Retro rovatunkban eztán hónapról hónapra 20-30 évvel ezelőtti IPM írásokat idézünk. Vagy azért mert időtállóak vagy azért mert tanulságosan idejét múltak… Hogy melyik, azt döntse el az olvasó… (Néha segítünk majd, itt-ott egy kis magyarázattal, jelent idéző okoskodással…)1978. az argentínai VB után
Hol tart a magyar labdarúgás?
Merészség föltenni a kérdést: hol is tart valójában a magyar futball? Mert ugyan ki ennek a megmondhatója? Az MLSZ — a legfőbb szaktestület — a Mundial előtt egészen másként látta a labdarúgásunkat reprezentáló válogatott helyét a világban, mint a VB után… Májusban sokan az egekig magasztalták a válogatott együttest, egy hónappal később — nemegyszer ugyanazok — a mélységek legmélyén látták labdarúgóinkat, írta egykor, elemzésében Zsolt Róbert, mit sem sejtve, hogy lehet ennél még mélyebbre… és még annál is mélyebbre…
…A futball legpontosabb mércéje a világbajnokság. Argentínában pedig a magyar válogatott megmérettetett és könnyínek találtatott. Olyannyira könnyínek, hogy ez már nem is lehet igaz. Ennyire nem rossz a magyar csapat. A VB-n – figyelembe véve a három mérkőzés átlagteljesítményét – talán az egész mezőny leggyengébbje volt. Meggyőződésem azonban, hogy átgondoltabb felkészülés után válogatottunk nem játszott volna ennyire szánalmas szerepet Argentínában. Legalábbis szebben esik ki. Nagyjából ugyanazok a játékosok futballoztak Argentínában, akik az előző esztendőben kivívták a jogot az argentínai utazásra. Ugyanazok voltak és mégsem ugyanazok. Sem fizikailag, sem lelkileg nem készítették föl őket olyan gondosan a VB-re, mint a selejtezőkre. És nem is tudták úgy kézben tartani őket…Kezdődött a baj azzal, hogy az MLSZ kimondta: a magyar bajnokság a világbajnoki fölkészülés alapja. Játékosaink ennek megfelelően olyan ellenfelekkel futballoztak, akiket jól ismernek és akiknek a tudása meg sem közelíti a világbajnokságon szerepelt labdarúgókét.
Törőcsik idehaza csinált egy cselt és két védő háromfelé szaladt. Aztán csinált egy cselt az argentinok ellen, és csodálkozva a földre huppant. Hát a VB-n így bánnak az emberrel?…
De ha itthon legalább küzdeni kellett volna! Az 1978. évi tavaszi bajnoki idény azonban olyan sivár volt, hogy egyáltalán nem vette igénybe a válogatott játékosokat. Természetesen küzdhettek, rohanhattak volna háromszor ennyit is, de a mi futballistáink fölöslegesen nem fárasztják magukat, s különben is, néhányukat kivéve, a válogatott csapat tagjai biztosak voltak benne, hogy utaznak Argentínába. Magától értetődő, hogy a langyos mérkőzéseken ugyanolyan langyosan futballoztak, mint a többiek… Szóval, ez a bajnokság nem támasztott különösebb követelményeket a játékosokkal szemben. Az idény alatt a válogatott egyetlen előkészületi meccset vívott. Az Európa-bajnoki címet védő Csehszlovákia volt az ellenfél. Ez volt a magyar válogatott egyetlen mérkőzése a felkészülés legfontosabb időszakában, vagyis a világ-bajnoki 16-os döntőt megelőző fél esztendőben. A dél-amerikaiak ez idő tájt csak a világbajnoksággal törődtek, a brazilok például majd két tucat meccset játszottak. (Ők alighanem túlzásba is estek: túl korán lendültek formába játékosaik. Az NSZK ellen sziporkázó ötletességgel, frissen, nagyszeríen futballoztak, a VB-n azután meg sem közelítették ezt a teljesítményt.) Az európaiak a magyarokhoz hasonlóan végigjátszottak a bajnoki szezont de még így is több előkészületi mérkőzésre futotta az idejükből. Pedig Nyugat-Európában nagy az egyesületek hatalma, tőlük függ, mikor teszik szabaddá a játékosaikat. Különben is, minden rangos futballnemzet valamelyik klubcsapata érdekelt volt az európai kupatornák végküzdelmében, és ezeknek az egyesületeknek létkérdés a siker a BEK-ben, a KEK-ben, az UEFA Kupában.
Csupán a hollandok készültek hasonlóan, mint mi. Ott a bajnokság befejeztével gyíjtötték össze a játékosokat, és akkor találkozott velük a VB-re másodállásban szerződött edző: az osztrák állampolgárságú, Belgiumban dolgozó Happel. Ez a holland példa látszólag arra utal, hogy a magyarok nem követtek el baklövést, hiszen Hollandia ilyen felkészüléssel is eljutott a döntőig. Igen ám, de a holland futballisták a spanyol, a belga és a holland bajnokságban nagy pénzért szerződtetett profikként futballozták végig az évadot, akiknek mérkőzésről mérkőzésre kell megszolgálniuk a jövedelmüket, és úgy kell játszaniok, hogy legközelebb már előnyösebb szerződést írhassanak alá. Nem beszélve arról, hogy tízen közülük már világbajnoki ezüstérmet nyertek, tehát sem a VB, sem a nagy mérkőzések légköre nem volt idegen a számukra. Amint tehát összejött a hollandok világbajnoki kerete, a játékosok ott folytatták, ahol a bajnokságban abbahagyták: edzettek, gyakoroltak, mérkőztek. A magyarok válogatott kerete szintén összejött a bajnokság befejeztével, de vagy tíz napon át a kikapcsolódás volt a cél. (Akárcsak a bajnoki mérkőzéseken…!)
A mieinknek ki kellett pihenniük a bajnokság okozta fizikai és idegi fáradtságot. Miután mindenki jól kipihente magát, következhettek a világbajnoki igénybevételre előkészítő mérkőzések. A Váci Híradás és hasonló képességí csapatok ellen.
Májusban, közvetlenül a világbajnokság előtt az Adidas sportszergyártó cég franciaországi, majd nyugat-németországi edzőtáborában tartózkodott a csapat, és vívott egy mérkőzést is az Adidas cég míanyag pályájának felavatása alkalmából. Az ellenfél Tunézia válogatottja volt, a mérkőzés mindössze 2×25 percig tartott és 2:2-re végző-dött.
Néhány nappal a világbajnokság kezdete előtt válogatott játékosainkat – elég szerencsétlen módon – berakták az oroszlán torkába; odavetették őket áldozatul az angol válogatottnak. Az angolokról közismert, hogy remekül futballoznak, otthonukban pedig a világ minden csapata számára félelmetes ellenfélnek számítanak. Csúnyán elügyetlenkedték a világbajnoki selejtezőket. A finneket és a luxemburgiakat nem verték meg elég alaposan, és emiatt estek ki. A vetélytárs Olaszországtól idegenben 2:0-ra kikaptak, a Wembley stadionban 2:0-ra győztek ellene; az döntött, hogy az olaszok három góllal többet rúgtak a másik két csapatnak, mint az angolok.Anglia a megtépázott büszkeségét igyekezett helyreállítani a 16-os döntőbe jutott magyarok ellen, akikkel szemben amúgy is volt éppen elég tartozása. Válogatottja úgy elporolta a mieinket, hogy ha volt is valami önbizalmuk a játékosoknak, az sürgősen elpárolgott.
(A történteket az IPM épp most regnáló főszerkesztője az Országgyílési Könyvtár társalgójában vitatta meg bölcsész- és joghallgatók társaságában. E társaság észjárásához illőn végül abban állapodtak meg, a londoni kudarc eleve eltervezett lehetett, hogy félrevezesse, mi több, elaltassa a leendő VB-ellenfeleket… Nem csoda, hogy sportlap közelébe azóta se engedtek – a főszerk.) Londonból a mérkőzést követő kora reggeli órákban Franciaországba repült a csapat. Ezen a napon az IBUSZ társasutazással (s nem államköltségen) Londonban levő Fazekas Lászlóné – Törőcsik barátnőjének társaságában – 16 font sterling értékí árut lopott egy áruházból. Harminc dollárért, hatszáz forintért járatták le nem is elsősorban önmagukat (mert az kit érdekel), hanem válogatott labdarúgó hozzátartozóikat, s velük együtt a magyar színeket képviselő csapatot.
Az egész kínos ügyet csupán azért említem, mert tele volt az ország pletykákkal, többi között azzal, hogy Fazekas
és Törőcsik bicskával ugrott egymásnak és az őket szétválasztani akaró Váradi kapott egy szúrást a combjába, ezért nem játszhatott a VB-n. Az affér a jól értesültek szerint Londonban történt. Ehhez csupán annyit, hogy a játékosok angliai tartózkodásuk alatt nem is tudhattak az esetről, amikor a lopás történt, ők már Franciaországban voltak, és egészen kisstílí dologról lévén szó, lehet, hogy a francia lapok nem is írtak róla. Az angolok sem csináltak belőle szenzációt. Jómagam Londonból egyenest Buenos Airesbe utaztam, és a magyar csapat érkeztéig nem hallottam a rádióban, tévében, nem olvastam a lapokban erről a lélekemelő históriáról. Váradi pedig később edzegetett Argentínában, s nem volt rajta késszúrás nyoma. Annál inkább viselte a tunéziaiak elleni mérkőzésen elszenvedett sérülésének következményeit. Váradi – nem ő tehet róla – jutalomüdülésen vett részt Argentínában, mivel olyan súlyos volt a sérülése, hogy a VB-n szóba sem kerülhetett a játéka.
Baróti Lajos Argentínában is ugyanazt mondta, mint itthon: jó a magyar csapat és bejut az első nyolc közé. Hogy Londonban leszerepelt a válogatott, az lényegtelen. Más csapatokat is ért kudarc, az előkészületi mérkőzések eredménye különben sem mérvadó. Hozzátehetem, hogy Baróti valóban úgy hitte, ez a csapat képes lesz továbbjutni. Amikor itthon többször is leírtam, hogy erre semmiféle reális esély nincs, legföljebb valami csoda segíthet, Baróti erélyesen szembeszállt ezzel a nézettel… Baróti valahogy úgy volt a játékosaival, mint az elfogult szülő a gyermekével: csak az erényeket látta. S ugyanilyen szemmel nézte labdarúgóinkat az irányításban közvetlenül részt vevő néhány vezető is. Egymást győzték meg arról, hogy Magyarország labdarúgó-válogatottja annyira túlnőtt a magyar futball átlagszínvonalán, hogy helye van a világ legjobb nyolc csapata között. A csoportban fizikailag, kondicionálisan a magyarok a legfölkészültebbek. Ilyen egység, ilyen jó szellem magyar válogatottban még sohasem volt, a játékosok egymásért küzdenek. (…) A dicsérő szavakat az MLSZ vezetői mondták el a VB előtt. Egység, rend, fegyelem, magas fokú fizikai felkészültség és erkölcsi tisztaság. A három csoportmérkőzés után viszont Kutas István, az MLSZ elnöke ilyeneket je-lentett ki a magyar újságírók számára rendezett sajtóértekezleten: A játékosok az Argentínától elszenvedett vereség után döbbentek rá, hogy milyen szerény képességekkel rendelkeznek, hogy nincsenek azonos súlycsoportban a többiekkel.
A 16-os döntőben másak voltak a követelmények, mint a selejtező csoportban. Négy esztendő alatt éppen a fizikai képességek fejlesztésében léptünk előre a legtöbbet, és kiderült, hogy ez sem elegendő.
Egy Törőcsikéhez hasonló képességí játékos más csapatban jóval többet vállal magára, mint ő, és biztos, hogy nem kezd el sétálgatni, amikor elveszik tőle a labdát. Technikailag, taktikailag is elmaradottak a mi labdarúgóink. Csapatjátékunk könnyen kiismerhető. Nem tudjuk meglepni az ellenfeleket, hanem azok lepnek meg bennünket. Könnyí ellenünk futballozni. (…) A labdarúgók többsége képtelen alkalmazkodni a válogatott rendjéhez és fegyelméhez. Labilisak az erkölcsi normáik, nem hiszik el, hogy végre kell hajtani, amit előírnak a válogatottban; megszokták az egyesületben, hogy találnak egy másik vezetőt, aki felmenti őket az utasítás végrehajtása alól. Nem értik meg, hogy meg kell szolgálniuk azt az anyagi és erkölcsi megbecsülést, azt a magas életszínvonalat, amit a haza biztosít nekik. Hadd idézzek még egy érdekes felszólalást erről a sajtóértekezletről. Szepesi György összehasonlításként megemlítette, hogy a válogatott csapat nem jutott el az 1970. évi világbajnokságra, mert Prágában, a csehszlovákok elleni mérkőzésen 3:1-es magyar vezetésnél történt egy rossz csere. Ha megőrzi az előnyét a magyar válogatott, utazhat Mexikóba és nincs a marseille-i vereség.
Az 1974. évi 16-os döntőről azért maradt távol a magyar válogatott, mert a svédek a budapesti mérkőzésük utolsó perceiben fejeltek egy szerencsés gólt. Az argentínai VB-n viszont ott lehetett a csapat, mert Kereki Görögországban fejelt egy gólt, ugyancsak az utolsó percekben, és ráadásul a szovjet válogatott is egyengette a magyar együttes útját. Egy gól ide, egy gól oda – ennyi a különbség a válogatott csapatok szereplésében.
Klubjaink hosszú éveken át jóval alárendeltebb szerepet játszottak az európai kupatornákon, mint előzőleg. Tehát nem sikerült a felzárkózás a nemzetközi élmezőnyhöz. Maradva még ennél a szokványos sajtóértekezletek sorából messze kiemelkedő beszélgetésnél, idézek egy mondatot. Azt, hogy melyik vezetőnek a szájából hangzott el, hadd ne hozzam nyilvánosságra. Nem szeretném ugyanis, ha az őszinteségnek és az egyben nagyon helytálló megjegyzésnek bármiféle következményei lennének. Ez a bizonyos mondat nagyjából így hangzott:
„Mi profizmust szervezünk, amatőr vezetőkkel.”
Igen, nálunk valóban profizmus van. Csak ezt – a jó ég tudja, miért – nem mondjuk ki… Nem lehet „önkéntes tízoltó” módjára világszínvonalon futballozni. S a mieink valójában nem is „önkéntes tízoltók”. Ők főállású labdarúgók, akik a futballért kapják a fizetésüket a saját klubjuktól, s ugyanonnan a jutalmat a többletteljesítmény fejében. Legalábbis elvileg a többletteljesítményt kellene értékelni, a valóságban azonban olyan messzire vagyunk ezektől a hamisítatlan profi módszerektől, mint Makó Jeruzsálemtől. Annyiban van nálunk profizmus, hogy a labdarúgót igazán jól megfizetik. Ötször, hatszor annyit kap, mint amennyit egy átlagos dolgozó keres a munkahelyén. Milliókat persze nem fizetnek nálunk. Milliókat ott adnak, ahol egy sztár milliókat hoz az egyesületnek. Nálunk a futball még odáig sem jutott el, hogy eltartsa önmagát. Az állam dotálja, a dolgozó ember termeli meg a költségeit!Amíg azonban nem mondjuk ki, hogy nálunk profizmus van, nem lehet különválasztani a labdarúgást a többi sportágtól. Megéri nekünk a nem túl magas sportértéket képviselő olimpiai szereplés, hogy titkoljuk a futballisták profi voltát?! Ma aligha lehet amatőrséggel és álamatőrséggel előrejutni a futballban. Világbajnokságot eddig csak profi labdarúgók nyertek, világbajnoki döntőt csak ők vívtak. A Bajnokcsapatok Európa Kupájában csak profi csapat győzött. Ennyivel különbek lennének a Nyugat-Európában, avagy a Dél-Amerikában élő labdarúgók?
Dehogy. Csak ott kihozzák belőlük a tehetség maximumát. Állítom, hogy egy Albert, egy Kocsis Lajos, egy Mészöly bármely nagy profi klubban olyan hírnevet szerzett volna magának, mint Cruyff vagy Beckenbauer. Miért ne lehetne megteremteni nálunk is az ilyen kemény követelményeket támasztó légkört? Ki az a bolond, aki hajlandó lenne eldobni magától évi 150–250 ezer forintot, ha válaszút elé kerülne? Ilyen válaszút elé nálunk a tizedik, de inkább az ötvenedik kisebb-nagyobb botránya után kerül csak a játékos. Akkor, amikor már reménytelen esetté vált. Pedig annyira egyszerí a megoldás: ha a labdarúgó nem érti meg az első figyelmeztető szót, bizonyos időre talonba kellene tenni… Egy-két év alatt olyan rendet lehetne teremteni, mint amilyen bármelyik angol profi klubban van.
IPM, 1978. 11. szám, részletek:
Hol tart a magyar labdarúgás, 148–152. oldal
- Memento :
A magyar együttes tizenkét év után szerepelt ismét a világ legjobbjai között, de három vereséggel távozott. A hazaiak ellen Csapó Károly a mérkőzés elején vezetést szerzett, az argentinok azonban 2:1-re fordítottak. Baróti Lajos csapatából a két legjobb játékost, Nyilasi Tibort és Törőcsik Andrást kiállították, ennek is része volt abban, hogy a hátralevő csoportmérkőzéseken az olaszok, majd a franciák ellen is 3:1-es kudarc következett.
1986. a mexikói mundial előtt
A kapitány és fiai
A sikersorozat után most következik az igazi megmérettetés, a világbajnoki döntő. Bárhogy sikerüljön is ott a szereplés, egy dologban az egész magyar futballszerető közvélemény egyetért: a nagy győzelmeket ugyan a játékosok harcolták ki a pályán, de a diadalokban oroszlánrészt vállalt az 1985-ös év legjobb magyar edzője, a labdarúgó szövetségi kapitány – írta húsz éve, a nagyreményí mexikói VB előtt Zsolt Róbert, Mezey György szövetségi kapitányt faggatva… Ám az esélylatolgatást elkerülte. Indokkal. S utóbb kiderült: okosan.
A magyar válogatott június 2-án kezd a Szovjetunió ellen, majd következik még két csoportmérkőzés. Hogy aztán mi lesz a VB-n a csapat sorsa, az a jövő zenéje. Mi most nem megyünk bele esélylatolgatásokba, jósolgatásokba; megtették és megteszik ezt a VB kezdetéig mások. A legtöbbször persze Mezey György szövetségi kapitány szólal meg, hiszen a világbajnokságról idehaza ő a legilletékesebb nyilatkozni. Ő tud a legtöbbet az ellenfelekről és a magyar csapatról.
– …Emlékeztetek az előző világbajnokság hasonló időszakára. Akkor azoknak az embereknek kellett magyarázkodniuk – mert erre kényszerültek –, akik tisztességes munkával kivitték a válogatott csapatot a spanyolországi VB-re. Azokkal szemben kellett elsősorban védekezniük, akik a magyar futballért még egy szalmaszálat sem mozdítottak meg. Pletykák jelentek meg arról, ki kivel pofozkodott a tatai táborban – senki nem pofozkodott, ott voltam –, széthúzásról, ellentétekről írtak, akadályozva és aláaknázva az összefogást, amely különösen egy világbajnokság előtt nélkülözhetetlen.
– Most is vannak hasonló hangok?
– Ha nem is ilyen durván, de vannak… Feltínő, hogy a labdarúgás élvonalában milyen sokszor jelentkezik az egyéni érdek, amely gátol mindenfajta közös törekvést, nagy és fontos célok elérését. De nem tudom, szükséges-e belemennem a részletekbe.
– Azt hiszem, nem ártana.
– Induljunk ki abból, hogy van egy válogatott, amely az utóbbi húsz esztendő legtisztesebb eredménysorozatát érte el 1984-ben és 1985-ben. A ranglistán a csapat 1982-ben a 22., 1983-ban a 21. helyen állt a világon, a múlt évben viszont Mexikó és a Szovjetunió mögé, a harmadik helyre küzdötte fel magát. A siker kifejezést szándékosan nem használtam, egyelőre csupán eredményességről beszélek; a siker vagy balsiker kérdésében csakis a világbajnokság dönt. Ha ott leszerepelünk, akkor ez a háromesztendős periódus elveszti az értékét. De pillanatnyilag még ott tartunk, hogy két-három jó esztendőre támaszkodva készülünk a VB-re. Aki és ami ezt az összpontosítást zavarja, az árt nekünk. Hogy mondjak példát? Emlékeztetek a Hannich-ügyre. A győri játékost a tavalyi, hamburgi mérkőzés után kihagytam a keretből. Kértem az újságírókat, ne késztessenek indoklásra, mert nem akartam kiélezni a helyzetet, nem kívántam lezárni a játékos előtt a visszavezető utat. Ma már nem titok, hogy Hannich nem volt hajlandó elvállalni a kispados szereplést; azt mondta, kezdő ember akar lenni a csapatban, különben nem áll a válogatott rendelkezésére. Nem volt kielégítő az edzésmorálja sem, és érdekes módon ez nem is annyira nekem, mint inkább a magukból maximumot kiadó játékostársaknak szúrt szemet.
Ők kiadták a lelküket az edzésen, de volt köztük valaki, aki nem vette át a mentalitásukat, netán még megjegyzéseket is tett. Ha mindezt elmondom a nyilvánosság előtt, elmérgesítem a helyzetet, és januárban aligha tudom visszavenni az azóta megfontoltabbá vált, a válogatott céljait magáénak valló és érte tenni akaró Hannichot. Hangsúlyozom: nem a közvélemény vagy a sajtó nyomására tettem így. Szeretném, ha a közvélemény megértené, hogy a kapitány – aki mással sem foglalkozik, mint a válogatottal – azokat vonja be a csapatba, akiktől a legtöbbet várja. Hiszen neki is létérdeke a siker… Az utóbbi évek eredményei bizonyítottak valamit. Ha mást nem, azt feltétlenül, hogy a csapatunk az adott összetételben volt képes kivívni a győzelmet. Tehát nem érezte hiányát senkinek, másodlagossá vált mindenfajta személyi kérdés… Miért kellene mentegetőznöm amiatt, hogy ezt vagy azt a játékost kihagytam, amikor az általam összeválogatott gárda megtette a magáét?
– És a filmügy? Ha jól tudom, ön késő ősszel be is jelentette a lemondását emiatt.
– Igen, de szerencsére az MLSZ vezetői megértették az aggályaimat, és intézkedtek, így nem éleződött ki a helyzet. Arról volt szó, hogy a VB előtt egy sokrészes filmet mutatnak be a televízióban a magyar válogatottról. Én ezt szerencsétlen ötletnek találtam, mert úgy véltem, semmi szükség a hangulat további szítására. Így is sokan azt hiszik Magyarországon, hogy valamiféle diadalmenet vár ránk Mexikóban. Ha pedig ennyire felfokozott a várakozás, akkor a közvélemény csodákat remél, és csak egy világbajnoki elsőség elégíti ki. Reálisan felmérve az erőviszonyokat, Magyarország válogatottja jelenleg Európa tízes élvonalába tartozik, a kontinentális csapatokkal szemben bármilyen eredmény születhet. Ha Európában lenne a VB, azt mondanám, hogy a dél-amerikaiakkal is egyenlő esélyekkel játszanánk. Tehát Európában bárkit képesek lennénk legyőzni, de ugyanúgy bárki ellen bekalkulálható a vereség. Mexikóban azonban más a kép: Dél-Amerika – elsősorban Brazília – és a hazaiak együttese jóval kedvezőbb pozícióból indul, s az ellenük esetleg sorra kerülő mérkőzést nem előzheti meg nagy reményekkel teli várakozás. A világbajnokságon alapkövetelmény, hogy csapatunk – elsőként, másodikként, harmadikként – túljusson a csapatmérkőzéseken, de ezután a sorsolás szerepe lesz meghatározó.
Egy filmsorozat – úgy gondoltam – túlzott várakozást keltene, és ezért elleneztem. Természetesen nem rám tartozik, milyen filmet készítenek Magyarországon, mit mutat be a televízió, a döntést az arra illetékesek hozzák meg. Én csupán annyit igényeltem, hogy ne kelljen kamerákhoz, lámpákhoz, világosítókhoz alkalmazkodnunk; ne járjanak be filmezni az edzőtáborba, ne forgasson az operatőr a játékos szobájában, ne kelljen örökké arra gondolni, hogy ezt a lépésemet, ezt a gesztusomat lefilmezik, és majd a fél ország látja. A kamerák jelenléte feszélyezetté teszi a játékost, és nem engedhettem meg, hogy éppen a felkészülés legkritikusabb hónapjaiban, vagy kinn a világbajnokságon ilyen gátló körülményekkel kelljen megküzdenünk.…ami már nem a filmügyhöz tartozik: szerte az országban látom, hogy hasznot akarnak húzni a válogatott viszonylagos népszeríségéből. Hazatérünk decemberben Mexikóból, s látom, hogy egy fényképemmel illusztrált naptárat árulnak kettő ötvenért. Soha senki sem kérte ehhez a hozzájárulásomat. Aztán hallottam olyan tervekről, hogy szappant, sprayt kívánnak reklámozni a válogatott játékosok képeivel. Milyen jogon? Kénytelen voltam bírósággal fenyegetőzni…
– Melyek azok a szakmai fogások, amelyek segítségével sikerült kiemelni a szürkeségből a magyar válogatottat?
– A szakmai kérdésekről részben azért nem beszélek, mert nem nagyon kérdeznek a riporterek, illetve mert egy-egy rövid nyilatkozatban lehetetlenség ezeket kifejteni (…) s mert a nyilvánosság bevonása nem mindig használ a csapatépítésnek… Említhetném a Kardossal kapcsolatos gondjaimat. Tavaly őszszel, amikor nem játszott a Dózsában, szinte naponta együtt voltam vele, még a Margitszigetre is jártam vele futni, hogy egyengessem a viszszaútját. Mindenáron erősíteni kívántam benne az akaraterőt. Decemberben, a mexikói túrán azért szerepeltettem, hogy a maga bőrén érezze, milyen különleges felkészülést igényel a speciális környezet. Saját, és sajnos a csapat kárára igyekeztem őt rádöbbenteni arra, mi mindent kell tennie a siker érdekében. Mikor januárban újra találkozott a keret, látnom kellett, hogy Kardoson nem fogott eléggé a szó: pár kilós súlyfelesleggel jelent meg. Közöltem vette, hogy itthon marad. Aztán jött hozzám a játékosok delegációja, hogy ne mellőzzem Kardost, szükség van rá. Különben is, nem tehet a súlyfeleslegéről, mert – tanúk vannak rá – a Dózsa mérlege a számára előírt testsúlyt mutatta. Játékostársai azzal érveltek, hogy ha Kardos nem vesz részt ezen a felkészülésen, akkor a világbajnokságon már nem lehet rá építeni. Ne vegyem el tőle januárban a VB-szereplés lehetőségét, a többi aztán rajta múlik. Végül elfogadtam az érvelést, de akkor nem nyilatkoztam a kérdésről. Most azért is mondom el mindezt, hogy világossá tegyem, menynyire fontos a válogatott labdarúgóknak, hogy minden jó játékos ott legyen köztük. Már aki közéjük is illik. Ők győzni akarnak, és ennek érdekében kiállnak bárki mellett, akiről úgy gondolják, hogy segíteni tud a siker kivívásában.
– Nyilasi Tibor pár hónappal ezelőtt (…) arra a kérdésére, hogy miben van a válogatott ereje, azt a sommás választ adta: Mezey Györgyben.
– Megtisztelő számomra ez a nyilatkozat. …a kapitány szerepe adott alkalommal valóban lényeges lehet… Sőt, el kell ismernem, hogy negatívan is befolyásolhatja az eredményt. Decemberben, Mexikóban például a hazaiak elleni mérkőzésen talán különb eredményt érhettünk volna el, ha a csapatot nem késztetem olyan játékmodorra, amely az adott körülmények között nem volt megfelelő. Mexikó egyértelmíen a győzelemre menedzselte válogatottját, s ezt a programból előre tudhattuk. Utaztattak bennünket ide-oda, fárasztottak, aztán a Mexikó elleni mérkőzésünket egy kétezer méterrel magasabban fekvő városban játszatták le, mint az előzőt. Ennek ellenére a tőlünk megszokott, sokmozgású futballt igényeltem a csapattól, mert az ottani közönség és a számos ország tévénézői előtt nem akartam elrontani a képet, amely rólunk kialakult. Pedig valószíníleg nem a játék képével, hanem az eredménynyel kellett volna inkább foglalkoznom; meg kellett volna próbálnunk kibekkelni a mérkőzést, mert a sok futást nem bírhatták a játékosaink.
– Manapság nem tapasztaltam, hogy nógatni kellett volna válogatott labdarúgót, hogy az edző kiabálásra, rendreutasításra kényszerült volna. Miként sikerült elérni egy ilyen fordulatot abban a magyar labdarúgásban, amelyre sok minden jellemző volt, csak éppen az ambíció, az akaraterő, a jobbra tö-rekvés nem?
– …a világon az értékes csapatok mind önálló és erős egyéniségekből tevődnek öszsze. Hogyan lehet önálló tevékenységet várni a mérkőzés alatt azoktól a játékosoktól, akiket hangos ordítozással kell összeterelni a buszra szálláskor, kimutatva ezzel a világnak is, hogy őket úgy kell összetartani, mint a birkákat. Ezt a stílust megszüntettem, és tudomására hoztam minden játékosnak, hogy alapvetően nem külső erő irányítja őket, hanem egy belső elszánás, egy válogatott labda-rúgóhoz méltó tartás. Minimálisra csökkentettem az előírt, kötelező megmozdulásokat. Nincs ébresztő az edzőtáborban, vagy a külföldi tartózkodás idején, nem egy-szerre ülnek a labdarúgók az asztalhoz, nem állnak fel vezényszóra; ha valaki nem szereti a natúrszeletet, ehet bármi mást. Nem kötelező minden megmozduláson részt venni. Ha a játékosnak ép-pen pihenni, olvasni van kedve, akkor nem megy el a külföldi magyarok által adott fogadásra, városnézésre, bevásárló körútra. Még a lefekvés idejét sem írjuk elő, inkább általános elveket szögezünk le. Felszabadultabbá váltak a labdarúgók a válogatottban, de ugyanakkor fok-ról fokra kialakult bennük az önbecsülés, amely elsősorban önmagával szemben támaszt igényeket… Mikor decemberben hazafelé utaztunk Mexikóból, az utolsó órákra már teljesen összetört a társaság. Rettenetesen hosszú volt a repülőút a sok várakozással együtt. Washingtonban például nyolc órát töltöttünk a repülőtéren. Közvetlenül a hazaérkezés előtt minden játékosnak meg kellett borotválkoznia, és kötelező volt inget váltani, hogy tisztes külsővel jelenjünk meg a várakozók előtt. A futballistát a közönség hajlamos afféle bunkóként elképzelni: olyan emberként, aki jóformán írni-olvasni sem tud. Ezt a véleményt is segítjük eloszlatni. Különben is, ma már egyre intelligensebb emberek futballoznak szerte a világon. A mi játékosaink közül jó néhányan beszélnek nyelveket is.
– Volt-e olyan példa a világ futballjában amelyet követésre érdemesnek tartott?
– Bár a labdarúgás szakmailag nem jutott el olyan magasságokba, mint azt az ötvenes, a hatvanas évek viharos fejlődése alapján remélni lehetett volna, a nemzetközi mezőnyben mégis sok a figyelemre méltó jelenség. Igaz, ma nincsenek igazán nagy csapatok, általában a kiegyenlítődés jellemző a világ labdarúgására, és ez a kiegyenlítődés mind szélesebb körí… Az biztos, hogy a mexikói erőviszonyok nem azonosak az 1982. évivel. Könnyen lehet, hogy egy négy évvel ezelőtt rettegett ellenfél ma vágyott ellenféllé válik. Tanulni persze mindegyik csapattól lehet. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy mégis veszélyes mások után menni, mert az óhatatlanul lépéshátrányhoz vezet. Hiszen mire elsajátítja egy csapat azt, amit a példaképétől ellesett, azóta a példa már idejétmúlttá válhat. Csakis újjal szabad kísérletezni, olyan elképzeléseket kell bevezetni, amelyek a játékban váratlan tényezőként jelentkeznek. Ha egy edző nem tud önállóan, alkotó módon dolgozni, akkor belevész a szürkeségbe. Ő is, a csapata is… Ha a VB-n csupán azzal jelentkezünk, amivel a világbajnoki selejtezőkön, akkor kevésbé számíthatunk jó eredményekre…Eddig az interjú, írta volt Zsolt Róbert, s hozzátette: A beszélgetésben készakarva nem foglalkoztunk a világbajnokság esélyeivel… a mi lapunk friss információkkal nem tud szolgálni. De Mezey elképzeléseinek, gondolatainak ismertetése talán mégis segít valamit az eligazodásban, közelebb hozza az olvasót a kapitányi munkához. §
IPM, 1986. 05. részletek: A kapitány és fiai
166–171. oldal
- Memento :
A remény 1986. június 2-án halt meg… A mexikói Irapuatóban, a világbajnokság első magyar érdekeltségí mérkőzésén a válogatott 6:0-s kiütéses vereséget szenvedett a Szovjetuniótól. Pedig előtte voltak szakemberek, akik meg voltak arról győződve, együttesünk a VB egyik titkos favoritja. Eltelt 20 esztendő, s megértük azt, hogy a leggyalázatosabb VB-vereségünk is már-már pozitívumként hat, 1986-ban legalább ott voltunk a világbajnokságon.
