Homoszexualitás és mívészet

Mívészet-homoszexualitás-társadalom szorosan összekapcsolódik. A találkozási pontokat egy elemző így foglalja össze: „…a kultúra, a mívészet a homoszexuálisok egyik önkifejezési formájává válik, önmagáértvalóságával vonzva a kreatív homoszexuálisokat, ugyanakkor viszont az öncélúságot hirdetve erősíti az azonos nemíekhez vonzódók identitástudatát.”A homoszexualitás és a társadalom kapcsolatát vizsgáló módszerek egyike a kulturális reprezentáció, ami a homoszexuális témák jelenlétét nézi az irodalomban, mívészetekben. A meleg alkotók mindig jelentős szerepet játszottak homoerotikus tartalmú mívek létrejöttében. A homoszexuálisok alkotta mívészetnek jelentős szerepe van a szexuális forradalom létrejöttében, amely a konvencionális szexualitás alapszerkezeteinek támadásával alapjaiban kérdőjelezte meg a fennálló viszonyokat. A mívészi alkotások kétféleképpen tükrözhetik a homoszexualitást: valamilyen míben homoerotikus vonásokat fedezünk fel vagy az adott mí kizárólag a homoszexualitás ábrázolását választja témájának. Viszonylag lényegtelen az alkotó szexuális beállítottsága, igaz, a homoszexuális szerző munkáiban gyakrabban előfordul az azonos nemíek szerelmét bemutató vagy arra utaló mozzanatok ábrázolása. Dominique Fernandez bő tárházát adja az olyan képzőmívészeti alkotásoknak, amelyek rejtetten vagy nyíltan a homoszexualitást ábrázolják, például Ingres Akhilleusz és Patroklosz, Dubufe Apollón és Küparisszosz, Girodet A kairói lázadás festménye, de a sort hosszasan lehetne folytatni. Napjainkban Susan Weindlich amerikai mívésznő választja gyakran témájául az azonos nemíek szerelmét.

A fotózásban
A mívészet és a melegek „egymásra találása” talán leginkább a fotómívészetben figyelhető meg. A képes férfi aktmagazinok mellett (például az amerikai Playgirl) évente tucatjával jelennek meg fotóalbumok is. Az első, meztelen férfiakat ábrázoló fényképeket még nem a nagyközönségnek szánták, hanem festőmívészek, szobrászok számára készültek, akik így sok kiadást megtakaríthattak az élő modellek alkalmazásán. A fényképészek klasszikus pózokat örökítettek meg, például guggolást, hajlást, futást, fordulást. Az első nyilvánosságra hozott képeket Eadweard Mulbridge készítette, de nem erotikus céllal: szívesen fotózott állatokat, meztelen nőket és férfiakat egyaránt a mozgás (futás, ugrás) anatómiájának szemléltetésére. A német származású Wilhelm von Gloeden báró készített elsőként a férfi meztelenségét önmagáért ábrázoló felvételeket. Leginkább Szicíliában alkotott, ahol a helyi, tizenéves fiúkat görög-római jelmezekbe öltöztette, vagy ruha nélkül örökítette meg őket.

Az 1920-as években – főként a filmmívészetben – megjelentek azok a sztárok, akiknek már a testük, a „szexepiljük” jelentette az üzletet, mint Rudolf Valentino vagy Ramón Navarro. A szépség, a külalak tehát a férfiak esetében is biznisszé vált. Az 1940-es évektől már olyan fotómívészek alkottak, akik kizárólag férfi aktfotóikról váltak ismertté, mint az amerikai George Platt Lynes, az angol Angus McBean, a francia Raymond Voinquel, vagy a háború után Bruce of Los Angeles és Bob Mizer. Az első fotósok képein még „gondot okoz” a nemi szerv: árnyékolják, takarják, míg az 1960-as évektől már sok esetben hangsúlyt kap ez a testrész. A kis fütyik mellett már hatalmas hímvesszőjí férfiak is feltíntek, melyek akaratlanul is az adott testrészre irányították a figyelmet (mint Robert Mapplethorpe képein), sőt később a férfi genitáliák, hátsók is önálló fotótémává váltak.
 
Az 1980-as évektől előretör a férfitestek kultusza. A hétköznapi újságokban is megszokottá válnak a csupasz férfiak, egy-egy félmeztelen, izmos felsőtest pedig sokszor jobb reklámhordozónak bizonyul, mint egy női mell. Hírességek vetkőztek meztelenre a kamerák előtt, közöttük a színész Helmut Berger, Rupert Everett, Tony Ward, Richard Grieco, a modell Cameron és Markus Schenkenberg vagy éppen a Red Hot Chili Peppers zenészei. A meleg lapok vagy melegek számára is készülő magazinok milliókat fizetnek ki olyan alkotóknak, mint Greg Gorman, Hans Van Manen, Jeff Palmer, Francesco Scavullo, Joe Ziolkowski, Pierre et Gilles vagy Herb Klein.

A meztelen férfi tehát üzlet, és „ezek a fotográfusok azonnal felmérték, hogy a melegek mit szeretnének látni. A meleg társadalom által »klón« kinézetínek nevezett, meztelen és kigyúrt testeket főképpen… straight looking, straight acting”.

És napjainkra a „fejlődés” nem állt meg. A meztelen férfi, majd a hímvessző mint fotómívészeti téma után megjelent a pisilő férfi, az önkielégítő férfi vagy a merev hímvessző. Ma már mindent megmutatnak, és mégis abban rejlik a mívészek nagy tehetsége, ahogyan láttatják ezeket a dolgokat. Mert ha így fotózok, akkor pornográfia, ha úgy fotózok mívészet. És ahhoz kell a tudás, hogy mívészetnek lássuk azt, amit más csak pornóként adhatna el.

Az irodalomban
A fiúk iránt érzett szerelem szinte már a kezdetek óta nem hiányzott a regényekből és a versekből. Többek között megtaláljuk Petronius és Apuleius elbeszéléseiben, „melyek a szóban forgó gyakorlat szokványosságát és általános elfogadottságát tanúsítják, és jelen van a szüzességről, mennyegzőkről és házasságokról szóló elbeszélések egynémelyében is”, de az elbeszélések fő vonalát már nem önmagában a fiúszerelem adja, hanem a fiú-leány kapcsolat, s mintegy mellékesen említik a férfiszerelmet. A Krisztus utáni első századoktól a XX. századig a homoszexualitás „gyakran szinte felismerhetetlen rejtjelekben szólal meg. Homályban szőtt bábú, a cenzúra és az elnyomás előli bújócska része, a félelem és a szégyen gyermeke.” Például vegyük elő Balzac híres regényét, a Széplányok tündöklése és bukása címí alkotást. Balzac a börtönbéli homoszexualitást ekként írja körül: „Hogy némileg megértessük az olvasóval, kit is neveznek a börtönlakók, porkolábok és őrök nénikének, elég lesz idézni egy kerületi börtön igazgatójának szellemes mondását, amelyet a megboldogult lord Durhamhez intézett, aki párizsi tartózkodása alatt végigjárta az összes fogházakat… Az igazgató, miután végigvezette a lordot az egész fogházon, a börtönudvarokon, munkatermeken, sötét zárkákon stb., undorodó arcot vágva, ujjával egy helyiségre mutatott: »Ide nem is vezetem be méltóságodat, mert az a nénikék kvártélya…« »Hao! – mondta lord Durham – s mi az?« »Az milord, a harmadik nem!«” – legalábbis így fordította 1920-ban Laczkó Géza.

A létező vagy nem létező „cenzúra”, a szerzők visszafogottsága hosszú ideig tehát nem engedte megnyilvánulni a homoszexualitást, ezért többféle módszert is bevetettek. Egyes míveket meggyomláltak (így járt Michelangelo több verse), más esetekben a férfit „nővé” változtatták a kiadásban. Bizonyos alkotásokat manipuláltak vagy megcsonkítottak, volt, aki önmagát cenzúrázta (Proust, Cocteau), ismét mások olyan áttételesen fejezték ki szereplőik homoszexualitását, hogy a hétköznapi olvasó szinte észre sem vette, miről van szó. Minden idők legszókimondóbb, szinte pornográf alkotása Sade márki (1740-1814) tollából ered. A Szodoma százhúsz napja (1785) bővelkedik homoszexuális és egyéb jelenetekben, bárhol is ütjük fel. Négy libertinus, Blangis herceg, annak püspök öccse, valamint Curval elnök és Durcet adóbérlő elvonulnak utóbbi kastélyába, velük feleségeik, gyermekeik, kurvák, kerítőnők, elrabolt tizenéves lányok és fiúk, valamint huszonéves, úgynevezett „baszók” és „albaszók”. A világirodalomban – pornográf jellege ellenére – azért érdemel említést Sade neve, mert az első ilyen típusú mívet írta, ráadásul egy olyan korban, amikor a szexualitás abszolút tabunak számított.

Sokan az egyes homoerotikus tartalmú míveket aszerint csoportosítják, hogy alkotójuk „érintett” volt-e vagy sem. Ugyanis az irodalomtörténetnek vannak „nagy” homoszexuális szerzői. Természetesen könyvtárnyi anyagot lehetne írni róluk, most csupán önkényesen kiragadott személyek következnek. Az újabb kori alkotók közül elsőként talán Lord George Byron (1788–1824) nevét említhetjük. Az angol főúr és író a lányok és a fiúk szépségének is hódolt. &Aacutellítólag 12 éves korában már a nevelőnőjével élt szexuális életet, a féltestvérével folytatott viszonyból pedig közös lánygyermekük született. Egyetemi évei alatt Cambridge-ben több iskolatársával is szorosabb kapcsolatban állt, közülük a tőle jóval fiatalabb Lord Clare érintette meg igazán, hiszen mikor évekkel később Itáliában véletlenül összefutottak, Byront nagy öröm töltötte el, s őszintén sajnálta, hogy mindössze egyetlen napot tölthettek együtt. A kivételes szépségí költő – akit kortársai szerint három tündér látogatott meg: a nemesség, a lángelme és a szépség – vonzotta az embereket.
 
A nők már csupán őt megpillantva elájultak, verseit pedig naplójukba írogatták. Byron igen hiú volt az alakjára, sokszor szigorú diétát tartott, mikor napokig csak ásványvizet és kétszersültet fogyasztott. Bár később megnősült, görög utazásai alatt Eusthasius Georgiou, majd hosszabb ideig Niccolo Giraud neví barátjával élt. Utolsó szerelmes versét egy Loukas neví görög ifjúhoz írta.A nagy dán meseíró, Hans Christian Andersen (1805–1875) életrajzírói szemérmesen elhallgatják a tényeket. Fiatalon mindenáron énekes vagy táncos akart lenni, aztán Koppenhágában telepedett le, ahol – íme egy burkolt szöveg – „éveken át el tudja tartani magát csaknem indokolatlan pártfogásokból”.Kétségtelen, hogy nemcsak az irodalomtörténet egyik kiemelkedő alakja, de talán mondhatjuk, hogy a homoszexuális költészet megteremtője Walt Whitman (1819–1892), aki már nyíltan örökíti meg fiú szerelmeit verseiben, az angol egyes szám harmadik személy férfi alakját (he) nem írja át női alakra (she), mint elődei. 1855-ben megjelent Físzálak címí kötetének Calamus ciklusa nyíltan homoszexuális, egy másik, „trágárnak” bélyegzett könyve miatt pedig később állásából is elbocsátották.

Whitmanhez hasonló nagy homoszexuális költőként tartják számon a görög Konsztantin Kavafiszt (1863– 1933), aki – akárcsak Whitman – szintén a munkások társaságát szerette. Nem próbálta igazolni magát, nem keresett kibúvót, nem érzünk nála bíntudatot, hanem nyíltan megírja a fiatal fiúk szépségét, sőt minden versében megemlíti a vágyott férfi életkorát. Az irodalomtörténet különös alakja a Nobel-díjas André Gide (1869– 1951). Gide a fiatal arab vagy görögös szépségí fiúknak hódolt. Legtöbb mívében felfedezhetők önéletrajzi elemek, három évet töltött Algériában, ahol egy Athman neví fiú volt a kedvese. Korüdon címí könyvét név nélkül adta ki (1911). Ebben arról értekezik, hogy a homoszexualitás az állatoknál is előfordul, tehát természetes. A könyv második részében még tovább megy: a nőket leértékeli, és nyíltan kimondja, hogy a férfitest pompásabb mint a női.

Marcel Proust (1871–1922) a szerelmet mindig feltínően jóképí, nőies és fiatal férfiakkal társította. Az eltínt idő nyomában címí míve valójában önmagáról szól. A főhős, Marcel, nem az élete eseményeit mondja el, hanem azt, hogy az évek mily nyomot hagytak benne. Proust gyakran látogatta a férfibordélyokat, de legnagyobb szerelme egy olasz származású sofőr, Alfred Agostinelli volt. Alfred mindössze 18 esztendős, amikor találkoznak „fekete gumiköpenye és a kámzsás sisakja, amely betakarta teljes fiatalságát, szőrtelen arca egy zarándokhoz, vagy még inkább, a sebesség apácájához tette hasonlóvá” – írta róla Proust. Szerelmük lángolt, az író egyik levele így szól: „Nélküled őrült lennék. Kinyitottad az ideák világát számomra, amiről soha nem is álmodtam, és akármivé leszek, egyedül hozzád leszek híséges.” &Aacutem kapcsolatuk véget ért: Alfred Dél-Franciaországba ment, hogy megtanulja a repülővezetést. Fiatalon halt meg, 1914-ben.

Federico García Lorca (1898–1936) madridi egyetemista korában Salvador Dalival esett szerelembe, de szintén szoros barátja volt Luis Buñuel, a későbbi híres filmrendező. Dali visszautasítása miatt New Yorkban, majd Kubában keresett menedéket érzelmi krízisében. Hazatérte után írott míveiben halványan érezhető a homoszexualitás, mint az Óda Walt Whitmanhez címí alkotásában, vagy befejezetlenül maradt munkájában, a Szodoma pusztulásában. 1936-ban Franco fasisztái meggyilkolták, két golyót az író fenekébe is lőttek, utalva másságára. Egészen más vonulatban jelenik meg a homoszexualitás „megélése” és ábrázolása az 1920-as években született szerzőknél. Az úgynevezett beatkultúra két apostola, Jack Kerouac és Allen Ginsberg már egyfajta lázadásként veszi a másságot. Jack Kerouac (1922–1969) kiváló focista volt, középiskolai csapatával komoly győzelmeket ért el, de mégis az irodalmat választotta. 1957-ben megjelent, Az úton címí könyve „nemcsak a »katonai-ipari komplexum« elleni egyetemi tüntetésekhez vezetett, hanem az Én felszabadulásának ünnepléséhez is, amit az érintettek főként a hallucinogén kábítószerek használatával és a szexuális tabuk elutasításával gyakoroltak”.  Kerouac biszexuális volt, s bár háromszor nősült, házasságai csak néhány hónapig tartottak. A sztárság a legrosszabbat tette vele: erkölcsileg és lelkileg is megrengett, s bár a magazinok kapkodtak utána az írásaiért, a televíziós show-mísorok pedig a szerepléséért, szinte vödörszámra itta kedvencét, a tokaji bort. Kerouac kortársa, sőt egy időben szeretője az &Uumlvöltés címí kötetével (1956) feltínt Allen Ginsberg (1926–1997).

Ginsberg „feltett szándéka volt, hogy költészetében megjeleníti azokat a zsidókat, beateket, homoszexuálisokat és a vietnami háború ellen tiltakozókat, akikkel a szokásostól eltérő életvitelének köszönhetően gyakran összehozta az élet. Következetesen fellépett az ország homoszexualitást és kábítószer-használatot tiltó szigorú tömegeivel szemben is, annak ellenére, hogy maga elutasította a vegyi úton előállított látomásokat…”

Ginsberg nemcsak író volt, hanem igazi guru, nagy gondolkodó, a pacifizmus, a szexuális szabadság és a bürokráciaellenesség egyik legnagyobb szószólója. Az irodalomban az 1980-as, 1990-es évektől egy „újhullám” megjelenésének lehetünk tanúi: a homoszexualitásról szóló mívek egyre színesebbé válnak. Egyesek „családregényt” írnak, mások krimibe ágyazzák a történeteket. A dél-afrikai, Nobel-díjas író-nő, Nadine Gordimer egyik könyve,
az &Oumlnvédelmi fegyver (1998) ugyancsak meleg krimibe ágyazott történet. A Pulitzer-díjas Michael Cunningham a maga nemében egyedülálló, meleg családregényt írt Otthon a világ végén címmel (1990). A regény lényegében két fiú, Bobby és Jonathan kapcsolatát, barátságát mondja el, 15 évet felölelve. A történeteket felváltva meséli el a két főhős, valamint közös barátnőjük, Clare, és Jonathan anyja, Alice. Helytálló a Sunday Times kritikája, miszerint a könyv „határtalanul intelligens, megindító és mesteri. Cunningham tökélyre vitte a sokrétí családi élet ábrázolását.”

A zenében
A könnyízene szívesen jeleníti meg a témát, különösen mióta a videoklipek elterjedtek. Az amerikai Wayne Studer vaskos könyvben elemzi a homoszexuális témájú felvételeket, s felhívja a figyelmet arra, hogy számos könnyízenei alkotásban a „sorok között” kell olvasnunk, pontosabban hallgatnunk. Gyíjtéséből kiderül, hogy a világ leghíresebb énekesei és együttesei (például Frank Zappa, Joan Baez, David Bowie, Aerosmith) mind „megéneklik” a homoszexualitást. Szerinte az 1950-es évektől figyelhető meg a „gayness” vagy „gay sensibility” a könnyízenében. Mégis az 1970-es évek elején David Bowie volt az első igazi „rock gayness”, akiről a szerző így ír: „Isten tudja, mit gondoltam róla 1972-ben!… Megrázott, megdöbbentett, majdnem undorodtam. Biztos voltam benne, hogy a civilizáció, ahogy megismertük, véget ér. Vagy talán egy második közeledik.”

Az 1980-as években Boy George, Elton John, a Pet Shop Boys és a Bronski Beat képviselte legmarkánsabban az említett „gayness” áramlatot. Boy George indította el az 1980-as években a nemi reformot (gender bender). Aztán ismét újabb korszak indult Madonna klipjeivel (például Justify My Love), melyek nyíltan homoerotikus cselekményeket láttatnak. A nagy macsó, Freddie Mercury magánéletének része volt a meleg világ, de nem állt tőle távol annak kifigurázása sem: az I want to break free címí klipben (1984) csinos kis miniszoknyában és tísarokban porszívózik. Mercury mellett világsikereket arattak más maszkulin-fétisek is, mint a Village People, amelynek tagjai öltözetükkel görbe tükröt állítottak a homofób maszkulin társadalom elé (klipjeikben szupermacsó motoros, cowboy, katona, építőmunkás jelmezekben szerepeltek).

Igazi lényét sokáig kitínően leplezte George Michael, míg 1999-ben egy férfi WC-ben orális közösülés közben le nem tartóztatták. A világraszóló botrányt követően készítette el új számát és klipjét (Outside), mely az álszemérmes amerikai rendőrséget gúnyolja ki: a klipben szexuális deviánsokat látunk (például idős nő vezet pórázon egy fiatal férfit), akiket két rendőr sorra letartóztat. Mikor végeznek a „tisztogatással”, egymás nyakába borulnak és vad csókolózásba kezdenek. A leszbikusság jó marketingfogás, amit a 2003-ban világhírívé vált orosz lányduó, a t.A.T.u. esetében is bevetettek. Az együttes pillanatok alatt elfoglalta a világ szinte összes slágerlistájának első helyét. A lányok a képeken és a koncertek színpadain gyakran öszszeölelkeztek és csókolóztak. Mikor felröppent az együttes felbomlásának híre, sok írás jelent meg arról, hogy a „leszbikusság” csupán ügyes üzleti fogás volt. (Hasonlóan csak a show-biznisz kedvéért csókolózott az egyik koncerten Madonna és Britney Spears.) A könnyízenében óriási áttörést jelentett, mikor 1998-ban az Eurovíziós Dalfesztivált az izraeli transzszexuális, Dana International (eredetileg Jaron Kohen) nyerte meg. A szexuális másság elsöpörte a gátakat…

A mozivásznon
Az 1940-es években Humphrey Bogart és Ingrid Bergman csókjáról beszélt a az egész világ (Casablanca). Hat évtizeddel később viszont „a micsoda csók” egészen mást jelentett: François Ozon 8 nő címí remekmívében Catherine Deneuve és Fanny Ardant ajkai forrtak egymásra, nem is akárhogyan. A férfi-férfi, nő-nő kapcsolatának témája a filmmívészet szinte valamennyi nagy rendezőjét megihlette, elég Federico Fellini (Satyricon, 1969), Derek Jarman (II. Edward, 1981, Caravaggio, 1986, A kert, 1995), Paul Morrissey (Flesh, 1968), Pier Paolo Pasolini (Salo, avagy Sodoma 120 napja, 1975), Luchino Visconti (Halál Velencében, 1970, II. Lajos, 1972, Meghitt családi kör, 1974), Stephen Frears (Én szép kis mosodám, 1985), John Waters (Rózsaszín flamingók, 1972, Polyester, 1981, Cecil B. Demented, 2000), Rainer Werner Fassbinder (Amikor 13 újhold van egy évben, 1978, Querelle, 1982), Jim Sharman (Rocky Horror Picture Show, 1974), Szabó István (Redl ezredes, 1982) vagy Gregg Araki (Elátkozott generáció, 1994, &Uacutet a Pokolba, 1996, Csók macsók, 1999) nevét említenünk.

A világ első olyan filmjét, mely a homoszexuálisokról szól – Hirschfeld kezdeményezésére – a német Richard Oswald rendezte 1919-ben, Anders als die Anderen (Mások, mint a többiek) címmel. A film a homoszexuálisokat beteges, rángatózó, zavaros tekintetí személyeknek ábrázolja. „Ez volt tehát a közönséghez intézett első felhívás: az alkotók szándékai szerint ugyan védőbeszéd, de valójában negatív képet nyújtott a homoszexuálisokról. E kép szerint bizonytalanok, le kell merülniük a társadalom legmélyebb rétegeibe, ahol bármikor megzsarolhatják őket, romlásra és pusztulásra vannak ítélve.”A kezdeti alkotások „bínösnek” ábrázolták a homoszexuálist, vagy komikus figuraként jelenítették meg. A II. világháború utáni filmek gyakran politikai színezetet vittek a képkockákra, később a szexuális szabadságot fejezték ki.

Az 1980-as évek végétől jelentkezett a homoszexuális filmek újhulláma. Ez lényeges, mert a kritikusok szerint a hagyományos filmek éppen azért maradtak másodlagos jellegíek, mert általában magáról a homoszexualitásról szóltak, s nem az emberről, illetve a velük megesett történetekről.

Valóban észrevehető, hogy a mai kultfilmekben inkább csak lebeg a homoszexualitás. Ez a megfoghatatlan, mégis érezhető homoerotikus hatás számos filmben tapasztalható, ilyen Gregg Araki két opusa (Elátkozott generáció, 1994, &Uacutet a Pokolba, 1996) vagy Gus Van Sant Otthonom, Idaho címí (1996) gyönyörí munkája, amely két prostituált fiú életét követi nyomon. Szintén zseniális a francia Cyril Collard (1960–1993) Vad éjszakákja, amelyben a fiatal biszexuális író-rendező (aki emellett AIDS-es is) egy fiú és egy lány közötti vergődését mutatja be (a cannes-i filmfesztivál 1994-ben méltán díjazta Arany Pálmával az átadás előtt néhány nappal elhunyt író-rendező mívét).  Az ezredforduló táján – érdekes módon – sok spanyol rendező vitte bele alkotásába a szexuális másságot. Ilyen az Oscar-díjas Pedro Almodóvar, akinek Mindent anyámról címí filmje (1999) egy igen izgalmas és különleges történetet mesél el, vagy Gerardo Vera míve, az ugyancsak 1999-es Második bőr, mely egy orvos és egy nős, gyermekes mérnök viharos kapcsolatáról szól (az utóbbi nem tud szakítani sem családjával, sem a partnerével). 

Az utóbbi évek legérdekesebb alkotásai közül kiemelkedik az izraeli Yossi & Jagger (2002), ami két meleg katona történetét mutatja be, valamint a Julian Schnabel által rendezett Mielőtt leszáll az éj (2004), melyben a macsó Johnny Depp egy transzvesztitát alakít Fidel Castro Kubájában. Sokan 2006-ot tartják vízválasztónak a meleg filmek történetében, hiszen a két fiatal homoszexuális cowboy románcát bemutató Brokeback Mountain (Túl a barátságon) négy Golden Globe-díjat söpört be, majd pedig három Oscar-díjat nyert (többek között a rendezésért). A szokatlan témaválasztásról így nyilatkozott Ang Lee rendező: „Nem szabad kategorizálni vagy sztereotipizálni a régiókat és helyeket. Az emberek szerelembe esnek és kész. Én csak egy szerelem történetét akartam elmesélni.” 
 
A magyarok közül Jancsó Miklós (Magánbínök, közerkölcsök), Makk Károly (Egymásra nézve; készült Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül címí kisregényéből), Szabó István (Redl ezredes), Tímár Péter (Mielőtt befejezi röptét a denevér) nevét említhetjük.  

Egyes rendezők úgy vélik, hogy a meleg témákkal célszeríbb a tömegkultúrába integrálódni: humoros feldolgozást választanak, mert a vígjátékok nagy népszeríségével könnyebben hatnak a nagytársadalomra. Talán Jim Sherman alkotása, a Rocky Horror Picture Show (1974) nyitotta meg a sort, amit követtek a jobbnál jobb mívek, az &#336rült nők ketrece (rendezte: Eduard Molinaro, 1978), Priscilla, avagy a sivatag királynőjének kalandjai (rendezte: Stephen Elliot, 1994), Feküdj le a kutyákkal! (rendezte: Wally White, 1995), Prêt-à-porter (rendezte: Robert Altman, 1996). A 2004-ben készült német Zírhajó (rendezte: Michael Bully Herbig) három kendőzetlenül meleg (és kétbalkezes) írhajós kalandjait meséli el. Ezek a – maguk mífajában remek – filmek valóban elnyerik a többség és a fiatalok szimpátiáját, ami hozzájárulhat a társadalmi tolerancia növekedéséhez. Jelentősek azok a dokumentumfilmek, amelyek a melegek világát próbálják feltérképezni. Ebben a mífajban klasszikus alkotás Andy Warhol 1968-as Fleshe. Ez a film azért különösen érdekes, mert főszereplője, Joe Dallesandro a saját életét mutatja be: hogyan telnek egy huszonéves férfiprostituált napjai. A bemutató után jött a nem várt fordulat: a jóképí Dallesandro igazi kultfigura lett (fotómodell, filmszínész), a későbbiekben „rendes”, és a mai napig sokat foglalkoztatott mívész.§

  • Közhelyesek
    A XX. század első felének nem homoszexuális szerzői általában megmaradtak valamilyen „közhelyes” dolog ábrázolásánál. Robert Musil (1880–1942) osztrák író első novellája, a Törless iskolaévei (1906) egy előkelő katonai iskolában tanuló érzékeny fiú tapasztalatait meséli el. Bemutatja a kollégisták között zajló homoszexuális kapcsolatokat, az erőszakot, a megaláztatást, azt, hogy a gyengébbeket szexuális játékokra használják. Nagyon népszerí volt az idősebb, vágyakozó férfinak egy fiatalabb fiú irányában érzett szerelmének, vagy a plátói tanár-diák viszony ábrázolása. Ebben a kategóriában talán legismertebb Thomas Mann (1875–1955) 1911-ben megjelent míve, a Halál Velencében. Főhőse, Gustav von Aschenbach idősödő író, aki egész életében a „tartás”, az „elegáns önuralom” híve. Nyaralni utazik az olasz tengerpartra, ahol hamarosan felfigyel egy tizenéves lengyel fiúra, Tadzióra. Az író egyre inkább a fiú „rabjává” válik.

    Hasonló vonulatú – beteljesületlen szerelemről szól – Stefan Zweig (1881–1942) Az érzelmek zírzavara címí novellája (más fordításban Érzések zírzavara), amely a századforduló tájékán játszódik. Főhőse a 19 éves, léha életet folytató aranyifjú, aki egyetemi tanulmányait elhanyagolja. Ezért édesapja tanácsára átiratkozik egy vidéki egyetemre, ahol hamarosan lenyígözik egyik professzorának előadásai. A fiú, Roland albérlete a professzorék lakása felett van, ezért hamarosan bejáratos lesz a tanárhoz és jóval fiatalabb feleségéhez. Gyakran hármasban vacsoráznak. A professzor és felesége között szemmel láthatóan hívös a viszony. A tanár olykor napokra eltínik, Rolanddal szemben pedig néha váratlan dühkitörésekre fakad. Végül mindenre fény derül; a professzor vallomást tesz a fiúnak: homoszexuális, az eltínéseit „kiruccanásai” okozzák, dühkitöréseivel pedig önmagát próbálja visszafogni, mert túlságosan vonzódik Rolandhoz. A tanár beteljesületlen, titkos szerelme olvasható Babits Mihály (1883–1941) Timár Virgil fia címí novellájában is (1922). Timár Virgil szerzetes tanár felkarolja a 16 éves Vágner Pistát, akit egyedül nevelt fel az anyja. Az anya meghal, a tanár pártfogásába veszi a fiút, aki iránt titkos szenvedélyre ébred.

  • Két nő… 
    Meg kell emlékeznünk a nőírókról is. Virginia Woolf (1882– 1941) híres leszbikus író. Első nagy szerelme Violet Dickinson, a sikeres mívész, majd Magde Vaughan (a neves szexológus, John Addington Symonds lánya), aztán Vita Sackville-West, aki viszont nemcsak férjezett volt, de Woolf mellett más nőket is szívesen meghódított. Ezt az írónő nehezen viselte, három év után szakítottak, de barátságuk továbbra is fennmaradt. 1930-ban ismerkedett meg az akkor mindössze 20 esztendős Ethel Smith-szel, akivel évekig élt együtt. Woolf egyetlen míve ábrázol nyíltan női erotikát és leszbikus figurát, az 1925-ben írt Mrs. Dalloway. A regény a nő egyetlen napját mondja el: házában egy partit készít elő, miközben emlékeiben megjelenik Sally Selton, akivel fiatal lány korában szerelembe esett. Woolf legismertebb, az 1990-es években megfilmesített alkotása az Orlando (1928). A főhős, Orlando, századokkal korábban élt férfi, aki női ruhát ölt, végigéli az egész történelmet, megismerkedik Shakespeare-rel, majd anya lesz, aztán együtt teázik Pope-pal, egy szép reggel pedig arra ébred, hogy 1928 van. Különleges történet, érdekes játék az idővel.

    Kétségtelen, hogy a leszbikus szerzők legnagyobbika Marguerite Yourcenar (1903–1987). Nevét a történelembe is beírta, hiszen a Francia Akadémia 1635-ös alapítása óta az egyetlen nő, akit a tagok sorába választottak (1981). 42 esztendeig ugyanazzal a nővel, Grace Frick amerikai születésí professzorral élt. Érdekes módon míveinek főhősei homoszexuális férfiak és soha nem leszbikus nők. 1929-ben írt Alexis címí könyvében még meglehetősen „klinikai” módon szemlélte a homoszexualitást. Regényének hőse harcol a hajlamai ellen, végül mégis elhagyja feleségét és kisfiát a boldog szabadságért. Az 1951-ben írt Hadrianus emlékezéseivel egészen egyedit alkotott. A könyvet számos nyelvre lefordították, közel egymillió példányt adtak el belőle. Ebben a mesélő, Hadrianus császár az Antiousszal való szerelmét írja le. A császár az öregember bölcsességével tekint a múltra, nyíltan beszél a fiúk iránt érzett szerelméről. A Hadrianus emlékezései a homoszexuális irodalom (ha van egyáltalán ilyen) történetében új fejezetet nyitott, hiszen a főhősnek nincs önmagával konfliktusa.