Boszorkányperek

Takarékossági okokból csak három máglyát raktak, ezek cölöpjeihez ezért négyesével kötözték oda a tízhalálra ítélteket. Miközben alájuk gyújtottak és elevenen megégtek, vásári kikiáltók, mutatványosok és édességárusok fokozták a hangulatot.1. A salemi…
A salemi boszorkányok esetét Arthur Miller amerikai drámaírónak a témáról írt, és a világ színpadain hatalmas sikerrel játszott darabja tette közismertté. Ez az eset volt Észak-Amerika történetének legnagyobb és legsúlyosabb következményekkel járó boszorkánypere, amely több évtizedre megmérgezte egy egész közösség életét. A történet gyökerei még az angol gyarmati múltra nyúlnak vissza. Az első angol telepesek I. Erzsébet királynő (1558–1603) idején költöztek Észak-Amerika atlanti-óceáni partvidékére. Ezek az emberek főként vallási okokból hagyták el hazájukat, hiszen a puritánnak nevezett vallási irányzathoz tartoztak, amelyet sem a katolikusok, sem pedig az akkoriban formálódó anglikán egyház nem fogadott el, és ezért üldöztetésnek voltak kitéve. Az első telepesek megjelenésétől számított egy évszázadnyi idő alatt tizenhárom angol gyarmat jött létre Észak-Amerikában a kanadai határnak tekintett Szent Lőrinc-folyótól egészen az akkoriban még a spanyolok által birtokolt Floridáig. Ezek a gyarmatok az újabb és újabb, Európából érkező telepes csoportok befogadásával, illetve az atlanti partvidéken élő indián őslakosság véres harcokkal történő kiszorításával alakultak ki. A telepesek a természet vad erőinek kitéve, az európai körülményekhez képest igen egyszerí viszonyok között élve tették mívelhetővé a földet, miközben a települések többsége a maga zárt világában élt.

A gyarmatok széles körí belső önkormányzattal rendelkeztek, Anglia a közösség belső viszonyainak alakulásába csak kivételes esetekben avatkozott bele. Az egyik legkorábbi angol gyarmatként jött létre Massachusetts, és annak New England neví megyéje, ahol a XVII. században gyakorlatilag szinte mindenki erősen hitt a boszorkányok létezésében. Ezen a vidéken az Európából magukkal hozott hiedelmek nyomán azt vallották, hogy az a rejtélyes világ, amely körülveszi őket, mindenféle láthatatlan lényekkel van tele, jókkal és rosszakkal egyaránt. Az itteniek boszorkányhitét tehát leginkább az motiválta, hogy megpróbálták megmagyarázni az &Uacutejvilág számukra oly idegenszerí jelenségeit. A gyakori gyermekbetegségeket és házi baleseteket is szinte egytől egyig a boszorkányok számlájára írták. Miközben a boszorkányságtól nagyon sokan féltek, viszonylag ritkán büntették, amit az a számadat is bizonyít, hogy a New England-i betelepítések első hetven esztendejében mindössze száz embert gyanúsítottak meg boszorkánysággal, ezek közül mintegy két tucat embert ítéltek el, de csak hetet végeztek ki közülük. 1692-ben Salem falu plébánosa, Samuel Parris furcsa dolgokra lett figyelmes saját környezetében. Parris leánya és unokahúga megbetegedett, majd egyre zavarodottabban viselkedett. A két fiatal leány meggyógyítására kihívott orvos diagnózisa szerint a betegségüket az okozta, hogy boszorkányok babonázták meg őket. Csakhamar mások is megbetegedtek, így a faluban félelem és zírzavar lett úrrá.

Az elsőként megbetegedett két lányt Parris faggatni kezdte, akik a betegség okozta fájdalmaik közepette kiáltották ki azoknak a helyi embereknek a nevét, akik szerintük felelősek voltak a betegségükért. A vádak először csak egy-két embert érintettek, a leányok azonban megérezve és élvezve a rájuk irányuló közfigyelmet, egyre több és egyre magasabb rangú ember nevét ejtették ki szájukon.

&Iacutegy például megvádolták Salem volt lelkészét, George Burroughst is, akit nemsokára már az összeesküvésszerí boszorkányság kitervelőjének és irányítójának kezdtek el tartani. Végül 1692 januárjától májusig közel kétszáz embert vetettek boszorkányság vádjával börtönbe.Az első perbe fogott asszonyt Bridget Bishopnak hívták, akit évekkel korábban is megvádoltak már egyszer, de akkor sikeresen védekezett, és ezért felmentették. Most igen súlyosnak számító bizonyítékokat találtak ellene, mert az átkutatott házában tível átszúrt vagy fejetlen babákra leltek. Minden ellenérve dacára ezek miatt bizonyítottnak látták bínösségét, és 1692. június 10-én felakasztották. Ezután felgyorsultak a perek, és még ugyanennek az évnek az októberéig további tizenhárom nőt és öt férfit akasztottak fel. Az egyik legmegrázóbb és legértelmetlenebb eljárást egy hetvenévesnél idősebb asszony, Rebecca Nurse ellen folytatták, akinek pere alatt a tárgyalóteremben a lavinát elindító két lány diadalittasan, ugyanakkor mégis a betegségétől fuldokolva ült.

Az öszszegyílt közönség az egész per alatt könnyezve aggódott a szerencsétlen lányokért, akiket hitük szerint Rebecca Nurse elszabadult szelleme gyötört megállás nélkül. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint a tárgyalóteremben a következő párbeszéd is elhangzott: „Hawthorne vizsgálóbíró így szól: Iszonyú látni, Rebecca Nurse, hogy a te szemed száraz marad, amikor annyian sírnak körülötted. Rebecca pedig erre így felel: A szívemet kegyelmed nem ismeri. Semmilyen gyermeket nem gyötörtem soha életemben. Tiszta vagyok, mint a meg sem született gyermek.” A korábban szinte mindenki által igen nagyra becsült idős asszonyt betegágyából hurcolták a bíróság elé, ahol nem is értette, mi történik vele, majd az eljárás végén felkötötték az Atlanti-óceán partján megbúvó Salemi-öbölben.

Salemben az Essex Streeten ma is áll az a ház, ahol Parris tiszteletes lakott, és esténként barátaival összegyílt megvitatni azt, ki viselkedik gyanúsan a településen, kinek a természete árulkodik a Gonosz érintéséről. A történtek misztikumát az utókor számára nagyban fokozta, hogy Salem elnevezése a héber Sholom szóból származik, ami békét jelent.

A salemi boszorkányperek huszadik áldozatát, egy Giles Corey neví férfit, a boszorkányság vádjának bizonyítására próbatételnek vetették alá. Ennek során súlyos köveket helyeztek a testére, vagyis „megnyomták” abból a meggyőződésből, hogy ha ezt túléli, akkor nyilvánvalóan nem boszorkány, viszont ha belehal, akkor egyértelmíen bínös. Corey két nappal élte csak túl ezt a próbatételt, így tehát boszorkánynak bizonyult. A Salemben és környékén kialakult tömeghisztériára jellemző, hogy ekkoriban ötvennégyen saját magukat jelentették fel boszorkányságért. A kivégzések többségét az Akasztófadombon (Gallows Hill) hajtották végre, ami nem volt más, mint egy Salem Village mellett lévő kopár és kietlen emelkedő. A kivégzések sorát 1692. október végén William Phipps massachusettsi kormányzó állíttatta le, aki azt is elérte, hogy 1693 májusában a még boszorkányság vádjával börtönben sínylődőket is szabadon engedjék. Bár maga a kormányzó is hitt a boszorkányok létezésében, mégis belátta, hogy a helyi bíróság teljesen önkényesen járt el; számos olyan adatot fogadott el az ördög megnyilvánulásaként az ügy vizsgálatakor, amelyekre még a leghalványabb bizonyíték sem volt. A tömeghisztéria miatt Salem néhány polgára megpróbálta néhány hónap múltán a pereket újraindítani, ám Phipps kormányzó ezt nagy határozottsággal végül megakadályozta. Erélyes fellépésének köszönhetően a salemi boszorkányhisztéria ugyanolyan váratlansággal ért véget, mint ahogyan kirobbant. Mindez persze a már kivégzett húsz áldozaton semmit sem segített.

Az amerikai történészeket nagyon régóta foglalkoztatja a salemi boszorkányhistória történeti háttere. Sokan sokfélét írtak már erről, okként megjelölve például az ekkoriban végbemenő gazdasági változások előidézte bizonytalanságot, a puritán vallási közösségben megbúvó gyülekezeti súrlódásokat, a hisztériát elindító két lány szeszélyeit, a közösség tagjai között egymás iránt fellángolt irigységet, szerencsétlen véletlenek egybeesését, és a sor még hosszan folytatható volna. Egyes történészek a személyes motivációkon túllépve a Salemben lezajlott eseményekben egy jól megfontolt összeesküvést vélnek felfedezni, mások szerint viszont egyszeríen csak arról volt szó, hogy a betegségbe esettek valamilyen hallucinogén anyag hatására érezték rosszul magukat, és kezdtek el vádaskodni. Mary Beth Norton történész többévnyi kutatómunka során arra a megállapításra jutott, hogy „a salemi eseményeket az északkeleti indiánokkal való konfliktus okozta stressz gyorsította fel”. Ennek alátámasztásaként elmondható, hogy az európai közvélemény számára két, szinte alig ismert háború dúlt ekkoriban az indiánok ellen Maine állam területén, amelyek során 1688 és 1699 között az angol telepesek olyan súlyos, szinte megsemmisítő vereségeket szenvedtek el a wabanaki indiánoktól, ami már a létükben fenyegette közösségeiket.

Mary Beth Norton a salemi boszorkánypereket illetően kulcsfontosságú momentumnak tartja azt a tényt, hogy az üldözéseket lefolytató vádlók többnyire azok közül kerültek ki, akiknek családtagjai a wabanaki indiánok elleni háborúban estek el. Linda R. Caporael pszichológusnő a periratokat áttanulmányozva a betegségbe esett leányok beszédzavarainak, görcsrohamainak és látomásainak okát nem egyszerí csalásban határozta meg, hanem egy anyarozsgomba (Claciceps purpura) neví élősködő által okozott betegségnek tulajdonította. Az anyarozsban lévő alkaloidok okozta mérgezés a középkori Európában igen gyakori betegségnek számított, és ezt a bajt Szent Antal tüzének nevezték. A betegség jellegzetes tünetének számított a végtagokban fellépő bizsergés és görcsök, fejfájás, hallucinációk, észlelési zavarok, delírium és különböző mániás jelenségek. Az orvosi kutatások szerint fizikális okokból az anyarozs mérgezésével szemben főként a nők és a gyermekek bizonyultak védtelennek.

Az események után öt esztendővel az egyik bíró és a tizenkét esküdt formálisan bocsánatot kért a kivégzett húsz ember hozzátartozóitól. Ezután az első ítélet végrehajtásának évfordulóján a kormányzó böjtölést és imádkozást rendelt el azért, hogy az elkövetett igazságtalanságokat valahogyan jóvátegye. 1711-ben Massachusetts állam kárpótolta az áldozatok családját, bár hivatalosan továbbra sem történt meg az elítéltek rehabilitálása. Az ügy végül elfelejtődött, és csak Arthur Miller 1953-ban írt drámája irányította rá újra a figyelmet. Ezért a történtek után háromszáz évvel,

2001 májusában a Salemben boszorkányságért felakasztott nők öt leszármazottja keresetet nyújtott be a helyi törvényszéken őseik rehabilitálása érdekében. Céljuk ezzel az volt, hogy egykori felmenőik nevét tisztára mossák, és így azok utólagos elégtételt kapva vonulhassanak be a történelembe. Céljukat el is érték, hiszen az egykori elítélteket ebben az új eljárásban egyesével és név szerint tisztázták, emlékükre pedig még egy szobrot is emeltek Massachusettsben.

Mindennek ellenére – vagy talán éppen ezért – az időközben várossá fejlődött Salem egyik fő bevételi forrása a boszorkányturizmus lett. A városban ma is rengetegen vannak olyanok, akik személyes meggyőződésből vagy üzleti megfontolásokból boszorkányoknak nevezik magukat. A boszorkányos praktikák megismerésére turisták ezrei öntik el nap mint nap a városka utcáit, ahol mindenfelé rengeteg olyan kis üzletet és vállalkozást lehet találni, amelyek az okkultizmust népszerísítik. A boszorkányturizmus jelentőségét jól mutatja, hogy Salem főboszorkányát már manapság maga a massachusettsi kormányzó nevezi ki, valamint az is, hogy a Salemi &Aacutellami Főiskola minden esztendőben tanfolyamokat indít a boszorkányság praktikáit megismerni és gyakorolni kívánóknak. Salemben hozták létre a Boszorkányok Oktatási Irodáját is (angol rövidítése: WEB), azzal a céllal, hogy minden, a téma iránt érdeklődő iskolát megfelelő információkkal lásson el. A világ mai boszorkányai évente egyszer nemzetközi boszorkánytalálkozót rendeznek Salemben, ahol részt vesznek a város által nekik szervezett közös kísértetjáráson, amivel az Egyesült &Aacutellamokban egyébként is nagyon népszerí Halloween ünnepét nyújtják meg. A nemzetközi találkozó keretében szeánszokat és boszorkányos szertartásokat rendeznek, de a programban például olyan csemegék is megtalálhatók a laikusok számára, mint amilyen a varázseszközök vására.

2. A szegedi…
Magyarország történetének leghírhedtebb és máig legismertebb boszorkánypere 1728-ban zajlott le Szegeden. Ebben az esztendőben az alföldi várost és környékét hatalmas aszály sújtotta. A vidék főként mezőgazdaságból élő népét egyre nagyobb nyugtalanság, majd a kiszáradó termés pusztulása láttán kétségbeesés fogta el. Egy nyár eleji napon végre gomolygó esőfelhők kezdtek el gyülekezni, ám az égből végül óriási jégzápor zúdult alá, és elverte még azt
a kevés termést is, amit az aszály meghagyott. Az általános elkeseredés közepette a babonás nép egy része isteni sorscsapásnak, büntetésnek tudta be a természeti katasztrófát, míg mások az ördög mívét látták benne. A terjedő és burjánzó szóbeszéd hamarosan felszínre hozta az ottani emberek körében általánosan elterjedtnek mondható boszorkányhiedelmeket is.

Egyesekben egy idő után az a meggyőződés alakult ki, hogy az aszályt a boszorkányok idézték elő azzal, hogy elrekesztették a felhőket, illetve az esőt eladták a törökországi boszorkányoknak. A szegedi közvélemény elsőként Kökényné Nagy Anna bábaasszonyt gyanúsította meg boszorkánysággal. Szegeden ekkoriban nem volt orvos, így az asszony nemcsak a szüléseknél segédkezett, hanem kuruzslással is foglalkozott. Kökényné elég kapzsi, rossz természetí és veszekedős kedví öregasszony volt, akinek a száján gyakorta szaladtak ki fenyegető szavak. Amikor 1728 nyarán a városi tanács parancsára letartóztatták, majd perbe fogták, a haragosai közül szép számmal megjelentek tanúnak, és azt vallották szinte egyöntetíen, hogy a fenyegetőzései olyan boszorkányos átokmondások voltak, amivel azt betegített meg és veszejtett el, akit csak akart. Kökényné eleinte mindent tagadott, ezért bínös kezére kénytelenek voltak rátenni a hüvelykszorítót, és alaposan megkínozták.

Ez meg is hozta a kívánt eredményt, mert az asszony vallani kezdett, beismerte boszorkány mivoltát, és azt is, hogy az esőt a bíntársaival együtt valóban ő rekesztette el. Természetesen a kínvallatás során ki kellett adnia ezeknek a bíntársaknak a nevét, akiket Kökényné találomra nevezett meg, többnyire a saját haragosai közül. Ezek egy kivételével szegény emberek voltak, főként napszámosok. Az asszony vallomása nyomán Szeged tömlöcei hamarosan megteltek boszorkányokkal. Az egyetlen vagyonos embert, akit ekkor a vádlottak padjára ültettek, Rózsa Dánielnek hívták. 1728-ban, vagyis a per idején már a nyolcvankettedik évében járt, és addig Szeged egyik legmegbecsültebb polgárainak egyike volt. Pályafutását eredetileg juhászbojtárként kezdte, szorgalmának és kitartásának köszönhetően azonban igen jómódú birtokos gazda vált belőle. Hosszú élete során képviselte városát a pozsonyi országgyílésen, és egy ideig városi tanácsosként és főbíróként is míködött. Irigyei lehettek a boszorkányper bírái között, és az ő sugalmazásukra vádolták meg őt, illetve ültették a vádlottak padjára.

Rózsa Dánielt is megkínozták, aminek hatása alatt elismerte, hogy ő volt a szegedi boszorkányok kapitánya, és egy valóságos katonai szervezetet hozott létre. Eszerint a boszorkáknak nemcsak kapitányuk, hanem hadnagyuk, strázsamesterük, zászlótartójuk, dobosuk és trombitásuk is volt. A csapat Plútó ördögnek esküdött fel, aki egy titkos jelet nyomott a nemi szervükre, ezután a tagok egyenként megtagadták keresztény hitüket, majd közösültek az ördöggel, és mindennek örömére hatalmas lakomát csaptak. A szervezet zászlaját az egyik boszorkány dióhéjban rejtegette, trombitájukat szamárcsontból vájták, a dobot lókörömből, verőjét szamárlábszárból készítették. A szerencsétlen öregemberből ezeket a sületlenségeket csigázással csikarták ki, vallomásának egyik részlete így hangzott: „Az esőnek megkötése egy zacskóban vagyon, de nyilván társai elvitték onnan. Hét esztendőre adták el Törökországban egy akó pénzért…Szent György nap, karácsony nap táján szoktak Budán Szent Gellért hegyére menni. Plútónál volt az lajstrom s amikor összegyíltek, számról-számra megkérdezte, hol van az vagy amaz?”

Rózsa Dániel pokoli kínjai közepette még tulajdon feleségét is belekeverte a boszorkányságba. Rózsánét ezért szintén kínvallatóra fogták, méghozzá úgy, hogy teljesen lemeztelenítve egy szögekkel kivert falóra ültették fel. Fájdalmában persze ő is mindent bevallott, amit csak akartak tőle, így például elismerte, hogy urával együtt felesküdött az ördögnek, és vele együtt szokott Szent Gellért hegyére repülni a boszorkányszombatokra.A vallomások nyomán a szegedi perirat anyaga hatalmas méretívé duzzadt, és ennek megfelelően az ítélet is igen terjengős és rendkívül fellengzős lett. A Rózsa Dánielre vonatkozó ítélet többek között ezt tartalmazta: „Rózsa Dániel… Istennek szent parancsolatait és az anyaszentegyháznak szentségét félretévén és megtapodván, a pokolbeli sátánnal szövetkezvén, nékik örök híségre és szolgálatjokra magát adni, hogy soha a Krisztus urunktól elrendeltetett igaz hitre visszatérni, sem az &Uacuteristen parancsolatait megtartani nem akarja, hanem örökké nékik engedelmeskedni, az ördögök közé éjjeli gyílésekben és játékokban járni és jelen lenni, ottan inni, enni, a sátán parancsolatait kedvek szerint végbevinni s az igaz &#368sten helyett őtet imádni és tisztelni, szentlélek Istennek edényét, a pokolbéli sátánnal közösködvén, örök kárhozatra… a pokolbéli sátánnak kötelezni és rabjává lenni… 50 esztendőktől fogvást az ördögnek szolgálván, főkapitányi és vezéri tisztségben lévén, számtalan ártatlan személyeket testükben megnyomorítani és életüktől is megfosztani és több boszorkányos bíbájosoknak minden istentelen gonoszságokat parancsolni és véghezvinni, nemkülönben a földnek termékenységét és zsírját elvenni, az esőt elkötvén és törökországi boszorkányoknak eladni… Azért is hazánk élő törvényei szerint… az igazaknak tovább megmaradásukra elevenen tízre sententiáztatott.”

A bírósági határozat a vádlottak közül egyet lefejezésre, míg tizenhármat máglyahalálra ítélt. A nagyon szakszerí indoklás szerint azért, hogy a gonoszt elrettentse és a jókat megvédelmezze. Az elítélteket 1728. július 23-án végezték ki. A vesztőhelyet a Tisza partján jelölték ki, egy olyan hordalékkúpon, amit mind a mai napig Boszorkányszigetnek neveznek a városban.

A kivégzésre összegyült tömeg nagy örömére az egész esemény nagyon látványosra sikerült, és így a szemlélődők jól szórakoztak. A hóhér először lefejezte a fővesztésre ítéltet. Takarékossági okokból csak három máglyát raktak, ezek cölöpjeihez ezért négyesével kötözték oda a tízhalálra ítélteket. Miközben alájuk gyújtottak és elevenen megégtek, vásári kikiáltók, mutatványosok és édességárusok fokozták a hangulatot. A városi krónikákból kiderül, hogy a szegedi boszorkákkal szembeni szigorú fellépés meghozta a kívánt eredményt, hiszen az elrekesztett esőfelhők végül csak kiszabadultak a török boszorkányok markaiból, és októberben már kiadós csapadék hullott a földekre. Ez arra ösztökélte Szeged város elöljáróságát, hogy tovább folytassa a boszorkányok felkutatását, elítélését és elpusztítását. A boszorkányok összefogdosása kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 1755-ig tartott, amikor is Mária Terézia királynő egész birodalmában végérvényesen betiltotta a boszorkánypereket. §