Az autista férfiagy

Az autizmus szélsőséges-férfiagy elméletét először Hans Asperger javasolta. &#336 ezt így fogalmazta meg: Az autisztikus személyiség a férfiintelligencia egy szélsőséges megnyilvánulása. Még a normális sávon belül is láthatunk egy jellegzetes nemi különbséget az intelligenciában, az autisztikus személyben azonban ez a férfimintázat a végletekig eltúlzott…
Ezt a kijelentést Asperger németül írta le 1944-ben. Az angolul beszélő világot a gondolat csak 1991-ben érte el, Uta Frith fordításának köszönhetően. A zseniális gondolat csaknem ötven évig az észrevétlenség homályába burkolózott, és egészen 1997-ig tartott, míg valakinek eszébe jutott, hogy megvizsgálja, hogy tényleg van-e valami igazság ebben
a vitatható hipotézisben.Mit értett vajon Asperger azon, hogy szélsőséges férfiintelligencia? Asperger maga pedig végül nem definiálta a férfiintelligencia fogalmát, de valószíníleg igencsak tág értelemben használta, vagyis a nemek között tapasztalható összes személyiségbeli, képességbeli és viselkedésbeli különbségre utalt vele…: „Legnagyobb megdöbbenésünkre azt látjuk, hogy az autisztikus személyek, ha intellektusuk nem sérült meg, szinte majdnem mindig sikeresek saját szakmájukban. Rendszerint nagyon speciális tudományos területekkel foglalkoznak, legtöbbször igen absztrakt témákkal. Sok olyan embert találtunk, akinek a matematikai tehetsége nélkülözhetetlen választott foglalkozásában: matematikusok, míszaki szakemberek, ipari kémikusok, magas rangú köztisztviselők…”

Professzionalizmusuk a céltudatos hozzáállásban rejlik, valamint abban, hogy sok más érdeklődésüket feláldozzák. &Uacutegy tínik, hogy a tudományok és a mívészetek terén egy csipetnyi autizmus elengedhetetlen hozzávaló a sikerhez. &Iacuteme egy példa: Richard Borcherds, a matematikaprofesszor.1998-ban Richard Borcherds kapta a Fields-érmet, ami a matematikában a Nobel-díjnak felel meg, és a legnagyobb elismerés, amit csak egy matematikus kaphat. (Mint sok más tudományágban, a matematikában sem osztanak Nobel-díjat.) Ezt a díjat egy annyira homályos témájú mívéért kapta, hogy a korábbi cambridge-i egyetemi tanszékén dolgozó matematikusok nagy része nem is érti, hogy a tudós mivel foglalkozik egyáltalán. Briliáns matematikai gondolkodását azonban egyetlen matematikus sem kérdőjelezi meg, még ha a részleteket nem is tudják követni.Annak ellenére, hogy tehetséges volt minden matematikával kapcsolatos dologban, Richardot mindig zavarba ejtette saját elidegenedettségének érzése az emberekkel szemben.

Az embereket bonyolult és titokzatos lényeknek látta, akiket lehetetlen megérteni, mert nem engedelmeskednek sem a fizika, sem a matematika szabályainak.

Persze azért tudta, hogy vannak érzelmeik és gondolataik – ebben az értelemben nem volt teljesen elmevak –, de képtelen volt megtippelni, hogy mégis mik lehetnek ezek a gondolatok vagy érzelmek. Az egyszerí esetek nem jelentettek számára nehézséget. Rájött, hogy ha valakit megbántanak, vagy nem kapja meg, amit szeretett volna, akkor szomorú lesz, ám akinek megadatik, amit kíván, az boldog. Még azt is kibogozta, hogy az is szomorú, aki azt hiszi, hogy valami olyat kapott, amit nem szeretett volna. Ez azért nem valami nagy szám, erre még egy átlagos hatéves gyerek is rájön.A társas világ ennél sokkal bonyolultabb, és szédületes sebességgel változik. Mikor valaki otthon meglátogatta őt, a beszélgetéstől és a társas érintkezéstől teljesen zavarba jött, még akkor is, ha csak mindennapos, barátok közötti terefere folyt. Szembesült a szavak tengerével és azok rejtett értelmével, amikor pillantások és mosolyok repkedtek ide-oda, színre lépett a kétértelmíség és a csipkelődés, a blöff és a becsapás, a zavar és a bújtatott flört, és egyszer csak túlcsordult a pohár, a hullámok átcsaptak a feje fölött. Sokkal később az emberek aztán elmagyarázták neki, hogy mit jelentett ez vagy az a vicc, vagy hogy Michelle miért rohant el hirtelen haragra gerjedve. De ott és akkor képtelen volt megérteni, hogy ki min bántódott meg, vagy hogy miért robbant ki egyszerre mindenkiből a nevetés – természetesen őt kivéve.

Az igazság az, hogy nemcsak nem értette ezt a sok társas miegymást, de nem is nagyon foglalkoztatta a dolog. Ha meglátogatták az otthonában, eleinte még elüldögélt a vendégeivel egy kicsit, de az első adandó alkalommal elvonult a szoba valamelyik sarkába, felvette a könyvét, és hamarosan teljesen elmerült az olvasásban. Annak, aki először találkozott vele, meg lehet bocsátani, ha mindezt faragatlanságnak gondolta, de akik ismerték, elfogadták, hogy Richard Borcherds már csak ilyen.Én magam a cambridge-i irodájában találkoztam vele. Elég kopár szobája volt, és egy ideig csak bámult engem, aztán pár perc után nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog hellyel kínálni, hát így szóltam: Akkor én most ide leülök. És elvettem egy széket. A mindennapos üdvözlések és a társas finomságok nyilvánvalóan nem tartoztak a megszokott viselkedési repertoárjába. Jó pár centivel magasabban gubbasztott, mint én, az asztala sarkán, és kezeit a combja alá téve, finoman előre-hátra dülöngélt. A padlót bámulta, néha-néha vetett rám egy lopott pillantást, aztán a tekintete gyorsan visszatért a szőnyegre. Valószíníleg nem törte volna meg a csendet, ezért én vágtam bele a beszélgetésbe. Engem az érdekelt, hogy miért gondolja, amit azon a héten az Observer egy újságírójának mondott, vagyis hogy Asperger-szindrómája (AS) lehet, és erre a kérdésemre elmondta, hogy

világéletében tudatában volt annak, hogy nem érti a társas kapcsolatokat, az AS-ről pedig az internetről szerzett tudomást, és a leírás, úgy tínt, tökéletesen illik rá.  Szemmel láthatóan örült, hogy eljöttem, és beszélgethetett velem erről, és hogy megvizsgálom, hogy mennyire sikerült eltalálnia a diagnózist. Nekem is szokatlan volt a helyzet, és úgy próbáltam meg feloldani, hogy elkezdtem mesélni neki az Asperger-szindrómáról: hogy sokak véleménye szerint az AS a magasan funkcionáló autizmus egy formája, és hogy ezekben az emberekben sok autizmusra utaló vonás van és hozzátettem, hogy ehhez normális vagy éppen igen magas intelligencia társul. Ô bólintott, majd ennyit mondott:
– Ez én vagyok.
Hát, nem volt éppen a szavak embere.Folytattam tovább azzal, hogy az autizmusnak fokozatai vannak, lehet valaki nagyon vagy kevésbé autista. Ebben a pillanatban felélénkült, talán az ötlött eszébe, hogy az is lehet, hogy az ő betegsége nem is olyan súlyos, vagy talán éppen az egészséges és beteg közti határon van. Elárultam neki, hogy most már lehetőségünk van ezt megmérni, úgyhogy ha érdekli, pontosan meg tudjuk mondani, hogy ő hol található az autisztikus spektrumon. Mérés, számok, statisztikai átlagok és eloszlások – már rá is harapott a csalira. Azonnal beleegyezett, hogy bejöjjön a cambridge-i autizmuskutató központba a tesztvizsgálatra, de ezt későbbre kellett halasztanunk.

Nagyon érdekelt, hogyan látja saját magát, de szerinte a matematikai tehetségén kívül bizony mindenben eléggé átlagos. Nos, nagyobbat nem is tévedhetett volna. Csak nagyon kevéssé volt képes az önreflexióra, vagyis nem túl jól ítélte meg, hogy mások mit gondolnak a viselkedéséről. Bár a matematikai ítéletek mestere volt, mégis alig érte el
az alapfokot a társas ítéletek világában. Rákérdeztem, szerinte van-e olyan szokása, ami a társas világban furcsa vagy szokatlan lehet, a társas furcsaság ugyanis az AS elsődleges tünete. Semmi különös nem jutott eszébe, bár azt sokan mondták neki, hogy furcsa az, ahogy egyfolytában rohan az utcán, még akkor is, ha éppen nem siet. Ez egyébként nem tínt túl furának, elvégre sok olyan ember van, aki szeret egy nap sok mindent elintézni, és közben még egy kis testmozgást is letud, amikor csak lehet. Rákérdeztem, hogy lenne-e bármi más, amit talán máshogy csinál, mint a többiek. Habozás nélkül rávágta, hogy nincs.

Nos, jó, és mi a helyzet a kommunikációval, ami az AS második kulcsfontosságú tünete? Különbözik-e ezen a területen valamiben másoktól? &#336 maga semmi konkrétat nem tudott mondani, bár azt elismerte, hogy nem éppen beszédes ember. Szerinte a beszéd arra való, hogy megtudja, mire van szüksége másoknak, de azontúl nem sok mindenre lehet használni. Én pedig döbbenten hallgattam, az jutott eszembe, hogy fel sem merül benne a nyelv másik fontos funkciója, az, hogy a gondolatainkat és az érzéseinket kommunikáljuk egy másik ember felé, és kiderítjük, hogy ő mit gondol és mit érez. Ezt felvetettem neki is, de ő elhárította azzal, hogy nem igazán érdekli. Megkérdeztem, hogy e-mailben folytatott-e valaha egy kis tereferét, meg hogy vannak-e barátai, akikkel szereti együtt tölteni az idejét, s akiket gyakran felhív. Hamar kiderült, hogy az e-mailt csak a munkával kapcsolatos információcserére használja, és igazából barátai sincsenek, bár a kollégái néha átmennek hozzá, de ilyenkor gyakran otthagyja őket, hadd beszélgessenek csak a feleségével, míg ő egy könyvbe temetkezik. &Uacutegy érezte, hogy egyetlen emberrel, négyszemközt képes követni a beszélgetés fonalát, de azt is csak rövid ideig, és ha egy egész csoport veszi körül, akkor mindig zavart lesz, és inkább visszavonul – állítása szerint sosem volt ez másként.

Ami pedig a telefonbeszélgetéseket illeti, bevallotta, hogy – ha csak lehet – kerüli őket. A csodálkozástól megnyúlt arccal kérdeztem, hogy miért. Emlékezete szerint fiatalabb korában, a húszas éveiben, vagy talán még annál is korábban, még félt is a telefontól, mert nem tudta, hogyan kell használni. Persze nem a kagyló mechanikájával volt a probléma, egész előadást tudott volna tartani a telefonokról – az elektronikájukról, a hanghullámokról, bármi ilyesmiről.

Ami teljesen összezavarta, az a másokkal való interakció volt. Mit kell mondani a másiknak? És honnan tudjuk, hogy itt a pillanat, hogy átvegyük a szót? Na és mikor kell letenni a kagylót? Arra meg miből kellene rájönni, hogy hogyan kezdjünk és hogyan fejezzünk be egy beszélgetést? És arra, hogy a beszélgetésnek milyen irányba kell haladnia? Néha már azt se értette, hogy az emberek egyáltalán miért telefonálnak.Tudta, hogy az emberek többnyire udvariatlannak tartják, bár sosem akart az lenni. Halványlila gőze sem volt arról, hogy miből lehetne kitalálni, hogy különböző helyzetekben mit ildomos mondani, és mit nem. Próbáltam úgy nézni rá, mintha nem dermesztett volna kővé a döbbenet. &Iacuteme, egy ember, aki megbirkózik az összes elé kerülő matematikai problémával, de képtelen megérteni a barátság alapjait, és telefonálni sem tud. Hát lehetne-e valaha jobb példája az empátia és a rendszerezés teljes szétválásának? Néhány éven át heves vitát folytattam egy-két kollégámmal az empátia modularitásáról, vagyis arról, hogy vajon tényleg teljesen független-e az empátia a lelkünkben zajló többi folyamattól. És egyszer csak itt volt előttem Richard, akinél jobb példát képzelni sem tudtam volna.

Visszatekintve, az a pillanat döbbentett rá, hogy a telefon a legkiválóbb eszköz a kommunikációs készségek tesztelésére. A telefonvonalon nem jönnek át a környezet jelzései, nem láthatjuk a beszélgetőpartner arckifejezését, ami segíthetné a megértést. Még az is eszembe jutott ott és akkor, hogy a legtöbb AS-es felnőttnek, akit ismertem, így visszagondolva, tényleg problémát okozott a telefon használata. Néhányan túl hosszasan beszéltek: pillanatnyi
szünet nélkül vagy tíz percig csak mondták a magukét, akkor is, ha a hallgatótól még egy árva „hm” vagy egy rövid „értem” sem hangzott el. Mások meg éppen ellenkezőleg, spártai módra csak a legszükségesebbet mondták ki, egy szótagos válaszokat dobtak vissza, vagy akaratuk ellenére gorombák voltak. Richardnak még ennél is nagyobb nehézségekkel kellett megküzdenie a telefonbeszélgetések során – képtelen volt felfedezni a beszélőváltás rendszerének legalapvetőbb szabályait is, és egyszeríen nem tudott rájönni, hogy mi érdekelheti a másikat – így ő egy az egyben megpróbálta elkerülni az egészet.

– Nos – kérdezte végül –, Asperger-szindrómám van?
Készségesen válaszoltam neki, hogy ezt a diagnózist nem lehet egy félórás beszélgetés alapján felállítani, de nagyon szívesen tovább dolgoznék rajta, és hozzátettem, hogy a betegsége diagnózisának megerősítéséhez olyan emberektől kellene információkat gyíjtenem, akik jól ismerték őt egész életében, főleg gyerekkorában. Javasolta, hogy beszéljek a matematikatanáraival, akik az egyetemi évei alatt ismerhették meg őt, vagy a család egy barátjával, akivel tizenéves korában gyakran találkozott, aztán kibökte, hogy meglátogathatom a szüleit is. Én végül ez utóbbi ajánlat mellett döntöttem, hiszen elsősorban a szülei tudnának szolgálni a diagnózishoz elengedhetetlen információkkal, mivel ez
a betegség – jobb elnevezés híján – egy fejlődési zavar (szembeállítva a szerzett zavarokkal), így hát a szindróma első jeleinek már kora gyermekkorban meg kell jelenniük. A saját tapasztalataim alapján megbizonyosodhattam már arról, hogy felnőtt társas viselkedése és a mások megértésének képessége bizony jóval elmarad attól, amit egy 38 éves, intelligens embertől várnánk. De meg kell vizsgálnunk azt is, hogy a szülei tudnak-e valamilyen független bizonyítékkal szolgálni a diagnózis megerősítésére, és alátámasztják-e az empátiazavar és a rendszerezésben mutatott tehetség együttesének korai felbukkanását. &Iacutegy hát küldtem az apjának egy e-mailt, hogy megszervezzek egy látogatást.
Richard apja egy másik egyetemen dolgozik fizikusként. Ô maga is matematikus akart lenni, de fiatalkorában azt javasolták neki, hogy foglalkozzon valami hasznosabbal, így a mérnökséggel kezdte, de végül is a fizikánál kötött ki, és még annak is a matematikai, számítógépes ágánál. Ô mesélte el nekem a család történetét…

Richard szülei mindketten Dél-Afrikából költöztek ide, és azt mesélték saját szüleikről, hogy akár napokra vagy hetekre is képesek voltak elkóborolni a környéken, miközben eszükbe sem jutottak az otthoniak vagy a család, és mások társaságát sem hiányolták. Ez a minimális érdeklődés az embertársak iránt és a matematikai vagy tudományos gondolkodás, úgy tínik, már csak családi vonások maradnak náluk…A Richard szüleihez intézett kérdéseim nyomán egy sor olyan jelet találtam, ami előrevetítette a diagnózist. Richard szülei nem emlékeztek arra, hogy Richard valaha is rámutatott volna tárgyakra, mikor kommunikálni kezdett. Ez volt az első intő jel, mert 18 hónapos korban a mások figyelmének irányítására tett rámutató gesztus hiánya egy határozott kockázati tényező az autizmusspektrum-zavaroknál…Csendes kisfiú volt, aki jól eljátszott magában. A szülei nem emlékeztek, hogy valaha játszott volna mintha-játékot, kivéve, mikor iskolás lett, és hirtelen nagyon érdekelni kezdte a torpedójáték. Képes volt órákat tölteni torpedózással. A torpedónak van egy kis mintha-játék dimenziója is, hiszen a papírra vetett szimbólumokat úgy kell értelmezni, mintha azok valódi hadihajók volnának. Aztán mikor tüzetesebben kikérdeztem őket erről, kiderült, hogy Richard játéka nem is erről, hanem a téri elhelyezkedésről és a matematikai koordinátákról szólt. Az pedig soha nem hozta igazán lázba, hogy beöltözzön valaki másnak, hogy mintha-személyiségeket vegyen fel, semmi ilyesmi nem lelkesítette. A kisgyerekkori csökkent érdeklődés a képzeletjáték iránt és a képzeletjáték kreatív változatosságának hiánya pedig újabb jele az autizmusspektrum-betegségnek.

– Voltak gyermekkorában barátai? – érdeklődtem.
– Persze – válaszolt az anyja –, gyakran volt nálunk egy barátja, akivel együtt torpedóztak. De soha nem volt igazán odáig az ötletért, hogy csoportban játszadozzon.
Ez jól illik a felnőtt Richard énképébe, gondoltam. Ami a társas oldalt illeti, az iskolában nem sikerült valami jól beilleszkednie. Soha egy pillanatra sem torpant meg, hogy belegondoljon, vajon mit érezhet a másik. Egy éjjel például az anyja aggódva ült otthon, mert a tini Richard nagyon későn ért haza. Mikor aztán végre-valahára megérkezett, az anyja idegességtől remegő hangon kérdezte:
– Jaj, Richard, hát miért nem telefonáltál nekem, hogy megmondd, hol vagy?
– Minek? Én tudtam, hol vagyok.

Szép sorjában bontakoztak ki a beszélgetés alatt Richard kisebb kényszerességei: igencsak válogatós volt abban, hogy mit hajlandó megenni, és ragaszkodott ahhoz, hogy egyfolytában ugyanazokat a ruhákat viselje. Tinédzserkorára felütötte a fejét az új megszállottság: a sakk. Minden szabadidejét sakkozással töltötte, és minden fellelhető sakkszakkönyvet elolvasott. Heti három vagy négy alkalommal járt sakkversenyekre, a legjobb úton haladt
a sakkmesterré válás felé. Aztán egyszer csak hirtelen abbahagyta a sakkot, mert rájött, hogy egy ponton túl az egész már csak a versenyekről szól, és nem a szórakozásról.Az iskolaévek alatt természetesen a matematika lett az első számú kedvenc. Az apja elárulta azt is, hogy Richard tizenkét évesen elmehetett volna matematikát hallgatni az Oxbridge-re, de nem akarták őt ebbe belehajszolni, úgy gondolták, hogy jobb lesz megvárni, míg eléri a megfelelő kort… Richard gyermekkorán világosan látszottak az Asperger-szindróma jellegzetes nyomai. &Iacutertam hát egy e-mailt neki, hogy találkozzunk, és beszéljük meg a diagnózist és annak következményeit. Mindig is azon a véleményen voltam, hogy
a vizsgálat eredményét legjobb szóban, négyszemközt megosztani valakivel, hogy megfelelően tudjuk kezelni a reakcióját a hírre. Richard e-mailben válaszolt, hogy neki tökéletesen megfelel az is, ha így, e-mailben közlöm vele a diagnózist, de én inkább átmentem hozzá az irodájába.

A diagnózis, úgy tínt, nem lepi meg igazán; meg aztán, ahogy ő mondta, amikor kicsi volt, egy ilyen diagnózis sokat segíthetett volna, de most már nem sokat változtat az életén.

Egy kollégámmal, Sally Wheelwrighttal úgy gondoltuk, jó lenne valami számszerí adatot kapni Richard társas megértéséről és arról, hogy pontosan milyen autisztikus vonásai lehetnek, ezért megkértük, hogy végezze el a Szemből olvasás tesztünket. Richard mindössze 25 pontot ért el a 36-ból, s mivel az emberek általában legalább 30 pontot össze szoktak szedni, Richard pontszáma a várhatónál sokkal alacsonyabbnak számított. Az empátiahányadosa (EQ) sem volt éppen valami magas, 12 pont a 80-ból, miközben az átlagnépesség pontszáma 42 körül mozog. A Barátság és kapcsolatok kérdőíven (BKK) 55 pontot ért el a 135-ből, ami szintén elég alacsonynak számít a legtöbb ember 80 körüli pontszámához képest. A BKK azt méri, hogy mennyire részesíti egy ember előnyben az intim és empátiára épülő kapcsolatokat, szemben a tevékenységek köré szerveződő barátságokkal. Az autizmusspektrum-hányadosa (vagy AQ), mely a saját tesztünk, és a normál intelligenciájú felnőttek autisztikus vonásait méri, 32 pont volt az 50-ből –
az Asperger-szindrómások nagy része hasonló pontszámokat kap. Egy átlagos, nem autista és nem AS-es férfi általában 17 pontot kap az 50-ből. A Naiv fizika teszten, amely fizikai ok-okozati problémák megoldásának képességét méri, 19 pontot ért el a 20-ból, és nagyon magas pontszáma volt a rendszerezési hányados tesztjén (RQ) is, ahol 41 pontot szedett össze a 80-ból, ami jóval az átlagnépesség 27-es pontszáma felett van.

Ezek a tesztek Richard szokatlan profiljának számszerí bizonyítékai voltak – szélsőségesen alacsony empátia, szélsőségesen magas rendszerezés és sok autista vonás. Richard Borcherds kiemelkedő példája annak, hogy léteznek olyanok, akiket az AS nem akadályoz meg abban, hogy felnőttkorukban komoly eredményeket érjenek el. A diagnózis mégis hasznos lehetett volna fiatalkorában, mert nem tudott jól beilleszkedni – még ő maga is elismeri, mennyire jó lett volna, ha időben felismerik ennek okát. Matematikai tehetségének köszönhetően sikerült olyan környezetre lelnie, ahol jól tud teljesíteni (hogy enyhén fogalmazzunk), és ahol még társas furcsaságait is elfogadják. Sőt olyan partnert is talált, aki elfogadja benne ezeket a tulajdonságokat, és ebből levonhatjuk a következtetést, hogy AS-es vonásai jelenleg nem jelentenek jelentős akadályt az életében. Mintapéldája annak, hogy AS-es felnőttként hogyan lehet alkalmazkodni úgy a környezethez, hogy a betegség már nem jelent központi, sőt egyáltalán semmilyen akadályt sem.Megkérdőjelezhetnénk, hogy Richard Borcherds valóban megkaphatja-e a diagnózist, tekintve, hogy milyen jól beilleszkedett. Biztos, hogy a tünetei nem elég súlyosak ahhoz, hogy egy felnőttkori betegségdiagnózist adjunk neki, és a mindennapi életvitelét sem akadályozzák.

Diagnosztikus szakkifejezéssel élve: „A mindennapi életében nem szenved hátrányt.”

Nem depressziós például (szerencsére), mint a klinikánkon megjelenő páciensek nagy része. &Iacuteme egy kiváló példája az olyan embernek, aki bizonyos értelemben szerencsésen kinőtte diagnózisát. Ne tévesszük szem elől, milyen fontos szerepet játszott ebben a környezete, hiszen ha ugyanezt a Richard Borcherdset egy kevésbé megértő környezetbe helyezzük, nagy valószíníséggel a betegsége jóval több problémát okozna.Richard Borcherdsnek s keretes írásainkban megnevezett embereknek szélsőséges férfiagyuk van. Az ember összefuthat velük néha az akadémiák falai közt (általában az olyan keményebb tudományok folyosóin, mint a matematika), néha gyakorlati szakmák (mint az ácsolás), néha pedig a magányos, emberektől elzárt foglalkozások (például kertész vagy könyvtáros) mívelőiként.Előfordul, hogy ők a vállalat technikai varázslói vagy az üzleti világ ötletgyárosai. Nem minden esetben olyan kiemelkedő elmék, mint mondjuk Richard Borcherds, de van az életüknek egy jellegzetes vezérfonala, amely mindannyiukat összeköti: a magas rendszerezőképesség és az alacsony empátia…A szélsőséges férfiaggyal rendelkező emberek végül azért kapnak AS betegségdiagnózist, mert ez a profil rengeteg olyan másodlagos problémához vezet, mint a magány, a munkanélküliség, a bántalmazottság, a depresszió vagy a válás. De akad néhány szerencsés flótás is, akiket soha nem diagnosztizálnak, mert bár az erősségeik és a gyengéik ugyanazok, találtak maguknak egy kis embercsoportot (vagy csak egy angyali társat) és egy olyan szík hátteret, ahol furcsaságaikat csupán különcségnek tartják, tán némileg még elbívölőnek is, sőt kifejezetten értékelik azt, hogy különböznek másoktól.§

  • A szilícium-völgyi feltalálók
    William Shockley 1955-ben alapított egy kutató-fejlesztő vállalatot a kaliforniai Palo Altóban. Pár évvel korábban, 1947-ben a New Jersey-i Bell Laboratóriumban társaival feltalálta a tranzisztort. Kell-e ennél jobb bizonyíték rendszerezési képességeire? Sokak véleménye szerint ő egyike azoknak, akik jelentősen hozzájárultak a Szilícium-völgy korai fejlődéséhez, annak köszönhetően, hogy sikerült neki nagyon tehetséges embereket kiválasztani és odacsábítani az egész világról. 1957 végén Shockley csapatából nyolc ember kilépett, hogy egy másik vállalatot alapítson (a Fairchild Semiconductort), és ez a vállalat dobta piacra az első szilíciumra integrált áramköröket (vagyis csipeket). Nem telt bele sok idő, és a technológia gomba módra szaporodni kezdett a völgyben. Shockley nyilván maga is jó rendszerezőkészségekkel rendelkezett, és dolgozóit is kizárólag egyedülálló szakértői ismereteik (vagyis rendszerezőképességük) alapján válogatta. Az empátiás készsége viszont elég alacsony volt, és ezt mi sem mutatja világosabban, mint az a durva eugenikai ajánlata, mely szerint a 100 alatti IQ-val rendelkezőknek minden egyes száz alatti IQ pontért 1000 dollárt adott volna, ha hajlandóak sterilizáltatni magukat. A médiában megjelent beszámolók egy része azt sugallja, hogy a Szilícium-völgyhöz hasonló területeken az autizmus és az AS aránya szokatlanul magas. A helyi beszámolók szerint ezeken a területeken valóban sok tehetséges rendszerező él, akik gyakran kisebb vagyonra tesznek szert, és ha sikerül találniuk egy magukhoz hasonló társat is, aki gyerekekkel örvendezteti meg őket, akkor a kis utódnak az autizmus vagy AS magas kockázatával kell szembenéznie. Szeretném leszögezni, hogy – a mendemondákkal szemben – ma nincs arra bizonyíték, hogy a technológiailag fejlett területeken az autizmus vagy az AS aránya bármivel is magasabb lenne, mint másutt: az 1 a 200-hoz hasonló magas arányok más területeken is előfordulnak, nemcsak a szilíciumban gazdag földek mentén.
  • Michael Ventris: az első számú kódfejtő 
    Hadd említsük meg Michael Ventrist (1922–1956), azt az embert, aki feltörte a lineáris B-t.  Tizennégy évesen találkozott először ezekkel az ősi hieroglifákkal, amelyeket a régészek akkoriban fedeztek fel, majd a következő tizenhat évben megszállottan dolgozott a régmúltba veszett nyelv megfejtésén. Semmi más nem állt rendelkezésére, csak egy pár kacskaringós vonal, de Ventris, aki tehetséges nyelvtudós volt (beszélt többek között angolul, franciául, németül, lengyelül, latinul és görögül), elhatározta, hogy kibogozza minden egyes kacskaringó jelentését, s majd megfejti kiejtésüket is. Az áttörést az jelentette, amikor rájött, hogy a lineáris B valójában a görög nyelv egy változata. Négyezer év után ő volt az első és egyetlen élő ember, aki el tudta olvasni és beszélni volt képes a lineáris B-t, s az egyetlen motivációja az volt, hogy feltörje a kódot, vagyis hogy rendszerezze a jeleket.Családja és kollégái szerint Ventris érzelmileg mindig megtartotta a két lépés távolságot, egyáltalán nem igényelte az emberek közelségét, és teljesen a kód megfejtésének megszállottja volt. A London egyik kerületében, Hampsteadben található otthonát úgy tervezte meg, hogy a gyerekek az alsó szinten, ő és a felesége pedig a felső szinten lakhassanak, mert nem akarta, hogy a gyerekek betörjenek az ő felnőtt életterébe. Egy idő után már egyáltalán nem beszélgetett a feleségével, saját bevallása szerint azért, mert már nem akadt semmi beszélnivalójuk. A lánya szerint az apja soha nem törekedett igazán arra, hogy velük együtt töltse az idejét.