Ahhoz, hogy megérthessük a marslakók személyiségét, segítségünkre lehet más tudósokkal való összehasonlításuk. Enrico Fermit és Szilárd Leót hasonlítsuk össze. Fermit mindenki, aki csak ismerte, tökéletesnek tartotta fizikusként és emberként is. A huszadik század egyik legnagyobb fizikusa volt. Összehasonlításunk nem a két tudósnak a fizika történetében elfoglalt helyével foglalkozik, hanem csupán arra szorítkozik, hogy mennyiben különböztek egymástól olyankor, amikor a külvilágból érkező kihívásokra kellett válaszolniuk.Fermi csak a tudománynak élt. Szilárd számára a tudomány „csupán” eszköz volt az emberiség megmentéséért folytatott tevékenységében. Valószíníleg ez volt közöttük a legnagyobb különbség. Szilárd és Fermi neve örökre összekapcsolódott abban a történelmi levélben, amelyet Albert Einstein 1939 augusztusában Franklin D. Roosevelt elnökhöz intézett. Einstein ebben a levélben írt Szilárd és Fermi kísérleteiről. A Columbia Egyetemen folytatott kísérletekben megállapították, hogy az uránhasadás során elegendő másodlagos neutron keletkezik a láncreakció fenntartásához. Ezt követően tervezte meg Szilárd és Fermi az első kísérleti atomreaktort, amelyet Chicagóban építettek fel és helyeztek üzembe.
Mindketten viszonylag jómódú családban nőttek fel. Nem tudunk arról, hogy valamilyen tanár különleges hatást gyakorolt volna rájuk. Fermi könyvekből ismerkedett meg a fizikával, és híres fizikusokkal akkor találkozott először, amikor német és más európai laboratóriumokat látogatott meg. Ezek az első találkozások még nem oldották fel elfogódottságát. Ezzel szemben Szilárd azonnal otthon érezte magát, amikor a berlini fizikakollokviumokon az akkori idők leghíresebb fizikusaival találkozott. Fermi kezdettől fogva szeretett kísérletezni, iskolás korától kezdve épített míszereket. Szilárd az ilyen munkákat inkább másra bízta, és az sem volt ritka – Fermi legnagyobb megdöbbenésére és felháborodására –, hogy Szilárd másokat alkalmazott arra, hogy a Fermivel való közös kísérletekben elvégezze helyette a rutinmunkát.
Kivételt jelentett Szilárd számára, ha valamit nagyon fontosnak tartott, és nem akadt, akit megbízhatott volna a helyettesítésével. Fermi körül mindig dolgoztak fiatal kutatók, Szilárd mellett csak a legritkább esetben. Ilyen ritka esetnek számított együttmíködése Thomas Chalmersszel Londonban és Aaron Novickkal Chicagóban. Szilárdnak is könnyen lehetett volna több fiatal tanítványa és munkatársa. Amikor Novickot megkérdezte, hogy lenne-e kedve vele dolgozni biológiai kísérleteken, Novick azonnal elfogadta a felkérést, pedig Szilárd adott volna neki gondolkozási időt. Novick azonban azonnal felismerte azt a különleges lehetőséget, amit a Szilárddal való közös munka és a Szilárd gondolkodásába való betekintés jelentett. Megfigyelői szerint Szilárd jobban érezte magát, ha rajongók és nem tanítványok veszik körül, de így is sok fiatal kutatót segített abban, hogy „a társadalom iránti felelősségérzetük kifejlődjék.”
Szilárd bátrabb volt
és nagyobb önbizalommal rendelkezett, mint Fermi, aki nem vállalkozott arra, hogy a fizikában szintézist hozzon létre. Jobban érezte magát, ha jól meghatározott feladatokat kellett megoldania, és ismert elveket alkalmazhatott. Fermit nem érdekelte a filozófia. Egyik legközelebbi munkatársa és későbbi életrajzírója, a Nobel-díjas Emilio Segrè szerint pontosan ismerte lehetőségeit és korlátait. Ez egyébként nagy áldás, mert megmentheti a kutatót a csalódásoktól. Mindez nem csökkenti Fermi érdemeit. Ernest Rutherford például arra figyelmeztetett, hogy sohase próbálkozzunk „nehéz” feladatok megoldásával. Természetesen, amit Rutherford nem talált nehéznek, az mások számára még mindig lehetetlenül nagy akadálynak bizonyulhatott. Egy másik Nobel-díjas fizikus, Alekszandr Abrikoszov hasonló leírást adott Lev Landauról, mint Segrè Fermiről. Landau is tisztában volt saját képességeivel, és a legnagyobbak után helyezte el magát a sorban. A másik friss orosz Nobel-díjas, Vitalij Ginzburg szerint Landau realista volt. Ginzburg saját magát valahol Landau után sorolta be a nagy fizikusok között.
Fermi nagyságát felfedezései jellemzik. Ezek közül Wigner Jenő értékelése nyomán a következőket emeljük ki: a Fermi-statisztika, a Fermi– Thomas-féle atommodell, a béta-bomlás elmélete, a lassú neutronok felfedezése és az első nukleáris láncreakció megvalósítása Szilárddal. Fermi használta először a „gyenge kölcsönhatások” kifejezést. Fermi kutatási módszereire és kutatói magatartására vonatkozóan Wigner megjegyezte, hogy vannak, akik Fermi stílusát kissé naivnak tartják, de Wigner hangsúlyozta, hogy ez a látszólagos naivitás csak a stílusára jellemző, nem a tudására. Inkább arra utal, hogy Fermi szeret a lényegre koncentrálni és hagyja, hogy a tények önmagukért beszéljenek.
A lassú neutronokat 1934 őszén fedezték fel. Fermi és munkatársai különböző tárgyakat bombáztak gyors neutronokkal, és vizsgálták az így fellépő, neutron indukálta radioaktivitást. A kísérletek során Fermi elhatározta, hogy szírőt tesz a neutronforrás és a bombázott tárgy közé. Választása egy ólomtéglára esett. Sokat dolgozott ezen az ólomtéglán, nagy gonddal alakította ki az alakját, mielőtt a forrás és a tárgy közé rakta volna, de az utolsó pillanatban mégsem használta fel, hanem váratlanul – minden különösebb előkészület nélkül – egy, a keze ügyébe eső paraffindarabot helyezett a forrás és a tárgy közé. Ez október 22-én történt. A kísérletben az addig észlelt radioaktivitás többszörösét detektálták. A jelenségre nem volt magyarázat, hiszen inkább azt várták volna, hogy a szírő jelenlétében a radioaktivitás csökkenjen. De ahelyett, hogy hosszasan törték volna a fejüket az adatokon, hazamentek ebédelni, és csak a szokásos szieszta után tértek viszsza a laboratóriumba. Akkorra Ferminek már megvolt a magyarázata. A neutronok a paraffinban lelassultak és ezáltal alkalmasabbá váltak a további kölcsönhatásra. Fermi még aznap este lediktálta a meglepő eredményről szóló rövid közleményt, amelyet másnap reggel eljuttattak a Ricerca Scientifica címí folyóirathoz. Ezután szabadalmaztatták a felfedezést, majd írtak róla egy angol nyelví dolgozatot is. A szabadalmaztatás akkoriban még ritka eseménynek számított, bár Szilárd gyakran élt vele. Fermi számára ez rendkívüli lépés volt, ami arra utal, hogy már az első pillanatban felismerte a felfedezés különleges jelentőségét.
Fermi és Szilárd publikálási stratégiája nagyon eltért egymástól. Fermi olaszországi éveiben különösen sok cikket írt, és nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy olaszul is sok dolgozata jelenjen meg – a saját és munkatársai előmenetele érdekében. Csak a legfontosabb cikkeiket jelentették meg idegen nyelven, elsősorban németül, amely 1933-ig a fizika első számú nyelve volt. Szilárd ritkán írt cikket, számára inkább a szabadalmaztatás jelentette egy-egy munka lezárását. Azzal pedig különösen nem foglalkozott, hogy egy eredményről annyi cikket publikáljon, amennyit csak lehet. Fermi fiatalon emelkedett a tudományos pálya csúcsaira Olaszországban. Már huszonhat éves korában kinevezték professzornak a Római Egyetemen. Népszerísítő cikkeivel nagy olvasóközönséghez szólt és sikeres tankönyvíróként is befutott. Szilárd nem sokat bíbelődött a laikusokkal – még akkor sem, amikor égetően szüksége lett volna arra, hogy ne csak szakemberek támogassák törekvéseit.
A Nobel-díjas Donald Glaser meséli, hogy elkísérte Szilárdot egy összejövetelre, amelyen Szilárdnak laikus közönséget kellett volna megnyernie egy tervéhez. Szilárdnak azonban hamar elment a kedve attól, hogy a számára tájékozatlannak tínő hallgatóság kérdéseire válaszoljon. Az egyik érdeklődőnek egyenesen azt mondta: „Maga idióta, hiszen maga semmit sem ért az egészből!” Végül Szilárd belátta, hogy ezzel a vitamódszerrel senkit sem fog meggyőzni, és átadta az összejövetel levezetését Glasernek.
Szilárd sokszor adott alapvető ötleteket érdekes és fontos kutatásokhoz, amelyek eredményeinek közlésében már nem vett részt. Ezzel szemben Fermi még saját munkatársainak sem szívesen adott ötleteket kutatási témákhoz – részben azért, hogy minél előbb önállóságra szoktassa őket, de Segrè szerint azért is, mert nem dúskált eredeti ötletekben. Magatartásában nyoma sem volt a féltékenységnek, munkatársaival mindig barátként bánt. Ugyanakkor valami arra késztette, hogy kételyeit ne ossza meg a környezetével. Elméleteivel csak akkor rukkolt elő, amikor már biztos volt a dolgában. A lassú neutronok hatására vonatkozó meggondolásait is számításokkal ellenőrizte, de ezekről a számításokról csak sok évvel később beszélt kollégáinak. Fermi rendszeresen dolgozott, munkáját aprólékosság jellemezte. Pontosan betartotta, hogy először össze kell állítani a kísérletet, össze kell gyíjteni a mérési adatokat, azután következik a munkahipotézis kialakítása a kísérleti adatok értelmezésére, és az utolsó szakaszban kerülhet sor az elénk tárulkozó törvényszeríségek felismerésére, értelmezésére. Ferminek gyakran voltak munkahipotézisei, de ezekről mindaddig nem beszélt, amíg meg nem bizonyosodott a helyességükről. Azzal is tisztában volt, hogy óvatossága miatt esetleg elmulaszt egy jelentős felfedezést.
Ez általában nagy dilemma a már-már vakmerő bátorság és a konzervativizmus között. Fermi felismerte, hogy valószíníleg túl konzervatív, de arra is ügyelt, hogy az ebből fakadó bizonytalankodással ne befolyásolja munkatársait.Az 1920-as és 1930-as években Ferminek egészen más sora volt Olaszországban, mint Szilárdnak Németországban, nem beszélve a magyarországi tapasztalatokról. Fermi szinte megdicsőült Olaszországban, felfedezéseit pedig a Mussolini-éra sikerének tulajdonították. Amikor Fermi és munkatársai megvizsgálták az urán neutronbombázásának termékeit, először arra gondoltak, hogy új transzuránelemeket fedeztek fel. A tévedésre csak évekkel később jöttek rá külföldi kutatók. Valójában Fermiék ezekkel a kísérletekkel felfedezhették volna a maghasadást, de egyszeríen nem gondoltak rá.
Ez annál inkább meglepő, mert erre a lehetőségre a német Ida Noddack fel is hívta a figyelmüket 1934 tavaszán. Fermi nagyon óvatos volt kísérletei értelmezésében, de arról nem tehetett, hogy mentora, Orso Mario Corbino, nyilatkozatban jelentette be az új transzuránelemek felfedezését, amit azután az olasz fasiszta sajtó, nyomában pedig a nemzetközi sajtó is felkapott, és tényként kezelt. Hogy a propagandalehetőségeket a végletekig kihasználják, rögtön nevet adtak a feltételezett két új elemnek („ausonium” és „hesperium”). A Nobel-díj átadási ünnepségén, 1938 decemberében mind a díjat bemutató svéd akadémikus, mind Fermi név szerint is megemlítette az elemeket. Az előadás nyomtatott változatában azonban már ott van egy lábjegyzet, amely szerint újra meg kell vizsgálni ezeknek az eredményeknek az érvényességét. 1938 decemberében ugyanis felfedezték a maghasadást, 1939 januárjában pedig értelmezték is a jelenséget.
Szilárd továbbállt, ha veszélyt érzett. Fermi a munkájába temetkezett, amikor a körülmények másokat elbizonytalanítottak. Ez pedig az olasz és a nemzetközi helyzet alakulásával egyre gyakrabban történt meg. 1938 őszéig Ferminek nem voltak problémái a fasiszta Olaszországban. Akkor azonban megjelentek az első zsidóellenes törvények, és mivel Fermi felesége zsidó volt, fennállt a veszély, hogy gyerekeik nem járhatnak majd állami iskolába. Arra is számítani lehetett, hogy az első törvényeket újabbak követik, amelyek még jobban megnehezítik az életüket. Mindez Olaszország elhagyására ösztönözte a Fermi családot.Fermi sohasem érdeklődött különösebben a politika iránt. Nem volt semmi köze az olasz fasisztákhoz, de az antifasiszta mozgalmakkal sem volt kapcsolata. Az olasz középosztályból származott, amelyikből Mussolini számos hívet toborzott: sokakat megtévesztettek a Duce Olaszország dicsőségét hangsúlyozó szólamai.
Fermit ezek a szólamok nem tévesztették meg, mert erősen kritikai gondolkodású volt, a fizikán kívüli világban pedig Corbino professzor támogatta. Corbino aktív szerepet töltött be az olasz politikai életben, de sohasem vált fasisztává, bár koalíciós partnerként részt vett Mussolini korai kormányaiban. Ahogy romlott a helyzet Olaszországban, úgy foglalkozott Fermi egyre többet az emigrálás gondolatával. Amerikából jobbnál jobb állásajánlatokat kapott, és amikor a Fermi család távozásra határozta el magát, akkor ezt a biztos állás ígéretével és Fermi 1938-as fizikai Nobel-díjával a zsebében tehette. Szilárd egészen más körülmények között emigrált. Németországból először Angliába, majd onnan Amerikába ment. Sem biztos anyagi háttere, sem állásajánlata és természetesen Nobel-díja sem volt. Ezzel szemben idejét és megtakarított pénzének nagy részét még Angliában arra fordította, hogy más menekült tudósoknak segítsen az állásszerzésben és a menekültélet első nehézségeinek leküzdésében…Segrè szerint Fermiből hiányzott a küzdőszellem; ha nehézségeket tapasztalt, inkább visszavonult. Ebben hasonlított Neumann Jánosra. Szilárd elszántságát csak fokozták a nehézségek. Fermit különben sem nagyon érdekelték a fizikán kívüli dolgok. Politikailag inkább konzervatív volt, és Amerikában inkább a republikánusokra szavazott, mint a demokratákra.
Politikai konzervativizmusánál fontosabb volt Fermi tudományban megnyilvánuló konzervativizmusa. Alapvető természetét csak megerősítette a transzuránelemek felfedezésével kapcsolatos tévedése. Ez a tévedés természetesen kettős volt. Egyrészt Fermi azt hitte, hogy felfedezte a transzuránelemeket, de nem fedezte fel őket, másrészt nem fedezte fel a maghasadást, amely pedig ott volt a szeme előtt. A sors iróniája, hogy a szuperóvatos Fermi követett el ilyen hatalmas hibát. Természetesen könnyí ilyen hibát elkövetni, és túlzásnak tínhet, hogy hatalmasnak nevezem, de jelentőségét tekintve valóban az volt. Ha Fermi helyesen értelmezi a kísérleteket, akkor a maghasadást jó négy évvel korábban fedezték volna fel, és Hitler Németországa esetleg mindenki másnál előbb készített volna atombombát. Ez a tévedés mindenesetre tovább erősítette Fermi konzervativizmusát.
Bizonyos szempontból Szilárd is konzervatív volt. A két tudós konzervativizmusa közötti gyökeres különbséget összehasonlításukkal érthetjük meg a legjobban. A konzervativizmust megint nem politikai jelzőként alkalmazom. Szilárd leírt egy esetet, amikor ő és Isidor Rabi beszélgetett Fermivel az atombomba lehetőségéről. A lehetőségen Fermi tízszázalékos valószíníséget értett. Szilárd és Rabi számára azonban az, hogy az atombomba tízszázalékos valószíníséggel elkészíthető, nem valamiféle esetlegességnek tínt, hanem olyan dolognak, amivel feltétlenül foglalkozni kell. Hiszen ha annak a valószínísége tíz százalék, hogy Németország megzsarolhatja a világot az atombombával, akkor a kérdés megkülönböztetett figyelmet és határozott cselekvést igényel. Ennek a tízszázalékos valószíníségnek az értelmezésében élesen megnyilvánult Szilárd és Fermi gondolkozásbeli különbsége…Segrè szerint
„Szilárd és Fermi szinte mindenben egymás ellentétei voltak, személyiségükben, munkamódszerükben, életfelfogásukban, és szinte minden másban. Ugyanakkor nagyon tisztelték egymást, de csak nagy nehézségekkel tudtak ugyanazon a kísérleten együtt dolgozni”.
Amikor Fermi rászánta magát arra, hogy tájékoztassa az amerikai hivatalos szerveket az atombomba lehetőségéről, néhány haditengerészeti tiszttel beszélt. Amikor Szilárd hasonló lépésre szánta el magát, akkor Einstein aláírásával az Amerikai Egyesült Államok elnökének küldött levelet. Az atombomba bevetésével kapcsolatban is eltért Szilárd és Fermi véleménye. Ez már Németország leverése után történt. A két fizikus igen különböző helyzetben volt. Szilárd részvétele a Manhattan-tervben már befejeződött, és most amellett állt ki, hogy legalább a japánok előzetes figyelmeztetése nélkül ne vessék be az atombombát. Ennek érdekében másokkal együtt petíciót fogalmazott meg, amelyhez aláírásokat gyíjtött. Ugyanebben az időben Fermi tagja volt annak a négytagú tudományos tanácsadó testületnek, amely a politikusoknak és a katonai vezetőknek segített az atombomba felhasználásával kapcsolatos kérdések eldöntésében. A négytagú testület egyetértett az atombombák ledobásával. (Fermi volt az egyetlen bevándorolt tagja ennek a testületnek, a többiek mind amerikai születésí, ugyancsak híres tudósok voltak.) Fermi természetesnek vette, hogy a végső döntést a politikusok és a katonák hozzák meg. Ezzel szemben Szilárd úgy gondolta, ez a kérdés túlságosan fontos ahhoz, hogy tudományos felkészültség nélkül döntsenek róla.
Szilárd látnok volt,
Fermi nem volt az.. Amikor kiderült, hogy az atombomba előállítható, akkor Szilárd rögtön előre látta, hogy néhány éven belül elkészülhet. Erre Fermi szerint sokkal hosszabb időre lett volna szükség. Szilárd elejétől kezdve hirdette a titkosítás szükségességét, nehogy a németek megtudják, mire készülnek az amerikaiak, és nehogy hasznosíthassák az amerikai eredményeket. Amikor a hadsereg késlekedett a megígért anyagi támogatással, akkor Fermi figyelme másfelé fordult, Szilárd viszont nem nyugodott bele az események passzív szemlélésébe. Mindent megtett azért, hogy a történések aktív alakítója legyen. De abban a pillanatban, amikor a pénz megérkezett, Fermi is mindent félretett, és teljes erejével bekapcsolódott az atombomba kidolgozásába. Munkája döntő mértékben hozzájárult a sikerhez. Fermi gyakorlati ember volt; a kísérletek befejezése előtt nem foglalkozott az eredmények értékelésével. Szilárd minden egyes lépésnél meggondolta az esetleges következményeket. Szilárdnak sohasem okozott gondot, hogy kihívja maga ellen a társadalmilag felette állók ítéletét. Nem bánta, ha egyedül marad véleményével, amikor úgy gondolta, hogy igaza van. Fermi csapatjátékos volt. Szilárd engedte szabadon szárnyalni a képzelőerejét, és gyakran jutott meghökkentő megállapításokra, amelyek érvényessége csak jóval később derült ki. Fermi szigorúan a földön maradt, és ragaszkodott az előre meghatározott feladatok módszeres elvégzéséhez.
Később, 1949-ben, Fermi a leghatározottabban ellenezte az amerikai hidrogénbomba kifejlesztését, de amikor Truman elnök 1950. január 31-én a fejlesztés mellett döntött, késedelem nélkül jelentkezett munkára Los Alamosban. Szilárd tisztában volt azzal, hogy az események megítélésében a kettőjük közötti ellentétek nemcsak természetükből, hanem hátterükből és előéletükből is fakadnak. Ferminek óriási érdeme, hogy bár a Szilárdétól teljesen eltérő gondolatvilágban élt, kész volt vele együttmíködni akkor, amikor erre életbevágóan szükség volt. Szilárd ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Ha a nemzet egyáltalán hálával tartozik nekünk – és ebben nem vagyok biztos –, akkor ezt azzal érdemeltük ki, hogy összetartottunk mindaddig, amíg szükség volt az együttmíködésünkre.”
Ferminek csak egy világa volt,
a tudomány, míg Szilárdnak kettő.Az egyikben megpróbálta előre látni a dolgok alakulását, és a tudomány is ebben a világban kapott helyet. Volt azután Szilárdnak egy második világa is, amelyben függetlenítette magát attól, amit várni lehetett, és megpróbálta megvalósítani azt, aminek a megtörténtét szerette volna elérni. Szilárd számára ez a világ volt a fontosabb. Fermi részéről hatalmas teljesítmény volt, hogy kész volt segíteni Szilárdot ebben a második világban, amelynek létezéséről nem is tudott.Ennek a rövid összehasonlításnak a befejezéséül megemlítem, hogy az egyik olyan dolog, amiben Fermi és Szilárd egyetértett, az Oppenheimer-meghallgatás megítélése volt. Fermi azt „sajnálta,” hogy az igazságtalan támadás nem egy általa jobban tisztelt egyéniséget, például Hans Bethét érte, mert így Oppenheimer mellé kellett állniuk. Fermi tanúskodott a meghallgatáson, és kifejezte teljes bizalmát Oppenheimer iránt. Szilárd is úgy érezte, hogy meg kell védenie Oppenheimert, ha Teller megtámadja őt. A helyzet bonyolult volt, mert Szilárd szerette Tellert, de ebben az ügyben nem értett vele egyet, míg Oppenheimert nem szerette, de most egyetértett vele. Fermi és Szilárd mindketten úgy gondolták, hogy Tellert elsősorban Tellertől kellene megvédeni. §
- A marslakó elnevezés több anekdotában is szerepel, amelyek lényege az, hogy a II. világháború idején az atombombaprogram – a Manhattan-terv – résztvevőinek feltínt, milyen sok különlegesen tehetséges magyar kutatót ismernek. Ekkor vetette fel valaki, hogy valójában marslakókról van szó, akik álcázásul magyarul beszélnek. Ennek a felvetésnek a valódiságát soha senki sem kérdőjelezte meg. A legszíkebben vett marsbeliek a következők:
Kármán Tódor (1881–1963),
Szilárd Leó (1898–1964),
Wigner Jenő (1902–1995),
Neumann János (1903–1957),
Teller Ede (1908–2003).
