Ringató Baringó

Teveordítás jelzi, hogy itt az ideje a táborbontásnak. Búcsút kell vennünk a kenyai Nyiro-hegységtől. Tevehajcsárjaink szemmel láthatóan, sőt füllel hallhatóan jókedvíek. Lefelé kanyargunk a hegység nyugati, szavannás lejtőin. Teleki Sámuel 117 évvel korábbi útját keresve a Baringo-tó felé indulunk, hogy bezárjuk a kört. Ezt a tájat még alig vette birtokába a turizmus. Kenya híres nemzeti parkjait, az Ambosellit, a Masai Marát keresztül kasul szántják a terepjárók, néhol valóságos forgalmi dugókat alakítva ki.Errefelé nincsenek lodzsok (kunyhók), amelyek építése ellen egyre hangosabban érvelnek a természetvédők, hiszen hozzájuk építőfa és tüzelő kell. Csak a Maszai Mara lodzsaiban évente 100 tonna tízifát égetnek el. Itt, az idegenforgalom számára feltáratlan Nyiro-hegységben praktikusabb tevekaravánnal közlekedni. A sivatag hajói elegendő táplálékot találnak, bár az idomításuk még hagy némi kívánni valót maga után. Aki elfárad, tevehátra ülhet, de kérdés, mi a fárasztóbb? A gyaloglás vagy a tevegelés?
 
Cédrus helyett ausztrál eukaliptuszok
Maralal felé közeledve négy fiatal harcossal – moránnal – találkozunk. Fejükön toll, mint az indiánoknak. A szabadban alszanak, egy hagyományos fejtámlára hajtva fejüket. Sose értettem, hogy tudnak aludni ilyen nyakatekert helyzetben. A Maralal-hegységen kanyargunk felfelé, 2500 méter körüli magasságból a Rift Valley, a Nagy Hasadékvölgy is látszik. 17 éve errefelé még cédruserdő volt, ennek ősfáit azóta kivágták illetve fölégették és ausztráliai eukaliptuszokat ültettek helyükre. Az eukaliptusz szívós fa, számos kontinensre betelepítették, de hát ez itt Afrika és nem Ausztrália.

Most pillantjuk meg először a hegyoldaldalból célpontunkat, a legendás Baringo-tavat. Az úton pokotok közelednek. A pokot nő kislányával eleinte bizalmatlan velünk, de aztán némi alkudozás után megengedi, hogy lefotózzam őket. A pokotoknak elég rossz a híre, rendszeresen öszszetíznek a turkánákkal, szamburukkal, s ilyenkor bizony gépfegyver is ropog. Az asszony és lánya már míanyag kannában hordja magával az ivóvizet. Egyre közelebbről látszik a Baringo-tó, amely annak idejé a kereskedőkaravánok legtávolabbi ismert állomáshelye volt, és amelynek a partján Teleki Sámuel is táborozott, mielőtt nekivágott volna az ismeretlennek, észak felé. Mi 200 méterre a vízparttól verjük fel a sátrainkat, közelebb nem lehet, a vízilovak miatt. Szinte minden árnyat adó fán szövőmadarak fészkelnek. A legtökéletesebb fészket a málinko szövőmadár készíti, lefelé csüngő alsó bejáratokkal, előcsarnokkal és költőkamrával. De a mi otthonunk is komfortos.

A tó felett vihart jelző felhők gyülekeznek, de a víz felszíne még nyugodt.A marabuk a dögevők nyugalmával álldogálnak a tóparton. Kopasz a fejük, tollatlan a nyakuk, elég csúnyák. E békésen álldogáló madarakról nehéz elhinni, hogy a keselyíkkel is csatába szállnak a dögtetemekért. Nem csak dögöt esznek, ha kell, fészkeket rabolnak ki, teknőstojásokat esznek, halat fognak, és madarakat is megtámadnak. A tóparton, egy salátára emlékeztető növény nő – a vízilovak kedvenc csemegéje. Biztosak lehetünk benne, hogy este ide jönnek majd vacsorázni. Egy teknős cammog keresztül a salátamezőn. Ebben a tempóban nehezen tudna kitérni a vágtázó vízilovak útjából.

Víziló a csónak nyomában
Amint leszáll az est, lessük, mikor jönnek partra a vízilovak. Csak néha-néha villantunk oda az elemlámpával, nehogy visszariasszuk őket. Közben ki vagyunk téve a szúnyogok támadásának, bár ez még mindig jobb, mintha a vízilovak indulnának rohamra. Mindenesetre lélegzet-visszafojtva figyeljük a sötétben legelésző több tonnás óriásokat.Reggel csónakba szállunk. A tó partján jégmadarakat látunk. Magyar nevükre rácáfolva a trópusokon élnek – legalábbis ez a fajuk. Az ágakon ülve röntgenpillantással néznek a víztükör alá, hogy aztán lecsapjanak a kisebb halakra, békákra, rákokra. Ezen a partszakaszon különösen feltínő az alacsony vízállás, amit a környéken öntözésre felhasznált vízzel, gátak építésével magyaráznak. Pedig a tó gazdag élővilága miatt bekerült a Ramsari Egyezményben védetté nyilvánított vizes élőhelyek közé. A mértéktelen halászat miatt a halak is megritkultak, többnyire már fejletlen állapotban kifogják őket. A bölcsőszájú halak közé tartozó tilápiák hajdan akár mázsányira nőttek, most jó esetben 15–20 centiméteres nagyságot érnek el.

A parti növényzet rejtekében nílusi ludak vonulnak kiscsibéikkel, helyesebben kislúdjaikkal, természetesen libasorban. A szövőmadarakon, ludakon, jégmadarakon, marabukon kívül több mint 400 madárfajt regisztráltak a Baringo-tónál. Ez egyharmada a Kenya területén élő 1200 madárfajnak, nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy a Baringo-tó valóságos madárparadicsom. Pásztorgém tínik fel, közelében egy fekete batka álldogál. Ahogy lassan vonulunk csónakunkkal a vízen, szürkenyakú koronásmadarak következnek. Fészkeik is erre lehetnek, de azokat a magas fí elrejti. Egy víziló közelít felénk. Motorcsónakunk vezetője gázt ad, de a hajócsavarra tekeredett vízinövények miatt nem gyorsulunk, a víziló egyre közelebb ér… A csónak közepén állok a kamerával, nyugtatom a társaimat, de a víziló jön, akár egy torpedó. Végre erőre kap a motorcsónak, s a víziló feladja az üldözést. Az ilyen kalandok egy életre megmaradnak az emberben. Afrikában gyakoriak a vízilóbalesetek. Egyszer Zimbabwéban járva láttuk, amint a Zambézin egy kenut harapott ketté az agresszív víziló.Már távozóban a Baringo-tótól gejzírszerí jelenségre figyelünk fel. Megtudjuk, hogy ivóvíz miatt mélyítettek fúrást a nyugati parton, de hideg víz helyett forró víz tört fel. Ezen egy geológus nem is csodálkozhat, hiszen a kelet-afrikai hasadékvölgyben közel vannak a felszínhez az izzó magmatömegek.

A Baringo-tótól Zanzibárba megyünk… mint azt Teleki Sámuel is tette 1888 októberében. Höhnel azt írta: „Csaknem nyomasztó érzéssel láttuk viszont az óceán kék felületét; elhagytuk a vadont, amelyet annyira megszerettünk.” Teleki és Höhnel, ahelyett, hogy az első hajók egyikével visszatértek volna Európába, még két hosszú hónapon át múlatták az időt a forró klímájú trópusi szigeten. Hogy nem tértek vissza azonnal hazájukba, részben érthető. Ki kellett fizetni az életben maradt teherhordók bérét és kárpótolni kellett az elhunytak rokonait. Az út során elejtett vadak trófeáinak s az elefántagyarak eladásából tetemes összeghez jutottak. Regenerálódniuk is kellett, hiszen mindketten szinte csontvázzá fogytak a kétéves gyaloglás, szomjazás, éhezés után. Az azonban már furcsa, hogy miután Zanzibárban elbúcsúztak az óévtől, újabb afrikai kirándulásra indultak, mégpedig Etiópiába. Amíg a Teleki expedíció által bejárt terület csakhamar a német és brit érdekek ütközőterületévé vált, új úti céljuk, az Adeni-öbölhöz közel eső etiópiai Harer az olasz gyarmatosítók érdekszférája lett.

A félsivatag reményei
Teleki csak Zanzibár elhagyása után értesült barátja, Rudolf trónörökös öngyilkosságáról. A trónörökös neve a róla elnevezett tó révén rákerült Afrika térképére, és őrizte is az emlékét egészen 1975-ig, amikor a kenyaiak a helybeli népcsoport neve alapján Turkana-tóra keresztelték. Zanzibár politikai státusza is megváltozott időközben. Teleki látogatása idején a szigetországban még szultán uralkodott. A szultánok hatalmát 1964-ben véres felkeléssel döntötték meg, azóta Zanzibár Tanzánia része. Napjainkban Zanzibár mindenkori elnöke egyúttal Tanzánia alelnöke. A Kilimandzsáró, amelyen Teleki 1887-ben több mint ötezer méter magasságba jutott, azóta elvesztette jégkoronájának döntő többségét. Ez elsősorban a globális éghajlatváltozással magyarázható. Telekinek része volt abban, hogy a geográfusok számára kirajzolódjon a tavakkal ékesített kelet-afrikai árokrendszer.

Azzal a fantasztikus állatgazdagsággal, amellyel Teleki felfedező útja során találkozott és amelynek révén több száz fős karavánját az út nagy részén friss élelemmel tudta ellátni, ma már csak a nemzeti parkokban találkozhatunk. Ma az itt összezsúfolt élővilág ad némi ízelítőt, micsoda vadgazdagság volt még mindenfelé Teleki korában. A Ngorongoro kalderája, vagy a Serengeti az emlősök milliós generációinak ad otthont. A szamburuk földjén három nemzeti parkot hoztak létre a végveszélybe került állatok megmentésére. Ami napjainkban is ugyanolyan nagy problémája Észak-Kenyának, mint Teleki korában, az a vízhiány és a sivatag terjedése. A rendillék egy kiszáradt folyó medrébe ásva keresnek vizet maguknak és állataiknak, és marhák helyett az igénytelenebb és a szomjazást jobban elviselő tevéket tartják háziállatként. A sivatagos útszakaszoknak ma már csak úgy tud az ember nekivágni, hogy bőséges ivóvíztartalékot cipel magával. Már 18 éve is, a Turkana-tó sivatagos vidékén a hátunkon cipeltük a fertőtlenített ivóvizet 20 literes marmonkannákban és filctollal jelöltük be, mennyit ihatunk meg egy nap alatt… Azért van némi remény arra, hogy a félsivatagi tájon is újra megjelenjenek a zöld erdőfoltok. A természetvédelmi szolgálat míholdas felvételek alapján figyelemmel kíséri Kenya északi, Szomáliával és Etiópiával határos térségét. Az elmúlt harminc év alatt tizenötmillió facsemetét ültettek Kenyában a Zöld &Oumlv Mozgalom keretében… §