorítják a különböző, immár a jog által is elismert együttélési formák.
Ma már a melegek az életre szóló frigy leglelkesebb hívei, legalábbis Nyugat-Európában, de rövidesen nálunk is politikai kampánytémává válik az azonos nemíek polgári házassága.
A homoszexuális házasság valójában nem más, mint hagyományos törvényesített párkapcsolat két azonos nemí személy között, melynek formailag nincs köze a szexualitáshoz. Erre utal, hogy azokban az országokban sem engedélyezik az azonos nemíek házasságát, ahol a nagykorúak homoszexuális kapcsolatát a törvény nem bünteti, mint Magyarországon. A homoszexuális házasodás ellenzői arra hivatkoznak, hogy maga a házasság intézménye speciálisan heteroszexuális jellegí, csak férfiak és nők között köthető meg, hiszen célja „az emberi faj fenntartása”. A két nem tagjai egyenlőek, de nem azonosak és nem is cserélhetők fel, különös tekintettel az anyaságra, és a gyermeknek az anya és a házaspár életében betöltött szerepére. A hagyományos házasság hívei, akik a vallási hagyományt követve különleges jelentőséget tulajdonítanak a férfiak és nők között kötött házasságnak, ellenzik az örökbefogadás jogának kiterjesztését az egynemí párokra. Ezt akkor sem tudják elfogadni, ha egyes országokban az egyedül élőknek is joguk van gyermeket örökbe fogadni, és a hatóságnak nincs joga érdeklődni a jelentkező szexuális orientációja felől. Ezzel szemben mindazok, akik a házasság jogintézményének berkeibe bevonnák a homoszexuálisokat is, arra hivatkoznak, hogy kirekesztésük diszkrimináció, és egyenlő elbánást követelnek a számukra. Úgy vélik, emberek nem foszthatók meg a családalapítás jogától csak azért, mert azonos nemíek. Továbbá úgy vélik, hogy a már együtt élő, és gyermeket nevelő homoszexuális pároknak joguk van hozzá, hogy a kapcsolatukat törvényesítsék.
Végül meggyőződésük, hogy a homoszexualitással szemben fennálló előítéletek, a homofóbia csökkentése terén fontos előrelépés lenne, ha elismernék az azonos nemíek jogát a polgári és egyházi házassághoz. Van-e jövője a házasságnak? Az intézmény kiterjesztése az azonos nemíekre nem veszi el véglegesen a férfiak és nők kedvét attól, hogy anyakönyvvezető elé álljanak? Tény, hogy a különböző nemhez tartozó fiataloknak Európában egyre kevésbé van kedvük összeházasodni, megelégszenek az élettársi kapcsolattal. Ezek köztudottan rövidebb ideig tartanak, mint a házasságok, és ezalatt a nők kevesebb gyermeket szülnek, mint az „egész életre” kötött kapcsolatokban. Vagyis a házasság válsága vitathatatlanul hozzájárul Európa elöregedéséhez, illetve a demográfiai válságjelenségekhez.§
- Három alapelv
Róma a házassági jog három lényeges, máig megtalálható elemét hagyta az utókorra. A jövendő házasfeleknek nemileg éretteknek kell lenniük, nem lehetnek vérrokonok, és a házasság a monogámiára épül, azaz a férfinek ugyanabban az időben csak egy felesége lehet. Ugyanakkor a házasságot a rómaiak polgári kötelességnek tekintették, s azt a vőlegény és a menyasszony szülei hozták létre. Mi több: a férj apja, legalábbis a Köztársaság korában meg is tudta azt semmisíteni. A justae nuptiae (az igazi házasság) a szabad polgárok előjoga volt, és csak az ebből született gyermekek kapták meg a római polgárjogot. Rabszolgák esetében az úr hozzájárulása kellett a házassághoz, de ennek nem volt jogi értéke: ez volt a contubernium, melyet az úr bármikor visszavonhatott.
- A végső stádium
Míg 1970-ben 90 ezren, 1990-ben már csak 66 ezren döntöttek úgy, hogy szerelmüket törvényes keretek közt élik ki, 2004-ben pedig mindössze 43 ezren álltak anyakönyvvezető elé. Ezzel fordulóponthoz ért a magyar társadalom: a 15 évnél idősebb magyaroknak csak kevesebb mint fele él házastársi kapcsolatban. (A statisztikák a 15 éves korúakat már házasulandó korban lévőnek tekintik.) A házasságkötések időpontja egyre inkább kitolódik. A tizenéves korban kötött házasság gyakorlatilag megszínt: 2004-ben ezerből mindössze hat tinédzserkorú lány ment férjhez (1990-ben még 51). A jelenlegi menyasszonyok inkább a 30–34 éves korosztályból kerülnek ki. Ez nyilván a továbbtanulással és a nők karriertörekvéseivel is összefüggésben van, de az is valószíní, hogy a húszas éveikben járó lányok inkább az élettársi kapcsolatot választják, és csak kellően megalapozott, több éves együttélés után döntenek a végső stádium, a házasság mellett.
