Egyes betegségeket baktériumok, vírusok, gombák és paraziták idéznek elő. Ha ezek a mikrobák bejutnak,megtelepednek és elszaporodnak a szervezetben, azt fertőzésnek nevezzük, és ha egy adott területen, adott idő alatt ugyanaz a tünetegyüttes sok emberen jelentkezik, akkor az már járvány… Az orvostudomány több mint száz fertőző betegséget ismer, de viszonylag kevés volt közülük olyan, amely lényegesen megváltoztatta volna a történelmet. Írásunkban többek között ezeknek a nagy járványoknak a „vén kontinensre” tett hatásait vizsgáljukA mikrobák egyik emberről a másikra, illetve állatról emberre való terjedésének számos módja alakulhat ki. Némelyik passzívan kivárja, míg eljut a következő gazdaszervezetbe. Ilyen például a szennyezett étellel terjedő kolera. Más kórokozók különböző hordozóállatot választva „utaznak” emberről emberre. Egyik leghírhedtebb fajtájuk az emberiséget a kezdetektől elkísérő malária. A legaktívabbak pedig a gazdaszervezetet alakítják át egyfajta katapulttá, ahonnan köhögés, tüsszentés, szex útján lépnek át következő áldozatukba. Paleoantropológiai leletek igazolják, hogy az emberi faj kialakulásától kezdve szenved a különböző fertőző betegségektől. Az egyiptomi múmiákon felfedezhetők a csonttuberkulózis, a himlő és a malária semmivel sem összetéveszthető jelei. A Bibliában pedig számos utalás van arra, hogy a járványok már a Krisztus előtti időben is a települések újból és újból visszatérő hívatlan vendégei voltak.
A történelem során a háborúk és a járványok szinte mindig kéz a kézben jártak. Gyakran éppen az döntötte el a győzelmet, hogy a tömeges megbetegedések melyik fél seregét sújtották kevésbé. Hérodotosz szerint Hellászt egy máig ismeretlen járvány mentette meg Xerxész perzsa király szárazföldi csapataitól, amely 300 000 halottat követelve kényszerítette viszszavonulásra őket. Alig fél évszázaddal később azonban már éppen Athénra mért végső csapást a dögvész. A Római Birodalom terjeszkedésének megállításában is nagy szerepet játszott a II. században az állam egész területén végigsöprő antoninuszi pestis.
A hunoknak talán sikerült volna elfoglalniuk Konstantinápolyt, ha nem dúl közöttük egy embert, lovat és szarvasmarhát egyaránt pusztító betegség, amely a feltételezések szerint anthrax lehetett.
A középkor sajátos helyzetének köszönhetően Európának szinte együtt kellett élnie a különböző epidémiákkal, amelyek szinte évről évre visszatértek, és megtizedelték a lakosságot. Az újkor újabb, távoli egzotikus országokból behurcolt betegségekkel ismertette meg az itt élőket. A harmincéves háború pusztító járványait a civil lakosság ellen elkövetett kegyetlenségek is táplálták, és Napóleon hadaiba sem csak „tél tábornok” vágott rendet, hanem a háborúk állandó kísérője, a hastífusz is. A XIX. század orvosi felfedezései nyomán ugyan sikerült megfékezni a legveszélyesebb járványokat Európában, ám a milliókat leterítő spanyolnátha elegendő bizonyítékul szolgált arra, hogy sohasem érezhetjük magunkat teljes biztonságban.
Paraziták paradicsoma
Az őskori embert valószíníleg kevésbé sújtották a tömeges megbetegedések. A vadászó-gyíjtögető életmóddal együtt járó vándorlás nem kedvezett nagyobb életközösségek létrejöttének, amely köztudottan a járványok melegágya. A folyton odébb költöző csoportok ráadásul maguk után hagyták az esetlegesen fertőző ürüléküket az összes abban található mikroorganizmussal együtt. 10 000 évvel ezelőtt azonban a mezőgazdaság és állattenyésztés kialakulásával létrejöttek a helyhez kötött közösségek, és vezetőik a készletek felhalmozása révén már népesebb társadalmak eltartására is képessé váltak. Ha a földmívelés elterjedése a kórokozók Eldorádóját hozta létre, akkor a városok megjelenése egyenesen a paradicsomot jelenthette számukra, hiszen egyre többen zsúfolódtak össze egy fallal körülvett „burokban”, ahol a mikrobák könnyedén rátalálhattak legyengült áldozataikra.
A római városokban kiépített csatornák és az ivóvízellátás megoldása egy időre ugyan visszaszorította a járványokat, a középkorban azonban a higiénia a mélypontra süllyedt. A szennyvizet egyszeríen kiöntötték az utcára, a mindenütt felhalmozott szemétdombok pedig a pestises bolhák hátasainak, a patkányoknak váltak lakóhelyükké. Amikor aztán felütötte fejét a kór, a leggyakoribb reakció a pánikszerí menekülés volt, ami nyilvánvalóan inkább a járvány további szóródását segítette elő. Hasonló következményekkel jártak a vallásos indíttatású védekezések (körmenetek, zarándoklatok) is. Később a kiépített úthálózat, a kereskedelem fellendülése még inkább kedvezett a kórokozók gyors elterjedésének, miközben az emberek immunrendszere képtelen volt ilyen rövid idő alatt alkalmazkodni ezekhez. A nemi úton terjedő szifilisz elterjesztésében hatalmas szerepet játszott a zsoldos hadsereg kialakulása.
A hivatásos katonák ugyanis akár évekre is elszakadtak családjaiktól, így nem meglepő, hogy a táborok állandó kísérői voltak a „legősibb mesterséget” íző kéjhölgyek is, akik pénzért kínálták bájaikat. A hadjáratok végeztével leszerelő katonák hazájukba visszatérve széthordták a végzetes kórt. Amerika felfedezése után az Újvilágban tucatnál is több, jelentősebb európai eredetí betegség honosodott meg, míg fordítva mindössze egyetlen példát ismerünk. Ennek okát a legtöbb kutató arra vezeti vissza, hogy a dél-amerikai zárt társadalmakban nem alakulhatott ki az immunitás a különböző új betegségekkel szemben. Az aztékok csaknem felét kipusztító fekete himlő 1520-ban egyetlen fertőzött kubai rabszolgával került át Mexikóba.
Ragályos hatások
Ha egy hirtelen felbukkanó fertőző betegség a megszokottnál több áldozatot szedett és alapjaiban rendítette meg a fennálló társadalmi rendet, annak mélyreható gazdasági és politikai következményei lehettek a térségben. Athén az állandó háborúskodás ellenére virágkorát élte a Kr. e. V. században. Az ókori Hellász tudósainak, mívészeinek, nagy gondolkodóinak színe-java tevékenykedett itt, ám elég volt néhány év, és szinte kísértetvárossá változott. És mindennek oka egy ismeretlen ragály, amely csaknem a lakosság felét elpusztította. Nagy Sándor sikeres hódításait többek között a hadseregében fellépő tömeges enterális megbetegedés miatt kitört lázadás állította meg. Európa életében a legnagyobb változást azonban a nagy pestisjárvány 1347-es kitörése okozta, amely minden harmadik emberrel végzett. A munkaképes lakosság pusztulása miatt a mezőgazdasági termelés visszaesett, az ezt követő éhínség pedig súlyos válsághelyzetet teremtett. A termőföldek elugarosodtak, az öntöző- és vízelvezető-rendszerek tönkrementek. Az élelmiszerárak az egekbe szöktek, míg a késztermékek esetében a kínálat hamarosan meghaladta a keresletet, amely rövidesen árzuhanáshoz és általános elszegényedéshez vezetett. Hosszú távon a pestisnek azonban volt egy gazdaságilag előnyös hatása is.
A XIII. század végére ugyanis a túlnépesedés következtében kezdett felbomlani Európa gazdasági egyensúlya, és a viszonylagos jólét után most éhínség fenyegetett.
A járvány után azonban lassan helyre billent az egyensúly, de a nyugati országokban a lakosság nagy része a mezőgazdaságról az ipari termelésre tért át. Talán nem túl merész megállapítás, hogy a Fekete Halál adta a végső lökést a feudális gazdálkodás megszínéséhez Nyugat-Európában és hozzájárult a második jobbágyság kialakulásához keleten. A pestis még az emberek vallásos gondolkodásmódjára is kihatott. Hivatásuktól fogva számtalan alsórendí pap lett a járvány áldozata. Volt olyan település, ahol a plébános magát írta be utoljára a halotti könyvbe, és vele ki is halt a falu. Amikor az emberek észrevették, hogy Isten saját szolgáit sem kíméli, sokan elfordultak a katolikus egyháztól, és valamely eretnek szektában kerestek vigasztalást.
A pápa hatalmába vetett bizalom megrendült, és miután a skolasztikus filozófia már nem adott magyarázatot a megmagyarázhatatlan jelenségekre, a gondolkodó ember figyelme a természettudományok felé fordult. Megszületett a humanizmus, ami végső soron előkészítette a talajt egy a polgárok érdekeinek sokkal inkább megfelelő vallás befogadására. A korabeli források egyhangúan az erkölcs zülléséről számolnak be. Ennek több oka is volt: egyrészt az emberek látták, hogy a betegség nem válogat, egyaránt lesújt bínösre és ártatlanra, másrészt úgy gondolták, ha már úgyis meg kell halniuk, utolsó heteiket legalább dőzsöléssel tölthessék. Ennek éppen ellentétes hatását figyelhetjük meg a szifilisz megjelenésénél. Amikor ugyanis az emberek felismerték, hogy milyen úton terjed, igyekeztek elkerülni az idegenekkel való testi érintkezést.
Ezzel nagy mértékben hozzájárultak az addigra általánosan elterjedt közfürdők bezárásához és a prostitúció XVI. századi ideiglenes visszaszorulásához. A járványok legdrámaibb következményeit mégis egy-egy népcsoport teljes kihalásánál mérhetjük le. Minél zártabb volt egy közösség, annál nagyobb esélye volt annak, hogy egy újonnan behurcolt kórokozó az egész lakosságot elpusztítja. Szemléltetésnek elég csak a dél-amerikai maják 1454-es eltínésére gondolnunk, vagy arra, hogy a mai Haiti lakosainak 95 százaléka fekete bőrí. Az Afrikából betelepített rabszolgák ugyanis magukkal hurcolták a sárgalázat, amely a szigeten az indián lakosság egészével végzett. És ha a betegség nem is tudott legyírni egy teljes népet, néha annyira legyöngítette, hogy képtelen volt a külső hódítókkal szembeszállni. Ez történt Mexikóban is, amikor az 1520-ban a spanyolok által behurcolt himlő hárommillió aztékkal végzett, alaposan megkönnyítve ezzel a hódítók dolgát.
Kevesen tudják, hogy a Panama-csatorna franciák általi megépítését sokkal kevésbé a korrupció, mint egy szúnyog hiúsította meg. A Stegomya moszkitók hordozta kórokozó ugyanis rövid idő alatt 20 000 építőmunkást gyilkolt meg. Amikor azonban az amerikaiak vették át a projekt befejezését, egy három hónapos, szúnyogok elleni irtóhadjáratot követően megszüntették a sárgalázat a térségben.
Mérgező miazmák
A pusztító epidémiákkal szemben teljesen kiszolgáltatott ember a kórokozók felfedezése előtt többnyire valamely felsőbb akaratnak tekintette a csapást, és eszerint is próbált meg védekezni ellene. A Biblia szerint Isten azért sújtotta pestissel a filiszteusokat, mert elrabolták az izraeliektől a frigyládát. Valamivel racionálisabbnak tíntek a megfigyelésekre alapuló magyarázatok, még akkor is, ha téves következtetéseket vontak le belőlük. A XIV. századi nagy járvány okát a csillagászok például a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars 1345-ös együttállásában látták a Vízöntő jegyében. A bizonytalanságot eloszlatandó, VI. Fülöp francia király utasította a párizsi egyetem orvosi fakultását, hogy dolgozzák ki a betegség felbukkanásának lehetséges magyarázatát, és a megelőzés módjait. Eszerint a betegséget okozó méreganyag az úgynevezett miazma, amely rothadás által jön létre a természetes vizekben, és onnan kipárologva belégzéssel terjed. A kontagium ezzel szemben a szervezetben alakul ki, és így a beteg is átviheti vele a fertőzést egy másik emberre. A doktorok óva intettek a halevéstől és az olíviaolajjal sütéstől, de a túl sok mozgást is károsnak vélték.
Ha azonban valaki mégis megbetegedett, a kezelés néha sokkal bizarrabb volt, mint a fertőzés tünetei, és legtöbbször csupán megsokszorozta a páciens szenvedéseit anélkül, hogy segített volna. A pestises daganatokat kivágták vagy kiégették, a beteggel pedig őrölt szarvasagancs- és aranyporral kevert vizet itattak. A szifilisz következtében a nemi szerv környékén megjelenő tályogokra élve felboncolt békát javasoltak borogatásként. Ennél persze sokkal súlyosabb következménnyel járt az általánosan elterjedt higanykezelés. A rendkívül mérgező anyag bedörzsölése a bőrbe ugyan valamicskét enyhített a betegségen, ám ez eltörpült a súlyos mellékhatások mellett. A krónikus higanymérgezés általános tünetei között a vérszegénység, ízületi gyulladás, immungyengeség, daganatos megbetegedések, gyomorbántalmak, vesepanaszok épp úgy megtalálhatóak, mint a levertség és depresszió. Még ha túl is élte valaki ezt a drasztikus kezelési módot, évtizedekig meghatározta a magatartását. Képzeljük csak el, hogy hatott ki egy ország életére örökké házsártos királya. VIII. Henrik korában úgy potyogtak a fejek az udvarban, mint az érett almák.
Nem használt, de legalább nem is ártott az úgynevezett királyi gyógymód, amelyet leginkább a tuberkulózis kezelésére használtak.
IX. (Szent) Lajos francia uralkodó 1254-ben „gyógyított” először kézrátétellel görvélykórosokat, utódai átvették a szokást, és a koronázási évfordulókon rengetegen álltak sorban az udvarnál, hogy a király érintésében bízva kigyógyuljanak különböző nyavalyáikból. Végül csak 1825-ben, a mikrobiológia fejlődése nyomán ment ki a divatból ez a szokás. A középkori orvosok védőöltözetben, kesztyíben és csőrszerí maszkban gyógyítottak, amelynek üreges részét gyógynövényekkel tömték meg, hogy ne a „romlott levegőt” lélegezzék be. Mások azonban éppen ellenkezőleg, latrinák környékén próbálták kivárni a járvány végét, mert azt gondolták, hogy a fekália bíze elpusztítja a mérgező anyagokat. Amikor az emberek rádöbbentek, hogy senki és semmi nem mentheti meg őket a közelgő haláltól, egyeseken furcsa tömegpszichózis vett erőt. A világ erkölcsi züllésében látták az okát, hogy Isten ilyen szörnyí csapást mért az emberiségre, és összeverődve sajátos reakcióval próbáltak válaszolni a borzalmakra. Aachenből indult a táncőrület mozgalma.
A sokaság sípok-dobok kíséretében rángatózó mozgások közepette vándorolt városról városra. Többen önkívületi állapotba kerültek, és nem volt ritka a kimerültség miatti haláleset sem. Ennél is nagyobb méreteket öltött a flagellánsok önostorozó szektája, amely szinte egész Nyugat-Európát megfertőzte. Végül már az egyház szerepét kezdték megkérdőjelezni. Amíg azonban a flagellánsok csak maguknak ártottak, addig az idegenek ellen feltüzelt csőcselék szörnyí pusztítást végzett egy-egy nagyváros zsidó közösségében, mert azzal vádolták őket, hogy ők fertőzték meg a kutakat. Bázelben például az összes izraelita vallású embert egy faépületbe terelték, és rájuk gyújtották azt. Végül VI. Kelemen pápa lépett fel mindkét hisztériával szemben. Nyilatkozatban tiltotta be a flagelláns mozgalmat és jelentette ki, hogy a zsidók ártatlanok a pestis megjelenésében. Amikor az 1830-as években Európában megjelent a kolera, újból felütötte fejét az elkeseredésből fakadó ellenségkép-keresés, és sokan azt gondolták, hogy valakik megmérgezték a csatornákat. Heinrich Heine a párizsi hisztériáról így ír 1832-ben: „két embert felkoncoltak, mert valamilyen fehér port találtak náluk.” Később kiderült, hogy klórmészről volt szó, amellyel éppen a kolera ellen védekeztek. A tudatlanság ellenére egy korabeli mondás jól példázza, hogy az ember még a legnagyobb bajban sem veszítette el a humorérzékét: „Ahol a pestis tombol, ott nemigen kapsz himlőt.”
Háború mikroszkóppal
A különböző hiedelmeken túl a kezdetektől fogva próbáltak ésszerí védekezéseket is foganatosítani a nagy járványok megfékezésére. Már az egyiptomi papok is írtak elő bizonyos rendszabályokat. Ilyen volt a templomok látogatásának ideiglenes felfüggesztése. A Nílus áradása után visszamaradó szúnyogkeltető mocsarak lecsapolásával akaratlanul is harcoltak a malária ellen. Ismertek az ókori görög orvosoknak a fertőző betegek elkülönítéséről szóló munkái is. A járványok terjeszkedésének megakadályozására ez volt az első igazán hatásos módszer. Boccaccio Dekameronjából tudjuk, hogy a nagy pestis idején a gazdagabbak elvonultak vidéki birtokaikra, ahol élelmiszereket felhalmozva, a külvilágtól elzárva igyekeztek kivárni a járvány végét.
Milánó ura, Giovanni Visconti herceg egyszeríen befalaztatta annak a háznak minden nyílását, ahol a pestis először megjelent. Ezzel ugyan élve eltemette az ott lakókat, ám megmentette a várost a tömeges megbetegedéstől. Amikor Avignonban is felütötte a fejét a pestis, az akkoriban ott székelő pápa visszahúzódott a lakosztályába, és hatalmas tüzet rakatott maga körül.
1377-ben Raguzában rendeltek el első ízben tengeri vesztegzárat. A negyvennapnyi időtartamról elnevezett karantén valóban hatásosnak bizonyult. Az 1665-ös londoni pestis alatt a polgármester elrendelte az összes kutya és macska kiirtását a városból, amivel ugyan csökkentette a bolhafészkek számát, ugyanakkor elszaporította a patkányokat.
Régen megfigyelték már, hogy aki elkapott egy fertőző betegséget és túlélte, az többé már nem esett vissza abba a kórba, azaz mai kifejezéssel védettséget szerzett. A kínaiak már 3000 évvel ezelőtt is himlőből nyert váladékkal átitatott inget adtak gyermekeikre vagy himlős gennyből beszáradt port lélegeztettek be velük. Néhány kutatóorvos akár az életét is kockáztatva oltotta be magát az általa vizsgált kórokozóval, hogy ezzel könnyítse meg a betegség elleni harcot. Daniel A. Carrión a perui szemölcs áldozata lett, de kísérletei nyomán sikerült megtalálni a betegség forrását. Eusebio Valli a himlő és pestis eredetí gennyes oldat beadását még túlélte, de miután 1816-ban egy sárgalázban meghalt férfi ingével dörzsölte be a testét és még mellé is feküdt, ő is halálos fertőzést kapott. Nagyobb szerencséje volt egy francia katonaorvosnak, aki megitta ugyan egy sárgalázban szenvedő beteg véres hányadékát, mégis túlélte az esetet.
1796-ban Edward Jenner brit orvos egy kisfiút az enyhe lefolyású tehénhimlővel oltott be, hogy így alakítson ki védettséget a fekete himlő ellen. Sikere után megindult a vakcinációs korszak, amely a későbbiekben általánosan elfogadott módszer lett a vírus okozta járványok megelőzésére. 1849-ben Jakob Henle már egyenesen a bakterológia alapelveit fektette le. Könyvében világosan kifejtette, hogy a fertőző betegségeket láthatatlan kórokozók terjesztik. Alig egy évtizedre volt ahhoz szükség, hogy ezeket a mikrobákat fel is fedezze mikroszkópjával egy francia vegyész, Louis Pasteur. A legnagyobb mérföldkövet talán mégis Alexander Fleming véletlen felfedezése jelentette 1928-ban. A brit tudós Staphylococcus törzseket tenyésztett laboratóriumában, amikor észrevette, hogy az egyik petricsészében a baktériumtelep elszíntelenedett. Amikor mikroszkóp alatt is megvizsgálta, kiderült, hogy a levegőből a táptalajra került penészgomba spórák pusztították el a baktériumokat. Ez lett az alapja a később elkészített penicillin és egyéb antibiotikumok kifejlesztésének.
Mesterséges pusztítás
Ha az ellenség elpusztításáról van szó, az emberi gonoszság nem ismer határokat. Már az ókorból ismerünk adatokat biológiai fegyverek használatáról. Asszíriában és Perzsiában bevett szokás volt például a kutak és vízforrások mérgezése. Ennél is ötletesebb volt Hannibál módszere, aki egy tengeri csatában mérges kígyókkal teli korsókat lőtt át az ellenséges hajókra. Ennél is kegyetlenebbek voltak a mongolok 1346-ban Kaffa ostrománál. Amikor a támadók között kitört a pestis, a halottaikat egyszeríen feldobták a katapultra, és áthajították a város falain belülre. Ezek persze jóval nagyobb pusztítást okoztak, mint a sziklák és egyéb muníciók. A XVIII. századi francia–indián háború során az európaiak fekete himlővel fertőzött takarókkal és kendőkkel lepték meg a követségbe érkező őslakosokat. Az alaposan megtizedelt népet aztán már könnyedén legyőzték az európaiak.
A biológiai fegyverek felhasználásának tilalmát a Genfi Egyezmény mondta ki, de az egyes országok kormányai sokszor figyelmen kívül hagyták mindezt. Japán például az elfoglalt Mandzsúriában egészen a második világháború befejezéséig folytatott ilyen kísérleteket. Kínai foglyokat fertőztek meg a lépfene, vírusos agyhártyagyulladás, kolera és pestis kórokozóival, hogy a hatást vizsgálják. Emellett több város ellen hajtottak végre ilyen jellegí támadást. Néhány ország titkosszolgálata előszeretettel használt biológiai fegyvereket politikailag veszélyesnek ítélt célpontok megsemmisítésére.
A CIA Patrice Lumumba kongói miniszterelnök fogkrémjét próbálta a térségre jellemző valamelyik trópusi betegség kórokozójával megfertőzni. Nagyobb sikerrel járt a bolgár titkosszolgálat egyik ügynöke, akinek 1978-ban egy londoni számízetésben élő ellenzéki újságíróval kellett végeznie. A gyilkos egy esernyőnek álcázott fegyverrel lőtt ricinust tartalmazó kapszulát Georgi Markov combjába. Az áldozat néhány nappal később szörnyí szenvedések közepette halt meg.
A második világháború után néhány katasztrófával járó próbálkozás nyomán az ENSZ tagállamai beszüntették a biológiai fegyverekkel való kísérletezést, és már csak néhány diktatúráról lehetett gyanítani, hogy továbbra is megpróbálnak előállítani rég elfeledett kórokozókat a titkos laboratóriumokban. Azóta azonban a bakteriológiai anyagok fegyverként való alkalmazásának lehetősége a terrorszervezetek kezébe csúszott át. 1972-ben az Egyesült Államokban egy militáns csoport próbált tífuszjárványt elindítani. 1984-ben Párizsban a nyugatnémet szélsőbaloldali terrorszervezet, a Vörös Hadsereg Frakció egyik tagjánál nagy mennyiségí Clostridium botulinum baktériumot találtak, mely a botulotoxin neví, rendkívül pusztító mérget termeli. Egy grammja akár egymillió ember elpusztítására is képes. Mielőtt a japán Aum Sinrikio neví szekta 1995-ben a tokiói metróállomáson bevetette a szarin gázt, szintén ezzel az anyaggal kísérletezett. A legnagyobb pánikot azonban a 2001-es New York-i terrortámadás után jelentkező lépfenefertőzések okozták. Az év végéig 21-en betegedtek meg levélben küldözgetett anthrax spórák okozta fertőzéstől, és közülük öten meg is haltak. A legtöbb biológiai fegyver célba juttatásának módja nem egyszerí, de nem is megoldhatatlan. Elegendő lehet egy város ivóvízrendszerébe juttatni vagy a fertőzendő terület fölött a levegőben szétporlasztani.
Alaptalan reménykedés
Amikor a WHO 1980-ban világszerte megszíntnek nyilvánította a fekete himlőt, a tudományos lapok még arról cikkeztek, hogy már nincs messze az idő, amikor a Föld a fertőző betegségektől mentes bolygóvá válik. Akkor még szó sem volt az antibiotikumok szakszerítlen használatáról, a rezisztenssé váló kórokozók meg-megújuló támadásairól. Sorra bukkantak fel rég elfeledett betegségek. Amerikában a pestis, Romániában a kolera. A híradásokban egyre többször hallunk arról, hogy a tbc újra támad a szegény lakosság körében, de időnként felbukkannak kifejezetten a civilizált országokra jellemző járványok is. Ilyen volt az úgynevezett legionárius betegség is. 1976 nyarán rövid idő alatt 181 ember betegedett meg súlyos tüdőbajban, és közülük 29 meg is halt. Mint később kiderült, mindannyian részt vettek a háborús veteránok philadelphiai találkozóján, amelyet egy szállodában tartottak. Az orvosok kezdetben tehetetlenek voltak, ám rövidesen rájöttek, hogy egy baktérium felelős a fertőzésekért, amely a hotel klímaberendezésének állott vizében tenyészett, és a levegőben terjedt. A legionárius betegség kórokozóját csak két évvel később fedezték fel.
A légi közlekedés általánossá válásával egy olyan rémisztő trópusi betegséget, mint például az ebola, néhány óra alatt el lehet juttatni egyik kontinensről a másikra. És ha azt is tudjuk, hogy ez esetben a halálozási arány meghaladja a 70 százalékot, akkor igenis komolyan kell venni a fenyegetést. Az ebolához hasonló Marburg-vírus 1967-ben egy Ugandából Európába szállított fertőzött majomtól indult ki, és okozott hatalmas pánikot az akkori NSZK kisvárosában. Hanta, dengue, lassa és egyéb, az epidemiológusok fülének szépen csengő egzotikus fertőző betegségek időről időre felbukkannak a híradásokban, de amíg csak saját területükön pusztítanak, lassan le is kerülnek onnan. Amikor azonban a nyugati államokban is elkezdik szedni áldozataikat, máris másképpen tekintünk rájuk és megtanuljuk tisztelni őket.
Az első jel talán a még ma sem gyógyítható AIDS megjelenése volt a nyugati országokban az 1980-as évek elején. A vírus tökéletesen megsemmisíti az ember életfontosságú védekezőrendszerét, és már a legkisebb fertőzés halálos megbetegedéshez vezethet. A Bovine Spongiforme Enzephalopathie (BSE), vagy más néven kergemarhakór egy szarvasmarháknál fellépő sorvadásos agykárosodás, mely egy ideig nagy port kavart, és 2001 közepéig körülbelül 100 ember életét követelte. 2003-ban az A-típusos tüdőgyulladás (SARS-járvány) – melyet a kínai cibetmacskafélék
terjesztenek – ijesztegette Európát, de végül éppen úgy megkímélte az emberek életét, mint a tavaly útjára kelt madárinfulenza H5N1-es változata. Biztos, hogy lesz következő, de hogy hol csap le, és mennyi áldozatot követel majd, az a jövő titka. §
- › Ókori pestisek
Miután a kórokozók azonosítása csak a XIX. században indult meg, és közülük néhány magától is örökre a feledés homályába veszett, a legtöbb ókori fertőző betegség eredetét ma sem ismerjük. Ennek a ténynek tudható be, hogy néhány korábbi járványt összefoglaló néven csak pestisként emlegetnek. Ezek közül is az első a Bibliából ismert úgynevezett filiszteus pestis: „És az Úr keze súlyosan ránehezedett Asdód lakóira. Rémületbe estek, mert daganatokkal sújtotta őket.” A Kr. e. 430– 425 között pusztító athéni sorscsapásról sem tudjuk, hogy mi váltotta ki a tömeges megbetegedéseket. A Thuküdidész történetíró által leírt tünetek – láz, köhögés, hányás, hasmenés, kiütések – alapján azonban a mai orvostudomány sokkal inkább több, együttesen jelentkező járványra gyanakszik. A betegekkel – köztük a város vezetőjével, Periklésszel is – egy hét leforgása alatt végzett az ismeretlen kórokozó. Meg kell említeni még az úgynevezett antoninus pestist, amely 165–180 között pusztított a császárkori Rómában. Egyesek szerint a fekete himlő korai változatáról volt szó, de ez nem bizonyított.› Malária
A legrégebbi ma is létező epidémia, amely egyes számítások szerint több áldozatot szedett az emberiség kezdete óta, mint bármely más betegség. Neve olasz eredetí, rossz levegőt jelent, mert akkor még úgy gondolták, hogy a mocsarak kigőzölgéséből származik. Sokáig az egyetlen védekezést a lápos területek lecsapolása jelentette, ám a XVI. században egy véletlen folytán felfedezték a malária egyetlen hatásos ellenszerét. Egy hidegrázásban szenvedő, eltévedt spanyol katona a dél-amerikai őserdőben bolyongva ivott egy keserí vizí pocsolyából. Amikor aztán jobban lett, utána járt, hogy mitől is volt olyan íze annak a víznek. Ekkor fedezte fel, hogy egy fatörzs lógott bele a pocsolyába, amelynek a kérge váltotta ki a keserí ízt. Így bukkantak rá a kininre, amely még sokáig a malária egyetlen hatásos gyógyszere maradt. A hidegrázás kórokozóját 1880-ban Charles Louis Laveran fedezte fel. Ahhoz azonban még 15 évre volt szükség, hogy hordozóját, az Anopheles szúnyogot is megnevezzék. A maláriához hasonlóan trópusi szúnyogok terjesztették az Afrikából behurcolt, és a XVI. század végi Amerikában többször is tömeges megbetegedést okozó sárgalázat. A bőrvérzéssel, vérhányással jelentkező halálos kór jellegzetes tünete volt a sárgás bőrszín, melyről a nevét kapta.› Lepra
Bélpoklosság néven már a Biblia is megemlíti ezt a betegséget, európai tömeges elterjedése azonban csak a VII. században kezdődött, és a keresztes hadjáratok végén, 1250 körül érte el csúcspontját, majd csaknem teljesen eltínt. Az egyik legundorítóbb kórság lappangási ideje elérheti akár a 15–20 évet is, mire kiütköznek az első tünetek. A baktérium megtámadja a száj nyálkahártyáját, a szemet és a csontrendszert. A betegség előrehaladtával az idegek elhalnak, így a fertőzött személy testfelületének nagy része érzéketlenné válik. A baktérium gyakran megtámadja az orrcsontokat, amelynek következtében az orrszövet egyszeríen eltínik. A rémisztő arcú betegeket lepraházakba kényszerítették, ahol a társadalomból kirekesztve a maguk – meglehetősen szigorú – törvényei szerint éltek, és koldulásból tengették életüket. A Mycobacterium leprae-t 1873-ban fedezte fel Armauer Hansen norvég kutató.› Pestis
Bár a legtöbb ókori fertőző betegséget később ezzel a névvel illették, az első bizonyítottan bubópestis járvány 531 és 566 között ütötte fel a fejét Kelet-Európában. Nevét azokról a nyirokcsomó-duzzanatokról kapta, amely rendszerint a hónaljban és az ágyék táján keletkeztek. A bizánci császárról, Justinianuszról elnevezett járvány miatt Prokopius szerint „valamennyi előre ásott temetőgödör és pince megtelt hullákkal”, és az emberek mintegy negyedével végzett. A leghíresebb és a legtöbb halálos áldozattal járó pestisjárvány 1347-ben érkezett Európába. Tizenkét genovai gálya futott be a szicíliai Messina kikötőjébe, melynek legénysége a Krím félszigeti Kaffában fertőződött meg. A járvány hónapok alatt terjedt szét egész Európában, és közben kialakult súlyosabb válfaja, a tüdőpestis, amely már nemcsak érintés útján terjedt, hanem belélegezve is, és alig három nap alatt végzett a beteggel. A Fekete Halál öt év alatt mintegy huszonötmillió halálos áldozatot szedett. Ezután háromszáz éven át újra és újra lecsapott Európában, de az 1709-es lengyelországi járvánnyal végleg eltínt a kontinensről. Kórokozóját 1894-ben a svájci Alexandre Yersin azonosította elhullott patkányokban. Ekkor derült ki az is, hogy a baktérium a bolhák csípése által terjed.› Szifilisz
Amikor VIII. Károly francia király zsoldos hadai 1495-ben hazatértek a balul végződött itáliai hadjáratból, még nem sejtették, hogy soraikban ott rejtőzködött az egyik legalattomosabb új betegség, amely nemre, korra és társadalmi osztályra való tekintet nélkül emberek millióinak életét keserítette meg a következő századokban. A szifilisztől való idegenkedést jól jellemzi, hogy a franciák nápolyi betegségnek hívták, az olaszok francia kórnak, az oroszok a lengyeleket vádolták, ők viszont a németeket, és így tovább, míg végül megállapodtak a semleges hangzású vérbajban. Egyesek azt állították, hogy eredetileg a dél-amerikai lámák betegsége volt, és a velük való fajtalankodás miatt kapták el az indiánok. A csaknem mindig nemi úton terjedő betegség több stádiumban támad. Először apró, vörös duzzanatok jelennek meg a testen, majd a nemi szervek környékén csomók alakulnak ki, és a betegen erős ideg-, izom- és csontfájások jelentkeznek. Néhány éves tünetmentes állapot után aztán kelések lepik el az egész testet, melyek időről időre kifakadnak. A halál sokszor mintegy harminc év után jelentkezik egyre súlyosbodó paralízis formájában. A szifilisz kórokozójának felfedezése után 1910-ben Paul Ehrlich professzor előállt a Salvarsan neví készítménnyel, amely sokáig az egyetlen gyógymódnak számított.› Himlő
A cseppfertőzéssel, érintéssel vagy belélegzés útján terjedő fekete himlő felbukkanásának ideje a történelem során eléggé bizonytalan. Első klaszszikus leírása a X. századból datálódik egy perzsa orvosnak köszönhetően. Bár az egész világon elterjedt, európai csúcspontja a XVIII. századra tehető. A betegség kezdeti tüneteit hirtelen fellépő láz, borzongás, hátfájás, émelygés, hányás jellemzi. A pácienst legtöbbször undorító lehelete árulta el. A második fázisban a láz hirtelen a magasba szökött és a bőrön apró, kerek, piros foltok jelentek meg. Ezek idővel hólyagocskákká alakultak, majd elgennyedtek és a betegség harmadik hetében csúnya hegeket hagyva hátra elszáradtak. Rendkívül virulens volta miatt a himlő nem kímélt sem szegényt, sem gazdagot, és bár a többség túlélte és ezzel védettséget szerzett, még így is körülbelül hatvanmillió áldozatot hozott Európa-szerte. Miután Edward Jenner 1796-ban először alkalmazta sikerrel a himlőoltást, rövidesen egész Európában kötelezővé tették, és 1980-ra már kipusztultnak tekinthető.› Kolera
A kolera egy bacilus, amely az ember vékonybelében él, és a szennyezett étellel, ivóvízzel fertőz. Ezért ez a betegség mindig is a szegények „kiváltsága” maradt, hiszen alapvetően a nem higiénikus életkörülmények terjesztik. A legtöbb járványos betegséggel ellentétben ez esetben nem is annyira a kórokozó veszélyes, hanem a kolera jellegzetes tünetei, a színni nem akaró hányás és hasmenés. Abban a korban ugyanis, amikor még nem ismerték az infúziót, meglehetősen nehéz volt pótolni az elvesztett folyadékmennyiséget, és a beteg általában a kiszáradás miatt halt meg. Az indiai szubkontinensen régóta ismerték már, európai felbukkanása azonban csak 1817-re tehető, és 1926-ig még hatszor tért vissza. A legsúlyosabb következményekkel az 1830–1831-es második hullám járt, amely leginkább Kelet-Európát sújtotta. A kolera baktériumát Robert Koch mutatta ki először.› Influenza
Senki sem tudja, mióta él együtt az emberiség a cseppfertőzéssel terjedő influenza vírusával, hiszen ez a mikroorganizmus képes újból és újból megváltoztatni az alakját, így nem lehet védettséget szerezni ellene. Az évről évre visszatérő járványok ugyan nem okoznak tömeges pusztítást, néhány kivétel azonban akadt a történelem során. Ilyen lehetett a hírhedt angol izzadás, amely 1486 és 1551 között öt nagy járványhullámban lépett fel, többnyire a szigetországban. A betegség hirtelen hidegrázással, magas lázzal és erős verejtékezéssel kezdődött, majd szívtáji fájdalommal, hányással és erős fejfájással sokszor delíriumhoz vezetett. Néhány leírás szerint 100 beteg közül jó, ha egy életben maradt. A XVI. századtól fogva több mint harminc tömeges influenzajárványt tartanak számon. A legpusztítóbb több mint húszmillió ember életét követelte 1918 és 1919 között, többet mint az első világháborús harci események. A viszonylag veszélytelen vírust meglepő módon az amerikai expedíciós csapatok hozták magukkal Európába, és csak franciaországi elterjedésével „vadult meg”, és terjedt el heteken belül a környező országokban. A rengeteg halálos áldozat ellenére a háborús hírzárlat miatt az első újságcikk a semleges Spanyolországban jelent meg a járványról. Innen kapta nevét is. 1920 elején – anélkül, hogy a kórokozót azonosíthatták volna – az influenza épp olyan rövid idő alatt tínt el, ahogyan annak idején megjelent. Az utóbbi években a 10–15 évente Ázsiában felbukkanó és az egész világra kiterjedő madárinfluenza ijesztgeti az emberiséget. 1957-ben a H2N2 vírus csak az Egyesült Államokban 70 000 áldozatot követelt, ám a gyors felismerés és a megfelelő óvintézkedések miatt a halálos esetek száma egyre csökken.
