A gyírík mágikus hatalma

Egy különös szertartás, amely bizonyos tekintetben a kézrátétel kiegészítője, az angol királyság sajátossága volt, Franciaországban semmi ehhez hasonló nem létezett…A középkorban minden évben nagypénteken az angol királyok, jó keresztényhez méltóan, a kereszt előtt leborulva imádkoztak. Kastélyaik kápolnájában a 14. században felállítottak egy feszületet, a „gneyth-i keresztet” – így hívták azt a csodatevő ereklyét, amelyet I. Edvárd állítólag Walesben szerzett, és amelybe a hiedelem szerint beillesztettek egy darabot Krisztus keresztfájából… Az angol uralkodók a földreborulás után az oltárhoz mentek, és adományként némi aranyat és ezüstöt helyeztek el rajta szép érmék – forint, tallér, sterling – formájában; majd „visszavásárolták” az érméket, azaz ugyanolyan értékí vert pénzt tettek a helyükbe. A nemesfémből, amelyet ily módon egy pillanatra odaadtak és rögtön vissza is szereztek, gyíríket csináltattak. A gyírík nem közönséges gyírík voltak; úgy tartották, hogy képesek egyes betegségektől megszabadítani viselőiket.

A gyírík az ókortól kezdve a varázslat…
és különösen a gyógyító mágia kedvelt eszközei voltak. &Iacutegy volt ez a középkorban és az utána következő évszázadokban is. Még a legártalmatlanabb gyírík is a boszorkányság gyanújába kevertek valakit: Jeanne d’Arc gyíríi rendkívüli módon érdekelték bíráit, és a parasztlánynak bizonygatnia kellett, hogy soha nem használta őket gyógyításra, ám erről láthatóan nem sikerült meggyőznie a törvényszéket. Ilyen talizmánokkal mindenütt találkozhatunk, különféle betegségek, de főként az izomfájdalmak és az epilepszia orvoslására szolgáltak. Az epilepsziát, amelynek heves tünetei természetesen babonás rémületet váltottak ki, ördögi eredetínek tartották, ezért szívesebben fordultak természetfeletti eszközökhöz, mint a többi betegségnél. Erre a célra nem érték be bármilyen fémkarikával: különleges gyíríkhöz folyamodtak, amelyeket bizonyos vallásos vagy mágikus felszentelési szokások egyedülálló képességgel ruháztak fel. Ezeket a gyíríket a tudósok gyógyító gyíríknek (anuli vertuosi) nevezték. Egy 15. századi német gyíjtemény szerint a köszvény ellen a következőképpen kell eljárni: kolduljon Krisztus szent vérének és áldozatának nevében, amíg 32 dénárt nem kap; ekkor vegyen el belőle 16 dénárt, és ebből csináltasson egy gyírít; a kovácsot a fennmaradó 16 dénárból fizesse ki; a gyírít mindig viselje, és naponta mondjon el öt Miatyánkot és öt &Uumldvözlégyet Krisztus szent vérének és áldozatának emlékére.  Hosszan sorolhatnánk hasonló példákat.

A királyok által megáldott gyírík csupán egy elterjedt gyógymód speciális fajtáját képviselték. A királyi rítus időpontját több szigorú szabály rögzítette. A király évente csupán egyszer helyezte el az arany vagy ezüst érméket az oltáron: nagypénteken a kereszthódolat után, azaz csak egy bizonyos napon, a Megváltó rendkívüli áldozatára emlékező szertartást követően. A választás nem véletlen. A passió afféle leitmotivként (vezérmotívum) tér vissza számtalan, a fájdalmak vagy az epilepszia gyógyításáról és különösen a gyógyító gyírík elkészítéséről szóló receptben… A passió áll az előtérben. A kereszt oltalma a lényeg az időpont kiválasztásánál: nagypéntek és maga a péntek. A mágikus orvoslás a „görcsök” okozta fájdalmakat némiképp szentségtörő módon azonosította Krisztus szenvedéseivel, és a vallásos ünnepeket, valamint a Jézus kínjaira emlékező imádságokat különösen alkalmasnak tartotta arra, hogy a gyíríket az izombántalmak gyógyításának képességével ruházza fel. A királyi görcsoldó gyírík jótékony erejüket először is magának a napnak köszönhették, amelyre a fém megszentelése volt kitízve, amiből készültek, valamint a keresztből áradó csodatevő hatásnak, amelyhez a királyok a földön csúszva imádkoztak, mielőtt az oltárhoz járultak volna. A rítus lényege azonban nem ebben állt. Csomópontját egy jogi cselekmény alkotta: az arany és ezüst érmék felajánlása, majd visszavásárlása ugyanazon az áron.

A cél az volt, hogy megszenteljék a fémeket,…
amelyekből a gyógyító talizmánokat készítik majd. Ehhez elegendő lett volna az oltárra helyezni őket, ám nem érték be ezzel a mindennapos eljárással; hatásosabbra volt szükség, ezért adományozták az oltárnak. &Iacutegy még ha csak egy kis időre is, de a templom tulajdonába került – sőt a nagypénteki szertartás idején az adománygyíjtő tál fölött elhelyezkedő kereszt tulajdonába. Az átruházás azonban fiktív volt, hiszen vissza kellett vásárolni a fémeket, amelyek immáron alkalmassá váltak arra a jótéteményre, amelyre szánták őket. Ahhoz, hogy az adomány hatásos legyen, pénzzel vásárolták vissza, ahogyan fizetünk akkor is, mikor megveszünk valamit jogos tulajdonosától. Mivel az arany vagy az ezüst néhány pillanatig jogszeríen a templom vagy a kereszt tulajdonában volt, ilyenformán hozzájárult a felszentelés csodatevő erejéhez. A gyógyító gyírík felszentelésében tehát a királyok csupán másodlagos szerepet játszottak. A ceremónia az általuk végrehajtott mozdulatokban, illetve az adományban valósult meg, ám a nemesfémek nem a királyi kéz érintése által jutottak természetfeletti hatalmukhoz, hanem azáltal, hogy a fájdalom enyhítésére különösen alkalmasnak tartott szertartás során a templom tulajdonában kerültek. Krisztus kínszenvedésének emléknapján a Plantagenetek palotáiban lejátszódó szertartás lényegében mágikus szertartás volt, azokhoz hasonló, melyeket az egyszerí emberek széles körben alkalmaztak a kontinensen. Ez a másutt hétköznapi aktus Angliában királyi jelleget öltött.

A királyok nem közönséges emberek: szentségesnek,…
mi több, csodatevőnek tartották őket, legalábbis Angliában és Franciaországban… Minthogy régóta a görvélykórosok gyógyítójának számítottak, úgy hitték, hogy a belőlük áradó csodatevő erő természetfeletti erővel ruházza fel a gyíríket. Ez még hoszszú éveken keresztül nem feledtette el ennek az erőnek a valódi forrását – a gyírít szentségessé változtató mozdulatokat –, mégis úgy vélték, hogy ezek a mozdulatok különösen hatékonyak, ha ugyanaz a kéz végzi el őket, amely meggyógyítja a görvélykórosokat. A közvélemény fokról fokra a betegségek született orvosai, a királyok kiváltságának tartotta ezek végrehajtását. A királyok kezdetben rendszertelenül hajtották végre a gyírík megszentelését, egy nap azonban mint királyi tisztségükhöz tartozó feladatra kezdtek tekinteni, ahogy a görvélykórosok megérintése is annak számított, és lassanként minden nagypénteken elvégezték. Mindez először II. Edvárd egy 1323 júniusában Yorkban kihirdetett rendeletéből derül ki, amely az udvari adminisztrációt szabályozza. Ez a legrégibb forrásunk a görcsoldó gyíríkről. Ennek köszönhetően a királyi rítus, amelyről eddig csupán feltételezéseink voltak, hirtelen világossá válik előttünk. Tudor Máriáig nem volt olyan uralkodó, aki az előírt napokon ne helyezett volna forintot, tallért vagy sterlinget a kereszt lábához.

A kezdetben alkalmi szokás legkésőbb 1323-tól bekerült a királyi ház állandó szertartásrendjébe. Az ősi „mágikus recept” nagy lépést tett afelé, hogy végleg a csodatevő királysághoz kapcsolódjék. II. Edvárd játszott-e szerepet az átalakulásban? Minden jel erre utal. II. Edvárd népszerítlen volt. Trónja veszélyben forgott, erre hívei is figyelmeztették. Miért ne használta volna ki a királyi hatalom szakrális jellegét, mely a tömegek elismerésének legfőbb forrását jelentette? II. Edvárd pontosan ezt tette. 1318-ban úgy „fényesítette” ki nemzetsége és főként a saját maga tekintélyét, hogy Capeting mintára őt is a mennyből származó olajjal kenték fel. A kísérlet kudarcot vallott, de megvilágítja az uralkodó politikáját. II. Edvárd gyakorolta a görvélykórosok megérintését, ám népszerítlensége miatt egyre csekélyebb sikerrel. &Uacutegy akarta kiköszörülni a csorbát, hogy újabb csodatételeket hajt végre. Nem ő találta ki a gyírík rítusát, de erre nem is volt szükség. Az ősi hagyomány, a nemzeti folklór adománya volt. II. Edvárd trónra lépése előtt elődei valószíníleg már végrehajtották a kereszthódolat után a két megszentelő mozdulatot, de neki köszönhető, hogy az addig rendszertelen szertartás a királyság egyik intézményévé vált. Ezt a lépést, amelyet minden jel szerint II. Edvárdnak vagy tanácsadóinak tulajdoníthatjuk, csak azért lehetett megtenni, mert a királyok természetfeletti hatalmába vetett hit, amelyet Angliában a kézrátétel szinte mindennapos szertartása megteremtett, táplált és támogatott, mélyen átjárta a kollektív tudatot.

A gyírík által végrehajtott gyógyításokat…
nem a király csodatevő képességének tulajdonították. Bradwardine érsek, aki III. Edvárd alatt a királyi csodatételeket tekintette a legjelentősebb csodáknak, kizárólag a görvélykórosok megérintésére gondolt: a leghalványabb utalást sem találjuk nála a görcsoldó gyíríkre. Csak nagyjából száz év múlva kezdték a királyok természetfeletti erejének megnyilatkozásai közé sorolni. Ekkortól azonban megváltozott a rítus. Az első szerző, aki a gyírík megszentelését az angol királyságra bízott isteni adományok közé sorolta, Sir John Fortescue volt, aki 1461 áprilisától 1463 júliusáig Skóciában tartózkodott számízetésben. A York uralkodók ellen írt értekezései közt találjuk a Lancester-ház jogainak védelmében címí írást, melyben az oltáron való megszentelés, a képzeletbeli adományozás és a visszavásárlás már csupán másodlagos szerepet játszott a rítusban. A gyógyírrá vált fém a „szentséges” kezektől nyerte erejét, sőt, végső soron a szent olajtól, amely ha a fenséges kezekre öntötték, a görvélykórosok orvoslásának adományával ruházta fel a királyokat. A királyi csodatétel minden más rítust magába olvasztott.

Ettől kezdve a nézetek változása érzékelhető volt a szertartásrend formáinak módosulásában. A gyíríket kezdetben a szertartás után készítették a nagypénteki mise alatt az oltárra helyezett és később beolvasztott arany és ezüst érmékből. Később kényelmesebb megoldást választottak: előre megcsináltatták a gyíríket, és készen vitték el a mondott napon. Ezentúl ezeket helyezték a kereszt lábához, ezeket vásárolták vissza a 25 shillingben rögzített áron, és nem a hajdani szépséges vert pénzeket…Az első szertartásmester, VI. Henrik uralkodásának kezdetén, gyakorlati okokból változtathatott a hagyományos szokásokon: ki akarta küszöbölni a felesleges bonyodalmakat, de az ősi rítus egyszerísítésével alapvetően megváltoztatta azt. A fiktív jogi aktusnak ugyanis, amelyben a rítus lényege állt, csak akkor van értelme, ha a nemesfém, amelyből a gyíríket készítették, felajánlás volt, és semmi sem különböztette meg a többi adománytól, azaz semmilyen jel nem utalt arra, hogy szándékosan ajánlották fel, hogy úgy tekinthessenek erre az aranyra vagy ezüstre, mint amely bizonyos ideig a kereszt vagy az oltár tulajdonában volt. Amikor a gyíríket helyezték az oltárra, az adományozás már csupán látszat volt, és ezzel megfosztották az aktust eredeti jelentésétől. A 15. század elejétől fogva a tettetett adományozás és visszavásárlás ősi szokása talán már nem szerepelt a szertartásban. Fortescue és VIII. Henrik szertartáskönyve mindössze annyit mond, hogy a király „felajánlja” a gyíríket, azaz a szertartás egy pontján elhelyezi őket az oltáron, és ezzel befejezettnek tekinti a ceremóniát. Később már a gyírík elhelyezése az oltáron sem állt a szertartás középpontjában.

A rítus csúcspontja máshová került…
a liturgiában, amelynek során az uralkodó (akárcsak a görvélykórosok megérintésekor) kockára teszi testi épségét a gyírík dörzsölésében a felkenéssel „megszentelt” kezek által; ettől fogva, amint ez a hivatalos ima szövegében is szerepel, ez volt a megszentelő aktus. A 14. század kezdetén megindult fejlődés, amelyet talán II. Edvárd érdekei is előmozdítottak, befejeződött: az ősi mágikus recept tisztán királyi csodatétellé változott. E folyamat végét az 1500 körüli időkre tehetjük. A 16. század első éveiben a görcsoldó gyíríket igyekeztek a görvélykórosok védnökéhez, Hitvalló Edvárdhoz kötni: így illesztették be őket a királyi méltóság csodái közé. Az angol királyoknak tulajdonított csodatevő képességnek ez az új formája ebben az időben érte el népszeríségének tetőpontját. Az igazat megvallva nincs szebb példa a szakrális királyság ősi felfogásának fennmaradására a „reneszánsz” hajna-lán, mint a gyógyító hatalom kisajátítása, és dicsőségének a királyság általi betetőzése, amelyet addig az oltár és a kereszt hatásának tulajdonítottak. §