A vetkőzés története

Az időszámításunk előtti VI. századból származó vázafestmények tanúsága szerint a görög nők már tudtak úszni, sőt az úszómester fogalmát is ismerték. Mint annyi mindent, a fürdőkultuszt is a görögöktől vették át a rómaiak. A császárkori Rómában már huszonnyolc pompás therma míködött; nem beszélve a maiakhoz hasonló strandokról: Diocletianus császár tizenegy hektáros fürdője területén, a száz méter széles és százötven méter hosszú, óriási medencében, a kertben és a sportpályán a forró napokon több mint háromezer ember nyüzsgött.Caracalla thermáinak húsz méter széles és ötvenöt méter hosszú medencéjéhez 1600 márványlépcső vezetett. Ezt az óriási, négy-szög alaprajzú komplexumot így írja le Jérome Carcopino „A régi Róma mindennapi élete” címí könyvében: „Oszlopcsarnokok fogták körül, számtalan bolttal, nyüzsgő vevőkkel és eladókkal… Voltak gőzfürdők és egyszemélyes fürdők, melegek és hidegek, úszómedencék és kádak egyéni fürdésre… Ezen kívül voltak kertek és sétányok, sportpályák és üdülőhelyiségek, tornatermek és maszszázsszalonok, még könyvtárak is, s mindez széppé és kellemessé tette az életet.” De a rómaiak később elpuhultak: hívös napokon már csak akkor használták a fürdőt, ha a vizet a medence alatti fítés (hypocaustum) felmelegítette. Az úszásra is egyre kevesebb gondot fordítottak, a fürdőben csak lubickoltak.

Mást jelentett a régi ger-mánok számára az úszás, fürdés: ők a nagy sodrású folyókat úszták át, teljes vértezetben; ehhez állítólag mesterien értettek. A férfivirtusnak mindig népes nézőközönsége akadt. Nem csoda, hogy később a keresztény egyházatyák pogány szokásnak tartották a fürdést.A kora középkori lovagi erények között az úszás kissé háttérbe szorult. A köznép pedig évszázadokon át jóformán csak életében egyszer jutott kiadós „fürdéshez”: amikor a keresztség szentségében részesült. Csak a XVI. században fedezték fel újra az úszás örömét, mégpedig Svájcban. Az úszásról szóló első könyv 1537-ben, latin nyelven jelent meg. Szerzője, Niklaus Wynmann írja: „Anyám elvitt magával a fürdőbe. Ott láttam először életemben fiúkat, akik a vízben éppen olyan ügyesen haladtak előre, mint a szárazföldön. Amikor utánozni igyekeztem őket, majdnem a vízbe fúltam. Zürichben, diákkoromban a tóban tanultam úszni”. Akkoriban még ingben fürödtek, amelynek alsó széle ólomnehezékkel volt ellátva, nehogy vitorlaként a víz felületén lebegjen. A kényelmetlen ruhadarabot bizony nem sokan szerették – egyre többen fü-rödtek meztelenül. Ez ellen Zürichben dörgedelmes tilalmat adtak ki: „A meztelen fürdés nem kedves Isten előtt, és ezért büntetés terhe alatt tilos.”

Legfőbb ideje volt tehát, hogy valaki kitalálja a fürdőnadrágot. A forradalmi gondolat állítólag egy zürichi német felcser, Melchior Hösslin agyában született meg: „Ha az &Uacuteristen a Bibliában megfelelőnek találta a fügefalevelet emberi öltözékül, akkor a mai papok sem emelhetnek kifogást a rövid nadrág ellen. Ilyet fogok varrni.” Hösslin később Pisarro csapataival részt vett Peru meghódításában. Érdemeiért nemesi rangot kapott, s címerébe egy fürdőnadrágot is rajzoltatott.A harmincéves háború viszontagságaiban a közfürdők és az elszaporodó vadfürdők pestist, nemi betegségeket, tüdőbajt terjesztettek. &Iacutegy sokak érdeklődése megint a természetes folyóvizek és tavak felé fordult. Erről Hans Erhard Escher tollából egy érdekes, 1792-ből származó leírás maradt fenn: „A nyár idején a nagy forróságban, fiatalok és öregek egyaránt a zürichi tóban úszva keresnek felüdülést… A legmerészebb dolog az, hogy igen magasról a vízbe ugranak. Mulatságos nézni, ahogy sokan a híd tetejéről ugranak fejest a vízbe, és ujjongva, kiabálva úsznak végig a városon.”Egyre több ember kedvelte meg a folyókban és a tavakban való fürdést, hiába emelték föl hangos szavukat az egyházi és világi hatóságok az erkölcsök ilyen züllése ellen, s csak a gyerekek számára engedélyezték.

Az eső folyami uszodát bizonyos Poitevin úr építette Párizsban, 1753-ban. Két átalakított uszályt pallókkal és kötelekkel úgy kötött össze, hogy közöttük bőven maradt hely úszásra, sőt a nem úszók is biztonságban lubickolhattak a Szajna vizében. Amikor ötven évvel később, 1803-ban Welper megnyitotta Európa legkényelmesebb fürdőintézményét Berlinben, a Spree folyóban, már valóságos divatot teremtett: egymás után létesültek a folyóparti városokban az uszodák. Persze, ezekben illedelmesen kellett fürdőzni: a két nemet szigorúan elkülönítették, a házastársakkal sem tettek kivételt. A XVIII. század nyolcvanas éveinek angol tengeri fürdőiről szóló első hiteles leírást Lichtenberg, göttingai matematikaprofesszornak köszönhetjük. A helyszín: Albion Margate neví fürdőhelye, az Atlanti-óceán partján. A fürdőzőket ló vontatta fürdőkocsiban szállították a mély vízbe. „Miután a fürdővendég levetkőzött, és kinyitotta a hátsó ajtót – írja Lichtenberg –, sírí vászonból készült sátorban találta magát, amelyből lépcső vezetett a tengerbe. Képzeljük el: az ember két kézzel kötelet fog, és leszáll. Aki alá akar merülni, erősen fogja a kötelet, és fél térdre ereszkedik, mint a katonák első sora a sortíznél. Azután megint felmászik, és felöltözik.”

A férfiak térdig érő fürdőnadrágot és vászonmellényt, a hölgyek bugyogót, fekete blúzt, fonott fürdőcipőt, vászon fürdősipkát viseltek. Aki teljes biztonságra törekedett, az „úszóvértet” öltött, amely vászonkabátból és nadrágból állott, belevarrt parafadarabokkal. Ezzel – mint a használati utasítás hangsúlyozza – a „nem úszó is egyenes tartással haladhat a vízben”. A XVIII. század végén jelent meg az úszás első, német nyelví tankönyve: Das kleine Lehrbuch der Schwimmkunst avagy Az úszásmívészet kis tankönyve. Szerzője, Guts Muth tornatanár különösen azon hölgyek figyelmébe ajánlotta a könyvet, akik úszni nem tudván, nem mertek sem a víz alá merülni, sem pedig a fürdősnő által támogatva, apálykor a tengerben sétálni. Nem tudni, hogy a könyv hatására vagy más okból, a XIX. század elején már a hölgyek is úszásra adták a fejüket, és megjelentek az első úszómesternők. Társaságbeli hölgyek ugyanis úszómestertől nem tanulhattak, hiszen férfi nem léphetett be a nőknek fenntartott uszoda- vagy partrészre. Az úszni tudó nők odáig is elmerészkedtek, hogy beugrottak a vízbe. Ezt kétféleképpen lehetett végezni: angol módra (ez a mai fejes ugrás) vagy német módon, lábbal előre (talpas ugrás).

„Vegyél egy mellkendőt, kösd és csomózd meg óvatosan, de vigyázz, hogy ne terelje a figyelmet hullámzó kebledre” – írja Ovidius Ars amatoriájában abban az időben, amikor a gúnyolódók a Catullusnak tulajdonított mondást idézték: „Ha Ariadné ügyesebben kötötte volna meg mellkendőjét, Thészeusz nem hagyta volna el őt”. A császári Róma idejéből számos női hagyatékjegyzék maradt ránk. Ezekből kiderül, hogy a római nők a mellkendő (strophium) vagy fíző (capiteum) alatt még egy ágyékkötőt (subligar) is hordtak. Feljegyezték, hogy a római nők hasonlóan kombinált ruhát viseltek a thermákban való fürdőzéshez is. &Aacutem a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben a szicíliai Gela folyó mentén végzett ásatások nyomán napvilágra kerültek egy római császári villa maradványai. A rekonstruált építmény egyik termében tíz fiatal, karcsú nő mozaikképe látható, amint súlyzóval, diszkosszal, labdával játszanak. És mindegyik bikinit (!) visel: a legszükségesebbre szorítkozó, részben piros, részben piros-zöld csíkos felső- és alsórésszel.

De a világ még sokáig nem a mozaikokon látható öltözködési szabadságot követte. XVIII. századi német fürdőorvosok – a korszeríség jegyében – ilyen fürdőfelszerelést javasolnak: hosszú fla-nelnadrág, blúz övvel, nagy gallérral, széles köpeny. Tíz évvel később Aargau svájci kantonban a csupasz testen hosszú flanelinget kellett viselni, és alatta durva szövésí, bokáig érő nadrág volt kötelező. A vízből való kiszállás után pedig bő pongyolába kellett burkolózni. A XIX. század közepéig az előkelő angol hölgyek acélrugós-halcsontos fízőt viseltek bokáig érő fürdőruhájuk alattViktória királynő az urak számára hosszú inget és alatta hosszú alsónadrágot írt elő. &Aacutem amikor férjét ebben a felszerelésben először meglátta, állítólag ezt mondta: „Mily kevéssé finom, Albert!” De a szigorú tilalmak fokozatosan enyhültek, s 1861-ben egy párizsi újság biarritzi divatbeszámolója már azon kesereg, hogy a hölgyek feltínő vízi toalettjei miatt „a part úgy fest, mint egy karnevál”. Ekkorra már eltínt a fürdőblúz derekából a halcsont, a nadrág már csak térdig ért, és ez a merész újítás divatba hozta a fekete selyemharisnyát. A blúz ujja rövidebb, a matrózgallér keskenyebb lett, a kivágás mélyebbre csúszott. Sok vállalkozó szellemí hölgy már a fekete selyemharisnyát is elhagyta, így a vízen keresztül láthatóvá vált a lábszáruk. És az urak? Ãk bizony jó ideig viselték a kötelező térdig érő harántcsíkos trikót, amely – a kor erénycsőszei szerint – arra szolgált, hogy optikai megtévesztéssel eltüntesse a természetes domborulatokat.

És most egy sok mérföldes lépés a XX. századba. Forradalmi cselekedetnek számított, hogy egy előkelő családi fürdőben engedélyezték a nők számára a flanelből készült, redőzött fürdőruha viselését. Ezzel kapcsolatban az Illustrierte Frauenzeitung (képes női lap) 1904-ben ezt írta: „A fürdőruhát a divat változásai látszólag kevéssé érintik, de a családi fürdők bevezetése óta több figyelmet fordítanak rá, mint eddig. Hódít a klasszikus fazon: laza blúz, redőzött övvel és gazdag fodorgarnitúrával a kicsi kivágás körül. Erősebb hölgyek részére az olyan családi fürdőben, amelybe urak is járnak, a fíző hordása szükséges. „Minden merevítés nélkül, közvetlenül a testen hordható.” – így ajánlotta 1912-ben egy prospektus az első, simulékony trikószövetből készült „mellkalikát”. Ez volt a mai melltartó őse. További tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a hölgyek a mai egyrészes fürdőruhákra emlékeztető rugalmas és kényelmes „dresszben” mehessenek a vízbe. Azóta bizony nagyot haladt a világ – mondhatjuk a mai bikinik és a még merészebb fürdőholmik láttán. Divatba jött a tanga, amely a lehető legkevesebb textilből készül, de – még megvan mindkét része. Az „abszolút egyrészes” fürdőruhát, a monokinit sok fürdőhelyen betiltották, s egyre-másra nyílnak azonban a világon mindenfelé a szabad testkultúra strandjai, ahol a nudizmus, azaz a fürdőruhátlanság hódít.

  • Zsugorodó bikini (2006)
    › A modern textíliáknak köszönhetően a fürdőruhák egyre praktikusabbak és egyre kisebbek lettek. Az igazi nagy áttörés a második világháború után, a bikini hódításával követezett be. A fordulat (vagy visszafordulat) radikális volt, bár kezdetben a két rész csak egy viszonylag keskeny csíkot hagyott látszatni a nő testéből,  az alsó rész még az 1950-es években is elfedte a köldököt, és a melltartó is – bár a mellnek, látványosan felnyomva, hegyes formát adott – valójában sokat takart. Az 1960-as évektől pedig, ahogy hódított a hippimozgalom és a napfénykultusz, úgy zsugorodtak össze a bikinik. 1964-ben Rudi Gernreich divattervező rukkolt elő a monokinivel. A bikininadrágok a combnál egyre magasabbra szabottabbak lettek, az 1980-as években pedig megjelent a tanga. Nevét egy brazil törzsről kapta, akik állítólag népviseletként hordják ezt az Amazonas őserdeiben. A tangák – amelynek őrültebb változatai gyakorlatilag már semmit nem takarnak – nagy sikert futottak be, fehérnemíként is elterjedtek, de a viselésük iránti láz alábbhagyott. S megint divat az egyrészes fürdőruha viselete. A férfiak fürdőnadrágja a múlt évszázad során egyre rövidebb és egyre feszesebb lett, néhányan rákaptak a tangára is, ám divatszerí változásként inkább az figyelhető meg, hogy a férfi fürdőnadrágok szára bővebb és hosszabb lett…
  • Bikini vagy egybe fürdőruha?
    A nyár beköszöntével évente felmerülő kérdésre ad választ az új divat: a tankini a sima átmenet a két véglet között.  A kétrészes tankini pici bikininadrágból, és hozzá éppen csak a hasat szabadon hagyó felsőrészből áll. Egy római divatlap azt jósolta, hogy a tankini divat csak 2007 nyarára éri majd el a csúcsot.

Salome tánca… avagy levetkőzni és felingerelni
Salome, a szépséges királylány csábtáncot lejtett mostohaapja, Heródes előtt: tánc közben egymás után leejtette fátylait, összesen hetet. Amikor a hetedik fátyol is lehullott, a király a hetedik mennyországban érezte magát… Olyannyira, hogy nyomban teljesítette Salome kívánságát: tálcán hozatta el neki Keresztelő Szent János fejét. Salome hétfátyoltáncával kezdődött volna a sztriptíz története?E tánc szakértői azt mondják, szó nincs róla. A sztriptíz régebbi a Bibliánál. A hastáncból keletkezett, és bölcsője az ókori Egyiptom volt. Akárhogy volt is, a salomei mutatványt manapság sok félhomályos éjszakai mulatóban ismétlik meg, színes fények villódzásában hullnak le a fátylak… &Oumlrökzöld téma. Oscar Wilde drámát írt belőle, Richard Strauss operát, megfestette Giotto, Cranach, Rubens. A történet varázsát alighanem a hét fátyol adja, amelyet a táncosnő egymás után, csábos mozdulattal dob le, míg végül az utolsó is lehullik. Fátyol helyett szerepelhet strucctoll, nylonharisnya, magas szárú csizma, vagy néhány csillogó textilapróság, de az elv ugyanaz marad. Kifejezi a mífaj neve: levetkőzni (strip), hogy valakit felingereljenek (tease).

Kétségtelen, hogy a sztriptíz több évezredes múltra tekinthet vissza. De csak másfélszáz éve hódította meg
a világot. Azzal kezdődött a dolog, hogy maguk a táncosnők hosszú, bő szoknyát, esetleg több szoknyát is viseltek, de a háttérben körülöttük meztelen lányok álltak, teljesen áttetsző lepelben vagy anélkül, mintegy a díszlet tartozékaiként, mintha ókori istennők vagy nimfák szobrai lennének. Egész Európa leg-komolyabb színpadain dívott ez a fajta meztelenség. A furcsa díszletet senki sem tekintette illetlenkedésnek, de nem is méregette buja szemmel – hiszen az ókori szobrok mindig meztelenek. Az ele-ven díszlethez akkor kezdett az erkölcstelenség, bujaság fogalma kapcsolódni, amikor a lányok megmozdultak… A század elején kibővült a mísor: híres festmények mintájára állították be az élőképet. 1908-ban zsúfolásig megtelt az egyik londoni színház, ahol a híres La Milo volt látható meztelenül, Velázquez tükröt tartó Vénuszának pózában. Nagy-Britannia főcenzora a következő levelet írta a színház tulajdonosnőjének: „Az &Aacutelmok címí előadás harmadik jelenetében az egyik mívésznő két strófát ad elő egy dalból, és éneklés közben megsérti a mozdulatlan mez-telenség elvét: több ízben olyan mély lélegzetet vesz, hogy teste megmozdul, ami ellen a cenzor erélyesen tiltakozik… A cenzor ezért nyo-matékosan kéri…” és így tovább. Amikor pedig a londoni Prince of Wales színházban az egyik jelenetben a táncosnők csupasz köldökkel léptek föl, a cenzúra lesújtott, és másnap este a táncosnők köldökét csinos kis selyem háromszögek takarták el.

Ha az angol néző elunta a mozdulatlan élőképeket, és mozgékonyabb pucérságot akart látni, Párizsba kellett átrándulnia. A francia kabarékban már a XIX. század má-sodik felében elterjedt a kánkán, a híresen kacér, frivol tánc. Persze a kánkán is megvívta a maga harcát az erkölcsfelügyelőkkel… A kánkántáncosnők hosszú szoknyát viseltek, viszont hihetetlenül magasra tudták földobálni a lábukat. Amikor az erkölcsfelügyelő a teremben járt körbe, a táncosnők előbbre lejtettek a színpadon, és fürge láblendítéssel lerugdalták a kalapot az első sorban ülő nézők fejéről, maradéktalanul bemutatva fekete harisnyás, fekete harisnyakötős lábukat. A krónikák följegyezték, hogy 1907-ben a Moulin Rouge színpadán Germaine Aymos táncosnő csupán három kagylóhéjba öltözve táncolt. A kagylók elhelyezését nem nehéz kitalálni. Az erkölcsfelügyelő persze közbelépett. Az ügy bíróság elé került. A színésznő védőügyvédje értette a dolgát, Aymos kisasszonyt fölmentették.

A korabeli riporter így számolt be az ügyről: „…Komoly ember nem állíthatja, hogy egy meztelen nő látványa felháborítja azokat az állampolgárokat, akik éppen azért vettek jegyet, hogy az illető hölgyet meztelenül lássák.” Aztán beköszöntött Joséphine Baker kora. 1918-ban Paul Darval megvásárolta a Folies Bergéres-t és a hajdani cirkuszból látványos revüszínházat csinált. Itt lépett fel híres banánszoknyájában Joséphine. Férfiak ezrei tolongtak a kabaréban, hogy elkaphassanak egy-egy banánt, amikor a táncosnő szétdobálta kosztümjét. Amerikában egy véletlen incidenssel kezdődött a sztriptíz. A New York-i Minsky Színházban 1925-ben az egyik girlnek elszakadt a vállpántja… Meztelenül fejezte be a számot, a közönség viharos tapsa közepette. Másnap este már szándékosan dobta le a ruháját. Harmadnap megjelent a rendőrség, s a merész girl börtönbe került. De idővel megtört a jég, sorra eltörölték az erkölcsös törvényeket. 1963 óta az Egyesült &Aacutellamokban bárki fölléphet meztelenül, nem fenyegeti a törvénysértés vádja. Amerikát és Nyugat-Európát elárasztotta a meztelenség. A sztriptíz némelyik új mífajában a kecses vetkőzés, a tánc háttérbe szorul – lényeg a meztelen test, de abból minél több.

A sztriptíztáncosnők egy része süteményt fal és szilikon injekciót vesz, hogy dús idomú szupernő legyen belőle.
Rohanó korunkban megszületett a pénzbedobásra míködő sztriptízautomata is. Peep show, vagyis kukucskáló színház a neve. A megfelelő összeg bedobása után szabaddá válik egy üvegablak, amelyen át a látogató néhány percig nézheti az ablak túlsó oldalán forgolódó meztelen lányokat. A hamburgi szexnegyedben öt perc kukucskálás mindössze egy márka. A sztriptíz divatjának tetőzésén alighanem már túl vagyunk. Az emberek megunták a vetkőző számokat, már csak azért is, mert túl nagy a konkurencia. Miniszoknya, topless fürdőruha, szaporodó nudista strandok – egyáltalán érdemes még a meztelenségért pénzt kiadni? §